Ambrus-Lakatos Loránd

Nyomtatóbarát változat

I.

A közkeletű vélekedés szerint a liberális szemléletnek leginkább megfelelő gazdasági berendezkedés a szabadpiaci versenyre épül, és az állam számára csak ennek megfelelő működésének biztosítását írja elő. Persze, akik így vélekednek, nem veszik figyelembe a liberalizmus tagoltságát, és tévesen azonosítják a libertarianizmus[1] gazdasági hitvallását az egész eszmerendszerével. Pedig a piacközpontú rendszernek számos szabadelvű alternatívája van,[2] ezek között John Rawls Az igazságosság elmélete című művében elővezetett politikai gazdaságtana, mely könyvet szintén sokan, és nagyon helyesen, a kortárs liberális politikai filozófia alapvetésének tartanak.[3]

Hogy Rawls doktrínájának a politikai gazdaságtannal hangsúlyozottan foglalkoznia kell, alapvető tételeiből következik. Megközelítésében a társadalom közös előnyök biztosítását célzó együttműködés. Tagjai értelemszerűen nem közömbösek az iránt, hogy miként oszthatják szét egymás között az együttműködésük által létrehozható javakat. Érdemes tehát megállapodniuk azokban az elvekben, amelyek közösségük alapvető, elosztást irányító vagy befolyásoló intézményeinek működését szabályozzák. Ezen intézmények közül a legfontosabbak a politikai rendszer főbb elemei; de a közösen elfogadandó elvek a gazdasági berendezkedés és a gazdaságpolitikai döntések, valamint az ezekhez kapcsolódó háttérintézmények mércéjéül is szolgálnak.[4] Az alapelveket mindenkinek el kell fogadnia, mégpedig az effajta döntésre vonatkozó speciális korlátok figyelembevételével, racionális megfontolások alapján. Rawls fő állítása az, hogy ésszerűen gondolkodó személyek csak a következő két igazságosságra vonatkozó alapelvben egyezhetnek meg. Az első szerint mindenkinek egyformán és a lehető legmagasabb szinten kell biztosítani az alapvető szabadságjogok gyakorlásának lehetőségét, amennyiben ez összeegyeztethető mások jogainak azonos szinten való biztosításával.[5] A második elv azt fogalmazza meg, hogy a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek csak akkor fogadhatóak el, ha ezek révén a legrosszabb helyzetben lévő társadalmi csoport a lehető legnagyobb mértékben részesül a társadalmi együttműködés előnyeiből, és mindenki egyenlő eséllyel juthat vezető pozícióba vagy láthat el közhivatali feladatköröket.[6] Ezek azok a maximák, amelyeknek a társadalmi együttműködésből származó előnyök elosztását szabályozniuk kell; további kérdés természetesen az, hogy milyen gazdasági berendezkedést kívánnak meg.

A liberalizmus megkülönböztető jegye az, hogy a szabadságjogok érvényesítésének elsőbbséget ad. Ezt tehát minden szabadelvűnek tartható politikai gazdaságtannak is adottnak kell vennie, ha vitakérdés marad is az, hogy mi tekintendő alapvető szabadságjognak és miben is áll együttesük maximális érvényesítése. További kérdés, hogy miként fogja fel és kezeli az egyenlőségi szempontok és a gazdasági érdekek viszonyát. A libertarianizmus a piaci rendszer előtérbe helyezésével kritikusai szerint túl messzire megy: aligha ismerhető el, hogy a társadalomnak el kell fogadnia a gazdasági verseny bármilyen kimenetelét. A rawlsi rendszerben viszont, a gazdasági szempontoknak nem kell elsőbbséget biztosítani az egyenlő elosztással szemben. Politikai gazdaságtani elgondolásait mégis számos kritika érte. Attól függően, hogyan értelmezték koncepcióját, sokan arra a következtetésre jutottak, hogy az nem elég részletes ahhoz, hogy igazán eligazítson bennünket, hogyan is alakítsuk ki gazdasági intézményeinket, vagy arra, hogy az nem különbözik igazán a politikai gazdaságtan már bevett doktrínáitól. Hogy csupán a jóléti állam célkitűzéseinek elméleti megalapozását nyújtja. Mindenesetre Rawls elveti, hogy politikai gazdaságtanát a jóléti közgazdaságtan címszava alá vagy annak variánsaként sorolják be, és azt az értelmezést sem fogadja el, miszerint fő célja a jóléti állam igazolása lenne. Az ő álláspontja az, hogy az egyenlőségi szempontoknak prioritást kell adni a gazdaságiakkal szemben. Ha, például, az esélyegyenlőség konfliktusba kerül a gazdasági hatékonyság követelményével, akkor az előbbinek kell először érvényt szerezni.[7] Ez megint csak sokak számára tűnhet radikális javaslatnak.[8]

Mindenesetre Az igazságosság elméletében vázolt rendszer véleményem szerint a liberális állásponton lévők számára a legígéretesebb kiindulópontot jelentheti. A gazdasági hatékonyság valóban nem tartozik a központi értékek közé. Viszont megkerülhetetlen az a követelmény, hogy a gazdaság megfelelő állapotban legyen, de ennek nem a hatékonyság a fő ismérve, hanem az, hogy az a gazdasági prosperitást biztosítani tudja. Ha ez így van, megkérdőjeleződik a Rawls által felállított prioritási viszonyrendszer is. Legalábbis alább emellett fogok érvelni.

II.


