Zádori Zsolt

Conscriptio és konspiráció

A köztársasági őrezred konspirált részvétele a népszámlálásban a harmadik köztársaság egyik legnagyobb skandaluma – lehetett volna, kellett volna, hogy legyen. De nem lett, így csak egyike maradt azoknak az „ügyeknek”, amelyek időközönként publicitást kapnak, illusztrálva a még némi fogékonyságot mutatók előtt, hogy jelenlegi kormányunk nem sokat törődik az írott és íratlan normákkal. A felháborodóknak így mindössze az a csekélyke intellektuális élvezet maradt, hogy darab ideig azon morfondírozhassanak: ezt most szándékosan vagy szándéktalanul csinálták-e, ennyire ügyetlenek-e, vagy ennyire pofátlanok. De aztán menetrendszerűen jön az újabb botrány, a figyelem gyengül, az ingerküszöb emelkedik, és már senkit nem érdekel, hogy regulatív vagy konstitutív szabályt szegtek-e meg, sőt egyáltalában az sem izgat senkit, hogy szabályt szegtek.

Pedig a népszámlálási ügy kivételesen botrányosan indult, és arcpirító módon ült el. Ma Magyarországon a nyomozó és bűnüldöző hatóságoknak demokráciákban szokatlanul gazdag, törvényben rögzített jogosítványaik vannak annak érdekében, hogy a bűncselekmények tetteseit felderítsék, és bíróság elé állítsák. A titkosszolgálatok pedig olyan széles körű operatív eszközökkel rendelkeznek, amelyekkel képesek lehetnek az ország érdekeit sértő tevékenységek felderítésére, felszámolására. Mégis ezek a hatóságok időről időre elérik, hogy jogosítványaikat tovább bővítsék, jelentősen csorbítva ezzel az állampolgárok szabadságjogait, aránytalanságokat idézve elő így akár az alkotmányos berendezkedésben is. De úgy látszik még ez is kevés nekik, ennél is többet akarnak, és ebbéli törekvéseikben lelkes pártfogóra találnak a belügyminiszterben, aki, úgy látszik, komolyan veszi a rendőrségi törvény abszurd rendelkezését – amely mellesleg már évek óta arra vár, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítse –, miszerint a belügyminiszter a rendőrséget képviseli a kormányülésen és az Országgyűlésben.

A Belügyi Közlöny idei első számában megjelent 2/2001. BM utasítás, amely egyebek mellett a védett személyek összeírását is érinti, valójában nem létezik, soha nem is létezett. Ennek kiadására a miniszternek ugyanis nem volt joga (és méltányolható indoka sem).

A statisztikai, illetve a 2001-es népszámlálásról szóló törvény meghatározza a népszámlálásban részt vevők körét (a rendőrség nem szerepel benne) és a kormány feladatait, amely csak arra kap törvényi felhatalmazást, hogy rendeletben szabályozza a népszámlálás megszervezésével kapcsolatos feladatokat. Ennek érdekében a kabinet 1999. december 7-én határozatot, 2000. május 31-én pedig rendeletet fogadott el. A határozat két esetben említi a belügyminisztert, először, mint aki gondoskodik a népszámlálásért járó normatívákról, másodszor, mint aki a pénzügyminiszter és a KSH elnöke mellett gondoskodik a települések címállományának karbantartásáról. A kormányrendeletben viszont a belügyminiszter már elő sem fordul, nem is szólva a rendőrségről. Előírja viszont, hogy az útmutatókat, amelyek egyebek mellett rendelkeznek a népszámlálás során felmerülő problémákról, a KSH elnöke (és nem a belügyminiszter!) adja ki.

A rendőrség feladatait és jogosítványait alapjaiban meghatározó rendőrségi törvény arról sem rendelkezik, mi a köztársasági őrezred feladata népszámlálás idején akár a védett személyek, akár mások körében. És bár meglehetősen tág teret biztosít a magánlakásban történő intézkedéseknek, különösen, ha arra a védett személy érdekében kerül sor, méltánylandó körülményként a népszámlálást itt sem említi.

Több mint gyanús az utasítás 13. pontja, amely szerint az előkészítést, az adatfelvételt és az adattovábbítást az államtitok és a szolgálati titok megőrzésével kellett végrehajtani. Nem világos, ha az őrezred tagjai valóban csupán mezei népszámlálók, akkor miért vonatkoznak rájuk eltérő rendszabályok?

Valenta László BM-kabinetfőnök szánalmas mentegetőzése a rádió politikai magazinjában is bizonyította: maguk a rendőri vezetők sem képesek elfogadható választ adni arra, hogy voltaképpen az őrezred ráérő tisztjeinek szabadidős jövedelemszerző programjáról vagy pedig hivatalos, rendőri minőségben folytatólagosan elkövetett jogsértésről, közel háromezer ember magánlakásába való illetéktelen behatolásról van-e szó.

