Natale Spineto

Nyomtatóbarát változat

Kerényi Károlyt mindig rendkívül erős szálak fűzték Itáliához:[1] tizenhét éves korában járt először a Félszigeten, és az itáliai kultúra csodálójává lett egész életére.[2] 1946-ot követően aztán – egészen 1971-ig – minden évben megfordult Olaszországban.[3] „Megérdemelt vendégszeretet ez egy olyan író iránt, aki nagy barátja Itáliának, aki hívő tisztelője az antik Itáliának, a klasszikus, a mediterrán Itáliának – mondta róla máig kiadatlan beszédében Raffaele Pettazzoni, az első vallástörténetet oktató egyetemi tanár Olaszországban. – Az ősi Itália iránti szeretete kiterjed a modern Olaszországra is. Mivel sorsa úgy hozta, hogy szülőhazáján kívül kell élnie, lakóhelyéül Itáliához közel fekvő országot választott, Svájcot, Svájcon belül az olasz kantont, Ticinót, Ticino kantonban pedig egy olyan kisvárost, amely légvonalban alig néhány kilométernyire van az olasz határtól. Így hát szinte magam előtt látom, amint valahányszor kilép otthonából, és séta közben a szokottnál valamivel messzebbre vetődik, egyszer csak olyan érzés fogja el, hogy már nem is tudja, vajon svájci vagy olasz földön áll-e. Amikor pedig már elviselhetetlennek érzi ezt a kételyt, hogy megnyugtassa magát, vonatra száll, és befut Rómába, hogy azután ott maradjon heteken és hónapokon át.”[4]

Az első olasz korszak: „Kerényi álláspontja itt eretneknek számít…”

Amennyire a háború előtt folytatott levelezések maradékából megállapítható, Raffaele Pettazzoni volt az első az olasz vallástörténészek közül, akivel Kerényi kapcsolatba lépett, egyik cikkét ajánlva neki publikációra. A cikk – Kerényi első Olasz országban megjelent írása – még ugyanabban az évben napvilágot látott a Pettazzoni által alapított és szerkesztett Studi e materiali di storia delle religioni (Vallástörténeti tanulmányok és adalékok) című folyóiratban.[5] Kerényi együttműködése a Studi e materialival 1935-ben és 1936-ban is folytatódott. 1935-ben megjelenik egy közleménye A könyv jelentősége az etruszk síremlékeken címen a Studi Etruschiban, a firenzei Etruszkológiai Intézet orgánumában, amelynek Kerényi 1933-tól külföldi tagja volt.[6] 1936. április 1-jén előadást tartott a római egyetemen Valláslélektan és antik vallás címmel,[7] mely utóbb bekerült a Pettazzoni által szerkesztett vallástörténeti kiadványsorozatban kiadott Az ókori vallás alapvonásai című kötetébe.

A két tudós barátsága és kölcsönös tisztelete nem nézeteik azonosságából fakadt. Pettazzoni tudományos állás pontjának lényegét két fogalom segítségével lehet megragadni: a historizmus és a komparativizmus fogalmával. Historizmusa Croce filozófiájának bélyegét viselte magán; ezen belül azonban – az ortodox historicisták számára elfogadhatatlan módon – lehetőséget látott térben és időben egymástól távol eső kultúrák vallási jelenségeinek összehasonlítására, azokon a bizonyítható érintkezéseken túl is, amelyeket ezek a civilizációk egymással fenntarthattak. Ezenfelül, Crocéval szemben, a vallás – s egyben a vallással foglalkozó tudományág – önállósága mellett foglalt állást.

Pettazzoni őszinte érdeklődéssel fogadta Kerényi munkásságát. Ezt valószínűleg két fő tényező váltotta ki: csodálta Kerényi ókortudományi képzettségét és szakértelmét, ugyan akkor Olaszországon belül elszigeteltnek érezte önmagát. „Olaszország napjainkban még társadalmi és gazdasági válságánál is súlyosabb erkölcsi és kulturális válságban szenved. Én magam személy szerint tökéletesen elszigeteltnek érzem magamat. A légkör egyre nyomasztóbbá válik” – írta 1948. december 21-én.[8] Ez az „elszigeteltségérzés” ad magyarázatot arra, miért volt Pettazzoni olyan nyitott az egyetemes kultúrára, s miért szorgalmazta a nemzetközi együtt működést, olyannyira, hogy 1950-ben a Nemzetközi Vallás történeti Szövetség elnökévé választották.

Pettazzoni még csak megközelítőleg sem értett egyet Kerényi tudományos módszerével. Sohasem szignált egyet len Kerényi-műről írt recenziót sem, ami annál meg lepőbb, mivel termékeny recenzióíró volt, Kerényi művei pedig témájukban egyáltalán nem álltak távol szakterületétől. Pettazzoni azonban tudatában volt a kettejüket elválasztó távolságnak, ezt viszont, jóllehet mindkettőjük számára nyilvánvaló volt, szükségtelennek látta köztudomásúvá tenni. „Kerényi kiváló filológus – mondja a fentebb már idézett bemutató beszédben –, de törekvése, hogy az antik lelket azon keresztül tolmácsolja, ami annak legmélyebb valósága, túlsodorta őt a szigorúan vett filológia határain. (…) Egy olyan, történetiséggel telített légkörben, amilyen a mai olasz kultúráé, Kerényi álláspontja eretneknek számít (…). Ez nem volt akadálya számomra, bár éppen nem evezek vele egyazon bárkában, hogy sorozatomban kiadjam egyik legjobb művét, mint ahogy nem akadályozta meg őt sem abban, hogy egyik legjobb könyvét nekem ajánlja.”

Kerényi hasonlóan viszonyult Pettazzonihoz: ő is csodálta az olasz professzor komolyságát és kutatásainak mélységét, anélkül, hogy alapvető nézeteit osztotta volna.[8a] A filológusok közé sorolta, de nem azok közé, akik abszolutizálják tudományos korlátozottságukat, hanem azok közé, akik nagyon is tudatában vannak tevékenységük határainak. „Tisztán történészi beállítottságú kutató, aki minden művét a fejlődés gondolatának szenteli – írja róla az Antik vallás második kiadásában –, mégis hiteles humanisztikus és enciklopédikus szellem hatja át, s mindenfajta dogmatizmus és a sajátjától eltérő nézőpontokkal szembeni intolerancia távol áll tőle.”[9]

A második olasz korszak: „egy meghiúsított sikertörténet”

Kerényi és Pettazzoni levelezése főként 1946 és 1950 között utal élénk kapcsolatokra (18 levél). Könyvek cseréjén és ki adói kérdéseken kívül az eszmecsere elsősorban Kerényi olasz országi elhelyezkedésének lehetősége körül forgott. Amennyire tudjuk, maga Kerényi első ízben csak 1948-ban kért segítséget Pettazzonitól ahhoz, hogy megszerezze a ró mai egyetem magyar tanszékét: „Kapcsolatom Magyarországgal egyre ingatagabbá válik. Egy hónappal ezelőtti beszélgetésünkön annak lehetőségéről esett szó, hogy meg kaphatnám a magyar nyelvi tanszéket a Római Egyetemen – ennek ellenére nem történt semmi az ügyben” – írja 1948. december 12-án kelt levelében, utalva főként a Funaiolival, a Római Egyetem Bölcsészet tudományi Karának akkori dékánjával 1947 óta folytatott levelezésére. 1950. február 7-én Pettazzoni erőfeszítéseinek kedvezőtlen kimeneteléről tudósítja Kerényit: „Tegnap délután tárgyalta a Kar a magyar irodalom oktatásának kérdését, amely Prof. Kardos visszahívása miatt szünetel. Prof. Funaioli dékán és jómagam javaslatot tettünk a hiány azonnali pótlására, oly módon, hogy Önnek adnánk a tárgy oktatására (egyelőre) ideiglenes megbízatást (…). A Modern Filológiai Tanszékcsoport munkatársai azonban (amelyhez a Magyar Irodalmi Tanszék is tartozik), azt a felfogást juttatták érvényre, hogy Egyetemünk a folyó évben semmiképpen se biztosítsa a magyar irodalom oktatását, mint egy tiltakozásképpen a magyar kormányzat váratlan döntése ellen, amely az oktatást ilyen nyers hirtelenséggel megszakította. A döntést ezért akkorra halasztották, amikor aktuálissá válik a magyar irodalom oktatásának helyreállítása az 1950–51-es tanévre, egyetértésben saját Külügyminisztériumunkkal.” A Külügyminisztériumra tett utalás már sejteti Kerényi kérelmének sorsát: egy Olaszország és Magyarország közötti egyezmény ugyanis nagymértékben korlátozta a Kar szabadságát a Magyar Irodalmi Tanszék odaítélésében.[10] A továbbiakról Funaioli ezt írta: „Legnagyobb sajnálatomra azt kell közölnöm Önnel, hogy a Minisztérium nem egyezik bele, hogy kinevezzék Egyetemünkre, mivel a törvény az egyetemi kinevezettekre nézve megköveteli az olasz állampolgárságot. Soha nem volt még ezzel ellenkező precedens, és a Minisztérium úgy gondolja, hogy nem is teremthet ilyet, annál kevésbé, minthogy Magyarországgal kapcsolataink meg szakadtak.” (Csak 1974 után nyílt meg Olaszországban az egyetemi oktatói tevékenység lehetősége külföldiek számára.)[11]

