Neményi László

Medgyessy Péter sz. t. tiszként való leleplezése zaklatott, túlfűtött, ingerült belpolitikai légkörben robbant bombaként, és magától értetődő módon semmivel sem járult hozzá ahhoz, hogy a nyugalom helyreálljon, hogy a választási kampány, a meglepőnek tekinthető választási eredmény és a választáson alulmaradt politikai tábor vereségbe való belenyugvásra képtelensége következtében egészségtelenül felajzott közélet visszazökkenjék a rendes kerékvágásba. A politikai közösség alapvető céljait – ideértve a morális célokat is – illetően kialakult konszenzus, valamint a rutin és a rituálé által szűk, békés mederben tartott politikai versengés – a nyugodt közélet – érték, de hiánya többnyire pusztán tünet.

A politikai nyugtalanság csak a legritkább esetben merőben bajkeverők műve. A legcinikusabb, legfelelőtlenebb, leghataloméhesebb politikai vállalkozóknak is szükségük van nyersanyagra ahhoz, hogy olyan mozgósító erejű narratívákat szőhessenek, amelyek kontextusában valós tényeket hamis fényben lehet beállítani, féligazságokat és hazugságokat plauzibilissé lehet tenni, magyarán: bajt lehet keverni. Ez persze nem menti fel a bajkeverőket, a politikai szédelgőket: a nyersanyagot nem kötelező felhasználni csak azért, mert ott van. Egy zökkenőmentes működésre képes demokráciában a veszélyes anyagok kezelésére is vannak szabályok. E szabályokat csak konszenzusos alapon lehet meghozni, és a konszenzus kialakulásához elengedhetetlen a politikai szereplők kölcsönös bizalmon alapuló őszinte önkorlátozó elszántsága. Ezt hívták Nyugat-Németországban a hidegháború idején a demokraták szolidaritásának.

A rendszerváltás utáni magyar politikai életből – ha valaha is megvolt benne – kiveszett a demokraták szolidaritása. Hiányzik hozzá a kölcsönös bizalom, és még fájóbban hiányzik hozzá a konszenzus a politikai közösség alapvető céljait illetően. Ha kicsit megkaparjuk, nyilvánvalóvá válik, hogy még az olyan, minden releváns politikai erő által helyeselt cél is, mint az EU-hoz való csatlakozás, tartalmilag mást jelent a két nagy politikai-ideológiai szekértábor számára. Más motivációból, másfajta haszon reményében, másfajta unióhoz tartja előnyösnek a csatlakozást az egyik, mint a másik. A szélsőségekkel való együttműködés tilalma – Nyugat-Németországban hajdan a demokraták szolidaritásának alfája és ómegája – nálunk csak a szélsőségekkel való együttműködés lehazudandóságaként érvényesül, és így sem egy konszenzuson alapuló belpolitikai követelményrendszernek eleget téve, hanem külső korlátnak – a nyugati integráció által megszabott feltételeknek – kelletlenül engedelmeskedve.

Ez már csak azért is nagy baj, mert a kemény, majd puha állampárti diktatúra – és az egész szerencsétlen huszadik századi magyar történelem – hegynyi veszélyes anyagot hagyott hátra örökül, melyet ártalmatlanná tenni és eltakarítani kellene, és nem nyersanyagként használni olyan narratívák szövögetésére, amelyek, félő, újabb, mérgező bűzt árasztó veszélyes hulladékhegyek keletkezéséhez járulnak hozzá. Csakhogy a felhalmozódott veszélyes anyag – részben, de méltánylandó részben – maga akadályozza annak a demokratikus konszenzusnak a kialakulását, amely a magyar politikai élet méregtelenítésének elengedhetetlen előfeltétele.

A D-209-es számú elvtárs és a liberálisok


Medgyessy Péter „dekonspirálódása” akkor is feszültségeket okozott volna, akkor is értékkonfliktusokat hozott volna napvilágra, ha létezne a magyar politikában demokratikus konszenzus. Akkor is felvetette volna a múlttal való szembenézés, a múlt feldolgozásának problémáját, akkor is múlt- és emlékezéspolitikai taktikázásra késztette volna a politikai pártokat, és normatív viták lefolytatására a közgondolkodókat.

