Vissza a főcikkhez →

A két háború közötti reprezentatív történelmi művek szerzőihez (Hóman Bálint, Szekfű Gyula) és szerkesztőihez (az eddigiek mellett: Kerényi Károly, Domanovszky Sándor) képest Hajnal István neve kevésbé ismert a szélesebb közönség előtt. Jóval kevésbé volt (történet-)politikus, mint az imént említettek közül hárman is (Hóman, Szekfű, Domanovszky). Felületesen tekintve teljesen hagyományos történészi téma, a középkori kancelláriák írásbelisége vizsgálatával kezdte pályáját, amelyet később általános írástörténeti vizsgálódássá szélesbített ki. Az írást nem szimbólumképző cselekvésként, hanem kalligrafáló ténykedésként szemlélte. Mivel nemcsak az ismereteket, hanem a készségeket is tudásnak tekintette, nem meglepő, hogy a formaképzés iránti érdeklődése a technikatörténet áttekintése felé vezette. A formaképzés és -képződés kutatása elengedhetetlenné tette a formaképzők, azaz írásokat és gépeket létrehozó és működtető emberi együtt élő közösségek vizsgálatát. Meglátása szerint az új tudás megszerzésének alapját a szilárd szokások képezték, és az észelvű okoskodás önmagában nemhogy integrálta, de inkább szétfeszítette az emberi társadalmakat. Történészi gondolkodásának eredményei az európai középkor újraértékelésére késztették. Úgy vélte, az ipari forradalom és a modern kapitalizmus nem a középkor ellenében, hanem annak évszázados ismeretfölhalmozását jó esetben föl-, rossz esetben kihasználva jött létre. A magánéletét tekintve a keresztény középosztály normáinak megfelelő életet élő egyetemi tanár gondolatilag az egyik legeredetibb magyar történész volt, aki azonban nehézkes, szinte titokzatos nyelvezettel fejtette ki gondolatait. Saját korában (akadémiai székfoglalója után) úgy érzékelte, hogy közönsége marxistának tartotta. Művének utóélete hosszabb, már életében megkezdődött felejtéssel indult. Később Erdei Ferenc és Bibó István életművének vizsgálata irányította Hajnal István felé is a kutatók¹ figyelmét. Rámutattak Oswald Sprenglerhez, Max Weberhez, Émile Durkheimhez fűződő szellemi viszonyára.

A rokonszenvező befogadási szakasz után manapság megjelent a szerző ellenszenvező hangú értékelése is.² Ez a bírálat azt állítja, hogy a zsidóellenes közhangulatnak engedő Hajnal Istvánnak voltak antiszemita megnyilvánulásai. Mivel ez az értékelés még meglehetősen friss, pár mondatban kitérek rá, illetve a szembeszegezhető ellenérvekre. A bíráló, Miskolczy Ambrus, két tényt említ. Az egyik egy kéziratban maradt szöveghely. Kérdés, érdemes-e megnyilvánulásnak tekinteni valamit, amit nem adtak közre. Ha megtesszük, nem jutunk-e túl gyorsan a gondolatbűnök lehetőségének elfogadásához? A másik egy olyan szöveghely, amelyet Miskolczy kódolt beszédnek minősít. Evvel kapcsolatban nem tűnik túl logikusnak, hogy valaki, aki a közönsége körében – Miskolczy szerint is – eluralkodott antiszemitizmusra kívánna rájátszani, kódolva fogalmazná meg mondandóját. Egyetértve Miskolczynak a zsidóellenes korhangulatra vonatkozó vélelmével, akár elemezhető föltevés lehet, hogy Hajnal éppenséggel formálni, értelmezés által kézben tarthatóvá szerette volna tenni olvasói ösztönös indulatait. Hogy azonban ez – Rankéval szólva – történetpolitikailag bölcs eljárás lett volna-e, vagy esetleg volt-e – a mostani alkalommal megválaszolatlan marad.

Jegyzetek

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges