Borbély Szilárd

Nyomtatóbarát változat

Szépen énekeltem, de nem volt, aki tanítson.
Zeneiskolába nem mehettem. Atletizáltam.
Hosszú lábaim voltak. Az edzéseken találkoztunk.
Testnevelő tanár volt, izmos, kisportolt, egy
ismert énekesre hasonlított. Összeházasodtunk.
Hamar teherbe esem. Majd újra. Egy
aprócska szobában éltünk. A kinyitható ágy
a szekrényig ért. A babakocsit folyton tologatni
kellett. De mi csak nevettünk. Nem
bántuk. A második kislányom két-három
hónapos volt. Még szoptattam, mikor megint
állapotos lettem. Akkoriban nem lehetett
védekezni. A gumi rossz volt és kiszakadt.
Romániában tilos volt az abortusz, börtön
járt érte. Jaj istenem, add, hogy ne! Kétségbe
estem. Most mit tegyünk? Mi lesz velünk?
Nem vigyáztunk. Megint baba! Valaki súgott
egy nevet. Az orvos nagy injekciót adott, bele
a méhbe. De semmi. Majd injekciókúrára
jártam, hogy menstruáljak. A méhem begyulladt,
de a baba kitartott. Ekkor már teljesen kétségbe
voltunk esve. Ez a baba nem lesz egészséges.
És mi okoztuk. Ekkor megint jött egy jó tanács.
Elutaztunk Marosvásárhelyre, ahol a férjem
egy évi fizetésérért vállalta egy orvos. A börtönnel
játszott. Egy nap bementem a kórházba. Levitt
az algasorba. Egy hirtelen mozdulattal letépte
a méhfalról. A kezemet haraptam, nehogy
sikoltsak. Ekkor gyorsan fel kellett öltözni,
és kitessékelt az utcára. Ez után átutazóként
jelentkeztem a kórházban, hogy vérzek.
Az az orvosom persze ügyeletben. Nagyon féltem.
Ha vérző nő érkezett, egyből a Securitate emberét
kellett hívni. Az kérdésekkel gyötörte. A végsőkig
elment. Voltak, akiknek nem hitték el, hogy
spontán elvetélt. Addig faggatták, míg elvérezett.
Az abortuszhoz szükséges eszközöket lepecsételt
szekrényben őrizték. Az orvosom feltörte. Mindjárt
elvérzik, mondta a nővéreknek. Közben az ujjamat
haraptam, és a gyerekeimmel beszélgettem. A nevüket
szólítgattam. Mit motyog? – kérdezte. Milyen
nemű a magzat? – tudakoltam. Ilyenkor még
nem állapítható meg, morogta. A férjem gyengéd
és gondoskodó volt. Amíg a terhesség ellen
harcoltam, csak magamra gondoltam. Kapkodtam
fűhöz-fához. A szégyelltem, hogy nem vigyáztunk,
hogy nincs lakás, jövedelem. A magzatra, mint
problémára gondoltam. Később megtudtam,
hogy fiú lett volna. Nehéz évek jöttek, hiszen
tudod. A diktatúra legsötétebb évei. Túltettem
magam a dolgon. A túlélésért küzdöttünk.
Fejadag volt. Jegyrendszer. Sorban állás. Kutatni
kellett a kiskapukat. Lassan mégis előrébb
jutottunk. Aztán tablettát hoztunk át a határon.
Biztonságban voltunk. Orvosi utasításra időnként
egy hónap szünetet kellett tartani. A férjem
nagy természetű, még ma is, hatvan évesen.
Hát megtörtént megint. Nem akartuk. Apám
rábeszélt. Fiú lesz, mondta. A harmadik
is lány lett. Boldogok voltunk. Tudod, az én
életem a család volt. Sem énekes, sem
sportoló nem lehettem. A legkisebb lányom
operaénekesnő. A középső matematikus.
A legnagyobb építész, látod. Aztán áttelepültük.
Unokáim vannak, nézd, milyen gyönyörűek.
A család a mindenem. Hanem hát utolért
a gyász: a büntetésem. Amikor lányom
áldott állapotba került, lelkesen követtem
a magzatfejlődést az interneten. És ekkor
tört fel bennem a fájdalom. Láttam, milyen
hamar kicsike ember lesz. Négy hónaposan
tizenhat centiméter. Kialakul a csontváza.
Kicsi keze. Lába. A belső szervei. Vékony,
finom bőr borítja. Csukott szemmel lubickol
a magzatvízben. Hüvelykujja a szájában,
cumizik. Érez, remél. És bízik az anyjában,
jaj! – Többé nem tudtam a képekre nézni. El-
takartam. Még toltam el. De tavaly októberben
elvitt a lányom a Születés Hetére. Megmutatta
a Siratószobát. Bementem. És akkor egyszeriben
felszakadt. Leroskadtam egy székre. Zokogtam.
Segíthetek? – Te jöttél oda. És akkor elmondtam,
hogy volt egy kisfiam, akit megöltem. Itt állna
a képen a három lánnyal. Róbertnek nevezem.

Versillusztráció

• Vers

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges