Neményi László

A történelmi párhuzamokat kereső kommentátorok hamar belátták, hogy annak az iszonyatnak, ami szeptember 11-én New Yorkban és Washingtonban történt, nincs olyan előképe, amely segíteni tudna megértésében. Pearl Harbor felidézése is csak arra jó, hogy érzékletessé váljék e mostani katasztrófa borzalmas történelmi újdonsága. A World Trade Centerben és a Pentagonban elpusztult áldozatok száma mellett szinte eltörpül a hawaii haditengerészeti bázis elleni hadüzenet nélküli támadásban elesettek száma (2403 fő). Az utóbbiak túlnyomórészt katonák voltak, az előbbiek túlnyomórészt civilek. Az utóbbi támadásban 360 repülőgép, 6 repülőgép-hordozó, 2 csatahajó, 3 cirkáló és 11 romboló vett részt (nem voltak hatékonyak ezek a japánok) egy azonosítható állam parancsára, mely állam törekvései nem voltak titkosak. Ez a mostani mészárlás közvetlenül 19 primitíven felfegyverzett terrorista műve volt, akik utasszállító repülőgépeket használtak tömegpusztító fegyverként, és nagy valószínűséggel egy vallási és politikai fanatikus magánzó megbízásából cselekedtek.

A támadás egyedisége


A történelemben korábban elkövetett terrortámadásokkal való összehasonlítás is inkább csak arra szolgál, hogy az ezek és a mostani közötti különbségek egészen nyilvánvalóvá váljanak. Eddig is követtek el olyan terrorakciókat, amelyekben elviselhetetlenül sokan haltak meg. De a legborzalmasabbaknak is egy nagyságrenddel kevesebb volt az áldozatuk, mint a szeptember 11-ei atrocitásnak. Az elkövetők eddig is gyakran tettek tanúbizonyságot olyan elvetemültségről, amelytől egy átlagos gyilkos is rémülten hőköl vissza. A szeretője kézipoggyászába plasztikbombát rejtő líbiai terrorista vagy a rendőrséget félrevezető, a járókelőket a következő robbantás színhelye felé tereltető IRA-terrorista szörnyeteg. De akkor micsoda az emberekkel teli utasszállító repülőgépet emberekkel teli toronyházba vezető terrorista? Szinte vigasztaló azon spekulálni, hogy a támadássorozat talán jobban sikerült, mint ahogy tervezték. Hogy az akció kitervelői talán a tornyokban is megelégedtek volna pár száz halottal, csak éppen akciójuk nyomán olyan fizikai törvények fejtették ki romboló hatásukat, amelyekkel nem számoltak. Csakhogy az alapján, amit tudunk, lehet, hogy pont az ellenkezője az igaz. Lehet, hogy az elkövetők tévedésből rosszul időzítették a támadássorozatot, valójában sokkal zsúfoltabb tornyokba akartak belecsapódni, és csak ez a tévedés mentette meg további sok ezer ember életét.

A New Yorkban és Washingtonban történtek úgy viszonyulnak az eddigi, hétköznapi terrorizmushoz, mint a totális háború a háborúhoz. A hétköznapi terrorizmust az általa fenyegetett demokráciák kibírták. Vagy sikerült kiirtaniuk a jogállami elvek fatális sérülése nélkül, vagy megtanultak együtt élni vele a demokrácia üzemköltségeként véve tudomásul a terrorizmus áldozatait. Egy dolog azonban egy-egy eltérített repülőgép, egy-egy utcai szemétgyűjtőben, állomáson, áruházban robbanó pokolgép, egy-egy emberrablás, és megint más dolog lenne, ha rendszeresen utasszállító repülőgépek potyognának az égből nagyvárosokra, vagy ha tömegpusztító fegyverek kerülnének olyan terroristák kezére, akikben nyomokban sincs gátlás a tömeggyilkossággal szemben.

