Mink András

Tisztességes ember történelmi eseményekről szólva igyekszik elkerülni az évfordulókat. Tisztában van azzal, hogy a historizálás veszélyei az évfordulók közeledtével megsokszorozódnak. Sőt, történelmi évfordulóról írni voltaképpen nem is lehet más, mint tudatos vagy óvatlan belehanyatlás a historizálás alattomos vermébe. Hiszen ilyenkor az ember azt próbálja kínos igyekezettel formába önteni, mit is jelent az adott esemény, amelyre emlékezni kíván. Mi az üzenete. Ezért kezdődik a legtöbb hivatalos emlékbeszéd, szónoklat, és ünnepi cikk annak körmönfont taglalásával, hogy miként sajátították ki, értelmezték félre mások a nagy történelmi sorsfordulók üzenetét.

Másfelől a nagy történelmi sorsfordulók azért azok, mert úgy hisszük, hogy van jelentésük, üzenetük a számunkra. Különben, mint a történelem megannyi fontos és kevésbé fontos eseményét, a kutya sem tartaná számon őket. Ezért évforduló alkalmából megemlékezni róluk mégsem teljesen tisztességtelen dolog: voltaképpen annak töredelmes és őszinte beismerése, hogy amúgy sem nagyon megy másként. Hiába ravaszkodunk, és írunk-beszélünk márciusról mondjuk októberben. Kénytelenek vagyunk rostálni a múlt felmérhetetlen törmelékhalmazából, és amit választunk, az egyúttal óhatatlanul a jelen részévé válik.

De legyen bármennyi igazság is abban a rafinált okfejtésben, amit a mindenkori szkeptikusok oly előszeretettel dörgölnek a mindenkori pozitivisták orra alá, a tapasztalat azt mutatja, hogy mégsem választhatunk akármit. Erről azok tanúskodhatnának a legékesszólóbban, akiket a múlt éppen akkor támadott hátba, amikor a legkevésbé akartak róla beszélni. A sorsfordító történelmi események másik sajátossága ugyanis az, hogy vannak pillanatok, amikor nemigen lehet róluk nem beszélni. A diktatúra apologétáinak kudarca 1989-ben, amikor kénytelenek voltak ama bizonyos márciusról, júliusról, októberről beszélni, noha szívesebben hallgattak volna, azt bizonyítja, hogy a választható lehetőségek száma mégsem végtelen.

Nos, a historizálás különösebb veszélye nélkül annyit mindenesetre leszögezhetünk, hogy 1848 március havának üzenete nagyjából most lenne 150 éves. De úgy látszik, ennyi idő után sem vehetünk mérget arra, hogy ez az üzenet ugyanúgy szól mindenki számára. Mindjárt itt van például a forradalom és a szabadságharc ügye. Az iskolában 1945 óta azt tanultuk, hogy ami történt, az az „1848-49-es forradalom és szabadságharc” volt. Ám ez sosem volt evidens. Mint ahogy az sem, hogy mikor melyik volt: forradalom, szabadságharc, vagy egyszerre mindkettő. 1867 után, nagyjából egészen 1945-ig hivatalos részről lényegében megoldhatatlan nehézséget jelentett a forradalomra emlékezni. A dualizmus országgyűlése óvatosan az áprilisi törvények emlékét örökítette meg, finoman elhatárolva magát a márciusi ifjaktól és az 1849-es trónfosztástól. Arra a változásra akart emlékezni, ami a legalitás és a folytonosság kereteibe még belefért. Kossuth ugyan megkapta az őt megillető szobrot Budapesten, (amit 1952-ben, nem utolsósorban Rákosi 60. életévének betöltése alkalmából lecseréltek a ma is megszemlélhető, forradalmi hangvételű ábrázolásra), a körülötte csoportosuló, lehorgasztott fejű, bánatos miniszterek ábrázata azonban híven tanúskodott a századelő politikai elitjének 48-cal kapcsolatos zavarairól.

1920 és 1945 között a magát „ellenforradalminak”, (l. még: rend, isten-haza-család) nevező rendszer még ennyit sem tudott kezdeni azzal, hogy itt Pesten az emberek az utcára mentek, és mindenféle „törvénytelen” és „istentelen” dolgokat műveltek. Mint 1918-ban és „19-ben. A kínos helyzetből a revíziós retorikába úgy-ahogy belegyömöszölhető „nemzeti ébredés”, majd a háború éveiben a „muszka veszély” megidézése kínált süppeteg kiutat. Mintha Paszkievics seregei ugyanazok lettek volna, mint Malinovszkij és Tolbuchin hadosztályai.

1945 után a feladat mintha éppen az ellenkezőjére változott volna: a centenáriumi évforduló, azaz 1948 elérkeztekor úgy látszott, hogy a forradalom a fő ügy. 1848 az egyetemes osztályharc magyar megnyilvánulásaként az országban zajló „népi demokratikus forradalom”-nak szolgált történelmi előjátékul. De még így is csak valamiféle félfordulat történt. Az 1948-as „népi demokratikus forradalom” mégsem lehetett ugyanaz a forralom, legfőképp azért, mert finoman szólva hiányzott belőle a spontánul feltörő népakarat momentuma. A rendszer, amely önmagát forradalomként jelenítette meg, győzelme után természetesen hallani sem akart a forradalomról. Petőfi, Kossuth és Táncsics, az új kurzus történelmi szentháromsága villámgyorsan üres bálvánnyá merevedett, március 15-e pedig 1951-ben csendben munkanappá szelídült.

A szovjet csapatok jelenlétében a „szabadságharcot”, a „nemzeti függetlenség” eszméjét sem volt egyszerű újrafogalmazni: az új értelmezésben természetesen a „németek” lettek a magyar nép évszázados szabadságvágyának ádáz eltiprói. Mintha Ferenc József és Haynau ugyanazok a „németek” lettek volna, mint Otto Skorzeny különítményesei. Az oroszokról viszont ki kellett derülnie, hogy ők viszont éppenséggel nem ugyanazok: Paszkievics herceg hadai nagy hirtelenjében „cári” hadsereggé minősültek át, Vorosilov helytartó ünnepélyesen ismét visszaszolgáltatta a „48-as zászlókat, az igazi orosz (szovjet) nép szerepét pedig az Illés Béla alezredes propaganda-irodalmi képzeletében megfogant Guszev kapitány és „mártírtársai” vették át. A nyomaték kedvéért a hősről még utcát is elneveztek a Belvárosban.

1956 megmutatta, hogy sem a „forradalom” felvonulási transzparenssé merevítése, sem a „szabadságharc” átirányítása nem hozta meg a kívánt eredményt. Mindkettő kicsúszott a hatalom ellenőrzése alól: a november 4-e utáni március 15-ék évről évre visszatérő lidércnyomásként kísértettek. Az eltakarás kísérletei „a Forradalmi Ifjúsági Napok, a „mindennapok forradalmisága” és hasonlók „ gúnyba és közönybe fulladtak. Miközben a Nemzeti Múzeum kertjében, az ifjúgárdisták gyűrűjében kopaszodó ifjúsági vezetők oltogatták a forradalom tüzét, és az ügyeletes sztárszínész a talapzatról, Petőfi hűlt helyéről harsogta a semmibe a „Talpra magyar”-t, a költő szobránál a pléhkokárdás civil ruhások gyűrűjében rendre feltört a forradalom botránya.

1989 óta mintha minden rendben volna. Mintha a történések, hosszas kitérők után, visszatértek volna abba a mederbe, amelyet a reformkor nagyjai a leginkább valószínűsíthetően maguk elé álmodtak: az ország független, van felelős parlamentje, szabad sajtója, liberális alkotmánya. Az őket gyötrő „nemzetiségi kérdés” is megoldódott, bár éppen azon az áron, amit elkerülni akartak.

Persze vannak, akik az 1848-as forradalom és szabadságharc 150. évfordulójára új MUK-ot (Márciusban újra kezdjük!) hirdetnek. Az erőre kapó ávéhás-belügyes gárda jól kitervelt 1957-es provokációjának vetése kikelni látszik, még ha feltehetően nem is szökken szárba. A szélsőjobb 1998-ban, utólag visszaigazolva a „szervek” 41 évvel ezelőtti ellenforradalom-fikcióját, ez alkalomból is nekiveselkedik a „nemzet” megmentésének. Nem állom meg, hogy meg ne megjegyezzem: 1957-ben természetesen Csurka sem szervezett MUK-ot, (ehelyett, mint hírlik, és mint ezt lényegében el is ismerte, éppenséggel aláírt), csak most, amikor a liberális alkotmány, ami ellen úgy fenekedik (és ami magyar földön a reformkor és 1848 szellemi és politikai öröksége), erre neki jogot biztosít.

Csurka és eszmetársai mindeközben úgy kerülik a „forradalom” kifejezést, mint macska a forró kását. A lelkük mélyén érzik, hogy az ő szájukból ez azért mégiscsak furcsán hangzana. Csurka szabadságharcról szól, amit különböző külhoni és hazai csoportosulások ellen kell rövidesen a „nemzetnek” megvívnia, ha életben kíván maradni., de ezenközben természetesen arról a „forradalomról” beszél, amit 1989 után már szerencsére nem volt alkalma megvívni. 1848 szelleméről persze éppúgy könnyű harmatként fognak leperegni Csurka sunyi sejtetései és hazugságai, mint ahogy leperegtek róla Gömbös, Révai, Komócsin, Aczél vagy Torgyán bornírt, szemforgató vagy éppen hőbörgő szónoklatai.

