Neményi László

Három héttel a harmadik szabad választás első fordulója előtt már sok mindent lehet sejteni – majdnem tudni – e választás kimeneteléről, de ez a sok elég kevés. Bizonyosra vehető, hogy a két legnagyobb párt az MSZP és a Fidesz-MPP lesz, de hogy melyikőjük végez az első helyen, még nyitott kérdés. Miként arra is csak tippelni lehet, hogy az első hely – bármelyik párt szerzi is meg – elegendő lesz-e a kormányalakításhoz. A Kisgazdapárt harmadik és az SZDSZ negyedik helye is biztosnak látszik, de hogy ebből mi következik – valódi kormányzati szerepvállalás, statisztálás egy nagyobb párt hatalomgyakorlásához, avagy hervadozás az ellenzéki padsorokban –, azt csak találgatni lehet. Elképzelhető, hogy e négy párt említésével már fel is soroltuk a következő parlament pártjait, de azért az MDF-nek jó esélyei vannak a parlamenti küszöb átlépésére. Sőt, a közvélemény-kutatási adatok alapján nem lehet eleve kizárni a KDNP, a MIÉP és a Munkáspárt parlamentbe kerülését sem, ha ennek nincs is túlzottan nagy valószínűsége.

A bizonytalanságok kavalkádjában van egy arkhimédészi pont (bár az enyémtől különböző perspektívákból nyilván más arkhimédészi pontokat is fel lehet fedezni): a Szabad Demokraták Szövetsége az 1998-as választásokon sokkal rosszabb eredményt fog elérni, mint 1990-ben vagy 1994-ben. Olyan eredményt, amely – ha óriási meglepetés már nem is lesz senkinek – az SZDSZ vezetőinek, tagjainak és szavazóbázisának (valamint annak a politikai és kulturális közegnek, amelyben a Beszélő létezik) csalódást fog okozni. Azok szemében, akik szerint egy erős SZDSZ javítaná a magyar demokrácia minőségét, a jelenlegi politikai erőviszonyok legkiábrándítóbb vonása az, hogy egy fontos szempontból bizonyos határok között csaknem mindegy, hány szavazatot kapnak a szabad demokraták. A következő parlamenti ciklusban a párt politikai befolyásának mértékét elsősorban nem az fogja meghatározni, hogy a választópolgárok nyolc vagy tizenöt százaléka tünteti-e ki bizalmával, hogy húsz mandátumot szerez-e, vagy negyvenet, hanem az, hogy miként oszlik meg a szavazatok és mandátumok zöme a két nagy párt között. Egy nyolcszázalékos SZDSZ – legalábbis a következő ciklusban – a körülmények szerencsés összejátszása esetén erősebb lehet, többet valósíthat meg elképzeléseiből, mint egy tizenöt százalékos SZDSZ, ha „balszerencsésen” alakulnak az erőviszonyok az MSZP és a Fidesz-MPP között. Ha ehhez hozzávesszük, hogy emberi számítás szerint csak az MSZP-ről képzelhető el, hogy szükség esetén az SZDSZ-t választja „junior partner”-éül, akkor az SZDSZ – miközben megőrizte a hatalmon maradás esélyét – nemcsak „pólusképző erejét” veszítette el, de jelenleg nem pályázhat sok reménnyel a nyugat-európai liberális pártok hagyományos „mérleg nyelve” szerepére sem. A hatalmon maradás esélyének megőrzését lehet vívmánynak tekinteni, de nagyon rövid távú vívmány ez, amelyet a párt lehetőségeinek és játékterének jelentős mértékű – esetleg visszafordíthatatlan – beszűkülése több mint ellensúlyoz.