Hat-hétezer ember alkalmankénti lemészárlásához nem lehet hozzászokni. Az a demokratikus állam, amely képtelen volt megvédeni állampolgárait egy ilyen katasztrófa előfordulásától, lényegében megsértette azt az implicit szerződést, amely polgárai szemében létét leginkább igazolja. Több ezer civil lemészárlása után egy állam reprezentánsai nemigen tehetnek mást, mint hogy egyrészt legalább megígérik, az elkövetőket meg fogják büntetni és a hasonló katasztrófák megismétlődését meg fogják akadályozni, másrészt pedig a polgárok bizalmát, lojalitását és áldozatvállalását kérik. Akkor is ezt kell tenniük, ha ezzel külföldön riadalmat keltenek, mert ha csak széttárják karjukat, akkor hagyják elkallódni a raison d’êtate-ból a raison-t, és finoman az állam feloszlatására tesznek javaslatot. Aki ragaszkodik hozzá, nevezheti éppen ezt a retorikát belpolitikai okokból elkövetett kardcsörtetésnek. Csak éppen semmit sem magyaráz meg vele, semmit sem leplez le vele. Egyrészt az államba vetett bizalom helyreállítása igen nyomós belpolitikai ok; másrészt a kemény retorikának még egy kisállam esetében sincs alternatívája. Legfeljebb egy kisállam vezetőinek hozzá kell tenniük, hogy nemzetközi segítséggel fogják a kívánt eredményt elérni.

Az elnök teljesítménye

A terrortámadásokat követő napokban a Bush-kormány nagyjából úgy beszélt, ahogy az amerikaiak megnyugtatása, bizalmának és biztonságérzetének lehetőségek szerinti helyreállítása érdekében beszélnie kellett. „Háborúban állunk”, olyan hadjáratot tervezünk, amellyel „garantálni tudjuk országunk biztonságát; akármibe kerül is, és akármilyen sokáig tart is”. El fogjuk kapni azokat, akik felelősek a szeptember 11-ei tömegmészárlásért – mondta például Bush elnök szeptember 15-én. Ebben nincs semmi amerikai folklór, hasonló esetben a britek vagy a franciák is hasonlókat kívántak volna hallani, és az állam vezetői eleget is tettek volna kívánságuknak.

Ugyanakkor Bush hangneme idegenül csenghetett annak a jóhiszemű európai hallgatóságnak is, amely nem ismeri az amerikai közbeszéd stílusát. Bush gyakran hivatkozott magasztos politikai és vallási eszményekre, ahogy ezt válsághelyzetekben az amerikai politikai elit általában tenni szokta. Ez az európai politikai közbeszédben szokatlan, és nem hangzik hitelesen. De az amerikai elnök feladata nem az, hogy a szövetséges országok közvéleményét győzze meg, ez a szövetséges ország politikai vezetőinek feladata – vágott vissza az elnök környezetének egyik tagja, amikor kérdést tettek fel neki ezzel kapcsolatban.

Az elnök pátosszal elegyített kemény retorikája és egyik-másik megfontolatlan szóválasztása („keresztes háború”, „élve vagy holtan”) tárgyilagosan nézve nem igazán volt alkalmas arra, hogy balsejtelmeket keltsen a várható amerikai magatartással kapcsolatban. Véleményem szerint nem igazán állt fenn az a veszély, hogy az Egyesült Államok sem a civil áldozatokkal, sem a következményekkel nem törődve dühből vág vissza. Mindenesetre ezek a balsejtelmek eddig nem igazolódtak be: George W. Bush nem rúgta be a kocsmaajtót, és nem kezdett el maga körül vadul lövöldözni. A stratégia, amelyet 21-i kongresszusi beszédében, tíz nappal a támadások után tárt a nyilvánosság elé, a New York Times információi szerint hét napig tartó mélyreható véleménycsere során alakult ki az úgynevezett „háborús kabinetben”.

Az elérhető legjobb tanácsok mérlegelése után hozta meg döntéseit, amelyek lehet, hogy nem abszolút értelemben a legjobbak, de egészen biztosan nem is a legrosszabbak. A Bush által választott stratégia értelmében a terrorizmus elleni háború első célja az Oszama bin Laden-féle terrorista hálózat megsemmisítése, de az Egyesült Államok fel akar számolni minden más globális hatósugarú terrorista csoportot is. Eközben ellenségnek fog tekinteni minden olyan országot, amely folytatja a terrorizmus támogatását; a terrorizmus elleni háborúban Amerika a szükséges katonai eszközök mellett minden rendelkezésére álló diplomáciai, titkosszolgálati, rendőri és pénzügyi eszközt is be fog vetni; a háborúban az ellenség hangsúlyozottan nem az iszlám, a muszlim világ, hanem a terrorizmus. Ez a stratégia korántsem olyan pökhendi, mint ahogy többen beállították. Az Egyesült Államok csak azoknak a terrorista csoportoknak a felszámolására törekszik, amelyeknek globális a hatósugaruk, tehát képesek őt és általában a Nyugatot fenyegetni. Kiutat mutat azoknak az országoknak, akik felhagynak a terrorizmus támogatásával, mert csak azokat az országokat tekinti ellenséges rezsimeknek, amelyek folytatják a terrorizmus támogatását. Nem tűzijátékot tervez, nem országokat, országrészeket akar a föld színéről eltörölni, hanem széles skálájú eszköztárral igyekszik céljait elérni. Az másik kérdés, hogy megvalósíthatók-e ezek a célok elviselhető áron.

A Bush által meghirdetett háború nem az a háború, amelyet korábban megvívhatónak gondolt. Clintont egykoron még azért bírálta, mert elődje vezetése alatt az Egyesült Államok úgy avatkozott be regionális konfliktusokba, hogy nem volt „távozási stratégiája”, vagyis nem határozta meg előre, hogy miként fejezi be részvételét egy konfliktusban. Korábban azt a nézetet is képviselte, hogy a győzelem előzetes definiálása nélkül nem lehet fegyveres konfliktusban részt venni. De a terrorizmus elleni háborúban nem sok értelme van „távozási stratégiáról” beszélni, és – miként a háborús kabinet tagjai is elismerik – a győzelem csak kis adagokban jöhet, és valószínűleg sohasem lesz totális és végleges.

Ennek ellenére az amerikai politikai elit egységesen kiállt Bush stratégiája mellett, a demokrata párti ellenzék azzal a jogával sem élt, hogy válaszoljon Bush kongresszusi beszédére. Ennek csak egyik oka az, hogy a támadások óta Amerikában fel vannak függesztve a „pártpolitikai csatározások”, a politikusok ugyanazon a hangon beszélnek, mind befelé, mind kifelé egységet demonstrálnak. A másik az, hogy konszenzus van a lényegi kérdésben: a terrortámadásért felelősöket meg kell büntetni, és a hasonló katasztrófák megismétlődésének esélyét a minimumra kell csökkenteni. Mivel nincs nagy választék olyan stratégiákban, amelyekkel ezeket a célokat el lehet érni, és mivel a stratégia meghatározása végső soron az elnök alkotmányos felelőssége, ezen a ponton nincs különösebb értelme olyan kérdésekről vitatkozni, amelyek később lesznek aktuálisak. A harmadik pedig az, hogy Bush eddigi teljesítménye a krízisben valóban tiszteletet ébresztő. A szerény képességűnek elkönyvelt elnök egy elképesztően súlyos válsághelyzetben felnőtt a feladathoz: nemcsak szilárdnak és megfontoltnak mutatkozik, hanem az is. Nyilvánvalóan mélyen érti, hogy ebben a helyzetben a tévedés mibe kerülhet. Neki és csapatának nemcsak az amerikai társadalmat sikerült egybefognia, hanem egy széles körű nemzetközi koalíciót is sikerült kiépítenie.

