Kőszeg Ferenc

Lapozgatom Szilágyi Lenke fotóalbumát. Az egyik oldalról három afrikai pillant rám, fekete fejek világos háttér előtt, homlokukon, arcuk bal oldalán erős fény, amelyet elnyel a megvilágítatlan arc fél feketéje. Három messziről jött ember arca, csodálkozva, de bizalommal pillantanak az idegen ország idegen fotósának a kamerájába.

Jól emlékszem erre a képre, a hetilap-Beszélő első évfolyamában jelent meg, 1990. június 30-án F. Havas Gábor és Solt Ottilia riportja illusztrációjaként. Ez volt talán az első híradás a Magyarországon menedéket kereső külföldiekről. A képen látható fiatalemberek történetesen a Kubából importált afrikai szocializmus pokoli országából, Angolából jöttek. Az első híradás volt ez a menekülők nyomasztóan megoldatlan sorsáról, amely tíz év alatt sem vált rendezettebbé, az első híradás a bicskei, azaz a legrégibb menekülttáborról.

Mindezek az adatok azonban, amelyek nekem, az egykori lapszerkesztőnek, ma egy főként menekültekkel foglalkozó emberjogi szervezet munkatársának, elsődleges fontosságúak, Szilágyi Lenke képén másodlagos, harmadlagos jelentőségűek. Szilágyi Lenke képein az arcok a fontosak, sőt olykor még az arcok se, csupán a fényből és a sötétségből kirajzolódó szigorú formák.

---

A hetilap-Beszélő első két évében Szilágyi Lenke a Beszélő képszerkesztője volt, királylány hamupipőke szerepben. A Beszélőnél nem volt jó képszerkesztőnek lenni, nekünk, a Beszélő szerzőinek és szerkesztőinek – sajnos – nem volt fontos a látvány. A szamizdat világából jöttünk, és azt képzeltük, ha a stencillel sokszorosított, nehezen kibetűzhető szamizdatot elfogadták az olvasóink, el fogják fogadni a hétről hétre felkínált betűtengert is. Végzetes tévedés volt, ezt elvben már akkor is tudtuk. Újra meg újra bíztattam, kérleltem Lenkét, harcoljon oroszlánként a képfelületekért, de aztán újra meg újra kimaradtak vagy apróra zsugorodtak a képek, hogy elférjen a szűnni nem akaró szöveg. Ennek a három angolai fiatalembernek a képe is egészen más az albumban, mint a Beszélőben volt. A Beszélő a hátteret fent levágta, lent az ádámcsutkánál metszette el a fejeket, valósággal bezárta a fiúkat egy dobozba, a levegőtlen présbe, ahogy Pilinszky írja az egyik versében. Lehet, hogy ebben a kivágatban a kép többet mondott a magyarországi menekültpolitikáról, de éppen az tűnt el róla, ami a szépségét adja. Az, hogy ezek az afrikaiak a szorongatottságukban is reménykedő, új felé igyekvő emberek.

A Beszélő sokat foglalkozott „térségünkkel”, a volt szocialista tömb országaival. A lap szinte helyszíni közvetítést adott a Szovjetunió összeomlásáról. Szilágyi Lenke ekkortájt hosszú hónapokat töltött Oroszországban, a Kaukázusban oroszok, örmények és abházok között, és időről időre a Beszélőben jelentette meg az ott készült képeit. A széthulló birodalmat ábrázoló felvételeken nem láthatók nevezetes történelmi, politikai események, nem érződik rajtuk se káröröm, se sajnálkozás. Arcok láthatók a képeken, az etnikai jellegzetességek, a szociokulturálisan meghatározott viselkedésformák sokfélesége. …s mindegyik képen átsüt a fotós szenvedélyes érdeklődése, objektív szeretete tárgya iránt.

---

A Beszélőt egykor sokat bírálták, gúnyolták időszerűtlen, szociofotós képanyagáért. A kilencvenes évek elején e szociofotók javát Szilágyi Lenke készítette: lepusztult, omladozó házakat, sivár udvarokat, rongyokba burkolózó embereket, mezítlábas gyerekeket fényképezett.

Viszontlátva e képek egy részét a fotóalbumban a jó papír, a jó minőségű nyomdatechnika láthatóvá teszi, amit a figyelmes szemű néző persze már a Beszélő sárgás papírján is felfedezhetett volna. Azt tudniillik, hogy ezek a szociofotók egyáltalán nem szociofotók abban az értelemben, hogy egyetlen céljuk a nyomor részvétre hívó ábrázolása lenne. Ha rápillantunk a rokkantkocsit hajtó ember képére, hátterében a szürkés égig nyúló vízzel, a nedves felületen visszatükröződő emberalak kontúrjával, úgy érezzük, ez a rokkant is részese a teljességnek, amely benne foglaltatik a tizennyolcszor húsz centiméteres képfelületben.

Szilágyi Lenke szigorú, fekete-fehér kontúrokat mutató képeit csak olyan művész készíthette, akitől idegen minden iszamos érzelem, aki nem nézi le, de nem is magasztalja fel a valóságot, amelyet lefényképez, nem érez fölényt az objektummal szemben, de nem is igyekszik ájultan tisztelegni előtte.

…s mégis, Szilágyi Lenke objektív pillantását a megértés, sőt meg merném kockáztatni, a szeretet hatja át, a szeretet a lefényképezhető világ, a látható mindenség iránt.

(Elhangzott 1999. december 6-én, a TRAFÓ Kortárs Művészetek Házában, Szilágyi Lenke Látókép Megállóhely című kötetének bemutatóján. A kötet szerkesztőségünkben kedvezményesen megrendelhető.)

• A képek üzenete