Valenta szerint a tanárok vagy újságírók által végzett összeírás semmiben nem különbözik a rendőrökétől. Amikor azonban a riporter arról faggatta, ha ez így van, akkor a zsaruk miért nem fedték fel foglalkozásukat, a kabinetfőnök arról beszélt, hogy akkor esetleg az adatszolgáltatást az emberek megtagadták volna, és a kialakuló szóváltás közben hatóság vagy hivatalos személy megsértésének bűncselekményét is elkövethették volna, és ez senkinek nem hiányzik. Hát amennyiben a rendőrök nem voltak szolgálatban, hogy lehet efféle bűnt elkövetni, különösen úgy, hogy ezt a bűncselekményfajtát az Alkotmánybíróság már 1994-ben törölte a Btk.-ból?

A rendőrminisztérium tehát még az újságírók megtévesztésétől sem riad vissza, hogy a lakosságot félrevezesse (aminek gyakorlata egyébként nem a Fidesz alatt kezdődött és teljesedett ki). Ugyanígy lépre csalták az efféle ügyekben megbízhatóan informált és kritikus HVG-t is. Az államtitokról és szolgálati titokról szóló törvény melléklete tartalmazza az államtitokköri jegyzéket. Ám a hetilap, nyilvánvalóan BM-es sugallatra, szelektíven idézi a lista 50. pontját: mondván, „a védett személyek (?) elhelyezésére vonatkozó adatok, dokumentációk” valóban az államtitokkörbe tartoznak. Míg az igazság az, hogy „a védett személyek és objektumok biztosítási, őrzési és védelmi tervei, a hírközlő és biztonsági berendezések működésére, elhelyezésére vonatkozó adatok, dokumentációk” vannak titkosítva legfeljebb nyolcvan (!) évig. Tehát az államtitokra vonatkozó törvényből sem következett a védett személyekkel való különleges bánásmód és a környül lakók konspirált összeírása.

A polgári erő reakciója cinizmusában azonban még a rendőrit is felülmúlta. Az Amerikából hazatérő miniszterelnök tájékoztatást kért a belügyminiszterétől, hogy minden jogszerű volt-e, és amikor azt a választ kapta, hogy igen (egyebek mellett azzal az indokkal: „de hiszen, korábban is így csináltuk” – az ezt megelőző összeírás 1990 januárjában volt), megnyugodott. A parlamenti vizsgálóbizottságra történt ellenzéki javaslatot szokás szerint lesöpörték, és a KSH eleinte zavarodottnak tűnő elnöke is hamarosan feltakart.

Pedig nem is volt olyan régen, amikor Deutsch Tamás még azon kesergett, hogy egyesek tudják az anyja nevét (a parlamenti almanachban mindenki olvashatja, nem különlegesen védett adat, egy politikus esetében pedig végképp nem az, egyébként Takács Julianna). A kormánypártoknak akkor sikerült egy dicstelenül működő parlamenti vizsgálóbizottságot is felállítaniuk. Persze akkor fideszes politikusokról volt szó, meg politikai haszonnal kecsegtető botrányról, és nem állampolgárok tömeges jogsérelméről, kormányzati felelősségről.

Bejáratott demokráciákban az állampolgárok magánszférája jóval erősebb védettséget élvez, mint a közszereplőké – Magyarországon ez is másként van.

Népszavazási vetélkedő

Az MSZP népszavazási kezdeményezését viszonylag könnyen kiismerhető célok motiválták. A legkisebb kockázat mellett a lehető legnagyobb politikai sikert elkönyvelni a választásokra készülő és a koalíciós válságban megerősödő Fidesszel szemben, egyúttal kifogni a szelet az önmagukat és szavazóikat kereső kispártok (MDF, SZDSZ) vitorlájából. A népszavazást kezdeményező szocialisták arra számítottak, hogy akciójukkal – köszönhetően a hosszadalmas procedúrának – jó ideig, majdnem egészen a választásokig nekik sikerül majd meghatározni a politika témáit, és az általuk felfestett (hazai) pályán majd legyőzhetik a Fideszt.

A kezdeményezés azonban szánalmasra sikeredett, kezdve, hogy maguk a kérdések megfogalmazásukban és tartalmukban is méltatlanok az ellenzék legnagyobb pártjához, folytatva azzal, hogy az állítólag vérprofi és magabiztos Fidesz mennyire zavarodottan reagált rá: a miniszterelnök arról beszélt, hogy maga is négy igennel szavazna, és megköszönte, hogy az MSZP támogatja a kormány programját, míg többek a kifogásaikat hangoztatták, és az Országos Választási Bizottság (OVB) fideszes tagja is a referendum kiírása ellen szavazott.

A kérdésekből nyilvánvalóvá válik annak is, aki egyébként MSZP-szimpatizáns, hogy a szocialisták mennyire rettegnek a kicsit is merész, kockázatos, legalább kétesélyes politikai játszmák megvívásától. Olyannyira csak a magas labdákra koncentrálnak, hogy észre sem veszik a mellettük pattogókat, azt hogy az ellenfelük sorra szerzi ellenük a pontokat, kockáztatás nélkül pedig a politikában is nehéz rokonszenvet kelteni és nyerni.

