Demszky Gábor

Kilenc évvel ezelőtt Budapest sok tekintetben haldokló város képét mutatta. Teljesen elhanyagolt közművek, szinte ingyenes, ámde gyakorlatilag működésképtelen tömegközlekedés, leginkább roncstelepekre emlékeztető ipari övezetek, fojtogató szmog, végeérhetetlen közlekedési dugók, egykor építészeti kuriózumnak számító, de már évtizedek óta omladozó lakóépületek. Az egyetlen „modernnek” tekinthető fejlemény a 80-as években már rohamléptekkel terjedő gettósodás volt a város néhány, hajdan előkelő polgári negyedében. Mindez a világ egyik legszebb fekvésű, gazdasági és kulturális értelemben regionális központnak számító fővárosában. Budapest nem csak a tőke számára volt mindig is vonzó hely – már amikor engedték, hogy az legyen. Ez az egyetlen hely a régióban, ahol Eminescu, Caragiale, Musil, Andrić, Mrożek, Gombrowicz és Hrabal neve egyaránt ismerősen cseng a „bennszülöttek” számára.

Budapest megrendült állapota hűen tükrözte a négy évtizedes diktatúra csődjét. A szemmel is látható romlás közepette egyfelől kiürült a kassza, a város eladósodott, másfelől esztelen pazarlás folyt. Az 1990-es önkormányzati választásoknak, amelynek révén felállt az azóta is folyamatosan kormányzó liberális városvezetés, tágabb értelemben az volt a tétje, hogy az egykori demokratikus ellenzék által képviselt liberális modernizációs program kap-e esélyt arra, hogy megmutassa: járható és erkölcsileg is elfogadható kivezető utat kínál a válságból. A politikai ellentábor mérsékelt része (az ellentábor szélső szegmenseinek mélylélektani elemzésétől most inkább eltekintek) azóta is azt hangoztatja: lehet, hogy a szabadelvűség szép dolog, de nem itt. Lehet, hogy bevált a „fejlett” Nyugaton (mintha Maróthy elvtársat hallanánk!), de az elmaradott, történelmi viharoktól sújtott kelet-közép-európai térségben nem működőképes, elviselhetetlen terheket ró a hátrányos helyzetűekre, növeli a társadalmi különbségeket, stb. Engem személy szerint mindig zavart az a kishitűség és az itt élő emberek lekicsinylése, ami ezekből a nézetekből árad. És azt hiszem, az elmúlt nyolc esztendő meggyőzően bizonyította, hogy azoknak, akik inkább megrettentek a szabadságtól, mintsem élni akartak volna vele, nem volt igazuk. A szabadelvű modernizációs program sikeres, és Budapest jócskán lefaragott az európai világvárosokkal szembeni hátrányából. Ma Budapest akár az életminőség, akár a szakmai előrejutás terén nem sokkal rosszabb kilátásokkal kecsegtet, mint Bécs, London vagy Párizs.

Idén nyáron nyugati befektetők egy csoportját fogadtam, akik azzal a furcsa kéréssel álltak elő, hogy szeretnének felrándulni a budai hegyekbe. No nem piknikezés céljából, hanem azért, hogy felülről tekintsék meg a várost. A befektetési kilátások mérlegeléséhez egyszerű módszert választottak: megszámolták, hány toronydarut látnak. Az eredmény engem is meglepett. Noha legalább két tucat építkezésről magam sem tudtam, milyen munka folyik ott, ez egyáltalán nem hozott zavarba. Inkább arról győzött meg, hogy helyes úton járunk.

A szocializmus csődje világossá tette, hogy ezen a tájon egyszer volt kutyavásár. A felülről tervezett, központi elosztáson alapuló modernizáció értelmetlen pazarlásba fúlt, és felélte a társadalom tartalékait. Ha akartuk, sem tudtuk volna folytatni azt, ami addig volt. Már csak azért sem, mert nem lett volna miből. Más útra léptünk. A politika és a várospolitika felhatalmazása és ambíciója nem lehet más, mint az, hogy lehetőséget adjon a polgároknak arra, hogy saját tehetségükből boldoguljanak. A politika nem terjedhet ezen túl, ez viszont alapvető kötelessége.

