Neményi László

December 12-én az Országgyűlés szocialista kezdeményezésre Országimázs (Központ) címmel politikai vitanapot tartott. Az elhangzott felszólalásokból ítélve a szocialisták kezdeményezését nem az a vágy motiválta, hogy az Országimázs Központ tevékenységét vegyék górcső alá. Már a cím sajátos írásmódjával, a Központ zárójelbe tételével is azt akarták érzékeltetni, hogy nem a hivatalról és tevékenységéről akarnak vitatkozni. Persze nem is az országimázsról. Lényegében alkalmat akartak teremteni maguknak arra, hogy propagandisztikus látszatteremtésként leplezzék le a kormány arculatépítő igyekezetét, és vázolják föl víziójukat arról a mainál sokkal vonzóbb valóságról, amelyet egy szocialista kormány alakítana ki.

A szocialista alaphangot Katona Béla adta meg: „Nem a központ felesleges kiadásairól, az ellopott milliárdokról akarunk beszélni; mi a központ felállítását eleve elhibázott lépésnek tartottuk. [...] Imázst ugyanis nem lehet csinálni; az országról kialakított képet sem itthon, sem külföldön nem a bugyuta reklámok fogják befolyásolni, a pénzért festett hamis képek rövid ideig tudják elfedni a valóságot. Az országról kialakított kép akkor fog érdemben javulni, ha megelégedett, önmagukban és jövőjükben is bízó, önmagukat biztonságban érző emberek alkotják a nemzetet.” Lendvai Ildikó kultúrpolitikai témájú beszéde is erre a gondolatmenetre rímelt: „Olyan ország kell, ahol nem csak a kulturális kirakat látványos, hanem mögötte gazdag választék van, amelyből mindenkinek módja van válogatni. Ahol minden – megengedem – jó szándékú erőfeszítés és elköltött pénz ellenére nem romlanak látványosan a kulturális fogyasztás mutatói.”

Vagyis a szocialisták arra a premodern álláspontra helyezkedtek, hogy jó bornak nem kell cégér, és ebből kiindulva ostorozták a kormány borkészítési gyakorlatát, majd fejtették ki ékesszólóan a pozitív üzenetet: nevezetesen azt, hogy szerintük milyen a jó bor.

A szabad demokraták a szocialistákkal ellentétben igenis az Országimázs Központról akartak beszélni. „Az Országimázs Központról vitatkozunk, arról a szervezetről, amelynek tevékenysége önmagában is példája annak, hogyan folyik az elmúlt három és fél évben Magyarországon a demokrácia csúszóleértékelése” – szögezte le mindjárt beszéde elején Kuncze Gábor. A szabad demokrata kritika veleje az, hogy az Országimázs Központ nem azt csinálja, amire létrehozták, nem a külföld előtt próbálja vonzó módon bemutatni az országot – amely törekvéssel az SZDSZ egyetértene –, hanem befelé folytat kormányzati sikerpropagandát. Ráadásul hazug propagandát, tehát – fogalmazott Kuncze Gábor – „az adófizető polgárok pénzén magukat az adófizető polgárokat vezeti […] félre”. Eközben ellenőrizetlenül és szabálytalanul költi az adófizetők pénzét, nem tartja be a közbeszerzési törvényt, hatalmas összegű megbízásokat ad olyan baráti cégeknek, mint az Ezüsthajó Kft. és a Happy End Kft. Bauer Tamás, az SZDSZ másik vezérszónoka ezen túlmenően azt a képet bírálta, amely az Országimázs Központ tevékenységét megalapozó ideológiai tartalom tanúsága szerint a kormányzat fejében a választópolgárokról él. A képviselő szerint olyan propagandát, mint az Országimázs Központ, csak az folytathat, aki a célközönségről, tehát a magyar népről, azt gondolja, hogy tudatlan, feledékeny, önző, megvesztegethető, elvesztette erkölcsi érzékét, aki azt gondolja, hogy „a magyar ember tekintélytisztelő, a magyar embernek egy olyan nagy vezető kell, mint amilyennek önök a jelenlegi miniszterelnököt ebben a kultuszban, amit körülötte csapnak, igyekeznek feltüntetni”.