Az ötlet megszületésének időpontjában a párton belül nyilvánvalóan hangosabbak voltak azok az elsősorban az érdekképviseletekhez kötődő szocialista politikusok, akik bíztak a népszavazási csodafegyverben és abban, hogy sikerül majd tömegeket mozgósítaniuk. Az MSZP politikusai április végén tartott országos rendezvényükön számos Fidesz-ellenes kirohanásukkal elsősorban saját maguk előtt akarták bizonyítani, hogy a Fidesz-világ engesztelhetetlen ellenfelei, és képesek legyőzni riválisukat. Ebben a bódult állapotban dönthettek véglegesen a kezdeményezés mellett.

A helyzetet azonban félreértelmezték. Abban persze igazuk van, hogy az emberek csalódtak a politikusaikban, abban viszont szerintem tévednek, hogy ez a csalódottság politikailag aktivizálná őket (éppen a fordítottját tapasztalom), míg a népszavazás végletesen leszűkített hatáskörű intézménye – a hatályos alkotmánynak köszönhetően – és maga kezdeményezés sem igazán teremt kedvező körülményeket valódi téttel bíró politikai ütközetek megvívására, így a tét nélküli referendum győztese nem markolhat túl sokat.

Az MSZP már az ötlet nyilvánosságra hozatalát követően rögtön bizonytalankodni kezdett, eszükbe juthatott a sikertelen próbálkozásuk 1990-ben, és az ellenzéki közvélemény fanyalgó reagálása se sok jóval kecsegtetett. Való igaz, a választások előtt egy évvel egy a közvélemény-kutatások szerint még mindig legnépszerűbb párt esetében végzetes önbizalomhiányra utal, ha egyszerű többséggel vagy kormánydöntéssel orvosolható ügyekben népszavazást kezdeményez. A választópolgárnak mindez azt sugallja: a szocik nem bíznak magukban.

A bejelentést követő napokban később már maguk is reménykedtek abban, hogy a népszavazást lehetőleg még az OVB, vagy ha minden kötél szakad, akkor majd az Alkotmánybíróság megakadályozza, és így kósza ötletüket megússzák kisebb veszteségekkel. Egyelőre azonban az OVB nem tett szívességet, és zöld utat adott, az AB-hoz pedig még nem érkezett beadvány. Szerintem a Köztársaság téren nagyon megkönnyebbülnének, ha a bíróságon valaki keresztbe tenne a referendumnak.

Az MSZP tanácstalanságát tovább erősítette a miniszterelnök-jelölt személye körüli, párton belüli rivalizálás. Maguk is elhitték azt a képtelenséget, hogy a Fidesz példája az egyedül üdvözítő, hogy minden ízében követendő az a metódus, ahogyan a vetélytárs pártnál nyilvános vita és verseny nélkül válogatódnak ki a vezetők, és formálódik a párt politikája. Még az MSZP hívei is a rivális uniformizáltságát és üzemszerű működését kérték számon a szocialistákon, kapacitálva őket arra, hogy szervezetileg legyenek olyanok, mint a Fidesz, csak mondjanak mást. Az MSZP azonban szervezetének működését tekintve jóval demokratikusabb, tagságát illetően pedig sokkal heterogénebb párt annál, mintsem hogy bárki a vezetők közül egyetlen önkényes mozdulattal véget vethetett volna a versengésnek, bármennyire is voltak annak a külső szemlélő számára gyomorforgató vagy komikus momentumai.

Azóta a kérdés tisztázódott, az éles versenyhelyzetben eddig meg sem merítkező Medgyessy Péter lett a jelölt, aki megörökölte a szerencsétlen csillagzat alatt született referendumot. Politikai képességeit a közeljövőben éppen azzal bizonyíthatja, hogy, noha nem ő nyitotta meg a csapot, miképpen tud a mélyvízből pártjával együtt a partra evickélni. Meglehet, a választópolgár számára még némi indirekt haszonnal is járhat a szocialisták népszavazási kezdeményezése: próba szerencse.

Fegyverkenőcs

Önmagában persze, ha egy szocialista párt a programjává teszi a munkavállalók, a nyugdíjasok vagy középiskolások érdekeinek képviseletét, a sorkötelezettség megszüntetését, nagyon is helyesen jár el. A kisegzisztenciák védelme és az antimilitarizmus a szociáldemokrata pártok hagyományos témája. Olyan területek ezek, amelyeket a Fidesz (némi sikerrel) igyekszik magának kisajátítani, és a kezdeményezést magánál tartani. Ahogy Orbán Viktor beszélt erről a szegedi kongresszusukon: „ha igaz, márpedig szerintem igaz, hogy Magyarországnak ma polgári, vagyis jobbközép kormánya van, akkor elvileg nyitott a lehetőség arra, hogy egy másik, mondjuk úgy, hogy egy szocialista vagy baloldali jövőképet is felrajzoljon valaki. Azonban, ha visszagondoltok a mögöttünk hagyott három évre, akkor azt láthatjátok, hogy éppen az Európában hagyományosan baloldalinak tartott kérdésekben, sőt talán nemcsak Európában, hanem Európa keleti felén is hagyományosan baloldalinak tartott kérdésekben értünk el átütő eredményeket.”