A szó szoros értelmében alulról, a föld alatt kezdtünk építkezni. Ez nem volt olyan látványos, és gyakran komoly kényelmetlenséggel járt, de ma már látszik, hogy megérte. Rendbe tettük a közműveket, csatornákat, fejlesztettük az infrastruktúrát és a közlekedést. A jól kiszámított tömbrehabilitációs stratégiával sikerült megállítani és hosszú távon talán visszafordítani a gettósodás folyamatát. A szűkös forrásokat úgy csoportosítottuk, hogy a beruházások elősegítsék a magántőke megtelepedését. A többi már úgyszólván magától megy. Mindeközben sikerült úgy konszolidálni a város anyagi helyzetét, hogy sem a nagy közüzemi vállalatok, sem a közszolgáltatások nem mentek csődbe, és hatékony jövedelemkompenzációs rendszert alakítottunk ki a valóban rászorulók számára. Az adminisztrációs költségeket a felére szorítottuk vissza. A városvezetés tekintélyét nem kezdték ki korrupciós botrányok. A városnak nincsenek adósságai, sőt jelentős tartalékaink vannak a program folytatására. És most már lassan feljöhetünk a felszínre.

A fanyalgók fejében nyilván felvetődik a gondolat, hogy hát persze, Budapesten könnyű. Ez a város összehasonlíthatatlanul jobb adottságokkal rendelkezik, mint az ország többi része. Ez igaz. De azt igazán nem látom be, hogy ha van Magyarországnak egy Budapestje, amely mozdonyként húzhatja magával az országot a fejlett világba, akkor miért lenne méltányos és igazságos fejlődésében visszafogni csak azért, mert más régiók lehetőségei korlátozottabbak. Hiába akarja Orbán Viktor Székesfehérvárt megtenni az ország spirituális fővárosává, hiába akarja Latorcai János az esztergomi székesegyházat lélekben Budapestre telepíteni. Budapestet hosszú távon semmi sem menti meg attól, hogy nemcsak az ország, hanem a régió egyik központjává, húzóerejévé, virágzó világvárossá legyen. Ezt megakadályozni most már nem lehet, legfeljebb hátráltatni. A város és az ország, azaz mindannyiunk kárára. Október 18-án az dől el: marad-e Magyarországon egy archimedesi pont, amelyből végérvényesen az igazi polgárosodás és nyugatosodás irányába lendíthetjük tovább az országot. Megtakarítva magunknak azokat a kitérőket és dűlőutakat, amelyekre újabban a veterán baloldaliak és újsütetű ifjúkonzervatívok próbálnak téríteni bennünket. Csurkának igaza van: Budapest a liberális eszmék hídfőállása, a szabadelvű modernizáció zászlóshajója. Főpolgármesterét a magyar választópolgárok egyötöde közvetlenül választja. A tét tehát nem kicsi.

Legfőbb riválisom, Latorcai képviselő úr egy tévévitában a minap kijelentette: az a jó, ha Budapest főpolgármestere ugyanabból a politikai táborból való, mint a kormányzat. (Ezek szerint négy évvel ezelőtt, amikor ellenzékiként próbált legyőzni, rosszat akart a városnak.) Rövid kérdésre válaszolva ezt a megállapítását konkretizálta is. Tudniillik akkor lesz majd pénz. Túl azon, hogy ez a voltaképpen burkolt zsarolásnak is beillő kijelentés meghökkentő politikai kicsinyességről tanúskodik, sokat elárul arról is, hogy a jelenlegi „polgári” koalíció, vagy legalábbis egyes prominensei mit is értenek „polgár” alatt. Nagyjából azt, amit a kádárizmusban „szocialista embertípusként”, vagyis hajbókoló pártbürokrataként ismerhettünk meg. Aki „jóban van”, ismeri a dörgést, tudja, hová kell fordulni. Aki pénzért, befolyásért, megrendelésért állami hivatalokban kilincsel, aki „elintézi” a dolgokat. Nos, az én nyelvérzékem azt súgja, hogy ezt az embertípust a magyar nyelvben nem polgárnak, hanem talpnyalónak hívják. A polgár valami egészen más. Polgár az, aki tiszteletet parancsol, és kiáll a jogaiért. Aki nem függ „jótevőktől”. Aki nem arra vár, hogy az állami újraelosztás morzsáival szúrják ki a szemét, hanem elvárja a politikustól és közhivatalnoktól egyaránt, hogy az adóforintjaiból tisztességgel munkálkodjon a köz javán, és segítse elő az emberek és szabad közösségeik önálló boldogulását. A polgár nem lesi a hatalmasok kegyeit. Ellenkezőleg: a pártpolitikus verseng a kegyeiért, a közhivatalnok pedig kiszolgálja. A polgár felelősséget vállal önmagáért, és felelősséget érez a közösségéért. A magam részéről olyan Budapestnek szeretnék továbbra is az első számú választott hivatalnoka lenni, ahol a polgárok vannak többségben. És hiszem, hogy ők vannak többségben.