Hogy az SZDSZ lehetőségeinek és játékterének beszűkülése visszafordítható-e, olyan tényezőktől függ, amelyek nehezen vagy egyáltalán nem láthatók előre, így a kérdés szinte az imponderábiliák világába tartozik. Függ például attól, hogy folytatódik-e a magyar politikai életben a kétpártrendszer kialakulásának irányába ható tendencia. De hogy ez a tendencia egyáltalán létezik-e, arra is csak a választások fognak választ adni. Ugyanakkor a kétpártrendszer kialakulását a választási rendszer megváltoztatásával elő is lehet segíteni: e célból az MSZP és a Fidesz-MPP összefoghat a kisebb pártok rovására. Ha ez bekövetkezik, bármelyik intézményesült nagy párt állásainak ostromlása sziszifuszi feladatnak bizonyulhat. Függ attól, hogy az egymástól hatalmas ideológiai távolságra elhelyezkedő csoportok a két nagy párton belül állandó politikai otthonra vagy csak ideiglenes politikai menedékre találtak-e, tehát attól, hogy stabilnak bizonyul-e a két konglomerátum. Függ attól, hogy ez a két, több szólamban éneklő párt kormányon maradva vagy kormányra kerülve valójában milyen politikát folytat majd.

A szabad demokratáktól elfordult szavazórétegek visszahódításának jócskán vannak tehát olyan feltételei, amelyekre a szabad demokratáknak nincs befolyásuk. De azért az SZDSZ nem lett annyira a körülmények rabja, nem veszítette el annyira cselekvési autonómiáját, hogy ne maga határozhassa meg, mit képvisel és hogyan, milyen feltételek mellett hajlandó kormányzati szerepre, kivel kész együtt menetelni és kivel nem. És azáltal, hogy mindezt meghatározza, okot kell adnia arra, hogy a polgárok minél nagyobb része rá szavazzon.

Nyilvánvaló, hogy szándéka szerint az SZDSZ a jelenlegi kampány során is ezt tette. Ugyanilyen nyilvánvaló, hogy a korábbi szabad demokrata szavazók 35-40-50%-a ezeket az okokat nem találja igazán meggyőzőnek. Na mármost abban is lehet bízni, hogy a választók a következő alkalommal rájönnek tévedésükre. Biztosan lesznek is az SZDSZ-ben olyanok, akik elvi alapon fogják ellenezni a párt cselekvési stratégiájának és politikai helyzetértékelésének felülvizsgálatát. De olyanok is lesznek, akik a kivárás helyett az SZDSZ újrafeltalálása mellett teszik majd le voksukat. Arról persze nyilván meg fognak oszlani a vélemények, hogy milyen irányba és milyen mértékben változzék az SZDSZ irányvonala. Az irányvonal módosítására meggyőződésem szerint ideológiai köpönyegforgatás nélkül is lenne bőven lehetőség, hiszen sok minden, amit az SZDSZ megtett és követelt, nem következik szükségszerűen a liberális politikai elvekből (ez önmagában nem baj), ugyanakkor sok minden, amit az SZDSZ megtett vagy szemlesütve eltűrt, szöges ellentétben áll ugyanezekkel az elvekkel (ez viszont már nagy baj).

Az arra a kérdésre adott válaszokat, hogy szükség van-e – és ha igen: milyen mértékben és milyen szempontból – az SZDSZ cselekvési stratégiájának és politikai helyzetértékelésének felülvizsgálatára, nyilván erőteljesen alakítja majd, hogy ki mit gondol: mik az okai a szabad demokrata szavazóbázis zsugorodásának, illetve, ha a két dolog egyáltalán elválasztható egymástól, a szabad demokrata presztízs csökkenésének. A jövő titka, hogy kialakul-e konszenzus vagy legalábbis meggyőzően többségi vélekedés e tekintetben az SZDSZ-ben és környékén, és hogy az milyen lesz. De néhány lehetséges – egymást nem feltétlenül kizáró – magyarázatot implikációikkal együtt ennek ellenére számba vehetünk.