A baloldali értékek és érdekek képviseletének einstandolását persze leginkább a gazdasági konjunktúra, a költségvetés bevételi oldalának szándékos alultervezésével nyert tízmilliárdok teszik lehetővé, illetve a csapból is folyó kormányzati sikerpropaganda teszi „érzékelhetővé”. Miközben ennek komoly, általunk fizetett ára van. Az állam terjeszkedését nem sikerült megállítani, és itt nem is csupán az újraelosztás mértékével (persze azzal is), hanem a mikéntjével van a baj. A költségvetési automatizmusok kora végképp lejárt, a források szétosztásánál a kiszámítható és univerzális juttatásokat kenterbe verik a pályázatokon vagy azokon kívül megszerezhető, kapcsolatokat és politikai lojalitást feltételező „adományok, szponzorációk”. Az állam rátenyerel a spontán vagy legalábbis a kormánytól független társadalmi vagy piaci folyamatokra, egyeseket megjutalmaz, másokat megbüntet. Így, ellenőrzés nélkül és szakmai érvekkel szembemenve osztják szét az önkormányzati támogatások, az agrártámogatások, a fejlesztési pénzek, de akár még a szociális intézményekre szánt összegek nagy részét is.

Mindezek nem hát-, hanem előterében nem csupán egy kockázatos gazdasági filozófia (à la Matolcsy), hanem a kliensek körének kormány támogatta korrupciója, a szavazók hazug és veszélyes lekenyerezése áll. Az orcátlanságok, a kirobbant botrányok ellenére ez a politika mégis sikeres, olyannyira, hogy meglehet, a Fidesz egyebek mellett majd ennek is köszönheti 2002-es választási győzelmét. A történelmi előzményekből táplálkozó alattvalói kishitűségre építve sikeresen hiteti el ugyanis az emberekkel, hogy csakis a Fidesz szabta szabályok elfogadása esetén juthatnak majd előbbre. Az elfogadás, a „jól felfogott érdek” először lojalitást szül, később pedig támogatást. És a Fidesz nem köntörfalaz, nyilvánvalóvá teszi az érdekeket, még ha azok sokszor nem is társadaloméi, hanem a sajátjai.

Ha valaki jámborságában vagy balszerencséjére csak a Fidesz-propagandát hallgatja vagy hallja meg, kezdi elhinni, hogy Magyarország a korlátlan lehetőségek paradicsomává vált, és kezdi elfelejteni azt a magától értetődő, 1995-96-ban kegyetlenül megszenvedett felismerését, hogy ha az állam valamit támogat, akkor azt szükségszerűen más, szintén fontos dolgok rovására teszi. Ennek és a baloldali értékek kisajátításának szép példája a győri kekszgyár esete. A kormány ugyanis, érzékelve az internetről és a Magyar Fórumból áradó elemi felháborodást, valamint rettegve attól, hogy az MSZP-s városi vezetés ellenük fordíthatja azt a körülményt, hogy a gyár bezárása leginkább a Gazdasági Versenyhivatal tavalyi döntésének köszönhető, amely lehetővé tette a Danone-nak a gyár megvásárlását, akcióba lépett. A kabinet kínjában, hogy a külföldi tulajdonost jobb belátásra bírja, még egy középkori katonababonát is felélesztett, a fegyverkenőcsét (unguentum armarium), amely szerint nem a megsebzett testrészre kell írt tenni, hanem a sebet ejtő fegyvert kell megkenni csodatévő krémmel. Ez a kormány keverte kence azonban már nem kandisznósóból, medvezsírból, szárított földigilisztából, vérkőből, üreges halálfejből való mohából készül, hanem abból az ígéretből, hogy a stratégiai fontosságú győri kekszgyártás a Széchenyi-terv keretében vissza nem térítendő támogatáshoz jut. A felkínált lehetőség ellenére azonban még mindig csak magyar státusférfiak (Orbán, Matolcsy, Glattfelder) beszélnek a kekszgyár megmeneküléséről, a megkent Danone közleménye csak a lehetőségek tanulmányozásáról szól, arról, hogy a munkavállalók érdekeit „maximálisan” figyelembe veszik – többet a franciákból nem sikerült kisajtolni. Nyilván mérlegelik a magyar kormány piacgazdaságokban merőben szokatlan ajánlatát, érdemes-e működtetni két harmincszázalékosan kihasznált magyar kekszgyárat, és esetleg állami támogatást igénybe véve fejleszteni a gyártást (kekszpanzió), vagy mégiscsak marad a 2003-as (!) leépítés.

Amennyiben az előző változat futna be, kíváncsian várnám a megszokott győzelmi jelentést, hogy a kormány e távolba tekintő lépése mennyire hézagmentesen illeszkedik a családtámogatási rendszerhez: nemcsak családi adókedvezményt adunk, polgárok, de a pilótakeksz krémjét is a kormány állja! (A ti pénzeteken, cukorbetegek.)