Stumpf István kancelláriaminiszter egészen más véleményen volt, mint akár a szocialista, akár a liberális ellenzék szónokai. (A MIÉP, fölöslegesnek ítélve a vitanapot, nem vett részt rajta.) Érvelése szerint az országimázs-építés egyszerűen létfontosságú: „A sikeres országokhoz való felzárkózás egyik legnagyobb titka, hogy merni, tudni kell olyan országképet felrajzolni, amely önmagában is mozgósító erejű.” Már ebből kiviláglik, hogy amit az SZDSZ befelé irányuló kormányzati sikerpropagandaként kritizált, a kormány számára „az országkép-építés alapköve”. „A kormánynak – fejtegette a kancelláriaminiszter – tehát mindenekelőtt a polgárokkal kell párbeszédet folytatnia az ország- és a nemzetképről, hogy ezzel a közösen kialakított képpel fordulhassunk a külföld felé.”

A „párbeszéd” persze – ahogy ez Stumpf István expozéjából is kiderült – meglehetősen egyoldalú volt. Néhány konferenciától eltekintve, a koronaköltöztetésből, millenniumi zászlók átadásából, augusztus 20-ai tűzijátékokból, '56-os megemlékezésekből, a Millenniumi Országjáró osztogatásából állt. Valamint közvélemény-kutatásokból, amelyek tanúsága szerint a polgárok mindezért kifejezetten hálásak voltak a kormánynak. A közvélemény-kutatásokból az országimázs-építő szakemberek más fontos dolgokat is megtudtak. Így például azt, „hogy a magyar lakosság körében konszenzus alakult ki arra vonatkozóan, hogy a magyar különösen tehetséges nemzet”. Ez az egyik oka a miniszter állítása szerint annak, hogy a befelé irányuló, hazafiasan buzdító kampányt a millennium, a fennmaradás „nemzetteljesítménye” köré szervezték. És ha már nemzetteljesítményről beszéltek, természetesen nem feledkezhettek el az elmúlt három és fél év eredményeiről sem. A miniszter szerint kifejezetten súlyos hibát követtek volna el, ha ezt teszik. De ezúttal sem hibáztak, és méltó felhajtást csaptak a kormány nagylelkű gesztusainak, a családtámogatásnak, a lakástámogatásoknak, a diákhitelnek és a Széchenyi-tervnek.

Az Országimázs Központ azért külföldön is csinált ezt-azt. A kancelláriaminiszter ebből az Amnesty Internationalnek a magyarországi rendőrbrutalitást bíráló hirdetése elleni szlovéniai ellenkampányt, a hannoveri expón való részvételt, a Hungary – The Meeting Point című hirdetési kampányt, a Magyarországon megrendezett sportversenyeket és a miniszterelnök amerikai kitüntetése alkalmából a washingtoni Folger Shakespeare Könyvtárnak adott ajándékokat emelte ki. Véleménye szerint „az Országimázs Központ tevékenységének is köszönhető, hogy a külföld Magyarország-képe az elmúlt két évben pozitívan változott”.

Nagy kár, hogy a kérdésről a parlamentben nem folyik igazi vita. A kormánytábor és a vitában részt vevő két ellenzéki párt elbeszélt egymás mellett: nem az országimázs mibenlétéről, alakításának technikáiról feszültek egymásnak érvek, még csak nem is szükségességéről vagy szükségtelenségéről, hanem kampányjelszavak hangzottak el egymás mellett, lényegében egymástól függetlenül. Az MSZP saját országvízióját adta elő. Az SZDSZ a vitanap tárgyához jobban ragaszkodva arról beszélt, hogyan csal, lop, sikkaszt a kormány az országimázs-építés ürügyén is. A kormánytábor pedig parttalanná tágítva az országimázs-építés fogalmát nemcsak az Országimázs Központ tevékenységét magasztalta, hanem az ellenzék csepülése mellett önmagát is nyakló nélkül tömjénezte. De a kormánypárti felszólalásokból – na meg a kormány konkrét tevékenységéből – mégiscsak kivehető egy operatív koncepció az országimázs-építés céljáról és mikéntjéről, amelyhez érdemes (lett volna) viszonyulni. Ezt egyedül Bauer Tamás tette meg, ő is inkább csak implicit módon.