Az SZDSZ hanyatlásának egyik lehetséges magyarázata, hogy ezt a pártot is utolérte a hajdani másként gondolkodó értelmiségiek köré szerveződött pártoknak a térségben már többször megfigyelt sorsa. A fáziskésést azzal lehet indokolni, hogy az SZDSZ a térség többi hasonló eredetű pártjával ellentétben a rendszerváltás után négy évig ellenzékben maradt. Ezek a pártok – állítják rokonszenvező megfigyelők is – nem tudtak hozzászokni a normális politizálás mindennapi rutinjához, az elvek feláldozásához a szükségszerű kompromisszumok oltárán, intellektualizmusukkal és moralizáló hajlamukkal mind partnereiket, mind szavazóikat irritálták, rossz szervezők és taktikusok voltak, és ennélfogva dicsőségesen bár, de elkerülhetetlenül tűntek el a történelem süllyesztőjében. Ha ezek a beidegződések az SZDSZ-t is jellemzik, akkor próbálkozni ugyan lehet, de sok remény nincs, hiszen senki sem bújhat ki a bőréből. De nem valószínű, hogy ezt belátva az SZDSZ megadja magát és belenyugszik sorsába, ugyanis nem valószínű, hogy ez a magyarázat nagy népszerűségre tesz szert. Már csak azért sem, mert ki fogadna el ellenkezés nélkül egy olyan hipotézist, amely saját szervezeti miliője elkerülhetetlen felbomlását vetíti előre. Ráadásul ez a magyarázat nem is különösebben plauzibilis. A vádpontokban foglaltak bizonyára az SZDSZ-re is jellemzőek voltak történelme egy korábbi szakaszában, de ma már az SZDSZ nem szembeötlően hajdani másként gondolkodók által vezetett párt. A demokratikus ellenzék prominens képviselői kivonultak vagy kiszorultak a párt operatív vezetéséből, akik pedig maradtak, sikeresen alkalmazkodnak a megváltozott viszonyokhoz. Ennek ellenére bizonyára lesznek, akik úgy fognak érvelni, hogy minél inkább elszakad az SZDSZ a gyökereitől, minél kevesebbet törődik értelmiségi holdudvara finnyáskodásaival, minél pragmatikusabbá válik, minél több rutinra tesz szert a hatalomgyakorlási technikák alkalmazásában, annál nagyobb esélye van arra, hogy visszanyerje régi fényét.

Ugyancsak elkerülhetetlennek állítja be az SZDSZ visszaesését az a hipotézis, amely feltételezi, hogy egy liberális párt csak kis párt lehet. 1990 és 1994 között a szabad demokraták legelkeseredettebb ellenfelei ábrándoztak arról előszeretettel, hogy ha ők nem is, a politológiai törvényszerűségek nemsokára a helyére teszik az SZDSZ-t – miként azt a nemzetközi példák mutatják. De maguk a szabad demokraták sem mentesek attól a félelemtől, hogy olyasmit képviselnek (a külföldiek termőföld-vásárlási jogát, a romák pozitív diszkriminációját, egészségügyi és oktatási reformot, a gyanúsítottak jogainak védelmét stb.), amit a magyar polgárok többsége elutasít. Miként nem idegen tőlük az ugyanezzel való büszkélkedés sem: nem bocsátkozunk olcsó népszerűség-hajhászásba, rendületlenül képviseljük azt a politikát, amely véleményünk szerint leginkább szolgálja a közjót.

Ha elfogadjuk, hogy a párt kicsinysége és a liberális elvek hamisítatlan képviselete kölcsönösen feltételezik egymást, akkor elvben két különböző következtetésre juthatunk. Gondolhatjuk először is azt, hogy engedni kell a liberalizmusból. Ennek a nézetnek a nyílt artikulációját, követelésként való megfogalmazását az SZDSZ politikai kultúrája jelenleg nemigen teszi lehetővé (más kérdés persze, hogy mi nem történt már meg a politikai gyakorlatban), de ki tudja, milyen új színeket kap ez a politikai kultúra egy kudarcként megélt választási eredmény után. A másik lehetőség: belenyugvás a kispártiságba; önérzetes megbékélés azzal az állítólagos ténnyel, hogy a liberális eszmék iránti vonzalom tanult vonzalom, tehát nem lehet mindenki sajátja; vigasz találása abban, hogy egy kicsi, de előkelő klub tagjai vagyunk; és természetesen lemondás arról, hogy a politikai döntéshozatalt a kevésbé exkluzív pártokéhoz hasonló pórias hatékonysággal befolyásoljuk. Arra tippelek, hogy a szabad demokrata elitnek lesz egy olyan része, amely a választások után nem fog vehemensen tiltakozni az ellen a nézet ellen, hogy liberális párt csak kis párt lehet. Ha az SZDSZ népszerűségvesztésének oka maga a liberalizmus, akkor nincs szükség önvizsgálatra és politikai felelősök keresésére; a kispárti etosz felvállalása pedig feloldja azt a kognitív disszonanciát, amelyet a szerényebb választási szereplés egyébként okozna.