A politikai gazdaságtan tárgykörét természetesen sokféleképpen lehet megközelíteni. A libertariánusok kérdése az, hogy vannak-e olyan értékek, amelyek alapján a piac működése korlátozható. Rawlsé az, hogy mikor mondhatjuk el egy gazdasági rendszerről, hogy az igazságosan osztja el a megtermelt javakat a polgárok között. Az fel sem merül nála, hogy a kérdés megválaszolásához a közgazdaságtanétól gyökeresen különböző leírását kellene adni a gazdasági intézmények működésének.[9] Minden, a politikai gazdaságtanról megnyilatkozó erkölcsteoretikusnak górcső alá kell vennie a társadalom gazdasági szerveződésének egyik központi elemét, a piaci rendszert. A piac minden berendezkedésben döntő szerepet játszik az előállított javak elosztásában csakúgy, mint annak meghatározásában, hogy melyik jószágból mennyit termeljenek. Az már más lapra tartozik, hogy el lehet-e fogadni azokat a szempontokat, amely alapján a gazdaságelmélet a piacok működését általában megítéli. A fő mérce a hatékonyság, és ezt a közgazdaságtan a következő, meglehetősen absztrakt definíció szerint értelmezi. Vegyünk adottnak egy jövedelemmennyiséget és azokat az egyéneket, akik ezekből potenciálisan részesülhetnek, azaz akikhez jövedelmet, úgymond, allokálni kell.[10] Egy adott allokációt akkor és csak akkor tekinthetünk hatékonynak, ha nincs a javaknak másik olyan megvalósítható allokációja, amelyben legalább az egyik egyén jobban járhat, mint az elsőben, anélkül, hogy bárki más rosszabbul járna. Íme egy egyszerű számpélda annak megvilágítására, hogy mit is jelent mindez.[11] Tegyük fel, hogy a társadalomban csak két csoport vagy osztály van, X és Y, és köztük 100 egységnyi jövedelem osztható fel. Ha X csoport 60 egységet kap, Y pedig 30-at, az magától értetődően sérti a hatékonyság követelményét, hiszen az a másik allokáció, ahol például X 65-öt kapna és Y pedig 35-öt, mindkettőnek kedvezőbb, miközben egyik sem vesztene semmit az előzőhöz képest. Az a kiinduló állapot viszont, ahol X osztály 65-öt kap és Y osztály 35-öt, hatékony, hiszen nincsen más lehetséges átrendezése jövedelmeiknek, amelyben az egyik vagy a másik érdekei ne sérülnének, hiszen mindegyikben vagy az egyik, vagy a másik kapna kevesebbet. Csak 100 egységet lehet elosztani.

A gazdaságelmélet részben azért összpontosít erre a kritériumra, mert meg tudja mutatni, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén a piaci rendszer mindig hatékony allokációt állít elő. Ez lenne annak kritériuma, hogy a gazdaság megfelelő állapotban van. A feltételek közé tartozik, hogy a piacokon versenyfeltételek mellett működjenek, azaz se vevők, se eladók ne legyenek monopolista vagy más erőfölényt jelentő helyzetben, valamint hogy döntéseiket a többiek számára csak az árak továbbítsák, és más egyéb kitételek.[12] Ha a gazdaság által előállított elosztás nem hatékony, akkor legalább egy csoport helyzete javítható lenne; a rendszernek pedig arra kell törekednie, hogy minden elosztható jövedelem gazdára találjon.

Mindazonáltal a hatékonysági elv két, egymással összefüggő problémát vet fel. Az egyik az, hogy megengedi a javak nyilvánvalóan és szembeötlően igazságtalan elosztását. Vegyük azt az esetet, amikor az előző számpéldában X csoport 90 egységet kap, míg Y csoport 10-et. Ez szintén megfelel a hatékonysági elvnek, hiszen ebben az esetben sem képzelhető el semmilyen más allokáció, amelyikben valamelyik fél ehhez képest ne kapna kevesebbet. Vagyis, és ez a másik probléma, nagyon sok olyan eset képzelhető el, amelyik kielégíti a hatékonyság követelményét. Mindegyik az, amelyik a 100 egységet maradék nélkül osztja el a két csoport között. Tegyük fel, hogy a két fél még semmivel sem rendelkezik, de meg kívánnak egyezni az elérendő elosztásban. Ezt pusztán a hatékonysági elv alapján aligha tehetik meg. Na most a közgazdasági elmélet természetesen nem állítja, hogy az ideális piacok által generált, tehát hatékony elosztás egyben kívánatos is, de azt implicit módon igen, hogy nemigen lehet a hatékonyság teljesülésén kívül más egyértelmű normát számon kérni egy olyan bonyolult társadalmi szervezeti formától, mint a piaci rendszer.[13] Azt azonban meg tudja mutatni, hogy bármilyen konkrét és hatékony allokációt létre lehet hozni azáltal, hogy szabályozzuk, a résztvevők milyen kiinduló vagyontárgyakkal rendelkeznek piacra lépésük előtt; köztük olyan elosztásokat is, amelyekben többé-kevésbé egyenlően oszlanak meg a javak. Ha a kiinduló helyzet szabályozása nem kerül semmibe, csakis a piaci mechanizmusok révén biztosítható az igazságos elosztás. Ekkor is fennáll az a probléma, hogy ez pontosan mi is lenne. Bár a közgazdászok szkeptikusak avval kapcsolatban, hogy ez megoldható-e, különösen egy teljes gazdasági rendszerre vonatkozóan, de ettől még a politikai filozófia megpróbálkozhat megbirkózni vele.

Rawls szerint a társadalomban és a gazdaságban létrejövő egyenlőtlenségek csak akkor fogadhatóak el, ha ezek összességében mindenki érdekét szolgálják, és ha mindenkinek azonos lehetősége van megbecsült közhivatalok vagy egyéb kedvező pozíciók megszerzésére.[14] A hatékonyság bizonyos értelemben egyenlőséget implikál, hiszen figyelembe veszi, hogy sérül-e bárki érdeke egy elosztás értékelésénél. De alkalmazandó-e a társadalom egészét átfogó intézményekre a hatékonysági elv? Rawls ezt a kérdést egy olyan modelltársadalom keretében vizsgálja, ahol az első igazságossági elv, miszerint mindenki rendelkezik a lehető legnagyobb kiterjedésű szabadságjogokkal, már teljesült. A modellben háromféle intézmény van: azok, amelyek az első igazságossági elv betartásán őrködnek, azután az ideális versenyfeltételek mellett működő piaci rendszer, végezetül azok az intézmények, amelyek azt hivatottak biztosítani, hogy mindenkinek egyenlő hozzáférése legyen kedvező pozíciókhoz és hivatalokhoz.[15]

Rawls a vagyoni javakon kívül a tehetséget és az egyéni képességeket is az induló javak közé sorolja, ezek lehetnek természettől fogva adottak vagy társadalmilag meghatározottak. Tegyük fel, a hatékonysági elv határozza meg, melyek az elfogadható egyenlőtlenségek. A modelltársadalom még mindig különféleképpen próbálhatja szabályozni a fenti általános koncepció másik követelményét, a hivatali előmenetelhez vagy a kedvező pozíciókhoz való egyenlő hozzáférés lehetőségét. Az egyik ilyen berendezkedés a természetes szabadság rendszere – ahogy azt Rawls nevezi –, ahol minden tehetséges ember előtt nyitva áll a sikeres pályafutás lehetősége. Ez a libertariánus berendezkedés megfelelője. Semmi nem biztosítja azonban, hogy a társadalmi természetű vagy a természettől adódó előnyök ne befolyásolják döntően, ki milyen mértékben tudja ezeket az előnyöket a maga javára fordítani. A másik, liberális egyenlőségnek nevezett rendszerben a társadalom mindenkinek esélyegyenlőséget ad a kívánatos pozíciók elérésére.[16] A halmozódó tehetségbeli és a család intézménye által átörökített előnyök azonban erkölcsi szempontból ebben a felállásban is önkényes egyenlőtlenségekhez vezethetnek. A hatékonysági elv elfogadhatatlan következményekre vezet. Túl kell tehát lépni a közgazdaságtan által támasztott követelményeken.

A javaslat az, hogy a hatékonyság elvét váltsa fel a különbözeti elv: e szerint a modelltársadalomban a leghátrányosabb helyzetben lévő csoport által elérhető jövedelmet kell maximalizálni. Az elvet a következőképpen vezeti elő.[17] Tételezzük fel, hogy a társadalom az előző számpéldához hasonlóan két csoportból, X-ből és Y-ból áll, amelyek közül az előbbihez tartozók vannak előnyösebb helyzetben. A jövedelemelosztás lehetőségei a következő pályát írják le. Kiinduláskor egyik csoport sem rendelkezik semmivel (legyen ez az O pont). Ezután mindannyiszor, amikor Y csoport további egy egységhez jut, X csoport ennek dupláját kapja. Ez mindaddig így megy, amíg X csoport el nem jut 60 egységhez (D pont). Ezután minden alkalommal, amikor X csoport további két egységhez jut, Y csoport elveszít egyet. 100 egységnél többet a két csoport nem oszthat el egymás között. Tehát amikor X csoport 80 egységgel rendelkezik, akkor Y-nak 20 egység jut (M eset). A különbözeti elv nem engedi meg, hogy a társadalom túlhaladjon, úgymond, a D ponton, ahol a javak összessége 90 egység, tehát kisebb, mint az M ponton regisztrálható 100 egység. Azonban a hátrányos helyzetű csoport helyzete D pontban a legjobb, ahol 30 egységet kap. D állapot és minden állapot, amely a D ponton túl van, tehát M is, hatékony. A különbözeti elv tehát kiszűri a lehetséges és egyformán hatékony állapotok közül azt, amelyik a legtöbbet nyújtja a hátrányos helyzetű csoport számára. Tehát önmagában nem mond ellen a hatékonyság elvének, hanem kiegészíti azt.[18] Ha az utóbbi azt is kimondaná, hogy hatékony allokációt nem szabad megváltoztatni, akkor viszont a különbözeti elv felülírja: előírja, hogy M állapotból a társadalom visszakerüljön D állapotba. Könnyen ellenőrizhető, hogy az első számpéldában a különbözeti elv azt írja elő, hogy mindkét csoport 50-50 egységet kapjon, tehát mindig a jövedelemkülönbséget minimalizálja.

Azt a rendszert, amelyben a különbözeti elv felváltja a hatékonysági elvet, és amelyben biztosítva van az esélyegyenlőség a pozíciókhoz való hozzájutás tekintetében, Rawls a demokratikus egyenlőség rendszerének nevezi.[19] A modelltársadalom tagjai a másik két rendszerrel – a természetes szabadság és a liberális egyenlőség rendszerével – szemben nyilván ezt támogatják, hiszen a javak elosztása így igazságosabb lesz, legalábbis kevésbé van kiszolgáltatva erkölcsi szempontból önkényes tényezőknek. Már említésre került, hogy a közgazdasági elmélet szerint a piaci rendszerben bármely hatékony elosztás létrehozható, ha az induló gazdasági javakat megfelelő módon osztottuk el, így elvben a különbözeti elv által előírt is. Rawls kívánalmait azonban ez nem elégítené ki, hiszen továbbra is lehetséges maradna, hogy a társadalmilag előnyösebb helyzet (vagyis például, hogy ki hová születik) és a tehetségben mutatkozó előnyök (ki milyennek születik) a javak elosztásában, illetve megszerzésében is automatikus előnyt jelentsenek. Mivel a természetes szabadság és a liberális egyenlőség rendszereinek céljai közé nem sorolódik be egy-egy adott elosztás elérése, ezzel gyakorlatilag ki is van zárva, hogy ezek bármilyen előzetesen megállapított allokációt, akár hozzávetőlegesen is, létrehozhassanak, implementáljanak. Ezzel ellentétben a különbözeti elv nemcsak a legrosszabb helyzetűek maximális jövedelmével meghatározható séma érvényesítését követeli meg, hanem magában foglalja, úgy tűnik, az érvényesítésre való képességet is. Így sem egyértelmű, még ebben a gondolatkísérletben sem, hogy pontosan milyen mechanizmus révén biztosíthatja a demokratikus egyenlőség rendszere, hogy a különbözeti elv teljesüljön. Olyan újraelosztási sémára lenne szüksége, amely a természetes adottságok befolyását is semlegesíti; az erre való képtelensége miatt kellett a liberális egyenlőség rendszerét elvetni.[20] Mindenesetre az esélyegyenlőség hozzájárulhat a különbözeti elv lehető legnagyobb mértékben való érvényesüléséhez is.

A rawlsi politikai gazdaságtan fő kérdése az, hogy leírható-e olyan gazdasági intézményrendszer, berendezkedés, amely mindezeket lehetővé teszi. Ezt a demokratikus egyenlőség modelltársadalmának kiterjesztéseként foghatjuk fel. Vegyük először is adottnak, hogy a társadalom már életbe léptette az alapvető liberális és demokratikus politikai intézményeket: alkotmánya, törvényhozó testülete, kormánya van. A piaci rendszert háttérintézményeknek kell szabályozniuk ahhoz, hogy az egyenlőségi szempontoknak is érvényt lehessen szerezni. Leghelyesebb itt olyan kormányzati szervekről beszélni, amelyek a gazdaság egy-egy szféráját szabályozzák. Az egyik feladat az, hogy a piac működése a lehető leginkább közelítsen a kompetitív verseny ideáljához, végtére is a hatékonyság egyáltalán nem mellékes körülmény. Egy másik a makrogazdasági stabilitás biztosítása, ami alatt Rawls a teljes foglalkoztatottság fenntartására való képességet érti. Nincsen azonban semmilyen garancia arra, hogy a piac megfelel annak a legsürgetőbb erkölcsi követelménynek, hogy alapvető javakkal lássa el azokat, akiknek erre szükségük van. Ezért egy újabb kormányzati ág, a szociális minisztérium funkciója az, hogy a rászorulók számára alapvető juttatásokat, társadalmi minimumot szolgáltasson. A negyedik feladat az elosztási ágra hárul, ez az esélyegyenlőség és a politikai szabadságjogok értékének fenntartása. Ehhez örökösödési és ajándékozási illetéket kell kivetni, a közvetlen cél pedig az, hogy a vagyon ne koncentrálódhasson egy szűk társadalmi csoport kezében, hogy minél több ember rendelkezzen tulajdonnal. További eszközöket kell igénybe venni annak érdekében, hogy mindenki egyenlő eséllyel vehessen részt az oktatásban, hiszen e nélkül a politikai szabadságjogok gyakorlásának joga csak kétséges értékű. Az elosztási ág másik feladata a közjószágok biztosítása, és a különbözeti elv érvényesítése megfelelő juttatások révén. Az öt funkció finanszírozására adójövedelmekre van szükség. Az elosztási ág feladata az is, hogy a polgároktól, vagyis a gazdasági szereplőktől ehhez forrásokat gyűjtsenek.[21]

Amikor az elosztási ág tevékenységei konfliktusba kerülnek a hatékonyság követelményével, az előbbieknek kell elsőséget adni; ugyanakkor a méltányos feltételek mellett biztosított esélyegyenlőség elsőbbséget élvez a különbözeti elv, tehát a legrosszabb helyzetben lévők jövedelmének maximalizálása által megkívánt intézkedésekkel szemben.[22] Ezek radikális javaslatoknak tűnhetnek, különösen a gyakorlatiasabb gondolkodású közgazdászok számára. De figyelembe véve Rawls az előző szakaszban, a különbözeti elv mellett bemutatott érveit, hogyan kerülhet az konfliktusba a hatékonysággal és különösképpen az esélyegyenlőséggel? A modelltársadalom leegyszerűsített elemzési keretében a különbözeti elv a hatékonyságot csak kiegészíti, és az esélyegyenlőség pedig megvalósításának eszköze; tehát a három követelmény egy szinten van.

III.


Ha a gazdasági berendezkedés egyes elemei már a helyükön vannak, és ezeket a két igazságossági elv szabályozza, a kompetitív piac által létrehozott jövedelmek és árak, mindenekelőtt a bérek szintén igazságosak lesznek. „Ezek a feltételek elégségesek” – írja Rawls (304. o.), majd: „ha a piacok megfelelően kompetitívek és nyitottak, akkor a tisztán procedurális igazságosság fogalma alkalmazható lesz.” (310. o.) A tisztán procedurális igazságosság méltányos eljárást követel meg, de semmilyen előzetes standardot vagy kritériumot nem állít fel annak kimenetelére vonatkozóan. Magának az eljárásnak kell méltányosnak lennie. A sakkban a méltányosság szempontjából mindegy, hogy ki nyer, az a lényeg, hogy a játékosok betartsák a szabályokat. Az igazságos gazdasági rendszerben „a létrejövő elosztás a mögöttes igazságosság egy esete, pontosan úgy, mint a fair módon lejátszott játékokban”. (304. o.) Ezzel szemben egy tökéletes eljárás két összetevőből áll: egy elérendő célt vagy kritériumot határoz meg, és azt az eljárást, amelynek révén a cél biztosan elérhető. Az ideális, azaz tökéletes versenyen alapuló piac, folytatódik a gondolatmenet, a hatékonyság szempontjából tökéletes eljárás: a kritérium definiálható, és elérésének mechanizmusa leírható.

Ám a valóságban, mint azt mindenki elismeri, a piac nem tud megfelelni az ideális feltételeknek, azaz az elsőként felsorolt kormányzati ág még akkor sem tudná biztosítani az elméletileg egyébként lehetséges teljes körű allokációs hatékonyságot, ha más követelmények ebben nem korlátoznák. A piaci rendszer így a gyakorlatban nem is lehet procedurálisan tökéletes.[23] Ugyanakkor a gazdaságelmélet szerint az adókivetés is szükségképpen kompromittálja a hatékonyságot. Rawls koncepciójában nem szükségszerű, hogy az elosztási ág által használt eszközök drasztikusan csökkentsék a jövedelem-elosztás hatékonyságát, hiszen céljuk a kiinduló gazdasági és társadalmi vagyontárgyak újraelosztása, és nem a piaci allokáció helyettesítése. Elfogadja azt a tételt, amelyet Meade-nek tulajdonít, hogy a piaci rendszer allokációs és jövedelem-elosztó funkciója szétválasztható: ez a tétel nem más, mint annak a fentebb többször említett központi gazdaságtani állításnak az újrafogalmazása, hogy bármilyen hatékony allokáció érvényesíthető a kiinduló feltételek megfelelő, és lehetőség szerint költségmentes, alakításával.[24] Így a különbözeti elv végül mégsem szelektálhat a hatékony elosztások között, hanem azt írja elő, hogy egy többé-kevésbé megfelelően működő piaci rendszer körülményei között kell a legrosszabb helyzetben lévők jövedelmének növelését elősegíteni.

Mindenesetre, ha az esélyegyenlőség és a különbözeti elv érvényesül, a piaci rendszer mint eljárás tisztán procedurális értelemben igazságos kimenetelt eredményezhet.[25] Ha az esélyegyenlőség mint a méltányosság letéteményese nem lenne biztosított, ezt sem állíthatnánk, tehát elsőbbséget kell neki biztosítani a többi szemponttal szemben.[26] A különbözeti elvet pedig feltehetőleg azért nem kompromittálhatják hatékonysági szempontok, mert az utóbbiakat, mint láttuk, nehéz érvényesíteni. Így a piaci rendszer modelljének egyik szerepe az, hogy kijelölje, milyen eljárás révén valósítható meg egyáltalán az igazságosság két alapelve. „Arra szolgál, hogy megvilágítsa ezen elvek tartalmát.” (309. o.)

Eljárás alatt Rawls nyilvános szabályok mellett működő intézményeket ért.[27] Kétséges azonban először is az, hogy a piaci rendszert ebben az értelemben eljárásnak foghatjuk-e fel. A gazdasági csere mechanizmusai közül az árverésjellegűekről mondhatjuk el, hogy pontosan meghatározott és nyilvános szabályok szerint zajlanak. A közgazdasági elmélet egyik legérdekesebb eredménye szerint ezek általában képesek is garantálni a hatékonyságot, sőt méltányossági megfontolásokat is tükrözhetnek. Ám ha arra kell jutnunk, hogy csak kevés piacot lehet az aukciós modell alapján megszervezni, és hogy nem szabályozott és nem szabályozható, például alkujellegű tranzakciós mechanizmusok jelentős szerepet játszanak a javak piaci elosztásában, akkor joggal kételkedhetünk abban, hogy lehetséges-e olyan nagyléptékű piaci modelleket akár csak elképzelni is, amelyek tisztán procedurálisak.[28] Ám ha az esélyegyenlőséget biztosító mechanizmusokat nem lehet egyértelműen a piachoz mint procedúrához kötni, nem lehet a piaci mechanizmus terminusaiban kifejezni, akkor a hatékonysági elv lefokozásának indokolása valamelyest a levegőben lóg: elvben sem lehet a közöttük való átváltásról, trade-offról beszélni.

De a különbözeti elv elvégre mégiscsak maximalizálási elv, tehát tartalmazza megvalósulásának kritériumát. Bizonyos, hogy önmagában, például a fenti modelltársadalomban leírt ideális és hatékonyságot biztosító mechanizmus nélkül nem is határoz meg olyan eljárást, amelynek révén ez a kritérium teljesíthető lenne. De azt, hogy a szűkebb gazdasági szempontokkal való átválthatóságát nem kell figyelembe venni, meglehet, csak az előbbiek hatékonysággal való azonosítása miatt állíthatja Rawls.[29] A gazdaság megfelelő állapotát azonban nem kell feltétlenül a (formális definíció értelmében vett) hatékonysággal azonosítani, már csak azért sem, mert az, ismét csak, a gyakorlatban aligha értelmezhető és alkalmazható fogalom. Viszont a legrosszabb helyzetben lévők jövedelmének növeléséhez a gazdasági rendszert legalábbis megfelelő állapotban kell tartani, és nincs garancia arra, hogy ez nem sért egyenlőségi szempontokat. Annak indoklása, hogy az utóbbiaknak általában elsőbbséget kell biztosítani, tehát problematikus.

IV.


A különbözeti elv legfőbb riválisa egy vegyes koncepciónak, később korlátozott utilitarianizmusnak nevezett elgondolás.[30] A haszonelvű filozófia klasszikus változatának fő tézise az, hogy „egy társadalmat akkor tekinthetünk helyesen berendezettnek, tehát igazságosnak, ha legfőbb intézményei oly módon szerveződtek meg, hogy azok a társadalom tagjai számára összességében a lehető legnagyobb megelégedettséget tudják biztosítani”. (22. o.) A vegyes koncepció ezt úgy módosítja, hogy az igazságos társadalom az átlagos egyénre jutó megelégedést, hasznosságot igyekszik maximalizálni, elfogadva az egyenlő szabadság elvét és az esélyegyenlőség biztosításának követelményét, és azt, hogy mindenkinek jár társadalmi minimum. Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy hasznosság alatt itt jövedelmet kell érteni. A vegyes koncepció köré épített gazdasági berendezkedést Rawls a kapitalista jóléti állammal azonosítja.

A II. szakaszban bemutatott második számpéldában az M pont maximalizálja az összjövedelmet, a különbözeti elv viszont a D pontot írja elő. Tételezzük fel, ismét csak az egyszerűség kedvéért, hogy a két társadalmi osztály ugyanannyi tagot számlál. Ekkor a vegyes koncepció a D és M pontok közötti egyenesen jelöli ki a kívánatos elosztást, a társadalmi minimum szintjétől függően. Mindkét elmélet szerint fontos tehát az egyenlő eloszlás, de nem ugyanolyan mértékben. A vegyes koncepció elvben a D pontot is kitűzheti mint célt, ha a társadalmi minimum szintjét megfelelően magasan határozza meg. A vegyes koncepció ellen Az igazságosság elméletében Rawls azt hozza fel, hogy az csupán intuíciókra hagyatkozhat a jövedelemmaximalizálás és a társadalmi minimum biztosítása közötti egyensúly kialakításakor. Az ő rendszere igazságosabbnak látszik, mivel az egyenlő elosztás mibenlétét precízen fogalmazza meg, azaz a különbözeti elv alapján.

Amikor a Méltányosságként felfogott igazságosság című előadásjegyzeteiben visszatér a vegyes koncepció tárgyalására, többször hivatkozik a fenti számpéldát megjelenítő ábrára. A kérdés úgy merül fel, hogy elfogadhatja-e a társadalom azt, hogy a D pontból az M felé mozduljon el, ami az átlagjövedelem növekedését jelentené. A különbözeti elv melletti alapvető indokok közül talán a reciprocitás fogalmára hivatkozó a legjelentősebb: a D pontból való kimozdulás sérti a társadalmi osztályok közötti kölcsönösségi viszonyt, igazolhatatlan módon konfliktust generál.[32] A vegyes koncepció elleni közvetlen és új érvek közül megemlítendő, hogy a társadalmi minimum szintjével kapcsolatos bizonytalanság bizalmatlanságot szül. A minimumszint meghatározására leginkább a közös emberi szükségletek fogalmát lehetne használni,[33] de akárhogyan is, a különbözeti elv jobban megalapozott és tisztább elosztási kritériumra vezet.

Azonban feltehetőleg mind a különbözeti elv megkövetelte D pont elérését, mind a vegyes koncepció megkövetelte M pont felé való elmozdulást ugyanaz a gazdasági berendezkedés teheti lehetővé. Maga a számpéldára való hivatkozás is azt jelentheti, hogy a két berendezkedés közötti választás előfeltételezi, hogy a hatékonyság érvényesül.[34] Ha valaki felvetné, hogy az ezekhez tartozó fejlődési pályák különbözőek lehetnek, akkor a válasz erre az, hogy azt a fejlődési pályát kell tekinteni, ahol a hátrányosabb helyzetűek jövedelme a legnagyobb lehet.[35] Rawls szerint mindig választhatunk a legrosszabb helyzetűek jövedelmét és az összjövedelmet maximalizáló elosztások között, de a mindkettőt realizáló mechanizmus mibenléte másodlagos kérdés.

A különbözeti elv kétféleképpen is kifejezhető: hogy a gazdasági rendszernek a jövedelemkülönbségek minimalizálására kell törekednie, és úgy is, hogy leghátrányosabb helyzetű osztály jövedelmét és vagyonát a lehető legmagasabb szintre kell hoznia. Ha nem is éppen rövid távon, de semmiképpen sem a távoli jövőben. Tehát a liberális gazdasági berendezkedés nem lehet közömbös az iránt, miként növelhető a legalsóbb szinten álló társadalmi csoport jóléte, és arra is választ kell adnia, ezt milyen szinten kell megvalósítani.

„A különbözeti elv illusztrálásaképpen tekintsük a jövedelmek társadalmi osztályok közötti elosztását. Tételezzük fel, hogy a különböző jövedelmű csoportokat reprezentatív egyének jelenítik meg, akik várakozásaira való hivatkozással ítélhetjük meg az elosztást magát. Na most azoknak, akik egy tulajdonosi demokráciában, mondjuk, a vállalkozói osztályba születtek, jobbak a kilátásaik, mint a szakképzetlen munkások osztályába születetteknek. Ez, úgy tűnik, akkor is így lesz, ha a jelenleg létező társadalmi igazságtalanságok felszámolódnak. Akkor mi igazolhatja egyáltalán az életkilátások effajta kezdeti egyenlőtlenségét? A különbözeti elv szerint ez csak akkor igazolható, ha a várakozások közötti különbség a rosszabb helyzetben lévő reprezentatív személy előnyére válik (esetünkben ez a szakképzetlen munkások képviselőjét jelenti). A várakozásokban mutatkozó egyenlőtlenség akkor engedhető meg, ha annak csökkentése még rosszabb helyzetbe hozná a munkásosztályt. A második elv szövegének az állások hozzáférhetőségére vonatkozó kitétele és általában a szabadság elve miatt viszont a vállalkozók kedvezőbb várakozásai feltehetőleg felbátorítják őket arra, hogy a dolgozó osztály hosszú távú kilátásainak javításán is tevékenykedjenek. Saját jobb kilátásaik arra ösztönzik őket, hogy a gazdasági folyamatokat hatékonyabbá, az innováció ütemét gyorsabbá tegyék, és így tovább. A mindebből adódó anyagi előnyök szétterjednek az egész rendszeren, és elérik a legrosszabb helyzetben lévőket is. Nem tárgyalom itt, hogy mindezt mennyiben vehetjük igaznak. A lényeg az, hogy valami ilyesmi mellett kell érvelni ahhoz, hogy a kérdéses egyenlőtlenségek igazságosnak tarthatóak legyenek, a különbözeti elv alapján.” (78. o.)

Azt azonban Rawls másutt sem tudja megmutatni, hogy elméleti rendszere alapján valóban érvelni tud amellett, ami mellett e hosszú bekezdés utolsó mondata szerint érvelnie kellene. Mindenesetre a hiányzó magyarázatnak társadalmi és gazdasági mechanizmusokat is figyelembe kell vennie.

Egy másik helyen Rawls Keynes egyik okfejtését elemzi. Keynes arra próbált magyarázatot adni, minek volt köszönhető a tizenkilencedik századi Nagy-Britannia addig példátlan gazdasági fellendülése. Az ok az volt, hogy a vagyon olyan osztály kezében összpontosult, amelyik azt nem herdálta el sem luxusfogyasztásra, sem hagymázos, meggondolatlan befektetésekre. Ha e vagyon fölött olyan uralkodó elit rendelkezett volna, amelyik számlálatlanul szórta volna a pénzt, vagy a középosztály szélesebb rétegeiben oszlott volna meg, amely soha nem tudta volna olyan koncentrált módon befektetni, ahogy a korabeli innovációs áttörések finanszírozása azt igényelte, akkor a gazdasági növekedés és ezzel együtt a munkásosztály életfeltételei sokkal rosszabbul alakultak volna. Érdekes, hogy Rawls rokonszenvezik ezzel a gazdaságszociológiai magyarázattal, hozzátéve, hogy Keynes igazságossági szempontból is megfelelő leírást adhatott volna a tizenkilencedik századi brit állapotokról, ha ki tudta volna mutatni, hogy nem volt más módja a legszegényebb osztályok helyzete javításának, mint amit leír. „Ami lényeges itt az az, hogy a Keynes által adott igazolás – függetlenül attól, hogy premisszái elfogadhatóak-e vagy nem –, átfogalmazható úgy, hogy érvényessége csakis a munkásosztály helyzetének javítására vonatkozó kitételein múljon. Keynes feltehetőleg azt állítja, hogy noha a munkások életkörülményei szinte elviselhetetlennek tűnnek utólag, és a rendszer sok tetten érhető igazságtalanságot produkált, ezek felszámolására nem volt valós lehetőség, amint a legkevésbé előnyös helyzetben lévők életfeltételeinek javítására sem. De más berendezkedésben a dolgozó emberek pozíciója még rosszabb lett volna.” (299. o.) A korabeli Nagy-Britanniában liberális esélyegyenlőségről szó sem volt, de a probléma az, hogy vajon csak e nélkül lehetett-e a legkiszolgáltatottabbak körülményeit javítani? Bár ehelyütt Rawls felsorol néhány szerzőt, akik az esélyegyenlőséget egyenesen politikailag haszontalannak, sőt károsnak tartották, a hangsúly azon van, hogy az esélyegyenlőség biztosítása mint kikerülhetetlen elv milyen esetekben csorbítható, pontosan gazdasági érdekek miatt.[36] De mivel gazdasági modellkoncepciója nem adhat számot olyan kérdésekről, mint hogy hogyan tarthatóak magas szinten a szakképzetlen munkások várakozásai egy fejlett gazdaságban, vagy hogy ez mennyiben hangolható össze az esélyegyenlőség megvalósításának követelményével, ezek lekerülnek a politikai gazdaságtan napirendjéről.

V.


Egy liberális berendezkedés polgárai számára helyes a jövedelem és a vagyon gyarapodását a szabadságjogok, különösképpen a politikai szabadságjogok gyakorlása eszközének tekinteni.[37] A különbözeti elv kifejezi azt a triviális társadalmi tényt, hogy a gazdasági javak birtoklása és fogyasztása mindenki számára nagyon fontos, csakúgy, mint elosztásuk igazságossága. Rawls érvei a vegyes koncepció ellen azonban nem meggyőzőek, és az átlagjövedelem maximalizálásának szempontja része lehet a liberális politikai gazdaságtan célkitűzéseinek. Ez nem értelmezési kérdés, hanem elvi, a gazdasági berendezkedés prioritásairól szóló állítás.[38] Implikációit talán a következőképpen lehetne összefoglalni. A legszegényebb osztályok jólétének folyamatos növelését az igazságosság követeli meg, ennek egyik alapfeltétele a gazdaság növekedésének biztosítása. A versenyszerűen működő piaci rendszer önmagában nem elegendő a fejlődés, a folyamatos gazdasági növekedés biztosításához; ugyanakkor hatással van a növekedési kilátásokra, ha az azt elősegítő rendszert az igazságosság teljesülésén őrködő intézmények keretei közé szorítják. Nem mellékes probléma, hogy a termelés értékének maximalizálása érdekében mikor és milyen engedményeket kell tenni az esélyegyenlőség és a különbözeti elv teljesülésének rovására. Nincs szükség az ideális piaci rendszert átfogóan megragadó elméleti koncepcióra. A központinak tekinthető gazdaságtani kérdés az, hogy milyen intézményi és más struktúrák biztosíthatják a termelés értékének növelését, az egyenlőségi szempontok korlátai mellett; ennek megválaszolására empirikus vizsgálódásokra épülő általános maximák is elegendőek lehetnek. Így továbbra is elméleti és gyakorlati kihívás marad megtalálni a helyes egyensúlyt a liberális értékek és a gazdaság egészséges működése között.

Mindezek illusztrálása érdekében idézzük fel azt, hogy Rawlsnál a vegyes koncepció többé-kevésbé a modern jóléti államot modellezi. A jóléti állam megengedi, hogy jelentős vagyon halmozódjon fel a termelési eszközök tulajdonlása és hasznosítása révén. Az általa vázolt igazságos gazdasági rendszert egy tulajdonosi demokrácia vagy egy liberális szocialista berendezkedés realizálhatja; a különbség közöttük az, hogy az előbbi megengedi, hogy a termelési tényezők magántulajdonban legyenek. Az elosztás igazságossága egyáltalán nem kívánja meg, hogy a termelési faktorok magántulajdonban legyenek.[39] A lényeges szempont az, hogy nagymértékű vagyoni egyenlőtlenség ne alakulhasson ki. A piaci rendszer termelési tényezőket allokáló és jövedelmeket elosztó funkciója szétválasztható, azaz a jövedelem-újraelosztás nem feltétlenül gyengíti a gazdasági hatékonyságot. Ezt az érvet Rawls pontosan az ideális feltételek mellett működő piacok elméletétől tanulta.

Ugyanakkor a gazdasági rendszernek biztosítania kell „a tulajdon széles körben való eloszlását, amely, úgy tűnik, szükséges feltétele annak, hogy az egyenlő szabadságjogok méltányos értéke fenntartható legyen”. (277. o.)[40] Ez a követelmény azonban érintheti a termelőeszközök közösségi tulajdonlásának kérdését is. A tulajdon széles körben való eloszlása úgy képzelhető el egy szocialista rendszerben, hogy polgárainak joga van a magántulajdonra, és közel egyenlő mértékben van befolyásuk a termelési döntéseket irányító bürokrácia irányítására. De fogadjuk el, hogy ha a termelési eszközök egy jelentős része nincsen magántulajdonban, akkor a széleskörű tulajdonlást csak korlátozottan lehet érvényesíteni, és a legrosszabb helyzetben lévők jövedelme csak alacsony szintet érhet el; és azt, hogy az esélyegyenlőség és a nagymértékű jövedelmi és vagyoni különbségek kialakulásának elkerülése egy igazságos gazdasági rendszerben megkerülhetetlen szempont. Felvethető a kérdés, hogy az, hogy a tulajdon és a vagyon széles körben oszlik meg, nem segítheti-e elő mind az esélyegyenlőség, mind az átlagjövedelem növelésének céljait. Mindkettő részben szociológiai, részben gazdasági jellegű probléma. És össze is vonhatóak. Akkor a liberális politikai gazdaságtannak szegezett kérdés így merül fel: hogyan és milyen körülmények között járulhat hozzá a széleskörű tulajdonlás az esélyegyenlőség és a gazdasági növekedés biztosításához és egyben a jövedelmi egyenlőtlenségek viszonylagos csökkentéséhez? A kérdésben impliciten kifejezett célkitűzések nem a jóléti állam célkitűzései. Azonban, Rawls nézeteivel ellentétben, nem kezelik az igazságosság szempontjából másodlagos kérdésnek, hogy milyen gazdasági mechanizmus valósíthatja meg őket.

Jegyzetek

[1] Liam Murphy és Thomas Nagel a következőképpen jellemzi a libertarianizmus alapeszméjét: „A jólét piac általi elosztásáról azt kell feltételeznünk, hogy igazságos, és a kormánynak nem szabad azt megzavarnia.” L. The Myth of Ownership című könyvük 19. oldalát (Oxford University Press, 2002); a hétköznapi libertarianizmusról l. 31–8. o.

[2] L. még Ronald Dworkin az elosztás igazságosságával foglalkozó esszéit, újranyomva Sovereign Virtue című könyvében. Harvard University Press, 2000.

[3] John Rawls: A Theory of Justice. Belknap Press, 1971. A szövegben az idézetek után zárójelekben ennek lapszámaira hivatkozom. A könyv második kiadása (Belknap Press, 1999) számos módosítást tartalmaz, de ezek az általam tárgyalt részeket nem érintik. A második kiadás előszavában Rawls megemlíti, mi mást szeretett volna még módosítani. Ezeket a módosításokat a Justice as Fairness (Belknap, 2001) című előadásjegyzeteinek 34–9., illetve 41–2. és 49. szakaszaiban fejti ki. A kérdéses témák a jóléti állam igazolhatósága és a magántulajdon szerepe az igazságos gazdasági rendszerben.

[4] A Theory of Justice, 258–9.

[5] „Az állampolgárok alapvető szabadságjogai, hozzávetőlegesen a következők: politikai szabadságjogok (a szavazásra való és a közhivatal vállalására való jog) a szólás- és gyülekezési szabadsággal együtt; lelkiismereti- és gondolatszabadság; személyi szabadság a magántulajdonhoz való joggal együtt; az önkényes letartóztatástól és fogva tartástól való szabadság joga a törvényhatalom fogalmának értelmében.” A Theory of Justice, 61.

[6] Az igazságosság alapelvei az ún. elsődleges javak elosztására vonatkoznak, ezek: alapvető jogok és szabadságjogok, mozgásszabadság és szakmaválasztás szabadsága, hivatali hatáskörök, valamint tekintéllyel és felelőséggel járó pozíciók, jövedelem és vagyon és az önbecsülés társadalmi alapjai. A lista egyik utolsó változatát l. Justice as Fairness, 158–9.

[7] Az elsőbbségi relációk felállítására az egymással esetlegesen konfliktusban álló erkölcsi elvek vagy értékek közötti választás miatt van szükség (A Theory of Justice, 40–5.). Ezek a relációk bizonyos körülmények között feloldhatóak (uo., 89–90., 243–51.). De Rawls szerint a társadalmat úgy kell berendezni, hogy ezek a körülmények, ha lehet, ne állhassanak fent (uo., 303.).

[8] Kenneth Arrow: Social Choice and Justice. Belknap Press, 1983. 109. Arrow álláspontja az, hogy a közgazdaságtan implicit erkölcsi alapja a haszonelvű filozófia. Erről l. alább a IV. szakaszt.

[9] A Theory of Justice, 259.

[10] A definíció egy általánosabb formájában a feleknek nem jövedelmeket, hanem gazdasági javakat kell elosztaniuk, ahol az utóbbi magában foglal olyan ’negatív’ jószágokat is, mint a termelési tevékenységek költségei. Erre az általánosabb verzióra itt nincsen szükség.

[11] A Theory of Justice, 67–9. Rawls itt két ábrán illusztrálja a hatékonyság fogalmát, a szöveg számpéldája ezeket mutatja be egyszerűsített formában.

[12] Tjalling Koopmans: Allocation of Resources and the Price System. Three Essays on the State of Economic Science. McGraw–Hill, 1957. 43–9. Ezt a viszonylag régi, de érdekes szöveget Rawls közgazdaságtani forrásainak illusztrálására is érdemes ideidézni, vö. A Theory of Justice, 272. Rawls Az igazságosság elméletében gondot fordít arra, hogy a piaci rendszer hatékonyságát hangsúlyozó gondolati hagyományt nyomon kövesse.

[13] L. például, Koopmans, Allocation of Resources, 63–4.

[14] Ez a második igazságossági tétel egyik megfogalmazása, A Theory of Justice, 60.

[15] Uo., 72–4.

[16] Rawls megjegyzi, hogy nehéz általános terminusokban meghatározni az esélyegyenlőség fogalmát. (Uo., 73.) De többnyire az oktatáshoz és a kulturális javakhoz való egyenlő hozzáférést jelenti.

[17] A szöveg számpéldája Rawls a különbözeti elvet bemutató ábráit képezi le, l. uo., 76–7.

[18] Az elméleti közgazdaságtan a különbözeti elvet a társadalmi választások egy lehetséges normájának olvasta. A társadalmi választások elmélete a két számpéldában leírtakhoz hasonló problémákkal foglalkozik; kérdése, hogy milyen elvek alapján hozhatnak közös döntést potenciálisan ellenérdekelt felek. Ez ellen a megközelítés ellen Rawls nem tiltakozott, de azt korlátozott érvényűnek tartotta, l. Justice as Fairness, 107–10. L. még a Samuel Freeman által szerkesztett Cambridge Companion to Rawls (Cambridge University Press, 2003), 547. és 548. oldalát.

[19] A Theory of Justice, 13. szakasz.

[20] Az esélyegyenlőség alternatív megközelítéseiről l. John Roemer: Equality of Opportunity. Harvard University Press, 1998. 25–33.

[21] A Theory of Justice, 43. szakasz. A kormányzati ágak nagyjából olyan szokványos intézményeknek felelnek meg, mint, sorra, a versenyhivatal, a foglakoztatási minisztérium, a szociális minisztérium, a pénzügyminisztérium és a gazdasági minisztérium. Talán figyelemreméltó, hogy az egyetlen makrogazdasági feladat, ami itt terítékre kerül, a teljes foglalkoztatás biztosítása.

[22] Uo., 89. és 302–3.

[23] Uo., 88. és 242.

[24] J. E. Meade: Efficiency, Equity, and the Ownership of Property. Harvard University Press, 1965. 11. Ez a könyv Rawls másik fontos gazdaságtani forrása, l. A Theory of Justice, 273–4. és Justice as Fairness, 135.

[25] A procedurális igazságosságról l. A Theory of Justice, 14. szakasz.

[26] Uo., 87.

[27] Vö. Justice as Fairness, 121.

[28] Mindenesetre a Rawls által javasolt gazdasági rendszer biztosítja a társadalmi minimumot, és törődik az egyenlő elosztással: így a piac működése során előálló legkirívóbb egyenlőtlenségeket biztosan kiküszöböli.

[29] A gazdaságelmélet megkülönbözteti az ’első legjobb’ (’first best’) és a ’második legjobb’ (’second best’) fogalmát. Az előző alatt hatékonyságot ért ideális feltételek mellett, az utóbbi alatt azt a viszonylag legkedvezőbb elosztást, amelyet korlátozó feltételek mellett el lehet érni. Ilyen korlátozó feltételeket kijelölhetnek egyenlőségi szempontok érvényesítését megkívánó intézmények. Az utóbbi meghatározása azonban egy egész gazdasági berendezkedés esetében olyannyira irreális, hogy Rawls méltán tekint el tárgyalásától.

[30] A Theory of Justice, 49. szakasz és Justice as Fairness, 34–9. szakasz.

[31] A vegyes koncepció tárgyalásához Rawls gyakorlatilag ugyanazt az ábrát használja, mint korábban a különbözeti elv felvezetésekor (Justice as Fairness, 62.), és amit a második számpélda ismertet egyszerűsített formában.

[32] A másik két alapvető indokot az igazságossági elvek nyilvánosságának és az igazságos társadalom stabilitásának követelményeiből vezeti le.

[33] ’Common human needs’, Justice as Fairness, 129.

[34] Itt Rawls kiemeli, hogy ábrája termelési lehetőségeket és nem lehetséges elosztásokat ír le, l. A Theory of Justice, 61. De ez sem a hatékonyság formális definícióját, sem elemzését nem befolyásolhatja.

[35] L. uo., 63.

[36] Itt nem az a kérdés, mint ezt Rawls is elismeri, hogy a gazdaságban mekkorának kell lennie évről évre a megtakarítási rátának ahhoz, hogy fenntartható legyen a gazdasági növekedés – l. uo., 299. És nem pusztán arról van szó, hogy miképpen segíthető elő a gazdasági fejlődés beindulása egy gazdaságilag még nem fejlett országban.

[37] Justice as Fairness, 119–20.

[38] Kérdés, hogy beilleszthető-e a jövedelemmaximalizálás célja egy olyan morális elméletbe, amely szerint a legfőbb társadalmi jó nem állhat bármi maximumának elérésében. Rawls szerint az ideális igazságos társadalom tagjai nem csupán társadalmi és gazdasági előnyök érdekében működnek együtt egymással, mint azt Adam Smith is írja A nemzetek gazdagságának első fejezeteiben (A Theory of Justice, 525.). De az egyenlő szabadságjogok elsőbbsége talán ezt ki is zárja, és a jövedelemmaximalizálást sem kell feltétlenül precízen meghatározható célnak tekinteni.

[39] Még két rezsimet ismertet Rawls. A laissez-faire kapitalizmus a természetes szabadság modelltársadalmának kiteljesített változata. Az államszocializmust, persze, egypártrendszer és tervutasítások által szabályozott gazdaság jellemzi.

[40] L. még Justice as Fairness, 114.

• Kis János 60. születésnapjára