Nem normális – még kevésbé ideális – az, hogy a rendszerváltás utáni ötödik kormány feje a pártállam titkosszolgálatának sz. t. tisztje volt. Azok a liberális értelmiségiek – Kis János, Eörsi István, Tamás Gáspár Miklós, Ungváry Rudolf és mások [TGM-től elnézést kérünk leliberálisozásáért – a szerk.] – akik Medgyessy lecserélésének kívánatossága mellett érvelnek, végső soron ezt mondják, ha sok más fontosat mondanak is még, és ha a miniszterelnök távozásának ildomosságát közvetlenül nem is ebből vezetik le. Ezt könnyen beláthatjuk, ha egy pillanatra feltételezzük, hogy Medgyessy Péter nem sz. t. tiszti múltját hallgatta el, hanem azt, hogy titokban ő szerezte a papírt egy szamizdat kiadványhoz: ezt nyilván jelentősen kevesebben vetnék a szemére. A pártállam sz. t. tisztként való szolgálatát morálisan dubiózusnak kell tartanunk, mielőtt elhallgatását diszkvalifikáló véteknek tekintjük. És ha konzisztensek akarunk lenni, akkor általában a pártállam szolgálatáról kell azt gondolnunk, hogy nem a legjobb ajánlólevél a demokrácia közjogi funkcióinak betöltéséhez.

Ezt a normatív álláspontot én helyesnek érzem, egybevág morális intuícióimmal, és úgy gondolom, jó lett volna, ha egyike lett volna azoknak a fix pontoknak, amelyek köré a rendszerváltás után egy demokratikus konszenzus szerveződik. Ugyanakkor kénytelen vagyok elismerni, hogy lehet ezt a normatív álláspontot igazságtalannak is tartani, lehet illetékességi köréről és érvényességi időtartamáról vitatkozni. Mégpedig nemcsak azoknak, akik feltűnően vasat tartanak a tűzben.

Ráadásul az ügy szempontjából az is releváns, hogy Magyarországon nincs demokratikus közmegegyezés. Nemcsak olyan nincs, amelyiknek egyik horgonya a pártállam szolgálatának többé-kevésbé egységes, összebékíthető elvek alapján való megítélése, hanem semmilyen. Mivel a múlt- és emlékezéspolitika (melynek az ügynökkérdés csak egy vékonyka szelete) a demokratikus konszenzus kialakulása fontos akadályának látszik, nekem egyáltalán nem tetszenek eleve érthetetlennek és átérezhetetlennek azok a javaslatok, amelyek csernobili módszerrel kezelnék – szarkofágba zárnák – a múlt veszélyes hulladékát, tehát delegitimálnák a múlt- és emlékezéspolitikát, vagyis különböző utakon-módokon oda lyukadnak ki (mint Nádas Péter, Babarczy Eszter, Heller Ágnes és a Magyar Narancs szerkesztőségi cikkének szerzője), hogy a politikusokat jelenlegi javaslataik, és nem múltbéli affiliációik alapján helyes és praktikus szolgálatra alkalmasnak vagy alkalmatlannak tartani. (Ez a levont vagy levonható konklúzió nem feltétlenül az említett szerzők álláspontjának veleje, csak a saját gondolatmenetem szempontjából fontos eleme.)

De attól, hogy érthetők és átérezhetők, ezek a javaslatok még nem lesznek célravezetők, mivel nincs esélyük arra, hogy köréjük demokratikus konszenzus szerveződjék. A politikailag releváns ellentét ugyanis nem azok között feszül, akik a múlt feldolgozását megkerülhetetlen feladatnak tekintik, és azok között, akik a múltat le akarják zárni, hanem két összebékíthetetlen, politikailag egyaránt potens múltkép között. Az egyik szerint a pártállami diktatúra a liberális demokráciával szemben számos előnnyel is rendelkező politikai rendszer volt, melyet szolgálni nem bűn, hanem becsület és dicsőség dolga volt. A másik szerint a náci diktatúránál gyilkosabb és terroristább bolsevik diktatúra célja a magyarság elnyomása volt, a magyarság külső és belső ellenségei működtették, az utóbbiak nem voltak igazi magyarok, és élesen elválaszthatók a nemzeti szellemiségű elnyomottaktól. Ezért azok, akik a múlt lezárása, a múlt morális megítélésének politikai irrelevanciája, a morál és a politika szétválasztása mellett érvelnek, a partvonalon kívülről kommentálják a két domináns múltkép közötti meccset, melyet lefújni nem áll hatalmukban.