Rémhír és vezérdemokrácia

A Fidesz-kongresszuson elhangzott beszédek, kijelentések közül a legnagyobb vihart egy külpolitikai megnyilatkozás keltette:

„Emlékezzetek arra, hogy 1998-tól kezdődően kitartottunk a horvát szomszédainkkal való barátság mellett akkor is, amikor ez nemzetközi tényezőknek osztatlan lelkesedését nem váltotta még ki. És emlékezzetek arra, hogy 2000-ben kitartottunk az igazság és méltányosság mellett akkor, amikor Ausztriát igazságtalan és méltánytalan támadások érték. Úgyhogy kedves barátaim, minden okunk megvan arra, hogy a kétségtelenül meglévő geopolitikai komplikációk ellenére kitartsunk a balti országokban élő barátaink NATO-tagsága mellett, és a jó oldalra kell állnunk, vagyis szolidárisnak kell lennünk most Berlusconival és az olasz polgári pártokkal, amikor példátlan Európa nyomás alatt állnak” – mondta a miniszterelnök.

Erre aztán az elemzők, ki-ki szája íze szerint, nekiestek a meglepő szolidaritási nyilatkozat értelmezésének, és a harcálláspontok a szokásos módon merevedtek meg. Az ellenzék Orbán Viktor politikai vakságát, neofita jobboldali túlbuzgóságát emlegette. Míg a kormánypárti oldal rajongva csodálta az olasz politikai fordulatot, egyenesen azt állítva, hogy az ottani „polgári, jobbközép” pártok a Fidesszel egyívásúak. Kijutott a dicséret a jobboldali pártszövetség minden tagjának, még a poszt/szoftfasiszta Fininek is, akit a Magyar Nemzetben „a korábbi nemzeti-konzervatív ifjúsági mozgalomban feltűnt kitűnő szónoknak” neveztek. A demonstratív, hazárdnak tűnő kiállás okait keresve azonban mindkét tábor lényegében tanácstalan maradt. Jó-jó, hogy Orbán jobban szíveli Berlusconiékat, mint az olasz baloldalt, és persze a magyar választás előtt sem jön rosszul a Fidesznek az EU egyik vezető tagállamában a jobboldali győzelem, a párhuzamokra mindig éhes magyar politikai közélet (lásd Bush–Gore-huzavona) kapva kap az efféle tartalék harctereken. Az elemzők azonban, ha megfeszültek, akkor sem tudtak Orbán valódi motívumaira elfogadható magyarázatot találni.

György Péter nemrégiben az ÉS-ben arról írt, hogy mostanában feltámad, sőt a közbeszéd integráns részévé válik az összeesküvés-elmélet paranoiája. Ilyen, a magyar hisztéria újraéledő, már-már elfeledettnek hitt jelensége a rémhír is, amely nem egyszerű szófiabeszéd politikusok magánéleti kisiklásairól, hanem olyan közkeletű találgatás, amelynek egy demokráciában a sajtóban kéne helyet kapnia, de a sajtó ilyen-olyan okok (például mert tart a politikai, hatósági vagy gazdasági retorzióktól) miatt kerüli a megjelentetését. Igazándiból tehát tartózkodni is kellene ezen információk rémhírként való minősítésétől, én is csak a jobb azonosíthatóság miatt teszem, mivel egykoron a diktatórikus hatalom nyomán mindenki így nevezte őket. Ezek a hírek persze akkor is lehettek teljességgel igazak, sőt a természetük szerint a felszínen megmagyarázatlanul hagyott jelenségekre egyedül ők adtak kielégítő és „hihető” választ, de mivel az első nyilvánosságban verifikálásukra nem nyílt lehetőség, maradtak illegalitásban, így teremtve meg maguknak egy különálló nyilvánosságot, amelynek egyik funkciója éppen az első, a hivatalos nyilvánosságban megjelenő jelenségek megmagyarázása volt. A demokrácia, a nyilvánosság állapotáról sokat elmondanak ezek a rémhírek, különösen, ha azok közvetlenül magát a nyilvánosságot érintik.

Az olasz választásokat követő hetekben az a hír járta fővárosszerte, hogy Orbán azért is gazsulált ennyire feltűnően Berlusconinak, mert a magyar szavazást megelőzően vele szeretné megvásároltatni az egyes műsoraival a kormányfő és pártja orra alá borsot törő magyar RTL Klubot. Ugyanis a magyar médiatörvény értelmében a Népszabadságnál és néhány hete már az RTL-nél is meghatározó tulajdonosi befolyással rendelkező Bertelsmann sajtóvállalatnak hamarosan meg kell válnia vagy a napilapjától vagy a tévéjétől, és egy kedvező ajánlat esetén a német cég inkább az eddig csak veszteséget termelő tévécsatornán adna túl.

Hogy mi igaz a hírből, egyelőre nem tudjuk, mert a cikk írása idején még egyetlen szerkesztőség sem járt utána, vagy legalábbis információit nem tárta a nyilvánosság elé. Kacsa lehet a javából, mindenesetre a sajtót ráncba szedő, „profi” választási haditervvel kérkedő, az íratlan szabályokon, sőt a törvényeken könnyedén átlibbenő, kritikusaira nyelvet öltő Fideszről nagyon is „hihető”, és hát hihetően értelmezi az olasz kapcsolat bensőségességét is.

Ugyanígy a múzeumi vitrinből a közéleti szerepre törekszik az az avíttasnak hitt beszédmód, amely a sorok közti olvasásra kényszerít, s amely látszólag a demokratikus nyilvánosságot használva, valójában azt megerőszakolva, kódolt belső üzeneteket közvetít, és a politikai szereplőknek virágnyelven üzenget.

Néhány hete jelenik meg a kétmilliárddal meg egy szép Andrássy úti villával kistafírungozott Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány lapja, a Heti Válasz. (900 millióba kerülne a Balaton bicikliúttal való körülkerítése. Ahogy a szlogenjük mondja: Az újságírás közös ügyünk. Legalább nem hazudnak.)

E lap közölte Körösényi András cikkét, amely megpróbálja leírni a magyar demokráciában két-három éve bekövetkezett jelentős változásokat. A szerző neves politológus, szakmája elismert művelője, aki többnyire törekszik arra, hogy politikai elfogultságon rajta ne kapják. Most talán túlságosan is túllőtt a célon, sejtésem szerint azonban nem szándéktalanul.

Nemigen lehetett mostanában ugyanis ennyire kimérten szerkesztett politikai elemzést olvasni. És ez most nem válik az érvelés feltétlen erényévé, mert Körösényinél a kimértség rabulisztikába fordul, így aztán az olvasó képtelen megfejteni, hogy a szerző most üdvözli az „elnöki demokrácia” felé tett orbáni lépéseket, vagy pedig sajnálkozik felettük. Elég, ha csak a cikk már a liberális sajtóban is felkapott utolsó, jóslatszerű mondatát idézzük: „E folyamat perspektívája, hogy a pártdemokráciát – Weber fogalmával élve – a vezérdemokrácia váltja fel.” Max Weber Gazdaság és társadalom című munkájának magyar nyelvű kiadásában (I. kötet, 273. o.) a szóbanforgó Führerdemokratie terminust ugyan Erdélyi Ágnes (mint kérdésünkre elmondta) szándékosan a „vezérelvű demokrácia” kifejezéssel fordította, hogy elkerülje a „vezér” szóra utólag rátapadt konnotációkat. Ugyanakkor, ha Körösényi úgy látja, hogy valóban ez a perspektíva Magyarországon, akkor talán a cikknek ott kellene kezdődni, ahol abbamarad, és arra kéne választ adni: jó-e ez nekünk, vagy pediglen nem. Körösényi nyilván ismeri a saját válaszát, de nem osztja meg olvasójával, inkább üzenni akar azoknak, akik a „folyamat perspektíváján” változtatni képesek. Itt nyilván nem helyezkedésről van szó, hanem szolid, megértő, Orbánéknak szánt figyelmeztetésről. Kár, hogy ezt kevesen fogják megvenni: akiknek szánja azért nem, mert már nem akarják meghallani, a közönség meg azért nem, mert nem neki szánták.

Csurungák népe

A sikeres politikai marketing jelenlegi magyarországi változata alig vállalkozik többre, és ezt a Fidesz elnökválasztó és pártprogram-előkészítő kongresszusa fényesen bizonyította, mint hogy egy-két bitnyi információt eljutasson az egy-két pontnyi IQ-júra saccolt fogyasztóhoz. Ez a magyarországi politikai közönséget végletesen lenéző kommunikációs stratégia abból indul ki, hogy nincs az a silány üzenet, amelynek intellektuális tartalma még így is meg ne haladná az átlagos szavazópolgár értelmezőképességét. Ezért aztán ezeknek az igazán hatásosnak, ütősnek szánt üzeneteknek jóformán alig van önmagában vett racionális magva: a kormány erőfeszítéseinek hála lesz például Nemzeti Színház, autópálya meg metró, igaz, nem ott, nem akkor (és főleg nem annyiért) amint ezt korábban mások akarták; a polgári erő támadást indít a polgári esküvő ellen („akik egyházi esküvőt kötnek, ne kelljen anyakönyvvezető előtt profán formában megismételniük a szertartást”); 2008-ban pályázik a labdarúgó EB-re, aztán olimpiára; hat-nyolc darab, akár tízezer néző befogadására alkalmas multifunkcionális aréna felépítését ígéri vidéken; a legfontosabb középületek előtt pedig hivatalos őrségváltási ceremóniát, és ennek érdekében a köztársasági őrezred kötelékén belül önálló gyalogosezredet tart múlhatatlanul szükségesnek. Ezek egyetlen valódi, igaz, önmagán túl mutató racionális magyarázata a szavazók érzelmeinek, vágyainak felkeltése, kijátszása, a figyelemelterelés és végső soron a szavazatok besöprése.