Ezzel egy időben Pettazzoni és Funaioli megpróbálta elérni, hogy Kerényit megválasszák az Accademia dei Lincei külföldi tagjává, ami megkönnyíthetné olaszországi mozgás szabadságát és tevékenységét. Próbálkozásuk ezúttal is kudarcot vallott. Az eseményekről, némi zavarral, Pettazzoni tudósította: „A Történettudományi Osztályon, ahová tartozom, mint már említettem Önnek, nem volt és nincs egyetlen meg üresedett hely sem külföldi tagok számára. Volt viszont két hely a Nyelvtudományi Osztályon, javaslatot tettem az Ön jelölésére Prof. Funaiolinak, aki személy szerint kész volt annak támogatására. A Nyelvtudományi Osztály azonban az ülés teljes idejét az olasz tagok kinevezésének vitájára fordította, így aztán nem maradt ideje, hogy a külföldi tagok kinevezésével foglalkozzék. Egyetlen külföldi tagot sem választottak be a Nyelvtudományi Osztályra, és a két hely azóta is betöltetlen.” (1949. június 17.)

Pettazzoni ezek után egy harmadik lehetőséggel próbálkozott: hosszas utánjárás után sikerült elérnie, hogy Kerényi vendégelőadásokat tarthasson. A Dionysos mítoszai című háromrészes előadás-sorozatra, melyet, mint említettük, ő maga vezetett be meleg szavakkal, végül is 1950 decemberében került sor.

De Pettazzoni legnagyobb érdeme az volt, hogy Kerényit bevezette az olasz vallásfilozófusok körébe. Kerényit 1946-ban kezdte foglalkoztatni az a gondolat, hogy előadást tart Rómában „különösképpen Jung és Szondi mélylélektani, valamint a magam mitológiai kutatásainak eredményeiről, amennyiben ezek a vallásfilozófiát és a vallástörténetet érintik” (1946. május 26-i Pettazzonihoz írt levél). Pettazzoni a Filozófiai Tanszéket találta alkalmasnak e célra. Bemutatta Kerényit Carabellesének, a tanszék vezetőjének, aki meg is hívta őt a küszöbön álló Nemzetközi Filozófiai Kongresszusra. 1946 jelenti Kerényi és Enrico Castelli barátságának kezdetét, amely egészen Kerényi haláláig tartott.[12] Pettazzoni nem véletlenül irányította Kerényit a Filozófiai Tanszék felé: hermeneutikai célkitűzése ugyanis inkább filozófiai, mint vallástörténeti érdekűnek tűnhetett számára.

A római iskolához fűződő – amint láttuk, inkább adminisztratív, mint intellektuális jellegű – kapcsolatok fellendülésével egy időben Kerényi egyre intenzívebben közeledett a milánóiak felé, mindenekelőtt Mario Untersteinerrel került még szorosabb kapcsolatba. A háborút közvetlenül követő években nem csupán a kölcsönös tudományos elismerés hozta őket közel egymáshoz, hanem politikai jellegű motívumok is: Untersteiner és Kerényi, bár politikai elkötelezettségük ellenkező előjelű volt – az előbbi kommunista, az utóbbi antikomunista –, fasiszta- és náciellenes felfogásúak voltak.[13]

Untersteiner cikkeiben már korábban is jelezte, hogy Kerényi álláspontja rokon a milánói „mediterraneistákéival”; most ő lesz az, aki megszervezi találkozását Milánóban[14] Pestalozzával és Marconival 1946 novemberében. Kerényi mindjárt az első találkozás, a Physis istennőről folytatott élénk vita után úgy látta, hogy Pestalozza nyelvészeti és kultusztörténeti, valamint az ő mítosztörténeti módszere kiegészíti egymást, és együttesen alkotják a vallástörténeti kutatás területét. „Észre fogja venni – írja Pestalozzának –, milyen szorosan határosak kutatási területeink, és mennyire meg erősítik egymást eredményeink”. Egymáshoz hasonlóan értelmezik a vallásosságot is „mint a szellemnek olyan sajátos készségét, amellyel egy meghatározott szellemi környezetre reagál. Vallásos attitűd nélkül, vagyis egyfajta saját, veleszületett vallásosság nélkül valószínűleg lehetetlen egy vallástörténeti tárggyal reális és tudományos szempontból is korrekt módon foglalkozni. S szükség van a léleknek valami sajátos, emberi nyitottságára is” (1946. december 8-iki levél). Pestalozza teljes egyetértéssel és nagy érdeklődéssel reagál arra, amit Kerényi kettejüknek „a vallástörténeti anyaggal szembeni kongenialitásáról” ír: „Megmondom Önnek őszintén, hogy ezt a mediterrán vallási világot én érzem, és szenvedélyesen átélem magamban: érzem, még mielőtt érteném és értelmezném, és ha írásaimban valami zseniális intuíciót fedez fel, amelyet azután a szövegek és tények kritikai vizsgálata megerősít, az biztosan ennek a lelki állapotnak köszönhető. Úgy érzem, birtokában vagyok – ha csak szerény mértékben is – annak, amit Ön olyan találóan religiöse Fähigkeit-nek és eigene mitgeborene Religiosität-nek nevez. S azt is meg kívánom mondani Önnek, hogy én hívő ember vagyok; ahogy mi mondjuk: aktívan vallásos.” (1946. december 28.)

Már ebből az első levélváltásból is fogalmat nyerhetünk a Kerényi és Pestalozza között kialakult kapcsolat jellegéről. Míg a Pettazzonival folytatott levelezés, jóllehet évtizedes barátság állt mögötte, mindvégig távolságtartó maradt, és csak általános vagy adminisztratív kérdéseket érintett, a Pestalozzával folytatott dialógus azonnal új tudományos eredményeikről és munkamódszereikről folytatott élénk eszme cserévé vált. Alapja az volt, amit Kerényi „kongenialitás”-nak nevezett, Pestalozza pedig az „átélés” és „intuíció” szavakkal határozott meg. Kerényi és Pestalozza kapcsolatait a későbbiekben is ugyanez a kölcsönös tisztelet és barátság jellemezte, és csak 1962 végétől lazultak meg, miután Pestalozza betöltötte kilencvenedik életévét.[15]

Kerényi munkássága azonban csak akkor vált az olasz szellemi élet szerves részévé, amikor a háború után megjelent néhány műve a „Vallástörténeti, etnológiai és pszichológiai tanulmányok” című sorozatban (Collana di studi religiosi, etnologici e psicologici), amelyet fedőlapjának színéről „Lila Sorozat”-nak is hívtak. Mint említettük, a Studi e materialiban már korábban is jelentek meg cikkei, az Antik vallás olasz fordítását is ismerhette az olasz közönség, de ez inkább csak a szakemberek szűkebb köre volt. Személyes kapcsolatai is, mint láttuk, inkább csak a római professzorok és a milánói iskola körére korlátozódott.