Amerika mérlegen


Az egység demonstrálásának követelménye persze idővel lazulni fog, talán nem is olyan sokára. A sajtó – különösen a vélemény-újságírás – korántsem emelkedik fölül olyan fegyelmezetten a pártideológiai különbségeken, mint a politikai elit. A Wall Street Journal egy héttel a tragédia után azt a cinikus tanácsot adta az elnöknek, hogy használja ki „talált pénzből lett politikai tőkéjét”, és verje keresztül a kongresszuson egész konzervatív törvényhozási programját, mely egy részének egyébként esélye sincs arra, hogy elfogadják. Egyre több konzervatív szakértő és publicista állítja be a mostani bajt Clinton „gyenge és erélytelen kül- és védelmi politikája” eredményeként. A liberálisok előszeretettel mutatnak rá, hogy a nemzeti rakétavédelmi rendszerről, Bush kedvenc projektjéről, bebizonyosodott, hogy az országot fenyegető igazi veszélyekkel szemben teljesen hatástalan lenne.

A véleményrovatokban lehet leginkább kritikákat olvasni Bush háborús stratégiájáról is, amelyet van, aki héjásítani, és van, aki galambosítani akar. Az is a véleményrovatokból derül ki, hogy a megrendült gazdaság megsegítéséről igen eltérő elképzelések vannak forgalomban. Miután a kongresszus elé kerülnek ezek a gazdasági kérdések, a vélemények nyilván erősen a pártvonalak mentén fognak megoszlani. A szükségintézkedésekben (például a légitársaságok megsegítésében) a pártok meg tudtak egyezni, de hogy hány hasonló, a demokraták szívének kedves, keynesiánus intézkedés meghozatalát tartják majd szükségesnek a továbbiakban a republikánusok, az kérdéses. (Igaz, egy nagy vitapont lekerült a napirendről. A költségvetési fölöslegről már nem kell vitatkozni: nem lesz.) Meg hát az élet menni fog tovább, a kongresszus nemcsak a terrorizmus elleni háborúval és a katasztrófa következményeivel kapcsolatos kérdéseket fog tárgyalni, tehát a pártideológiai különbségek ismét felszínre fognak törni. Egyébként bizonyára a terrorizmus elleni háborúval kapcsolatban is. Ami így is van rendjén.

Jól vizsgázó amerikai sajtó


A rengeteget szidott sajtó sok amerikai szemében némileg rehabilitálta magát a támadást követő napokban. Az újságok és a televíziók nem profitgyártó gépekként viselkedtek, hanem igyekeztek a demokrácia eszközévé válni: nagy mennyiségű hasznos hírt gyűjtöttek össze, és lelket öntöttek egy bajban lévő országba – írta a Village Voice, amely szintén újság, de véleménye annyiban mégsem öndicséret, hogy csak hetilap, és nagyon alternatív. Az újságok és a televíziók hihetetlen gyorsasággal cáfolták az alaptalan híreszteléseket: hamis túlélőlistákat, csodálatos menekülési és hősies mentési meséket lepleztek le, cáfolták, hogy a tornyok összeomlása veszélyesen magas azbesztkoncentrációt eredményezett, kiderítették, hogy Nostradamus nem is írta, amit neki tulajdonítottak, kiigazították egymás tévedéseit, például a többiek rámutattak, hogy az ABC megbízhatatlan forrásra hivatkozva állítja: két újabb fegyveres gépeltérítő-jelöltet tartóztattak le. A nagy televízióhálózatok megosztották egymással a felvételeiket, mintha nem is versenytársak lennének. A Time, a Newsweek és a U. S. News and World Report hirdetések nélküli különszámokat jelentetett meg, és a New York Times is napokon keresztül hirdetések nélkül került az utcára. A televíziók is csak visszafogottan sugároztak hirdetéseket, és az önkorlátozás a televíziós üzletágnak a katasztrófát követő első másfél hétben napi 100 millió dollárjába került.