A szabad demokrata szavazóbázis beszűkülésének legvalószínűbb magyarázatát úgy szokás összefoglalni, hogy az SZDSZ felőrlődött a koalícióban. Kétféleképpen is lehet amellett érvelni, hogy ez nem is történhetett volna másként. Egyfelől lehet azt mondani, hogy az SZDSZ az MSZP koalíciós ajánlatának elfogadásával egy csapásra kétosztatúvá alakította át az addig háromosztatú politikai palettát, és így a visszautat eltorlaszolva rendelte alá magát az MSZP-nek, miközben elherdálta rendszerváltó hitelét is. Ez a nézet egyrészt kivonult, másrészt kiszorult az SZDSZ-ből, ezért nem valószínű, hogy kiújul a vita a koalíció megkötésének igazolhatóságáról. Másrészt lehet azt mondani, hogy az SZDSZ a koalícióba való belépéssel olyan lehetetlen, a parlamenti logikának ellentmondó helyzetbe került, amelyben nem lehetett ügyesen taktikázni. Hogy törvényszerűen szürkült el abszolút többséggel rendelkező partnere mellett, mivel a koalíciós erőviszonyok kiegyensúlyozatlansága miatt karakteres fellépésekre csak korlátozottan volt lehetősége. Mivel ez az aszimmetrikus koalíció az ország vitális érdekeire való hivatkozással köttetett, és mivel ma az SZDSZ-ben nyilvánosan senki sem állítja, hogy még mindig fennáll az 1994-es koalíciókötési kényszer, valószínűleg kevesen fognak kiállni a koalíció folytatása mellett, ha az MSZP esetleg újból abszolút többséget szerezne.

De lehet úgy is érvelni, hogy hízelegne magának az SZDSZ, ha elhitetné magával, hogy felőrlődése kizárólag annak következménye, hogy áldozatkészen lehetetlen helyzetbe hozta önmagát. Ennek a felőrlődésnek az is oka volt, hogy az SZDSZ nem tudta felvenni a versenyt a hatalom profi, szocialista technikusaival. Nem mindig Horn Gyula akadályozta meg a szabad demokrata kezdeményezések megvalósítását, ezek a kezdeményezések gyakran meg sem fogalmazódtak. A koalíció megkötése nem állította teljesen kényszerpályára az SZDSZ-t: a Tocsik-ügyből például akár ki is maradhatott volna. Ha az MSZP-vel való koalíciókötésben eleve benne is volt annak kockázata, hogy a két párt összemoshatóvá válik, ahhoz a koalícióban nyújtott szabad demokrata teljesítmény is hozzájárult, hogy a két párt ennyire összemosódott. Elképzelhető, hogy az SZDSZ nem azért halad a kispárttá válás útján, mert hamisítatlan liberális elveket képvisel, hanem azért, mert képtelen volt erőteljesen liberális lenni olyan kérdésekben, amelyekben a nagyobbik kormánypárt nem volt az.

Mindez fölveti azt a kérdést, hogy mennyire magától értetődő módon szerezné vissza az SZDSZ önálló arculatát egy olyan koalícióban, amelyben az MSZP-nek a parlamenti logika szerint is szüksége van rá. Pedig ez fontos lenne. Fontos a magyar politikai élet számára, amelyből hiányzik egy olyan SZDSZ, amely nemcsak az MSZP koalíciós partnereként tudja elképzelni magát. Fontos az SZDSZ számára, mert hasonulva egy nagyobb párthoz, szimbiózisban egy nagyobb párttal, állandóan kisebbik kormánypártként ugyanabban a koalícióban – aligha van jövője.

• A hónap üzenete