Kerényi olasz nyelvű publikációinak sorsa jó ideig összefonódik a Lila Sorozat történetével, ez utóbbi pedig szerves része a háború utáni olasz kultúra történetének. Az 1950-es évek fordulóján a Lila Sorozat volt a legfontosabb orgánum, amelyen keresztül Kerényin kívül olyan személyiségek, mint Jung, Frobenius, Eliade, Aldrich vagy Jensen ismertté válhattak Olaszországban. Bár kommunistaellenes szerzőkről van szó, mégis az Einaudi kiadónál jelentek meg, amely nyíltan az Olasz Kommunista Párt mellett állt. Az Einaudi szerzőválasztásai akkor válnak érthetővé, ha megnevezzük a Sorozat szerkesztőit: Cesare Paveséről és Ernesto De Martinóról van szó. A kiadói listákat főként Pavese állította össze.

Ez megmagyarázza, hogyan került Kerényi a sorozat szerzői közé. „Nyilvánvalóan Cesare Pavese volt az – írja Kerényi Furio Jesinek 1964. október 5-i levelében –, aki engem nemcsak az olasz vallástörténet, hanem Olaszország számára is felfedezett. Birtokomban van a Dialoghi con Leuco egy 1947-es példánya, saját kezű baráti dedikációjával, a Prolegomeni pedig az ő kezdeményezésére jelent meg először, 1948-ban.”[16] A szóban forgó, elsőként kiadott könyv Kerényi és Jung közös műve, a Prolegomeni allo studio scientifico della mitologia (Bevezetés a tudományos mitológiakutatásba) című munka volt, melyet Kerényi tanítványa, Angelo Brelich for dított (róla még ejtünk szót a későbbiekben). Kerényi bírálta Pavesét amiatt, hogy épp ezt a művet adta ki elsőként, és ezzel hozzájárult annak a téves nézetnek a terjesztéséhez, amely szerint az ő gondolatrendszere teljesen azonos Jungéval. Pavese Kerényi szemében egyébként is hajlamos volt az eklekticizmusra, s ez okozta, hogy összekapcsolt egy mástól távol álló szerzőket, mint például Frazert és Frobeniust. Mindenesetre Kerényi és Pavese művei közt van némi gondolati összecsengés, Pavese egyes műveiben, főként a Dialoghi con Leucóban, Kerényi írásainak közvetlen hatását fedezhetjük fel.

1949-ben megjelenik a következő Kerényi-könyv, a Figlie del Sole (Napleányok), Angelo Brelich ezúttal előszót ír hozzá; 1950-ben a Miti e misteri (Mítoszok és misztériumok) következett, a Die Geburt der Helenából és a Niobéből válogatott tanulmányok gyűjteménye, Brelich gondozásában. Kerényi nem volt teljesen elégedett egykori tanítványának fordításával, mert úgy vélte, hogy a fordító „magyar anyanyelvének íze érződik rajta”, a másik kötethez írott előszava viszont nagyon tetszett De Martinónak.[17] Kerényinek a fordítást érintő elmarasztaló ítéletében közrejátszott kettejük stílusának különbözősége: Brelich stílusa sallangtalan, Kerényié költői és metaforikus. Ez a stíluskülönbség tudományos irányzatuknak a későbbiekben eltérő voltát is előrevetítette.

Pavese halála után 1950-ben a Lila Sorozat irányítását De Martino vette át, s ezzel megkezdődött „az osztrakizmusok kora” – jegyzi meg Gianpiero Cavaglia Kerényi olasz országi fogadtatásáról szóló esszéjében (amelynek már alcíme is beszédes: „Cesare Pavese lelkesedésétől Ernesto de Martino osztrakizmusáig: egy meghiúsított sikertörténet”) –, ami azt jelentette, hogy „a marxista olasz szellemi élet elzárkózott mindenfajta mitológiakutatástól vagy vallástörténettől, ha nem pozitivista vagy szociológiai beállítottságú volt”.[18] Ennek következtében Kerényit is száműzték a sorozatból. Tíz év fog eltelni, mire nagy, országos jelentőségű kiadók kezdik könyveit ismét megjelentetni.

A harmadik olasz korszak: „nem mitológiai, csak szociológiai magyarázatot tudok adni rá”

Kerényi olaszországi kapcsolatainak harmadik korszakában, az ötvenes évek első felétől kezdődő időszakban életének egyik legfontosabb szereplője tanítványa, Angelo Brelich. Brelich a mestere körül összegyűlő Stemma körhöz tartozott.[19] Amikor később, 1958-ban elnyerte a római vallás történeti tanszéket, így foglalta össze Kerényihez fűződő kapcsolatát, egy november 3-i keltezésű levélben: „Meghatottan gondolok vissza az évekre, amikor elindítottál a tudományos pályán; amikor lehetővé tetted pécsi doktorátusomat; amikor barátságodba fogadtál; Ischiára; az 1946-os viszontlátásra Rómában; arra, hogy kríziseimben is, az anyagi gondokkal való szörnyű tusakodásaimban is, mindig mellettem voltál. A legteljesebb mértékben tudatában vagyok annak, hogy nélküled nem jutottam volna soha oda, ahol most vagyok.” Magyarországi tanulmányai befejeztével az olasz apától és magyar anyától származó Brelich Olaszországban szándékozott letelepedni. Kerényi úgy gondolta, a római lesz számára a megfelelőbb munkakörnyezet. Ajánlólevelet adott neki Pettazzonihoz, 1936-ban.[20] 1938-ban Brelich egy ösztöndíjnak köszönhetően visszatért egy évre Rómába; ismét Kerényi volt az, aki lehetővé tette, hogy felvegyék egy ásatás munkálataihoz, ami módot adott rá, hogy Rómában maradjon, mígnem egy véletlen folytán – Paola Franchettit a faji rendeletek miatt eltávolították az egyetemről – megüresedett egy hely Pettazzoni tanszékén, aki ekkor felkérte Brelichet, maradjon mellette tanársegédként.[21] Pettazzoninak, ahogy Brelich írja, nem volt igazi tanítványa, így hát legalább egy munkatársat talált magának; egyszersmind alkalma volt kinyilvánítani nyitottságát az európai kultúra felé, amit iskolája lényeges vonásának tekintett.

Angelo Brelich, bár mint láttuk, Pettazzoni tanársegédjeként eleinte mégis a Kerényi-féle irányvonalat követve dolgozott. Ezt mutatják a mindig lelkes recenziók, amelyeket mestere műveinek szentelt Pettazzoni folyóiratában, 1942-ben, 1943–46-ban, 1948-ban, valamint a Figlie del Sole bevezetője 1949-ben. 1951-ben Brelich és Pettazzoni éppen Kerényi miatt hidegült el egymástól. Pettazzoni arra kérte tanársegédjét, hogy írjon cikket a nemzetközi vallástörténeti kutatások állásáról, Brelich pedig úgy határozott, hogy az őt akkoriban leginkább izgató problémával, a komparativizmussal fog foglalkozni. Ezért két eltérő vallás történeti modellt állított szembe – egyfelől az interkulturális összehasonlításra épülő, másfelől pedig az egy meghatározott vallás elemzésével foglalkozó modellt –, a két kutatási módszer prominens egyéniségeiként Pettazzonit, illetve Kerényit mutatva be. A cikket elolvasva „Pettazzoni szó szerint le volt taglózva. Elsősorban hiúságában volt sértve: ez a cikk arra lett volna hivatott, hogy újabb kő legyen nagysága emlékművében, amelyet azokban az években építgetett – de nem az lett. Viszolygást válthatott ki belőle az is, hogy Kerényivel egy szinten tárgyalva kellett magát látnia, és teljesen meggyőzte gyógyíthatatlan »kerényizmusomról«. Emiatt kapcsolatunk tökéletesen összeomlott, és csak Pettazzoni úriember volta és az én jólneveltségem volt az oka, hogy látszólag töretlen maradhatott.”[22] Pettazzoni tehát kénytelen volt tudomásul venni, hogy Brelich egyáltalán nem vált az ő tanítványává, hanem Kerényié maradt; ráadásul valószínűleg nem értékelte nagyra, hogy az aktuális vallástörténeti vitát komparativisták és nem komparativisták ellentéteként kezeli, minthogy a komparativizmust már bevett módszernek tekintette, s úgy látta, hogy a lényeg inkább a historizmus (a saját irányzata) és a fenomenológia, vagyis két egyformán komparativista módszer közötti dialógusban rejlik.[23] Brelich problémafelvetése annál inkább helytelennek tűnhetett Pettazzoni szemében, minthogy Brelichet ekkor egyáltalán nem foglalkoztatta az interkulturális összehasonlítás, és a Kerényi-féle modell felé hajlott.