A politikai elit és a médiák véleményénél és hozzáállásánál sokkal nehezebb felmérni, hogy mire vélik az amerikai polgárok mindazt, ami történik, és ami történni készül. Az Egyesült Államok nagy és sokszínű: nincs olyan, hogy átlag amerikai. A közvélemény-kutatások elnagyolt kérdéseire adott válaszokból tudható, hogy az amerikaiak óriási többsége háború árán is, amerikai áldozatok árán is, kívánatosnak tartja a bűnösök megbüntetését és a terrorizmus felszámolását. Kilencven százalékuk egyetért Bush elnök politikájával. Ha máshonnan nem, az eladott zászlók számából kikövetkeztethető, hogy a terrortámadás komoly mértékű hazafias felbuzdulást vont maga után. De nyilván esztelen dühöt is: az arab és arab kinézetű amerikaiakkal szembeni atrocitások száma – mely atrocitásoknak két halálos áldozata is volt már – erről tanúskodik. Másfelől az arabokkal és a muszlimokkal való demonstratívan kedves viselkedés esetei összehasonlíthatatlanul, nagyságrendekkel gyakoribbak az atrocitásoknál. A munkaadók – kicsik és nagyok – elbocsátással fenyegetik azokat, akik ferdén néznek arab vagy muszlim kollégájukra. Teszik ezt a politikai elit és a médiák biztatására, de nem utasítására – és ők is a civil társadalom tagjai.

A másként gondolkodással szembeni tolerancia, legalábbis a szőnyegen lévő ügyben, nagymértékben alább hagyott. Méghozzá retrospektíve is. A támadások előtt egy vidéki egyetem professzornője a helyi nyilvánosság előtt a kitűzhető zászlók helyes számáról folytatott vitában az amerikai zászlót gyilkosságok, népirtások, háborús bűnök szimbólumának nevezte. Akkor ettől senkinek a szeme sem rebbent. A támadások óta rendőri védelemre szorul. Egy New York környéki televízió hírfőszerkesztője megtiltotta a zászló stúdiói dekorációként való alkalmazását, a képernyőn szereplőknek pedig azt, hogy kabáthajtókájukon nemzeti színű jelvényt hordjanak, mondván: hírekben utazunk, nem hazafiságban. Körlevelét kiszivárogtatták, a felháborodott telefonhívások és e-mailek a televíziót bocsánatkérésre kényszerítették.

Volt néhány olyan eset, amelyben nem világos, hogy a véleménynyilvánításért kiszabott retorzió a közvélemény kívánságát anticipálva vagy az ízlésükben sértett hatalommal rendelkező személyek önkényéből történt. Két nagyon vidéki kislap elbocsátott egy-egy újságírót felháborítónak ítélt cikkéért. Az egyik azt találta írni, hogy Bush elnök a támadások után megbújt egy nebraskai lyukban.

A legnagyobb port Bill Maher, híres és népszerű humorista ügye kavarta. Maher Politically Incorrect című műsorában politically incorrect módon annak a véleményének adott hangot, hogy „nem a terroristák voltak gyávák, hanem mi [amerikaiak] vagyunk gyávák, hogy kétezer mérföldes távolságból dobálunk rakétákat más országokra”. Válaszul két nagy cég azonnal beszüntette a műsor szponzorálását, az ABC hálózat tizenkilenc helyi filiáléja pedig megtagadta a műsor sugárzását. Bill Maher helyzetét nyilván nem könnyítette meg, hogy a Fehér Ház szóvivője támadta kijelentését. Eközben neki is kiszaladt a száján egy korábban elképzelhetetlen, borzalmas megjegyzés: „Az amerikaiaknak vigyázniuk kell arra, mit mondanak, vigyázniuk kell arra, hogy mit tesznek, (...) és ezek nem azok az idők, amikor ilyen megjegyzéseket lehet tenni; soha nincsenek olyan idők.” A sajtótájékoztató hivatalos, leírt változatából ez a megjegyzés kimaradt.