A Fidesz a rendszerváltás idején tisztafejűségével, hideg, olykor már-már önmagához is kíméletlen, kontraproduktív racionalitásával tűnt ki a vetélytársai közül. Az 1994-es politikai fordulattal párhuzamosan – legalábbis úgy tűnik – a párt retorikájában a racionális érvelés helyett mindinkább az irracionális megdolgozás válik hangsúlyossá.

A hozzám hasonló tompa agyúak számára a retorikai fordulat tavaly Szent Istvánkor vált nyilvánvalóvá:

„Egy álommal kezdődött. Egy asszony álmával. Emese arról álmodott, hogy fia születik, aki nagy dolgokat visz majd véghez. Ez az, amiről álmodnak az anyák. A fiú megszületett. És mert mi, magyarok szeretjük nevükön nevezni a dolgokat, az Álmos nevet kapta. Álmos élére állt népének, amely elvágyódott az ázsiai sztyeppékről, ezért elindult, hogy új hazát keressen és otthonra lelt a Kárpát-medencében. Így válnak az álmok valóssággá. (...)

Egy álommal kezdődött. Ezúttal egy férfi álmával. 1000 évvel ezelőtt élt egy férfi itt, a Kárpát-medencében, aki hinni mert abban, hogy megszületik Európa szívében egy erős, gazdag, független, szabad európai ország. A magyarok országa. Ezt álmodta a szent király. (...) Elvégezte, amit rábízott a sors. És éppen bennünket, ma élőket választott az idő arra, hogy megérjük, és ünneppé emeljük államunk alapításának ezeréves fordulóját, a magyar millenniumot. Mert így válnak valósággá az álmok. (...)

A magyar embert sokan, sokszor korholták lomhának tűnő, késlekedő, álmodozó természetéért. De ezer évvel a csontjainkban nekünk nincs okunk kapkodásra. Előnyei is vannak a magyar természet ráérős szemlélődésének, megfontolt kivárásainak, álmai mellett kitartó konok természetének. Megtanultuk – ne fűzzünk törékeny reményeket a változó korszellemek könnyű divatjaihoz. A por siet, a kő ráér.”

Az új retorikában központi helyet kapott tehát az álom. Annyiban megegyezhetünk, függetlenül attól, hogy mennyire van ínyünkre a Fidesz és az Orbán-kormány ténykedése, hogy döntően racionális természetű vagy legalább annak tetsző világunkban megkülönböztetett figyelmet érdemel, ha a magyar kormányfő feltűnően sokat emlegeti az álmokat, mások és saját álmait. Van, aki ettől persze boldog, repes, míg mások ásítoznak vagy élcelődnek. De ez most mindegy is. Túl azon, hogy eredetileg az egész egy nem túlságosan eredeti szójátékon alapult, az állam és az álom szó hasonlatosságán, mára az izzadságos PR-erőlködés világképpé nemesült. Bármennyire tűnik is oltári nagy zagyvaságnak, érdemes tehát a lehetőségekhez képest komolyan venni.

Bár a hozzám hasonló negativisták, szellemi homless-ek az álom szót továbbra is nem éber állapotban (leginkább alvás, merengés, hipnózis közben, bódultságban) észlelt képzet vagy még inkább ilyenek sorozata értelmében használják, ami ugyan jobbára racionális elemekből áll össze, de mégis valami irreális, nem valós micsoda, olyan ami ugyan sok mindent elárul, de amit nem érdemes szó szerint venni, fideszes körökben az álom szó az utóbbi időben teljesen más jelentést kapott .

Az álom felfogható az idő különös érzékeléseként. Az álom ideje döntően különbözik az éber állapot metrikus, ciklikus vagy lineáris természetű idejétől. Ahogy kiderül ez nem csak Orbán Viktor 2000. augusztus 20-i talányos megfogalmazásából (Szent István elkerülte, hogy „foglyul ejtse álmát az idő”), hanem a korona átszállítása alkalmából mondott beszédéből is (2000. január 1.):

„Hatalmas folyam az idő, (...) örök, és nincs ami feltartóztassa. Négyezer év tekint le rátok. Ezt mondta Napóleon a piramisok előtt fölsorakozott katonáinak. Zavarba ejtő távlat. De van az időnek egy másik olvasata is. Olyan, amely szívünkhöz közelebb áll. Ezer év, harminchat emberöltő. Harminchat nemzedék. (...) A mai nap az első a történelmünkben, melynek dátuma a kettes számjeggyel kezdődik, és mától ezer éven át ez így folytatódik majd. Talán ez a legnyilvánvalóbb jele annak, amit az indián naptáraktól az asztrológiai világkalendáriumokig oly sokféle tanítás előre jelez. Hogy valami torokszorítóan izgalmas, egyedülálló és reményteli pillanatban valami új, eddig nem voltnak a küszöbén állunk. Az időfolyam, amelyben eddig úsztunk, most különös sziklához érkezett. (...) Múltunk ugyanis eddig is volt. De mostantól ezer év áll mögöttünk. (...) Most nincs megnyesve a képzelet szárnya. Most érdemes álmodni. És aki akar, fel is ébredhet, hogy megvalósítsa az álmait.”