Pettazzoni és Brelich kapcsolatának elhidegülése szükségképpen következ ményekkel járt a Pettazzoni és Kerényi közti kapcsolatban is. 1951. október 6-án Brelich ezt írja: „Pettazzonitól nem hallottam, hogy fáradoznék érdekedben. Különben is viszonyunk az utóbbi időben nagy és, tartok tőle, végzetes romláson ment keresztül.” Kerényi és Pettazzoni egyetlen levelet sem váltott a rá következő évben. A magyar kutató vette fel újból a kapcsolatot kollégájával 1952. november 4-én, egyebek között azért, hogy „baráti támogatását” kérje egy tervezett előadás-sorozathoz. Pettazzoni válasza (1952. november) burkoltan el utasító volt. Néhány hónappal később, 1953. február 8-án Brelich ezt írta Kerényinek: „nem szeretném, ha ennek a Pettazzonival kapcsolatos dolognak bármiféle visszhangja támadna. A magam részéről nem igen teszek lépést az ügyben, hacsak a véletlen nem hozza úgy, hogy beszélnünk kell róla valakivel.” A levélből nem derül ki egyértelműen, mire utal Brelich. Annyi bizonyos, hogy Pettazzoni 1952. novemberi elutasító válasza után megszakadt a Kerényivel már tizenhat éve folyó levelezés.

Az egyetlen kapocs, ami Kerényit még a római iskolához fűzte, Angelo Brelich maradt.[24] Hamarosan azonban elszakadt ez a szál is.

Kerényi és Brelich szakításának körülményei bonyolultak. A nézeteltérés elsősorban tudományos jellegű volt: Brelich fokozatosan közeledett Pettazzoni álláspontjához, különösen Pettazzoni módszereinek két legjellemzőbb elemét, a történeti szemlélet és a komparativizmus elveit tette magáévá. Irányváltásának első jelei 1953–54-ben egy közép-itáliai kultuszról szóló cikkében bukkannak fel;[25] ezután következett az 1953–54-es tanévben tartott előadás-sorozat, és végül a Tre variazioni romane sul tema delle origini (Három római változat az eredet témájára) című kötet, amely 1955-ben jelent meg.[26] Pettazzoni fel is figyelt erre az irányváltásra: „végre észrevette, hogy nem vagyok az a fanatikus »kerényista«, az az »irracionalista«, az a »pszichologista«, akinek addig tekintett, és hogy komolyan »vallástörténettel« foglalkozom…”[27]

A Kerényivel szemben elfoglalt új álláspont legélesebben Brelich recenziójában tükröződik, melyet a Studi e materiali 1953–54-es számában tett közzé a Die Jungfrau und Mutter der griechischen Religionról (A görög vallás szűz- és anyaalakja). Szembeötlő a hangváltás ahhoz képest, ahogy Brelich korábban írt egykori mesteréről: számos ponton bírálja művét, miközben sem nyíltan, sem burkoltan nem jelzi egyetértését, holott korábban még csak nem is időzött el az esetleges nézeteltéréseknél.

A fokozatos eltávolodás oka azonban jóval mélyebben fekvő volt. Amikor Brelich a Tre variazioni romane megjelenése után elküldte egy példányát mesterének a következőkkel: „Szeretném tudni őszinte és kritikus véleményedet” (1956. február 5.), Kerényi még csak nem is válaszolt; valószínűleg nem volt ínyére egykori tanítványának a könyvből világosan kitűnő historicista fordulata. Két hónap múltán Brelich újból ír Kerényinek, aggódva, amiért nem kapott hírt felőle (1956. április 15.). Ettől kezdve egészen 1958-ig nem váltanak több levelet. Kerényi szemmel láthatóan elhidegült Brelichtől.

A két tudós teljes eltávolodását tudományos és mód szertani téren az Umgang mit Göttlichemnek szentelt Berlich-cikk dokumentálja. Nem egyszerű recenzióról van szó, ha nem egy jó harmincoldalas tanulmányról, amelyben Brelich számot vetett Kerényihez való viszonyával és egyszersmind önmagával is. 1956. február 5-én ezt írja neki: „Mostanában írom (…) a cikket az Umgang-ról. Ez az egyik legérdekesebb dolog, amit csinálok. Afféle lelkiismeretvizsgálat, saját problémáim tisztázgatása, konfrontáció mindazzal, amit tőled kaptam, és azzal, amiben nem tudlak követni, vagy amiben nem értelek meg.” A nyomtatott szövegben végül mindezt így pontosítja: „fáradságos számvetésem eljuttatott ahhoz, hogy megfogalmazzam és tisztázzam néhány álláspontomat, amelyek valószínűleg nem találnak majd egyetértésre sem Kerényinél, sem kritikusainál”.[28]

Berlich a tanulmányában határozottan megfogalmazza módszertani alapelveit: egyfelől bírálja Kerényinek a szavak képfelidéző erejére alapozott érvelési technikáját, a romantikus hagyományokra[29] és Walter F. Otto felfogására vezetve azt vissza. Másfelől ő maga Pettazzoni módszertani irány elveit, vagyis a történetiséggel társult komparatisztikát veszi alapul. A cikk általános célkitűzése az elfogulatlan olvasó számára világos: Brelich dialógust próbál teremteni a vallás meg közelítésének két különböző módja között, azt próbálja kimutatni, hogy különbözőségük nem jelent összeférhetetlenséget. Viszonyítási pontul ehhez az „archetípus” fogalmát választotta: mindannak, ami emberi, írja Brelich Kerényi gondolatait összegezve, stílusa van, és ezért történeti; valami olyanra utal azonban, „ami a stílus határain túl van, és az emberre mint olyanra jellemző”, olyasmire tehát, ami más szóval élve „archetipikus”. Mármost a historizmus sem tagadhatja, hogy léteznek „egyetemesen emberi” tulajdonságok, vagyis tartósan változatlan vonások. Vannak azonban köztük olyan adottságok is, mint a halandóság, amelyek nem kizárólag emberiek. Hogyan lesznek mégis emberivé? Azáltal, hogy nem passzív módon éljük meg őket: az ember pszichikailag reagál rájuk, „a pszichika természeti törvényeinek megfelelően”. Így jön létre az archetípus, amely azonban csak egy bizonyos „stílussal” lép be a történelembe, vagyis nincs időn túli fiziognómiája. Brelich itt eljut a kérdésfeltevésig, vajon a vallás alapja – vagyis a tipikusan vallásos reagálás a történésekre – nem éppen az „archetipikusság” területén keresendő-e. Márpedig Kerényit éppen a történelem „egyetemesen emberi” tényezőinek kutatása érdekli. Ebben az értelemben irányzata hozzájárul „a történetileg felfogott vallás mind teljesebb megértéséhez”, kiegészítve a fenomenológiai-leíró, a funkcionalista és a genetikus irányzatot. Brelich hasonló szellemben javasolt nyitást az archetípus-elmélet felé néhány évvel korábban, Eliade Images et symboles-jának szentelt recenziójában, a Studi e materiali 1953–54-es kötetében.[30]