Sajnos nagyjából ugyanez mondható el a múlt feldolgozását megkerülhetetlen feladatnak – és ezért Medgyessy Péter lemondását kívánatosnak – tartó álláspont politikai relevanciájáról is. Ez az álláspont egy olyan múltképpel társul, amelynek rendkívüli előnyei vannak a domináns múltképekkel szemben: kiegyensúlyozott, szofisztikált, cizellált, az igazsághoz igyekszik közelíteni és nekem is szimpatikus. Hátrányai azonban még súlyosabbak: nehezen kommunikálható, mert nehezen egyszerűsíthető le, az adott politikai erőviszonyok között nehezen fordítható le politikai cselekvés nyelvére, igen kevés ember identitástudata függ tőle, képviselői legalább annyira ellenségként vannak ábrázolva a jobboldal múltképében, mint annak a múltképnek a képviselői, amellyel most szintén nyílt konfliktusba került. A liberális múltkép – vagy múltfeldolgozási útmutató – politikailag hátrányos helyzetét mi sem illusztrálja jobban, mint hogy a Medgyessy távozását indokoltnak és szükségszerűnek tartó véleményeket lényegében csak az SZDSZ-nek adott tanácsként (illetve a parlamenti frakció kritikájaként) lehetett megfogalmazni, mivel máshová nem nagyon lehetett adresszálni. Ez nem lenne baj, ha az SZDSZ komoly politikai súllyal rendelkezne, olyan politikai befolyással, amelyet nyilvánvalóan érdemes egy politikai jelentőséggel bíró erkölcsi álláspont mögé kívánni. De az SZDSZ már régóta nem rendelkezik olyan komoly politikai súllyal, hogy állásfoglalása egy ilyen, a politikai közösség erkölcsi alapjait érintő konfliktusban perdöntő tudna lenni. Éppen ezért egy ilyen konfliktusban SZDSZ-bírálat formájában véleményt kifejteni sokkal inkább látszik az SZDSZ lelke miatti aggodalom és a politikai hajléktalanságtól való szorongás megnyilvánulásának, mint önbizalmat árasztó állásfoglalásnak egy olyan kérdésben, amely az egész politikai közösségre tartozik.

Ennek ellenére lehet, hogy az SZDSZ-nek mégis volt némi halvány esélye a sikerre, azaz Medgyessy lemondatására; vagy ha nem is volt, identitása védelmében a siker esélyétől függetlenül elszántabbnak kellett volna lennie; hogy ezzel erősítette volna önállóságát, ami javított volna pozícióján; hogy a harc megvívásával elbukása esetén is szolgálatot tett volna az országnak, mert felmutatta volna a múlttal való szembenézés helyes módját. Mert az SZDSZ parlamenti frakciója valóban ragaszkodhatott volna elszántabban is meggyőződéséhez – mondjuk, annyira elszántan, mint a tárcák elosztásáról folytatott koalíciós tárgyalásokon. A parlamenti erőviszonyok következtében az SZDSZ rendelkezik némi zsarolási potenciállal az MSZP-vel szemben, amelyet ügyesebb pókerjátékosok jobban kihasználhattak volna. Ha nyernek, tartósan felhangosodott volna a liberális jogállammal való azonosulás parlamenti hangja. Ha nem nyernek is, egy időre középpontba került volna az államhoz való viszony republikánus mintája, ami – ha az SZDSZ-nek mint pártnak nem is hozott volna feltétlenül kézzelfogható sikert – némi jót tett volna az ország mentálhigiénés állapotának.

De szerintem illúzió azt képzelni, hogy ha az SZDSZ a liberális elvárásoknak megfelelően viselkedett volna, akkor számottevő esélye keletkezett volna annak, hogy az országban minden jóra fordul. Legyünk igazságosak. A miniszterelnök-cseréhez való ragaszkodás biztosan komoly kockázatokkal járt volna az SZDSZ-nek a kormányzati hatalomból való részesedése szempontjából, ugyanakkor a kockázatvállalás hozadéka – hogy lett volna-e és mekkora – bizonytalan. Gyakorló politikusok, akiknek saját egzisztenciájukat is kockáztatni kellett volna, juthattak más eredményre a költség-haszon kalkuláció elvégzése során, mint értelmiségi kritikusaik. Az is igaz persze, hogy ennyire kockázatkerülő magatartással az SZDSZ sohasem fogja visszaszerezni hajdani fényét.