A jobbszélről, azaz az alkotmányos demokrácia békés vagy erőszakos aláásásán munkálkodók részéről forradalomról beszélni azért nehéz, mert a forradalom mégiscsak annak a felvilágosodásnak a szülötte, amelyik a modern kor küszöbén a kritikai ész, a haladás, az egyenlőség, az ember általános politikai emancipációjának hívei és ellenfelei közé húzott „ olykor talán önkényes, de bizonyosan nem képzeletbeli „ határvonalat. A polgárháború „ írta R. Koselleck „ oly módon lényegült át forradalommá, hogy a „régi rend” ellenfelei az egyenlő emberi méltóság és a szabadság elveinek erkölcsi univerzalizmusát szegezték szembe a hagyománnyal és a puszta érdekekkel. A forradalom egyszeriben erkölcsi irányt szabott a történelem menetének. A forradalom mögöttes eszméi, a jogegyenlőség és a szabadság elvei nem cserélhetők le tetszés szerint velük ellentétes eszmékkel: ha értelmesen akarunk beszélni róla, akkor az nem lehet pusztán az utcai erőszak szinonimája. Csurka ugyan a „szabadságharc” alatt „forradalmat” ért, de mégsem forradalomról beszél. Csak arról a reménytelen vágyáról, hogy ő legyen hatalmon.

E század számtalan márciusának és októberének van azonban egy másik üzenete is: a forradalom mögöttes eszméi nem játszhatók ki egymás ellen. Az egyenlőség elve nem teheti zárójelbe a szabadság és a jogszerűség elvét anélkül, hogy a forradalom ne válna önmaga ellentétévé. Bár az alkotmányos demokráciák megszületését olykor forradalmak előzték meg (jóllehet ezzel kapcsolatos hagyományos képzeteink valószínűleg alapos felülvizsgálatra szorulnak), az alkotmányos demokrácia kizárja a forradalmat a politikai közösség konfliktusainak lehetséges elintézési módjai közül. Lényege az, hogy a hatalmon lévők eltávolításához nincs szükség erőszakra. Viszont szükség van a polgárok többségének szabadon kinyilvánított egyetértésére. A forradalom, az 1789-es, az 1848-as, az 1956-os (az 1989-es?), nem folytatható. Vannak, akik e felismeréstől lelkesülten vagy kiábrándultan hajlamosak arra jutni, hogy most akkor a történelem ért véget.

Az 1848-as forradalom 150. évfordulóján Nemcsók államtitkár előreláthatóan szerződést köt szlovák barátaival „Nagymaros” felépítéséről. Ennek az eseménynek természetesen az égvilágon semmi köze nincs 1848-hoz. Mint ahogy annak sem lesz semmi köze a „szakmai” és „jogi” érvekhez „amelyekkel kapcsolatban most csak annyit jegyzek meg, hogy hitem szerint a nagyobbik kormánypárt szemérmetlenül hazudik a magyar közvéleménynek (l. erről Nagy Boldizsár nemzetközi jogász, hágai szakértő írását az ÉS január 23-i számában, és Kerényi György kitűnő írásait a Magyar Narancsban) „, amit erről most írni fogok. Egyre nyilvánvalóbb, hogy Horn Gyulának mindenekelőtt azért éri meg kidobni ezt a 300-600 milliárdot az ablakon, hogy ezzel jelképesen bebizonyítsa az 1989-es „refolutio” (T. G. Ash leleménye a békés, mégis forradalmi átmenet meghatározására; l. még: Kis János: Reform és forradalom között, I–II. Kritika, 1997 6/7.) tökéletes értelmetlenségét. A vizes lobby és az MSZMP sértett vezetői annak idején némi joggal emlegették, hogy a maga idején a Duna ügye politikai, és nem környezetvédelmi ügy volt: a vízlépcső a szocialista iparosítás jelképeként, a rendszer jelképeként vívta ki akkor a köz egyöntetű megvetését. Ma nincs „rendszer”, így „politikai” ügy sincs. Csak „szakmai”. És van egy szocialista párt, amely egész 1990 utáni stratégiáját arra a láthatóan nagy sikerrel eladható fikcióra építi, hogy 1989, a kerekasztal, a népszavazás, meg a többi fityfene nélkül már előbbre tartanánk. Például ez a Nagymaros is már régen ontaná az áramot. Horn érzi: ha most sikerül felépítenie a művet, akkor évtizedes politikai művét teljesíti be. A visszaszerzett hegemónia művét.

A liberálisoknak és demokratáknak ma sem kell magyarázkodniuk, hogy mi közük is van 1848-hoz. A liberális, demokratikus hagyomány Magyarország legrégebbi folyamatosan élő politikai hagyománya. 1998 márciusában mégis a szocialista párt jelenlegi vezérkarának van, kiábrándítóan földhözragadt okokból, ünnepelnivalója: a „refolutio” után, minden várakozásukat felülmúlva, bekövetkezett a „revolutio”, eredeti kepleri fényében ragyogva. A testek körforgása, a nagy visszatérés. A reformkori liberálisok és demokraták kései utódai törhetik a fejüket: vajon mit tenne most egy Petőfi?

• A hónap üzenete