Hogy megérthessük a következményeket, amelyeket a „recenzió” maga után vont, végig kell gondolnunk, miként élte meg mindezt a két főszereplő. Brelich önéletrajzában a cikket a tisztánlátási vágy és a Kerényivel való radikális szakítás megfogalmazásaként értékeli. Az Umgangról ezt írja: „a legrosszabb, amit valaha publikált – én elolvastam, és nyíltan megmondtam neki, hogy nem tetszik; azt is megmondtam, hogy szeretném írásban is rögzíteni az okokat, amelyek miatt nem tetszik, hogy végre egyszer s mindenkorra tisztázzam véleménykülönbségünk azon pontjait, amelyek beszélgetéseinkben minduntalan felmerültek, de mindig csak töredékes és rendezetlen formában. Buzdított rá, hogy tegyem meg.” Brelich meg akarta érteni, írja, „hogyan képviselhettem valaha is egy olyan irányzatot, amely most visszataszított (…), végül pedig kényszerítő szükségét éreztem annak, hogy lerázzam magamról a makacsul rám tapadó »kerényista« címkét”.[31] Hozzáteszi azonban, hogy két tényező korlátozta a cikk „őszinteségét”, olyannyira, hogy magával az archetípus-fogalommal kapcsolatban is engedményt kellett tennie: részben Kerényi iránti szeretete, részben pedig azon igénye, hogy szembehelyezkedjék azokkal, akik, mint De Martino, „túlságos könnyedséggel” kritizálták a nem-historikus irányzatokat.[32]

A tudományos pályája csúcspontjára ért és historicista álláspontját hangsúlyosan megfogalmazó Brelich ez idő tájt mesteréhez intézett leveleiben igyekezett kifejezni Kerényihez való ragaszkodását, s legalább jelezni nyitási szándékát: „nem szeretném, ha cikkemmel kapcsolatban bármiféle rossz érzés maradt volna benned irányomban. Lehetséges, hogy bizonyos pontokon nem értelek meg, s ebben az esetben az is lehetséges, hogy később meg foglak érteni.” (1956. augusztus 5.). Két évvel később pedig ezt írta: „azt sem tudom tényként elképzelni, hogy – bármekkorák is legyenek (de vajon csakugyan olyan nagyok?) a véleménykülönbségek bizonyos pontokon – (…) csak úgy egyik napról a másikra lehetetlenné vált volna köztünk minden szellemi kapcsolat és minden emberi kontaktus” (1958. május 28.). Vajon csak emberi kötődésből írta ezt, vagy valamennyire meg is volt győződve arról, amit írt? Az Umgangról szóló cikk olvasójának úgy tűnhet, Brelich cikke egy állomás a szerző módszertani vándorútján, amelynek még nem érkezett el végállomásához, a radikális historizmushoz, hanem még félúton van a két végpont között.[33] Az 1956-os írás tehát hiteles nyitási kísérletnek tűnik.

Másrészről Kerényi nem elégedhetett meg ezzel a nyitással, minthogy olyan személytől származott, akitől egészen mást várt: a tanítvány hűségét. Csakhogy Brelich már nem tanítványként állt vele szemben: épp ellenkezőleg, engedményei – amelyeket megértési és kibékítési vágyától indíttatva tett – egy historicistától eredtek, aki nem értett egyet a vallásos jelenségek kutatásának Kerényi-féle irányzatával, s immár kendőzetlenül nyilvánossá tette befejezett fordulatát. Amikor Brelich megnyerte a Római Egyetem vallástörténeti katedrájára kiírt pályázatot, Pettazzoni ezt írta a bíráló bizottság jelentésében: „Minthogy tudományos pályája Kerényi iskolájából indult ki, ifjúkori műveiben Kerényi hatása tükröződik (…). Később hátat fordítva a Kerényi-féle mitologizmusnak és az ’archetipus’-elméletnek, Brelich egyre közelebb került a kutatás történeti-összehasonlító módszeréhez, amint az Appunti su una metodologia c. írásából (1956.) is egy értelműen kitűnik.”[34]

A tudományos szakítást politikai nézeteltérés súlyosbította, amivel valószínűleg mindketten tisztában voltak. Brelich ezt írja erről: „ő, aki el is menekült Svájcba a magyar nácizmus elől, és akit ifjúkorunkban szabad és haladó szellemnek tartottunk, most hirtelen átállt egy reakciós, ízig-vérig kommunistaellenes vonalra, és ami még rosszabb, valami foster–dullesi filoamerikanizmusra”.[35] 1956 szeptemberében Kerényi a Studi e materiali lapjain a Magyar Tudományos Akadémia által megjelentetett tanulmánygyűjtemény recenziójára bukkant (Acta Ethnographica Academiae Scientiarum Hungaricae, Tomus IV. Professori Carolo Marót septuagenario sacrum).[36] Erről így írt Pestalozzának: „Rómában láttam a »Studi e materiali« legutóbbi kötetét is (…). Nos hát, mos tantól kezdve lehetetlen tudományos folyóiratnak tekintenem ezt a kiadványt, és eszembe sem jut többé, hogy olvassam, vagy éppen még idézzem is, legalábbis ameddig irányvonalában gyökeres változás nem áll be. A recenzió-rovat azt tükrözi, hogy most valójában ellenkező előjellel ugyanaz történik, amit a nácizmus alatt »szintkiegyenlítésnek« hívtak. Nyilvánvaló jele ennek a tendenciának egy, a kulturális elnyomás siralmas állapotait tükröző budapesti publikáció tömjénezése. A szerencsétlen budapesti értelmiségnek inkább a kritika volna hasznára, nem pedig egy teljességgel az elnyomókat pártoló állásfoglalás. Nem akarok most a »személyi kultusz«-ról beszélni, amely egyébként szemmel látható a recenzió-rovatban. Kár, hogy ez a folyóirat elveszett tudományunk számára.” (1956. október 27-i levél)

A személyi kultuszra tett utalás nyilvánvalóan Pettazzonira vonatkozik: ugyanebben a kötetben De Martino Pettazzoni L’onniscienza di Dióját (Isten mindenttudása), Brelich pedig Essays on the History of Religions (Vallástörténeti tanulmányok) című könyvét recenzeálta. De a levélben nem ez a legérdekesebb: egy nagy tekintélyű folyóiratban támogatólag recenzeálni egy általa diktatúrapártinak tartott magyar művet – Kerényi számára egyet jelentett az elnyomás támogatásával, politikailag elítélendő cselekedet volt. És ki volt ennek a cselekedetnek – a Pestalozzához szóló levélben meg nem nevezett – tettese? Nem akármelyik olasz kutató, hanem Angelo Brelich. A recenzió, amely a kívülálló számára nem tűnik különösképpen lelkesnek, Kerényi szemében a diktatúrát támogató bizalmi nyilatkozatnak tűnhetett, amit olyasvalaki írt alá, akinek egészen máshogy kellett volna viselkednie abban a helyzetben, amikor az ellenállóknak az egész nyugati világ szolidaritására szükségük volt: október 23-án ugyan is kitört a magyarországi forradalom.

A forradalom Olaszországban is, mint mindenütt, azonnal heves viták sorát váltotta ki. A Kommunista Párt nyíltan elítélő álláspontra helyezkedett, belső ellentéteket robbantva ki, elsősorban az értelmiség körében.[37] Hasznos lesz talán Kerényi olasz levelezőpartnereinek reakcióit idézni a forradalom kapcsán: október 28-án Momolina Marconi Magyarország iránti őszinte csodálatáról írt Kerényinek. Két nappal később, 3-án Pestalozza lelkes, helyen ként költői hangú levélben fejezte ki gratulációját: „repesek az örömtől a hírek hallatán, amelyek Magyarországról, ebből a hősies országból jönnek, amely történelme minden századában hősies volt, és különösen az most, amikor vállalta a harcot az állig felfegyverzett és vérszomjas ellenséggel, ilyen egyenlőtlen erőviszonyok között, gyászos és kegyetlen mészárlásnak téve ki magát. Meghajlok a dicsőséges magyar Nemzet előtt, a szent ügyért elesett halottai előtt, élő tagjai: férfiak és nők, ifjak, öregek, gyermekek előtt. Isten legyen a magyarokkal, és juttassa őket a dicső felkelés áhított céljához.” A számos kommunista, olasz és nem olasz értelmiséginek a Kommunista Párttal szembeni kritikus állásfoglalása és a Marconihoz és Pestalozzához hasonló antikommunisták lelkes reakciói mellett Kerényi számára fájdalmas lehetett Brelich hallgatása: annál is inkább, mivel a Studi e materiali dicsérő recenziója társult hozzá, amelyet Brelich akkor írt ugyan, amikor a forradalmat előre még csak sejteni sem lehetett, Kerényinek azonban akkor jutott tudomására, amikor kormánypárti állásfoglalás fényében tűnhetett fel.