Nem akarom alábecsülni azt a szimbolikus jelentőséget, amivel a miniszterelnök-csere járt volna, de éppen erről van szó. Ha csak a miniszterelnök személyéről lett volna szó, ha az MSZP a miniszterelnök-csere szimbolikus árának olcsítására módot látott volna, akkor az SZDSZ-nek lett volna esélye Medgyessy Péter lemondatásának kikényszerítésére. Másként fogalmazva: ha nem lett volna különösebb jelentősége, az MSZP akár engedett is volna. De mivel volt, gyorsan világossá tette, hogy nem fog engedni. Igaza van Kis Jánosnak: kár, hogy az SZDSZ nem tesztelte az MSZP elszántságát. Már csak a tudományos kíváncsiság kielégítése végett is. De szerintem az MSZP elszántsága kiállta volna a próbát.

A szocialista múltkép


„A Magyar Szocialista Párt alapvetően azokat képviseli, akik nem tagadják meg totálisan a Kádár-rendszert, de tudják, hogy a rendszerváltozással (amely egyben impériumváltás is volt) egyszer és mindenkorra véget ért. […] A Magyar Szocialista Párt tagjai és politikusai számára kollektív szellemi öngyilkosság lenne, ha mindenestül megtagadnák a Kádár-rendszert. Ezt a gesztust egyetlen ellenfelük sem hinné el, híveik nagy többsége viszont a maga és szülei elleni árulásnak értelmezné” – írta Hegyi Gyula szocialista országgyűlési képviselő Tamás Gáspár Miklóssal vitatkozva (Népszabadság, július 10.). Szerintem ezt a megállapítást éles szemű megfigyelésként és önvallomásként is komolyan kell venni. Ha nyilván nem is érvényes mindenkire, a szocialista párt tagjainak és vezetőinek zöme alighanem olyan emberekből áll, akik tudomásul veszik a Kádár-rendszer bukását (amelyet legalább részben az „impériumváltásnak” tulajdonítanak, tehát annak, hogy szerintük szovjet fennhatóság helyett amerikai fennhatóság alá kerültünk), elfogadják az új játékszabályokat (ezt akarja az új központ), de különösebb republikánus hevületet nem éreznek a magyarországi lakosok demokratikus újraszerveződése iránt. Sőt mi több, ha szerelembe esnének az új rendszerrel – ami a Kádár-rendszer totális elutasítása nélkül bizony nem megy – akkor ezt híveik nagy többsége árulásnak értelmezné. (Ha a híveken szavazókat kell érteni, akkor a „nagy többség” bizonyára – na jó: remélhetőleg – mértéktelen túlzás.) Árulásnak, mert veszélybe kerülne életrajzuk hitelessége, magyarázkodásra kényszerülnének azért, amire büszkék, el kellene ismerniük legalább maguknak, hogy – ha másként nem is – lélekben a rossz oldalon álltak, és ami még borzalmasabb: szimbolikusan kalapot kellene emelniük azok előtt, akiknek nem elhanyagolható része csak post festa hazudta át magát a jó oldalra, de most annál hangosabban pocskondiázza azokat, akik életútjuk bizonyos határon túli átrajzolását, ellenkező előjelűbe fordítását mégiscsak zsenánsnak tartják.

A hangsúly a bizonyos határon túlin és az ellenkező előjelűn van. Mert az elviselhetetlen mértékű kozmetikázás természetesen gátlástalanul folyik és folyt szocialista körökben is, a közszereplők életrajzáé is, a történelemé is. A hamisításnak két csapásiránya van, amelyek nem feltétlenül harmonizálnak egymással. Egyfelől, sugallják, a puha diktatúra egész jó kis rendszer volt, ezért nem volt a szocialista állam bármilyen szintű és bármilyen természetű szolgálatában semmi kivetnivaló. Másfelől a rendszerváltás is az állampárt műve. Anticipálva és felismerve a geopolitikai változásokat, az állampárt szovjet pályáról amerikai pályára állította át az országot, létrehozta nekünk az új rendszert, amely nem sokkal jobb ugyan, mint a régi, de most ez a kurrens, okos ember alkalmazkodik hozzá.