Igaz banalitások, hamis eredetiség


A terrortámadás közvetlenül az Egyesült Államokat sújtotta, de közvetve a nyugati szekuláris civilizációt (és azokat, akik tőle függenek). Vagy ahogy politikusok szerte a világon George W. Bushtól Orbán Viktorig a célközönségtől függően fogalmaztak: a „szabadságot”, a „szabad világot”, az „emberiséget”, az „emberiességet”, a „civilizációt”, a „haladást”, a „pluralizmust”, „a mi saját személyes szabadságunkat”, „mindannyiunk közös szabadságát”, „a mindennapi életünket, családunk hétköznapjainak magunk által kialakított rendjét”.

Akkor könnyű igazán belátni, hogy ez így van, ha fontolóra vesszük az alternatív hipotézist, amely szerint – Susan Sontag megfogalmazásában – ez a támadás nem a felsorolt magasztos dolgok elleni támadás volt, „hanem a világ saját maga által kinevezett szuperhatalma elleni támadás, amelyet specifikus amerikai szövetségek és cselekedetek következményeként hajtottak végre.” (Sontag megfogalmazása az összes alternatív hipotézis általánosítása: a „specifikus amerikai szövetségeket és cselekedeteket” sokféleképpen lehet specifikálni.) Abban igaza lehet Sontagnak, hogy a gaztett elkövetőit és kitervelőit „specifikus amerikai szövetségek és cselekedetek” rosszallása motiválta (ha abban nem is, hogy a gaztett ezek következménye volt), például az Egyesült Államok közel-keleti politikájának egyes elemei vagy egésze. De ha ez így is van, vizsgálandó, hogy rossz-e ez a politika egyáltalán; ha rossz, van-e jobb alternatívája; akárcsak elvben is elképzelhető-e olyan amerikai közel-keleti politika, amely a nyugati szekuláris civilizáció létfeltételeit nem veszélyezteti, és egyúttal bin Laden szája ízének is megfelel. Aki az utolsó kérdésre is igennel felel, még mindig feltehet magának két kérdést. Erkölcsösebb-e a jelenlegi amerikai közel-keleti politikánál egy egész világrégiót kiszolgáltatni annak a vallási-politikai mozgalomnak, amely rosszallását a szeptember 11-én bemutatott módon fejezi ki? Mi a biztosíték arra, hogy e mozgalom rosszallását legközelebb nem a „hitetlenek” hitetlensége váltja ki?

Az Egyesült Államok – Sontag nyilvánvalóan hamis értékelésével ellentétben – nem magát kiáltotta ki szuperhatalomnak, hanem objektíve az, mert egy bonyolult történelmi folyamatban azzá lett. Ezért – tetszik, nem tetszik – a nemzetközi rend fenntartásáért az Egyesült Államoké a fő felelősség, mivel nincs másik olyan ország vagy országcsoport, amelyik ezt a feladatot át tudná vállalni tőle. Azt képzelni, hogy a világ az Egyesült Államok „csendőri” szerepvállalása nélkül egyenrangú nemzetek idilli szolidaritási közössége volna, már csak azért is veszélyesen naiv és bárgyú elképzelés, mert a nemzetek sem nem egyenrangúak, sem nem kívánatos, hogy egyenrangúak legyenek. A nemzetek – értsd: államok – drámaian eltérő nagyságú népcsoportokat fednek le, drámaian eltér a gazdasági és katonai erejük, drámaian különbözik belső berendezkedésük minősége. Milyen megfontolásból lenne igazságosabb, ha egy néhány milliós – esetleg csak néhány százezres – nyomorgó és megfélemlített lakosság fölött uralkodó diktatúra ugyanakkora befolyással rendelkezne a világ ügyeire, mint Franciaország vagy Németország? Vagy kinek lenne az jó, ha hatalmas lakosságszáma alapján Kína és India lenne az a két ország, amely az Egyesült Államok köpönyegébe bújik?