Brelich tisztában volt vele, hogy ő és Kerényi különböző politikai nézeteket vallanak, azt azonban valószínűleg nem mérte fel, mekkora jelentősége van mindennek kettejük viszonyában. 1958. május 28-i levelében értetlenségének ad hangot, amiért egy tudományos nézeteltérés szétrombolhatta emberi kapcsolatukat: „én még mindig nem tudom teljesen megérteni – csak részben és kizárólag a te személyes pszichológiád alapján – reakciódat arra az én bizonyos cikkemre, amelyben én semmi személyit nem akartam belevinni, kizárólag csak elvit.” Kerényi ezt felelte: „még mindig nem értetted meg, mennyire következetes, s nem a pszichológiába tartozó szempontok határozzák meg magatartásomat az emberi kapcsolatokban is”. (1958. június 2.) Brelich válasza így szól: „Enigmatikus soraid megértéséhez (…) nem vagyok eléggé (…) Oidipus. Lemondok róla, legyen, ahogy te jónak látod.” (1958. június 11.) Brelich számára csak a következő levélváltásnál vált világossá, mit kifogásol valójában Kerényi. Brelich tájékoztatta a római vallástörténeti katedrára kiírt pályázaton aratott győzelméről, amire Kerényi ezt válaszolta: „mostantól fogva talán már nem kell majd együtt ugatnod a pettazzoniánusok falkájával, sem pedig a togliattiánusokéval”.[38] Nyilvánvalóan bántó szavak, amelyek – igazságtalanul – érdekből fakadó viselkedéssel gyanúsították Brelichet. De fényt vetnek Kerényi elhidegülésének kettős okára: nem csak tudományos jellegű motívumokról volt szó, hanem politikaiakról is. Brelich nyíltan ki is mondta egy 1972-ben Kerényi Magdához írt leve lében: „Nekem sosem szűnt meg fájni, hogy tudományos és politikai nézetkülönbségeink miatt Károly szeretetét is megtagadta tőlem.” (1972. február 3.)[39]

1956 véglegesen megpecsételte a szakítást a római iskolával. Ezzel egy időben viszont megszilárdult Kerényi kapcsolata a milánói vallástörténészekkel: Pestalozzához és Marconihoz való további közeledését ugyanúgy politikai és fel fogásbeli szempontok alapozták meg, miként Brelichcsel való szakítását. Láttuk, mennyire egybecsengett véleményük a magyarországi eseményeket illetően; ugyanez mondható el a római iskola tudományos tevékenységéről alkotott véleményükkel kapcsolatban is. Kerényinek a Studi e materialit illető kíméletlen kritikájára Pestalozza ezt válaszolta: „Ami a Studi e materialit illeti, én már vagy két éve nem olvasom, amióta Pettazzoni felhagyott a szerkesztésével, hogy tanítványainak engedje át, azzal az eredménnyel, amelyről Ön is tudósít. Úgy gondolom, a factotum Prof. Ernesto De Martino: kommunista beállítottságú, és igen közel áll mestere szívéhez. Én azután a cikk után, amit De Martino az Unitŕba írt a legutóbbi Nemzetközi Vallástörténeti Konferenciáról, nem kívántam tovább kapcsolatban maradni vele. Kedves Barátom, tökéletesen egyetértek Önnel.” (1956. október 3-i levél)

Termékeny és élénk, de főleg személyes jellegű kapcsolatról és intellektuális eszmecseréről volt tehát szó, amely azonban sosem járt Kerényi közvetlen bekapcsolódásával a milánói csoport tudományos tevékenységébe. „A lombardok immár lelki rokonaimmá váltak, de – Önt és munkatársnőjét kivéve – nem mutatnak érdeklődést az én problémáim iránt” – írja Kerényi Pestalozzának 1958. december 29-én.

Az ötvenes években Kerényi és az olasz vallástörténet kapcsolata sok tekintetben terméketlenné vált. Valamivel később két új, nagy csatorna nyílt meg Kerényi eszmerendszere számára a Félszigeten: az egyiket Furio Jesi munkássága jelentette, a másikat pedig az Enrico Castelli képviselte olasz vallásfilozófia.

Kerényi és Furio Jesi személyes kapcsolata rövid életű volt: 1964. május 3-án az akkor 23 éves Jesi csodálattal telve írta első levelét Kerényinek, hogy elküldje neki saját műveit; a dialógusnak négy év múlva 1968. május 16-ával szakadt vége. Jesi századunk német művelődéstörténetét kutatva, időről időre Kerényi ítéletének vetette alá gondolatait, ő pedig tanácsokkal, bírálatokkal, kiegészítésekkel válaszolt. Ezeknek nagy része helyt kapott a megjelenő szövegben, jegyzetek, helyesbítések, vitaanyagok formájában. Jesi a levelezés néhány részletét is beillesztette írásaiba. Vitájuk középpontjában különösen a náci német kultúra állt, Jesi Germaia segreta (A titkos Németország) címmel tervezett könyvének előkészítése során.[40] Eszmecseréjük tartalmát Kerényi megállapítását idézve így lehet összefoglalni: „nem mitológiai, hanem csak szociológiai, szigorúan tudományos magyarázatot tudok adni a nácizmusra” (1965. május 25.). Barátságuk 1968-ban tudományos és politikai okok miatt szakadt meg. Az utolsó levél dátuma jelentőségteljes módon 1968. május 16., kevéssel a párizsi tavasz kirobbanása után. A két tudós kapcsolata itt ért véget. De nem ért véget Jesinek Kerényi műveit terjesztő tevékenysége:[41] akárcsak az 1968-at megelőző években, termékeny publicisztikai munkásságában továbbra is hivatkozott Kerényire, és legalább részben az ő írásainak köszönhetően Kerényi állandóan jelen van az olasz szellemi élet vitáiban.

A másik csatornát, amelyen át Kerényi eszméi utat találtak az olasz filozófia felé, az Enrico Castelli nevével fémjelzett vallásfilozófusi közeg jelentette. Az 1946-ban kialakult együttműködés után, 1958-ban Kerényi részt vett Velencében az Umanesimo e simbolismo (Humanizmus és szimbolizmus) című konferencián, amelynek során megszilárdul „szellemi kötődése” az olasz filozófushoz;[42] ezután, 1961-től egészen 1972-ig minden alkalommal szót kapott Rómában Castelli konferenciáin.[43]

A római találkozásokon keresztül Kerényi közvetlen kapcsolatba került az olasz vallásfilozófia néhány képviselőjével; de azt is lehetne mondani, hogy az olasz filozófiának nyílt módja arra, hogy elmélyítse kapcsolatát Kerényi munkásságával. Valószínűleg ennek a körülménynek köszönhető, hogy filozófiai körökben Kerényi a leggyakrabban idézett vallástörténész Olaszországban.

(Fordította Bencze Ágnes)

Jegyzetek

A jegyzetekben használt rövidítések: HA Kerényi Károly, Halhatatlanság és Apollón-vallás. „kortudományi tanulmányok 1918-1943 (kiadta Komoróczy G. – Szilágyi J. Gy.), 1984; SMSR Studi e materiali di storia delle religioni (Pettazzoni által 1925-ben alapított vallástudományi folyóirat). Szögletes zárójelben a kiadói kiegészítések.