Míg idén április 30-án a washingtoni Folger Shakespeare Könyvtárban elmondott beszédéből már az is nyilvánvalóvá válik, hogy álmodni egyszerre jelent politikai állásfoglalást és sorsközösséget, a nemzet megújuló képességét és óvni érdemes hagyományát:

„Mielőtt az Egyesült Államokba jöttem, figyelmeztettek, hogy Önök itt Amerikában másképp tekintenek az idő múlására, mint mi, magyarok. Az amerikaiak számára a hidegháború már a távoli múlthoz tartozik, jobb, ha ezért nem is beszélek róla. A jövőről kell szót ejtenem, ha azt szeretném, hogy meghallgassanak. Ez egy megfontolásra érdemes tanács. Csakhogy képtelenség megfogadni. Két okom is van arra, hogy ezt mondjam: egyrészt Önök éppen a múltunk miatt, államiságunk ezredik évfordulóját megünnepelendő hívták meg Magyarországot díszvendégnek a mai eseményre. Másrészt a magyarok ma éppen az idő múlása miatt boldogok és optimisták, merthogy a XX. század végre véget ért. (...)

A világon mindenki hallott az amerikai álomról. Ám senki sem ismeri a magyarok álmát. Pedig nekünk is van egy álmunk: a mi álmunk, hogy a hazánkban otthon legyünk. Nyelvünket nem érti más, eredetünk rejtélyes, minden rokonunkat magunk mögött hagytuk valahol Ázsiában. Németek és szlávok vesznek minket körül, mindegyikük származása, kultúrája és nyelve idegen számunkra. Egy haza, a mi hazánk, a mi otthonunk. Egyszóval, a magyarokat az az álmuk vezeti, hogy hazájuk megtartása érdekében meg kell őrizniük önálló államiságukat a Kárpát-medencében. A mi álmunk, tisztelt hölgyeim és uraim, egy ezeréves álom. Ez a mi életerőnk, lendületünk, találékonyságunk és derűlátásunk forrása.”

Nyilvánvaló, hogy a miniszterelnök az álmot nem köznapi, földhöz ragadtan racionális értelemben használja, hanem az én kis falumban megszokottól egy kicsit eltérően. Köztudott, hogy a sydneyi olimpia idején a miniszterelnök járt Ausztráliában, és olyan nagy hatást gyakoroltak rá az ott tapasztaltak, hogy úgy határozott, Budapest megpályázza az olimpia rendezési jogát. ňgy sejtem, volt azonban ennek az utazásnak egy másik, eddig kevéssé ismert és értékelt eredménye is: megismerkedett az ausztrál őslakosok dreamtime-nak, álomidőnek nevezett kozmológiájával, és ha már megismerte, legott adaptálta is.

Az ausztrál őslakosoknál az álomidő egyfajta összetett magyarázó sémája, mitikus kerete világképüknek, amely a hétköznapi világ mögötti folyamatokat, erőket, történéseket fogja össze. Az álomidő tehát nem követi a mindennapi világ menetét, szabályait, hiányzik belőle a jelenségek viszonylagos állandósága: a mitikus ősök (arandául: alcsiranga micsinák) például olyan, alakjukat változtatni képes lények voltak, akik fel tudtak venni emberi és állati alakot, és miután megalkották a világot, visszatértek aludni – az érthetőség kedvéért kénytelen vagyok egyszerűsíteni – az ún. csurungákba, a lapos és ovális, geometrikus jelekkel borított kövekbe, fadarabokba (lásd Róheim Gézánál, illetve Orbán kőhasonlatában). Mint ahogy hiányzik a dreamtime-ból a történések egymásutánisága, a sorrendiség is. Az őslakók álomideje ma egyebek mellett a modern világgal való szembenállásra utal – derül ki Mike Donaldson magyarul is olvasható tanulmányából. Az ezzel a kozmológiával összefüggő, a múlt felidézésre szolgáló rituális cselekményeket azonban csak bizonyos kiválasztott személyek irányíthatják.

Persze van a fideszes kozmológiának, világképnek egy jóval cinikusabb olvasata is. Ezen értelmezés szerint Orbánék az álomalapítás ürügyén valójában nem nagyon gondolnak másra, mint alomalapításra. Nem népben, nemzetben vagy alcsiranga micsinákban gondolkodnak, hanem a megalvadt kádári almok helyén összehordott polgári almokban. Olyan különleges almokban, amikben a mi, pontosabban az ő kutyáik kölkei mellé nem fér be más, igaz, nekik viszont hiánytalanul helyet szorítanak, teljesítménykényszer nélkül megbújhatnak szülőjük csecseinél, és kutyatejre, védelemre életük végéig számíthatnak.

Szűk egy évvel a választások előtt kutyavilág vagy álomvilág – egyik sem vonzó perspektíva. Tényleg ideje lenne már valakinek valami mást kitalálni.

• Idusról idusra