Az elmúlt években a bulvárműfajok elsősorban két témakörben találták meg a romákat: az egyik irány a különböző tehetségkutató műsoroké, a másik a kibeszélő show-ké volt. Két eltérő és a cigányképben régóta meglévő kettősségbe illeszkedő imázs.

A „vérében van a zene” – az őstehetség

Munk Veronika szerint „a »cigány sztár« státuszát Magyarországon még ma is egy, az etnikai csoporttal kapcsolatos sztereotípia határozza meg, éspedig az, hogy az etnikai csoport tagjai remekül értenek a szórakoztatáshoz” (Munk é. n.). A magyarországi cigányok megítélésében ez a vonal igen régi hagyományra tekinthet vissza: Dankó Pistától egészen a szocializmus elismert zenészeiig, Bangó Margittól a 100 tagú cigányzenekarig. Mindig is volt ebben valami egzotizálás (ahogy az egyik napilap írta 2000-ben a Honvéd Táncegyüttes roma műsoráról: „térben és időben járták be a hasonlíthatatlan, Ázsia páradús levegőjét lehelő kultúra képzeletbeli térségeit”3).

Másfelől azonban az egyéni tehetség és munka elismerése is ez a szerep, mint a „kiemelkedés” gyakran egyedüliként lehetséges terepe a nyilvánosságban. A háború előtt „a filmek túlnyomó többségében zenészként megjelenő cigányok folyamatosan azzal vannak feldicsérve, hogy ők már nem is cigányok” (Bernáth P 1996). Ehhez képest az, hogy az első roma tehetségkutatós sztárok közül sokan mint hangsúlyosan romák és hangsúlyosan nehéz helyzetből jövő romák kerültek a nyilvánosságba (Caramel nehéz családi körülmények közül jön, Oláh Ibolya pedig gyermekotthonban nevelkedett), nem véletlen. Ugyanakkor Caramel egy interjúban fontosnak tartja kimondani: „nem gondolom, hogy a vérünkben hordoznánk. Se a bűnözést, se a zenét.”4

Míg korábban a roma celebek hangsúlyosan voltak romák, történeteikkel és nyilatkozataikban egyaránt, a 2011-es elemzés idejére a tehetségkutatók ide kódolt sztárjairól már nem tudunk meg többet, mint hogy „történetesen romák”.

A „vérében levő vadember”

A másik vonal azonban töretlen: a kibeszélő show-k, kiemelten a Mónika Show világa, a bőséges roma megjelenéssel, de annál egysíkúbb szerepben: a nyers műveletlenség, a kontrollvesztett ösztönösség, és a másik oldalon: a műsorvezető és a nézők intellektuális fölénye által keretezve. Volt időszak, amikor a Mónika Show-ban és a Joshi Bharatban az erőszakos viselkedésű karakterek háromnegyedét, a trágár beszédű karakterek mintegy kétharmadát romákkal töltötték fel.5

A művészek „őstehetsége” és „a cigányok” kezelhetetlen ösztönössége egyazon forrásból fakad, és e kettősség régi hagyományokra tekint vissza Magyarországon. A cigányok irodalmi és képi ábrázolása viszonylag hamar telítődött (vö. Kovács 2009, Szuhay 2002) az egzotizált vadember képzeteivel. Ugyanakkor „a cigányoknak tulajdonított nomád élettel együtt járó szabadság, korlátozatlanság, gátlástalanság a nem cigányok körében az esetek többségében ellenazonosulást, az esetek kisebbségében romantikus idealizálást eredményezett”; e képben mindig is volt valami a sötétből és az elfojtottból (Csepeli 2008). A Mónika Show-ban ennek a legmélyét kapjuk: a zsigeri indulatokat, a műveletlenséget és az agressziót.6

A nagy áttörés abban, hogy a szórakoztató műsorok a cigányellenes sztereotípiákra és előítéletekre építsenek, kétségkívül az Irigy Hónaljmirigy Bazi nagy roma lagzi című műsora volt a TV2-n 2003-ban. A műsor „vicceinek” jó része e kultúrakép konszenzusán alakult: a termékenység, a túlfűtött szexualitás, gyakori partnerváltás („a Szonda Ipsosszal számoltattam meg a gyermekeimet”), a hagyományőrző roma közösségek életének olyan még sok helyen élő szokásainak kigúnyolása, mint a halottak melletti virrasztás (amit egy olyan insert „magyaráz meg”, miszerint: „találj egy kifogást, és ne menj melózni”); és a romák primitív lényként való bemutatása (az állandó, mind fonetikailag, mind tartalmát tekintve hiányos, durva és torzult magyar nyelvhasználat mellett a „menyasszony” így írja le a születést: [a gyerek] „ mindjárt kidzsavel a lyukból”; Bangó Margit-„paródia”: „ajaj, fekete csaj, becsúszott a baj, nálunk ez nem ritka, szűzhártya rég nyista”). A műsor akkor széles körű tiltakozást váltott ki a roma közéletig és értelmiségiekig, köztük az oktatási miniszterig elmenően. Az ORTT a médiatörvényben foglalt, a társadalmi csoportok nyílt vagy burkolt megsértésének, kirekesztésének, faji szempont alapján való bemutatásának tilalmára vonatkozó rendelkezés megsértése miatt marasztalta el a műsort, a TV2 pedig bocsánatot kért. Kaltenbach Jenő akkori kisebbségi ombudsman szerint a műsor megszegte az emberi jogok tiszteletben tartására, a gyűlöletkeltés, a kisebbségek nyílt vagy burkolt megsértése tilalmára irányuló törvényi előírásokat, és úgy fogalmazott: „a közönség nem primitív és ostoba, az alantas sztereotípiákra alapozó »szórakoztatás« az ő lebecsülésük is”.

Az általános értékvesztés jele az is, ahogyan 2011-ben a történetet és a rasszizmust már relativizálta a Blikk.7 A cikk a széles körű tiltakozást így vezeti fel: „a nyolc kan poénkodása sokszor kiverte a biztosítékot”, máshol pedig így ír: „nem a mirigyes nyolcas fogatról lenne szó, ha nem húzgálnák meg rendszeresen az oroszlán bajszát”. Az akkori felháborodás kapcsán az egyik előadó így fogalmaz: „nem is lett volna gond, ha pár politikus nem akart volna ezzel hírnevet szerezni magának”.