[1] Jelen tanulmányt a szerző a Kerényi Károly és a XX. századi szellemtudományok c. konferencián mutatta be (Ascona, 1997. február 16–21.). Szeretném e helyt kifejezni hálámat Kerényi Magda asszonynak és Cornelia Isler-Kerényi asszonynak, amiért lehetővé tették számomra, hogy hozzáférjek Kerényi Károly levélarchívumához, hogy rendelkezésemre bocsátották az írásomban felhasznált anyagot, és hozzá járultak közzétételéhez. A közölt kiadatlan levelek a Kerényi család archívumából származnak. Kivételt képeznek Kerényinek Raffaele Pettazzonihoz írt levelei, amelyek San Giovanni in Persicetóban, a Giulio Cesare Croce Könyvtár Pettazzoni-emlékgyűjteményében találhatók. Köszönöm Mario Gandini professzor úrnak, hogy engedélyezte az archívum tanulmányozását, s hogy volt szíves információkat és dokumentumokat rendelkezésemre bocsátani. Hadd mondjak köszönetet végül Szilágyi János György professzor úrnak, aki munkám iránti érdeklődésével és figyelmével tisztelt meg, átnézve tanulmányom szövegét, és szorgalmazva magyar nyelvű megjelenését.

[2] M. Kerényi, „Commemorazione di Carlo Kerényi 1897–1973”, Archivio di filosofia, Roma 1974, 13–14. Kerényi műveinek feltűnését Olaszországban legelőször két recenzió jelzi, amelyek a Die griechisch-orientalische Romanliteratur in religionsgeschichtlicher Beleuchtungról szólnak, és 1928-ban, az Ernesto Buonaiuti által szerkesztett, Ricerche religiose c. folyóiratban, illetve 1929-ben a Bollettino di filologia classicá-ban jelentek meg. M. Ferri, Ricerche religiose 1 (1928) 74–76 és L. Suali, Boll. Filol. Class. 36 (1929) 36.

[3] Kerényi élete utolsó éveiben tett szicíliai látogatásairól l. V. Tusa visszaemlékezését: „Pellegrino a Selinunte”, La gazzetta italo-ungherese 4 (1989), 1, 33–37; valamint C. Kerényi, „Taccuino siciliano”, uo., 38-41. [Vö. V. Tusa, „Karl Kerényi a Selinunte” Sicilia Archeologica 29 (1996) 57–58.]

[4] Pettazzoni 1950. december 14-én mondott bemutató beszédéről van szó egy háromrészes előadássorozat alkalmával, amelyet Kerényi a Római Egyetem Bölcsészettudományi Karán december 14-én, 16-án és 18-án tartott „Dioniso nei suoi miti” (Dionysos mítoszai) címen.

[5] „Altitalische Götterverbindungen”, SMSR 9 (1933) 17–28.

[6] 9 (1935) 421–422. [Magyarul, mint a „Könyv és görögség” című tanulmány része: Sziget 1 (1935) 19–22 és HA 217–219.]

[7] Az előadás, tanulmányformában 1936-ban jelent meg: in SMSR 12 (1936) 165–18. [Magyarul: Athenaeum 22 (1936) 139–152 és HA 263–275.]

[8] Hasonló hangvételben írt Mircea Eliadénak is 1947. december 19-i levelében. M. Eliade-R. Pettazzoni, L’histoire des religions a-t-elle un sens? Correspondence 1926–1959, Paris 1994, 168.

[8a] [Felfogásuk különbségét a legrészletesebben a Pettazzoni egyik főművéhez, a bűnvallomás világtörténetének első három kötetéhez fűzött megjegyzéseiben fejtette ki Kerényi: „Gondolatok a bűnvallomásról”, Athenaeum 23 (1937) 303–310 és HA 276–285; németül Die Welt als Geschichte 3 (1937) 392–398. L. még Angelo Brelichhez írott 1945. december 31-i levelét.]

[9] La religione antica, id., 9. Kerényi Pettazzoninak ajánlotta egyik művét, a Pythagoras und Orpheus-t (1940) „R. Pettazzoni D. D. D.” [A tanulmány első, magyar változata: „Pythagoras és Orpheus”, Athenaeum 24 (1938) 4–37 és HA 293–322.]

[10] Funaioli erről egy dátum nélküli levelezőlapon értesítette Kerényit.

[11] L. „Mario Untersteiner e Carlo Kerényi: due spiriti in un epistolerio”, in Nuova Antologia, 1987 (kiadta D. Pieraccioni), 310. sz. jegyzet.

[12] M. Kerényi, „Commemorazione…”, id., 14.

[13] L. Untersteiner 1946. szeptember 3-i és Kerényi 1946. október 16-iki levelét: in „Mario Untersteiner…”, id., 32–34.

[14] Uo., Untersteiner 1946. december 4-i levele, 39–41.

[15] Pestalozza és Kerényi intellektuális kapcsolódási pontjairól és eltéréseiről l. G. Casadio, „»Das ewig Weibliche zieht uns hinan«. Archetipi e storia nell’opera di Uberto Pestalozza: la formazione di uno storico delle religioni”, Torricelliana 44 (1993) 27–271.

[16] Nem tudjuk, mikor és hogyan ismerkedett meg Kerényi Pavesével; F. Jesi, Materiali mitologici, Torino, 1979, 34.

[17] De Martino levele, 1946. augusztus 9., U. Pavese–E. De Martiono: La Collana viola. Lettere 1945–1950, Torino 1991, 86.

[18] „Prolegomeni italiani”, in La gazzetta italo-ungherese 4 (1989) 1, 42–48, 45; második megjelenése új címmel: „Kerényi e l’Italia”, in L’Ungheria e l’Europa, Roma 1987, 219.

[19] L. C. Magris, Carlo Kerényi e la ricerca fenomenologica della religione, Milano 1975, 65.

[20] A. Brelich, „Scienza e veritŕ: una vita”, in Storia delle religioni, perché? Napoli 1979, 3.

[21] Uo. 3-31.

[22] A. Brelich, „Scienza e verita: una vita”, id., 46.

[23] Ezzel a témával kapcsolatban l. N. Spineto, „Les relations entre Mircea Eliade et Raffaele Pettazzoni”, in M. Eliade–R. Pettazzoni, L’histoire des religions…, id., 6. skk.

[24] Kerényi és Brelich kapcsolatáról l.: N. Cusumano, „Károly Kerényi e l’Italia”, Il veltro 37 (1993) 1–2, 161–170.

[25] „Un culto preistorico vivente nell’Italia centrale”, SMSR 24–25 (1953–54) 36–59.

[26] A. Brelich, „Scienza e veritŕ: una vita, id., 46. skk.

[27] Uo., 53.

[28] „Appunti su una metodologia”, SMSR 27 (1956) 3.

[29] Uo., 2.

[30] SMSR, 24–25 (1953–54) 237–24.

[31] „Scienza e veritŕ: una vita”, id., 63.

[32] Uo., 64.

[33] A. Santiemma az „Appunti su una metodologia”-t mint „a fenomenológiai felfogás és egy materialisztikus irányzat egyazon logikai struktúrán belüli összeegyeztetésére tett” kísérletet értékeli: „Quale materialismo e perché storicismo nei nostri studi”, SMSR 54 (1988) 363–369, 367.

[34] „Relazione della Commissione giudicatrice del concorso per professore straordinario alla cattedra delle religioni dell’Universitŕ di Roma”, Ministero della pubblica istruzione. Bollettino ufficiale, II, 8 (1959) 13, 1759–1760. A jelentést, bár a Bizottságnak mind az öt tagja (Paolo Brezzi, Delio Cantimori, Giulio Giannelli, Alberto Pincherle, Raffaele Pettazzoni) aláírta, teljes egészében Pettazzoni fogalmazta.

[35] „Scienza e veritŕ: una vita”, id., 64.

[36] Budapest, 1955; a recenzió: in SMSR 26 (1955) 151–153.

[37] Vö. N. Ajello, Intellettuali e PCI 1944/1958, Roma-Bari 1979, 397–428.

[38] „Scienza e veritŕ: una vita”, id., 64.

[39] Brelich „mélyülő ellentétről” ír, amely „egy időben három vonalon mutatkozott meg: tudományos téren (…), politikai téren (…), és végül emberi síkon” (Uo., 63.)