Kis János szerint ez az attitűdcsokor az MSZP-ben a Medgyessy-ügy kapcsán került újra felszínre. Megítélése szerint Medgyessy maradása egyebek mellett azért is kockázatos politikailag, mert mítoszteremtő ellenretorikára kényszerítette a kormánypropagandát, mely ellenretorika „a szocialista párttagok és hívek legbelsőbb érzéseit szólaltatta meg. Felszabadította a kádárista nosztalgiákat, melyekről a párt az elmúlt években már igyekezett leválni. Medgyessy maradása visszarántotta az MSZP-t az elődpárt történetének apológiájába.” (Élet és Irodalom, július 5.) Kétségtelen, hogy a Medgyessy-ügyben indított jobboldali támadások megszaporították és felhangosították a nyíltan apologetikus hangokat. Az is kétségtelen, hogy ez nem nagy öröm. Az viszont szerintem kétséges, hogy ezzel egy kedvező irányú fejlődés torpant meg. Az MSZP nem azért vált ezeknek az attitűdöknek a gyűjtőhelyévé, mert Medgyessy maradása védekező ellenpropagandára kényszerítette, hanem Medgyessy maradt azért, mert az MSZP-ben az ilyen attitűdök az uralkodók. Sőt, Medgyessy Pétert ezért választhatták meg múltját ismerve az MSZP miniszterelnök-jelöltjének.

Természetesen a liberálisok nem állhatják meg szó nélkül a kádári apológia burjánzását, az „MSZMP adta nekünk a demokráciát (is)” öndicsőítő történelemhamisítását. Könnyen belátható, hogy miért rendkívül kártékony és veszélyes ez. A szocialista múltkép – és ami belőle a demokráciához való viszonyra következik – kilopja abból a habarcsból a cementet, amelynek a liberális demokrácia épületét kellene szilárdan egybetartania. A demokráciának szüksége van támogatásra, és mélyebbre a nyögvenyelős akceptálásnál. Az is nagyon helyes lenne, ha az SZDSZ, amikor ez a múltkép az MSZP politikai cselekvésének vezérelvévé válik, erején felül is tiltakozna. Sokkal kitartóbban, mint ezt a Medgyessy-ügy kapcsán tette. De be kell látnunk, hogy a szocialisták politikailag potens – mert sok ember lelki szükségleteit kielégítő – múltképének sem a múltat feldolgozni akaró liberális értelmiségiek múltképe, sem a múltpolitikát delegitimálni akaró szintén liberális értelmiségiek elvi pragmatizmusa a politikai riválisa, hanem a jobboldalnak a szocialistákénál is kártékonyabb és veszélyesebb, de politikailag szintén rendkívül potens múltképe.

A Jó múltja és jelene


A jobboldali múltkép sokkal tudatosabb konstrukció, mint a szocialista múltkép. Filológiailag követhető módon hozták létre a Fidesz ideológiai szükségleteit szolgáló ideológiai vállalkozók az MDF-től örökölt attitűdökből, a szocialista múltkép (és a hajdani hivatalos történetírás téziseinek) primitív tagadásából, a Horthy-rendszer ideológiai kacatjaiból, a legbutább antikommunizmusból, sértetten agresszív nacionalizmusból – és valódi sérelmek szülte, pszichológiailag hiteles ellenérzésekből. Megrendelését és létrehozását nagymértékben motiválta az a tetten érhető vulgármarxista meggyőződés, hogy az eszméknek nincs igazságtartalmuk, merőben nyers érdekeket fejeznek ki és lepleznek el. Mivel a Fidesz által egységbe kovácsolt jobboldalnak is vannak érdekei, szüksége van ezeket kifejező és elleplező ideológiára, ezen belül az ideológiával összhangban lévő múltképre, melynek nem igazságtartalma, hanem mozgósító ereje a lényeges. Hát létrehozták.

