Skip to main content

Vajda Júlia

Vajda Júlia: Kötelességünk, de van-e bátorságunk hozzá?

2016. január 14.

Két évvel járhattunk a „hatvanadik évforduló” előtt, amikor a Múlt és Jövő folyóirat szerkesztősége felkért, hogy nem csak, hogy fordítsam le számukra James E. Young „The Texture of Memory” című könyvének bevezetőjét, de írjak is a világ számos holokauszt emlékművét számba vevő, ismertető, elemző könyvről. Talán ehhez a pillanathoz, illetve íráshoz köthető, hogy a „perverzióm”, amellyel akkorra már vagy húsz éve „küzdöttem”, hogy ui.

Vajda Júlia: 1956 – ahogy azt a soá túlélői elbeszélik

 

„Azon a nyáron normális ember nem beszélt
már róla, hogy mi történt az előző év őszén,
és arról különösen nem, hogy milyenek voltak a felkelők. Szó sem esett róluk többé.”
Nádas Péter: Párhuzamos történetek

1956-ot írunk. 11 évvel vagyunk azután, hogy a szovjet csapatok felszabadították az országot. Vagy azután, hogy az orosz kommunisták megszállták azt. A kettő egyfelől ugyanaz, másfelől egymás szöges ellentétei. Kinek-kinek az egyiket vagy a másikat jelenti. Tény az, hogy Magyarországon 1945. április 4-én véget ért a sok-sok szenvedéssel, véráldozattal járó második világháború. S ennyiben lényegében – s itt most nem érdemes azt vizsgálni, hogy kikre nem vonatkozik a kijelentésem – minden magyar honpolgár felszabadult. Persze a soát túlélők, akkori üldözött helyzetüknél fogva, nem feledhetik el az akkori felszabadulás élményét. Közülük még azok sem, akik számára a következő 40 év is hozott kisebb vagy nagyobb meghurcoltatást, üldöztetést. Ráadásul a túlélők ma még megkérdezhető csoportját, az akkori egészen fiatal felnőtteket az üldöztetés, a magukra maradás és az, hogy a felszabadulást a kommunista ideológia nevében a Szovjetunió hozta el, a kommunista ideológiával, a hamarosan létrejövő új rendszerrel való azonosulásra predesztinálta.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon