Pénz és kultúra – érzékeny fülekben perverz csengése van ennek a szópárosításnak. Különösen most, tíz évvel a rendszerváltás után, amikor egyre szorongatóbban vetődik fel a kérdés: igazságos árat fizet-e a magyar kultúra a szabadságáért, vagy igazságtalanul magasat? Tudom: a szabadságnak ára van. A kultúra Magyarországon szabad lett, az eszmék szabad áramlásának nincsenek akadályai. Önkéntelenül adódik azonban a következő kérdés: nem fordulhat-e elő, hogy olykor épp a finanszírozás módja tereli más irányba, netán fékezi a szabadon áramló eszméket?

Néhány hónappal ezelőtt Jacques Delors huszonöt másik kelet- és nyugat-európai értelmiségivel együtt meghívott Athénba, hogy a kontinens jövőjéről vitatkozzunk. A legszembetűnőbb számomra az volt, hogy a kelet- és közép-európai résztvevők a kétnapos vita alatt jóval gyakrabban hivatkoztak a közös európai kulturális örökségre, mint a nyugat-európaiak. Beszédes ez a különbség. Azzal magyarázható, hogy Kelet- és Közép-Európában a totalitárius uralom negyven-ötven éve alatt a kultúra volt az utolsó menedék azok számára, akik emberi és világpolgári identitásukat meg akarták őrizni.

A konferencia résztvevői:


Josef Jarab, a CEU rektora
Eckhard Jaedtke, az Európai Bizottság magyarországi delegációjának tanácsosa
Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere
Pröhle Gergely, a NKÖM államtitkára
Staffan Carlsson, Svédország nagykövete
Michael Carlier, Belgium nagykövete
Tanja Jaaskelainen , Finnország kulturális attaséja
Christa Wenzl, Ausztria kulturális attaséja
Agnesa Fojtikova, a Cseh Köztársaság kultúrattaséja
Frans van der Wel, Hollandia kulturális attaséja
Barbara Wiechno, a Lengyel Kultúrintézet igazga