[40] Milano 1967.

[41] Elég Jesi „Kerényi, Károly” szócikkére utalni, amelyet a széles körben elterjedt Enciclopedia Garzanti di filosofia-ba írt, Milano 1981.

[42] M. Kerényi, „Commemorazione…”, id., 14.

[43] Előadásainak szövegét Giampiero Moretti gyűjtötte össze és vezette be: in K. Kerényi, Scritti italiani, Napoli 1993.

A tanulmányban említett személyek 

BRELICH, Angelo (1913–1977) budapesti születésű olasz vallástörténész. Raffaele Pettazzoni munkatársa, majd 1958-tól haláláig utóda a római egyetem vallástörténeti tanszékén. Munkássága első korszakában mestere, Kerényi Károly irányának, később Pettazzoni összehasonlító-történeti szemléletének a híve volt. A század egyik legjelentősebb valláskutatója. Főbb művei: Aquincum vallásos élete, 1938, magyarul; Glieroi greci, 1965; Introduzione alla storia delle religioni, 1965; Paides e parthenoi, 1969; Storia delle religioni: perché? 1979.

BUONAIUTI, Ernesto (1881–1946) vallástörténész és vallásfilozófus. Mint felszentelt pap következetesen harcolt a kereszténység eredeti formájának és szociális tartalmának érvényesítéséért. 1915-től a kereszténység történetének tanára a római egyetemen, 1932-ben eltávolították, mert megtagadta a hűségesküt a fasizmusra. 1924-ben, majd 1944-ben az egyház valamennyi művét indexre tette. Fő műve: Storia del cristianesimo, 3 köt., 1942.

CARABELLESE, Pantaleo (1877–1948) filozófus, 1923-tól Palermóban, 1930-tól Rómában a filozófiatörténet professzora. Főbb művei: Il problema teologico come filosofia, 1931; L’idealismo italiano, 1938.

CASTELLI, Enrico (1900–1977) filozófus, 1940–1970 közt a vallásfilozófia tanára a római egyetemen. A mitológia (demitizzazione) és hermeneutika tárgyköréből 1961-től általa évenként szervezett nemzetközi filozófiai konferenciák anyagát az Archivio di filosofia című monográfia-sorozat köteteiben tette közzé. Kerényi ezeknek a konferenciáknak állandó előadója volt.

DE MARTINO, Ernesto (1908–1965) vallástörténész, 1959-től a cagliari egyetem professzora. 1945-től az olasz szocialista, 1950-től a kommunista párt harcos tagja, az olasz Dél vallásosságának és népszokásainak kutatója. Főbb művei: Il mondo magico, 1948; Morte e pianto rituale nel mondo antico, 1958 és a postumus La fine del mondo. Contributo all’analisi delle apocalissi cultiche, 1978, amelyben szigorú historicizmusa enyhült, fenomenológiai és pszichológiai elemekkel bővült.

EITREM, Sam (1872–1966) norvég vallástörténész, filológus, papirológus. 1914-től Oslóban a klasszika-filológia professzora. A század egyik legkiválóbb antik valláskutatója; a mágia, varázslás és jóslás kérdéseinek szentelt tanulmányai mellett klasszikus műve: Opferritus und Voropfer der Griechen und Römer, 1915. Kerényi „Albae Vigiliae” című sorozatában jelent meg: Orakel und Mysterien am Ausgang der Antike, 1947.

FRAZER, James Georg (1854–1941) klasszika-filológus professzor, kimagasló képviselője az ún. cambridge-i vallástörténeti iskolának, amelynek alapelve a vallásnak a mágiából, a mítosznak a rítusokból eredeztetése volt. Alapelvei jórészt elavultak, de a világ különböző kultúráiból összegyűjtött óriási anyag, amelyet fő művében (The Golden Bough, 13 kötet, 1911–1936), valamint Pausanias-, Apollódoros- és Ovidius (Fasti)-kommentárjában felhalmozott, munkásságát máig nélkülözhetetlenné teszi.

FROBENIUS, Leo (1873–1938) német etnológus, Afrika-kutató. Nem végzett egyetemet. 1904–1915, majd 1926–1935 közt számos expedíciót vezetett Afrika különböző részeibe, és kialakította ma aligha fenntartható elméletét a kultúrák morfológiájáról. Maradandó érdeme az általa gyűjtött afrikai epikus elbeszélések kiadása (Atlantis. Volks märchen und Volksdichtungen Afrikas, 12 kötet, 1921–1928) és az általa 1925–1937 közt felfedezett afrikai sziklarajzok közlése. Magyarul: Fekete Dekameron, ford. Katona T., 1974; Afrikai kultúrák. Válogatott írások (szerk. Bodrogi T.), 1981.

FUNAIOLI, Gino (1878–1958) klasszika-filológus, a római irodalom kiváló kutatója. Fő művei: Esegesi virgiliana antica, 1930; Studi di letteratura antica, 2 kötet, 1946–48 (legfontosabb tanulmányainak gyűjteménye).

JESI, Furio (1941–1980) egyiptológus, irodalom- és vallástörténész, filozófus, művelődéstörténész. Főbb művei: Letteratura e mito, 1968; Mitologie intorno all’illuminismo, 1972; Rilke-, Thomas Mann-, Brecht-, Rousseau-monográfia, 1971–1973.

MARCONI, Momolina (1912–) 1949–1982 közt vallástörténetet tanított a milánói egyetemen. Fő műve: Riflessi mediterranei nella piů antica religione laziale, 1939 (a latiumi istennő-alakok visszavezetése egy ősmediterrán istenségre, mestere, Pestalozza szellemében). Nincs maradandó munkája.

PAVESE, Cesare (1908–1950) az új olasz prózairodalom jelentős alakja. Több műve olvasható magyarul.

PESTALOZZA, Uberto (1872–1966) valláskutató, 1914-től a milánói egyetemen elsőként adott elő Olaszországban vallástörténetet, 1935-től ugyanott professzor lett. Elsősorban az indoeurópai népek vallásának mediterrán, matriarchátuson alapuló szubsztrátumát próbálta rekonstruálni. Iskolájának pánmediterráneizmusa túlhaladott koncepción alapul. Fő művei: Pagine di religione mediterranea, 2 kötet, 1942–1945; Religione mediterranea, 1951; Eterno femminino mediterraneo, 1954; Nuovi saggi di religione mediterranea, 1964.

PETTAZZONI, Raffaele (1883–1959) a XX. század vallástörténeti kutatásainak kiemelkedő alakja. 1923-ban elsőként Olaszországban a vallástörténet professzora lett, a római egyetemen. 1925-ben megalapította a SMSR-t. Főbb művei: La religione primitiva in Sardegna, 1912; La religione di Zarathustra, 1920; Dio: formazione e sviluppo del monoteismo, 1921, 1953 2 ; I misteri, 1924; La confessione dei peccati, 3 köt., 1929–1936; L’onniscenza di Dio, 1955.

UNTERSTEINER, Mario (1899–1981) klasszika-filológus. Mint antifasiszta, csak 1948-ban kapott egyetemi állást: előbb Genovában görög irodalomtörténetet, majd 1959-től Milánóban antik filozófiatörténetet tanított. Főbb művei: Sofocle, 1934, 1974 2 : Le origini della tragedia e del tragico, 1942, 1955 2 : La fisiologia del mito, 1947, 1972 2 ; Problemi di filologia filosofica, 1981; Aischylos, az eleata és szofista filozófusok kiadója. Kosztolányival 1924-ben Velencében kötött barátságot; egy erre emlékező levelezőlapja a Baumgarten-könyvtárban pusztult el. Kosztolányi egy levelében említi együttlétüket (K. D., Levelek, naplók, kiad. Réz P., 1996, 500), és később is levelezett vele (az 1093. és 1131. levél a gyűjteményben alighanem őhozzá szól). Kerényi Untersteinerhez írt első fennmaradt levelében, 1940 végén Kosztolányi felőli érdeklődésére válaszolt.

• Kerényi