Ez a múltkép egy primitív, manicheus sémát húz rá a történelemre, és jóval az ország szovjetizálása előtt indít. Nagyon vázlatosan összefoglalva arról van szó, hogy az egész huszadik századi magyar történelemben a jók és a gonoszok, a hazafiak és a nemzetárulók küzdelme folyt. A Gonosz Jászi Oszkár és Károlyi Mihály alakjában lépett fel a magyar történelem színpadára, belőlük lett Kun Béla, akin szerencsésen felülkerekedtek a Jó erői, az egészséges nemzeti erők, akik talpra állították az országot, megacélozták a gerincét, de sajnálatos módon a vesztes oldalon fejezték be a második világháborút. A szovjet szuronyok segítségével ismét a nemzet nyakába ültek az idegenszívű nemzetárulók, akik egy idegen hatalom gyilkos pribékjeiként az idegen hatalom kívánságait is túlteljesítve sanyargatták a magyarságot, rombolták nemzeti tudatát. Majd a helyzet változását érzékelve új úr után néztek, direkt eladósították az országot, hogy tálcán nyújthassák át az új hűbérúrnak. A rendszerváltás után az idegenszívűek két utódpártban, az MSZP-ben és az SZDSZ-ben tömörültek, 1994-ben agymosás segítségével visszaszerezték a hatalmat a talán jóindulatú, talán kriptoidegenszívű, de mindenképpen teszetosza MDF-kormánytól. De a Fidesz, a nemzeti erők egyesítője, négy év múltán bravúrosan visszabirkózta tőlük a hatalmat, melyet megtartani azonban nem tudott, mert az idegenszívűek 1. csaltak; és/vagy 2. az ország egyik feléről kiderült, hogy nem magyar.

Csodálkozhatunk azon, hogy miként lehet egy ilyen konstrukciónak hitelt adni, ilyesmit propagálni. De tény, hogy sokan hitelt adnak neki, igen sokan, legalább annyian, mint a szocialista múltképnek. És sokan propagálják jó lelkiismerettel. Ennek több oka is lehet. Az egyik az, hogy nincsenek határozott kontúrjai, hozzá lehet tenni, és el lehet venni belőle. Felfogható egy viszonylag enyhén paranoid szemléletmódként is, barokkos részletekben gazdag összeesküvés-elméletként is, de nem igazán komolyan veendő ideológiai iránytűként is, melynek kezelését a „választóbarmok” feltételezett szellemi színvonalához igazodva megkönnyítették, amit funkcionalitása megsínylett, de bizonyára hamarosan piacra kerül de luxe változatban is. Sok minden illeszkedik hozzá a zsidó-szabadkőműves összeesküvés-elméletektől kezdve a honfibún keresztül a jogos történelmi helyreigazításokig. De fontosabb az, hogy összhangban van a keresztény középosztály szájhagyomány útján fennmaradt előítéleteivel, sérelmeinek, veszteségeinek házisütetű magyarázataival, élethazugságaival, amelyek akkor is valós történelmi tapasztalatok talaján nőttek ki, ha nem lehet velük egyetérteni. Felmerül persze a kérdés, hogy egy kis létszámú szubkultúra meglehetősen lezüllött folklórja hogyan válhatott az egész jobboldal múltképének nyersanyagává. Érzésem szerint elsősorban azért, mert ez állt rendelkezésre. De alakítható, érzelmileg koherens és meglepően jól általánosítható nyersanyagnak is bizonyult, amelyben minden lehetséges és lehetetlen kérdésre benne van egy válasz csírája, hiszen egy minden választ tudó hivatalos ideológiának való visszabeszélési vágy alakította.

A jobboldal ideológusai egy visszautasíthatatlannak vélt üzletet ajánlottak fel a magyar népnek: fizessetek elő erre a múltképre, akár csak egy light változatára, meg arra, amit implikál, és nemcsak átkerültök a Gonosz pártjáról a Jó pártjára, nemcsak feloldozásban részesültök múltbéli eltévelyedéseitekért, nemcsak magyarázatot kaptok kudarcaitokra, hanem egy elitkasztba is beemelitek magatokat, azonnali hatállyal „jobb embereknek” lesztek tekintendők. Az ajánlatot sokan elfogadták – tehát sok embernek volt valami ilyesmire lelki szükséglete – ami a jobboldali múltképet a szocialista múltkép politikailag potens riválisává teszi.

A liberális-demokratikus rend támogatásának követelménye szempontjából a jobboldali múltkép még katasztrofálisabb, mint a szocialista. A szocialista múltképpel ellentétben még csak el sem ismeri, hogy a demokrácia a magyar történelemben új minőség, amelyet el kell fogadni. Ha a demokrácia egyáltalán szóba kerül a jobboldali múltképben és implikációiban, akkor demokratikus az, ami a Jó uralkodását elősegíti, antidemokratikus az, ami a Gonosz malmára hajtja a vizet. De igen ritkán kerül szóba, ebben az ideológiai konstrukcióban a demokrácia leginkább irreleváns; a releváns politikai ellentétpár a nemzeti és a nemzetietlen.