Jó okunk van azt gondolni, hogy a sorait záró jobboldal nem egyszerűen kormányozni szeretné Budapestet, hanem inkább megleckéztetni. A miniszterelnök „szellemi ellenforradalomról” beszél, ami persze nehezen értelmezhető, hiszen itt egy „forradalom” volt, az 1989–90-es rendszerváltás. Orbán Viktor talán mégsem azt akarja visszacsinálni. Főtanácsadója, Boross Péter valamivel világosabban fogalmaz: a kriminalisztikai helyzetről szólva melegíti föl a „bűnös város” enyhén tiszti különítményes illatú szlogenjét, míg másutt „a kulturális élet SZDSZ-es dominanciájának megszüntetését” szorgalmazza. Ám aki a kriminalisztikát átideologizálja, hajlamos a kultúrát és az ideológiát is kriminalisztikailag kezelni. Nem gondolhatunk másra, mint arra, hogy ezen államférfiak a város megtisztításán, „szellemi ellenforradalmon” nem a köztisztaság javítását, nem is a bűnözés visszaszorítását, hanem az ártó liberális szellem kifüstölését értik. És bizonyára nem csak én emlékszem azokra az időkre, amikor a kriminalisztika és az ideológia kézen fogva járőröztek.

Úgy látom, a szabadelvű értelmiség némi letargiával és közönnyel szemléli mindazt, ami az országban történik. Az SZDSZ koalíciós szereplése és választási kudarca talán magyarázhatja ezt a hangulatot, de dőreség azt gondolni, hogy az önsajnálat és önostorozás a másik oldalon megértésre talál. Kár lenne csak úgy odadobni azt is, ami még nem az övék. És azt is pontosan lehet tudni, hogy mi kell azoknak, akik a „polgári” koalíció szelíd békét sugárzó homlokzata mögött valamiféle paranoid revánsra vágyva gyülekeznek. Az Antall-kormány legelső intézkedése 1990 nyarán az volt, hogy leváltották a hanglemezgyártó vállalat igazgatóját. Ez sok mindent elárult arról, hogy mi a fontos számukra, és melyik az a terep, ahol elég bátorságot éreznek magukban a cselekvésre. Négyéves kormányzásukra végig jellemző volt, hogy amilyen gátlásosak voltak a szocializmus lebontásában, az örökség szanálásában a gazdaság és a társadalompolitika területein, egyre kínosabbá váló segédcsapatuk olyannyira gátlástalanul igyekezte bedarálni a sajtót és a kultúrát. Nem kell sokat találgatni, mi történne Budapest nemzetközi összehasonlításban is páratlanul gazdag színházi és zenei életével, ha a budai felsőközéposztály rasszista és antiszemita csoportjait megjelenítő flaszterpárt, a MIÉP képviselője kerülne „helyzetbe”, akár főpolgármester-helyettesi poszton, akár a kulturális bizottság elnökeként. A megalázott és kisemmizett magyarság páriái, akik – legalábbis a választási statisztikák szerint – végső kétségbeesésükben nagy számban kényszerültek a Várhegy, a Pasarét és a Svábhegy lankáira menekülni, ezúttal is megpróbálnának rendet teremteni. Persze kiállításokat, rockkoncerteket, folyóiratokat többé nem lehet tollvonással megszüntetni. De nem biztos, hogy Latorcai főpolgármestersége alatt lenne Diáksziget. Megrendszabályoznák a nemzetieskedő stílbe nem illeszkedő tömegkultúrát, nem támogatnák a „dekadens, kozmopolita” kísérleti filmet, képzőművészetet és irodalmat, és egy archaikus, provinciális eszménykép nevében üresen tátongó kriptává silányítanák a színházakat. Ahogyan tették ezt a Nemzeti Színházzal. A MIÉP politikai támogatásáért már jó előre posztot ígérő Kisgazdapárt alkotmányjogászának minapi cenzurális törvényjavaslatáról már ne is beszéljünk. A választások után sokan nem hitték el, hogy a Fidesz szövetséget köt azzal a Kisgazdapárttal, amelyet korábban maga is szélsőséges és szalonképtelen pártnak minősített. Most ne higgyük azt, hogy ha a matematika úgy diktálja, nem köttetik újabb „történelmi” szövetség a MIÉP-pel.

Az utóbbi nyolc évben sikerült elkerülni, hogy a városháza az ideológiai és kultúrharc olyan meddőhányójává váljon, mint rosszabb pillanataiban az országos politika. A budapesti közgyűlésben nem volt „rótmanózás” és „busmanozás”. A magyar demokráciának is az tenne jót, ha nem a parlament néhány sajnálatos figurájának áporodott lózungjai visszhangoznának a fővárosi közgyűlésben is, hanem fordítva: a városháza olykor heves vitákkal és konfliktusokkal tarkított, de mindvégig alapvetően konstruktív atmoszférája nyerne teret a parlamentben. Bízom benne, hogy így lesz.

• A hónap üzenete