Hazai eurokonform amerikaellenesség

Magyarországon a politikai elit egyetlen parlamenti párt kivételével magáévá tette a nyugati mainstream értelmezést, kimondta a megfelelő szavakat, a parlamentben megszavazta azt, amit NATO-tagságunkból ránk háruló kötelességből meg kellett szavaznia. Még attól a hatodik parlamenti párttól is elhatárolta magát, amelynek semmilyen alkalom sem rossz egy kis jóízű zsidózásra.

Akár meg is lehetnénk elégedve magunkkal, ha nem lenne sajtónk is – írott és elektronikus. Természetesen jelentek meg szép számban érzékeny, okos, tájékozott kommentárok és hírmagyarázatok, de mik voltak ezek ahhoz a sem érzékenynek, sem okosnak, sem tájékozottnak nem mondható zuhataghoz képest, amely szeptember 11-e óta ránk zúdul.

Csepp a zuhatagban, hogy a decens sajtó még Csurka István borzalmas megnyilatkozásait sem tudta hatástalanítani. Ahelyett, hogy komolyan vitába szállt volna vele, illetlen viselkedésére koncentrált, amire Csurka és védelmezői joggal válaszolhatták, hogy az együttérzés nem jár együtt Denkverbottal. Majd néhány nap múlva, amikor már tényleg nem lehetett több megrendült publicisztikát írni, igen számosan kezdték el keresgetni szeptember 11. okait az Egyesült Államok által a világra kényszerített gazdasági világrend igazságtalanságában. Ez természetesen nem ugyanaz, mint amit Csurka mond, csak éppen a gondolkodásmódok között van valami zavarba ejtően hasonló: az csak a felszín, hogy az azonosított elkövetők jól szituált szaúdi, egyiptomi, libanoni állampolgárok, az okok mindig rejtettek, mélyre kell ásni értük, hogy átláthassunk a szitán vagy – autentikusabban – a gyökerüknél ragadhassuk meg a dolgokat. És hát persze így is kerül vaj Amerika fejére, ha nem is az a márka és nem is olyan bőven.

Az amerikai reakciók tálalásában tetten érhető az a kimondott-kimondatlan meggyőződés, hogy a kormány háborút akar, ezért a médiák segítségével felkorbácsolta a buta, tudatlan, könnyen manipulálható tömegek bosszúvágyát és nacionalista indulatait. Túlságosan sok tájékoztatásunkat hivatásául választó ember csak valamilyen „erő” szócsöveként tudja elképzelni az amerikai médiákat (is), amelyek feladata a tömegek megbízóik érdekei szerint való manipulálása. Nevetségesen sok energia lett belefektetve a CNN manipulációinak leleplezésébe. Ha egy alaptalannak bizonyult híresztelést nem mondott be többet, ez cenzúrázottságának lett bizonyítéka. Miként az is, hogy nem mutogatott megcsonkított hullákat és letépett testrészeket.

A sajtó mintha jobban aggódna az amerikai magatartás miatt, mint a fundamentalista terroristák magatartása miatt. Jobban aggasztja az amerikai elnök IQ-ja, mint Oszama bin Laden és a tálib vezérkar elmeállapota.

Mindez tulajdonképpen eurokonform. A sok forrásból táplálkozó Amerika-ellenesség az EU-ban is létezik, bal- és jobboldali változatban egyaránt, habár ott az eszement szélsőjobboldali változat nincs annyira szem előtt. Sőt, a liberális demokráciát és a kapitalizmust ilyen-olyan okból elutasítók számára Amerikában sincs más választás, mint az Amerika-ellenesség. De azért van különbség köztünk és Nyugat-Európa között ebben a tekintetben is: az ottani sajtó fősodra nem olyan alacsony vízállású patakocska, mint nálunk.

• Idusról idusra