A jobboldali múltkép a legváltozatosabb módokon nem vesz tudomást az állampolgári egyenlőség eszméjéről sem. A „magyarok” védelmében a holokauszt magyar áldozatait rutinszerűen ellentételezi a „zsidók” „magyar” áldozataival, vagyis ebben a beszédmódban a kommunista diktatúra áldozataival. Egyrészt megengedhetetlen módon tágítja az állampolgári nemzet fogalmát (határon túli magyarok „közjogi státusa”), másrészt megengedhetetlen módon szűkíti (a választói magatartás, mint a nemzethez tartozáshoz szükséges magyarságteljesítmény indikátora).

Ez van


A helyzet tehát így áll. Van két politikailag potens múltkép, és a politikailag-ideológiailag intenzíven elkötelezett emberek nagy többsége ezek szemüvegén keresztül látja a világot, így a Medgyessy-ügyet is. A választópolgárok egyenként több mint negyven százalékát ezek a múltképek legalábbis nem zavarják annyira, hogy ne adják szavazatukat az őket képviselő pártokra. Nekem nem tűnik fel fantasztikus elképzelésnek, hogy a szavazótáborok nem is jelentéktelen része kifejezetten érez némi affinitást a múltképek által közvetített világlátások iránt, vigaszra tesz szert általuk, rajtuk morfondírozva könnyebben viseli el a tömegközlekedés viszontagságait stb. Mindenesetre az ezeket a múltképeket árasztó pártok mozgósító erejűnek hiszik őket, és nem sok jelét látom, hogy nagyot tévednének.

Ez nem nagy öröm. Egyben azt jelenti, hogy polgártársaink jelentékeny része, a két nagy párt legelkötelezettebb hívei, meg a MIÉP és a Munkáspárt hívei, nem különösebben elkötelezettek a demokrácia iránt. Nem a demokrácia a mérce számukra, nem a demokrácia mércéjén kívánják mérni a kommunista diktatúrát (sem), hanem valamilyen más mércén. Akit az egyik múltkép szólít meg, az az egyik mércén, akit a másik, egy másikon. Ez nem katasztrófa, jó időben a demokrácia elvan akkor is, ha sokakból hiányzik a mély elkötelezettség iránta, amíg szabályait betartják. A demokrácia minőségére azonban kihat a dolog.

A pártoknak persze nem kötelező legelkötelezettebb híveik lelki igényeit mindenben kielégíteni. A veszélyes nyersanyagot nem muszáj felhasználni, csak azért, mert rendelkezésre áll. A Fidesz felelőssége a nagyobb, mert nagyobb a játéktere. Tudatos döntés alapján nyúlt ordas eszmék maradványaihoz a szélsőjobboldali szavazók meghódítása érdekében, prezentálja őket csillogó-villogó posztmodern kommunikációs technikával, és értelmezi igen lazán most már a demokratikus szabályrendszert is. Az MSZP nem nagyon adhat mást, mint ami a lényege. Ez nem felmentés, hanem ténymegállapítás. Az MSZP népszerűsége akkor is azt fejezné ki, hogy a Kádár-korszakot a magyar társadalom jelentékeny része jó emlékezetében tartotta meg, ha jelentősen többet tett volna önmaga megújulásáért.

Az SZDSZ és a liberális értelmiség a torz magyar baloldallal való politikai együttműködés mellett döntött, mint kisebbik rossz mellett, a torz magyar jobboldallal való együttműködéssel szemben. A döntés érzelmileg átérezhető, indokai racionálisan védhetők. De szerintem illúzió azt gondolni, hogy az SZDSZ kívülről segíthet az MSZP-nek torz vonásaitól való megszabadulásában, hogy erre mintegy rákényszerítheti. Hogy ez az SZDSZ-nek sikerül, arra nincs nagyobb esély, mint arra, hogy Babarczy Eszter mind a partizánokat, mind a németeket kikergeti a brjanszki erdőből.

Az SZDSZ-nek azért kell, kellene állhatatosabbnak lennie, hogy azoknak is legyen kire szavazniuk, akik nem szívesen választanak az utódpárt és az Egységes Párt posztmodern reinkarnációja között. Ezek nem biztos, hogy annyira kevesen vannak, és számuk még nőhet is.

• Idusról idusra