Az országimázs fontossága nem a Fidesz felfedezése. Az állami marketing már a politikatudomány érdeklődését is felkeltette. Peter Van Ham a Foreign Affairs szeptemberi-októberi számában The Rise of the Brand State (A márkás állam felemelkedése) címmel írt cikket, melynek blikkfangos konklúziója az, hogy az állam rövid időn belül az Állam^® lesz. A holland politológus szerint a globalizáció és az európai integráció harmonizáló hatásai arra késztetik az államokat, hogy márkákként jelenítsék meg magukat. Az európai államok tudják, hogy többségük hasonló „termék”: hasonló az infrastruktúrájuk, lakosságuk képzettsége, hasonló a kormányzati rendszerük. Ahhoz, hogy kiváljanak a tömegből, a branding, a márkázás elengedhetetlen.

Az úttörő szerepet Tony Blair kormánya vállalta magára a Cool Britannia kampány elindításával, amely viszont a maga részéről a New Labour márkanévre épül. (Bosszantó vagy nem: nem példátlan arcátlanság az, hogy a Fidesz, a kormányzó párt az országmarketinget keveri önmaga marketingelésével, miként az sem, hogy eközben baráti alkotóműhelyek profitábilis megbízásokhoz jutnak. A deviáns eljárásmód attól persze még kritizálható, sőt kritizálandó, hogy másutt is előfordul.) A Cool Britannia jelszó tiszteletlen szójáték a Rule Britannia (Uralkodj, Britannia) című hazafias himnusszal, és azt a képet sulykolja Nagy-Britanniáról, hogy menő, vállalkozó kedvű, cool ország: a média-, design-, zene-, film- és divatipar globális központja. Peter Van Ham fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a Rule Britannia lecserélése Cool Britanniára nem pusztán retorikai kirakat-átrendezés, hanem politikai paradigmaváltást is implikál, eltávolodást a geopolitika modern világától az image-ek és befolyás posztmodern világa irányába.

És Nagy-Britannia nincs egyedül. Guy Verhofstadt belga miniszterelnök is marketingszakemberekre bízta az ország reputációjának helyreállítását az éveken át tartó botránysorozat (gyermekpornográfia, kormányzati korrupció, dioxint tartalmazó csirkék) után. Belgium a kellemetlen asszociációkat új logo bevezetésével, fiatalos színek alkalmazásával és a korszerűséget sugárzó „be” internetes kiterjesztés nemzetközi szimbólumként való használatával próbálja feledtetni. Észtország nemcsak a „posztszovjet”, hanem a „balti” címkét is igyekszik levetkőzni, és „EU-tagjelölt skandináv országként” mutatkozik be. A lengyel külügyminisztérium azért indított reklámhadjáratot, hogy ellene hasson a Nyugaton kialakult képnek, amely szerint Lengyelország elmaradott, ájtatosan katolikus, konzervatív ország.

Első pillantásra tehát úgy látszik, hogy az országimázs-építés tekintetében a Fidesz vezette kormány képviseli a korszerű álláspontot, a kormány az, amely érti az idők szavát. De kicsit alaposabban szemügyre véve ezt az országimázs-építést és az azt védelmező retorikát, kiderül, hogy a friss, ropogós posztmodern csomagolásban avítt és agresszív tartalmak vannak. Peter Van Ham azért tekinti pozitív fejleménynek az országok márkázását, mert ez fokozatosan átveszi a nacionalizmus funkcióját. „Amikor a márkás állam saját imázsának megalkotásához felhasználja történelmét, földrajzát és etnikai motívumait, szelíd kampányt folytat, amelyből hiányzik a nemzeti identitásnak és különlegességnek az a mélyen gyökerező és gyakran antagonisztikus érzete, amely a nacionalizmus kísérő jelensége lehet. A nacionalista sovinizmus marginalizálásával a márkás állam nagyban hozzájárul Európa további pacifikálásához.” A Fidesz vezette kormány viszont ezt a politikai paradigmaváltást elutasítja, és az országmarketinget kifelé a nemzetállami-etnikai, befelé a pártpolitikai önérvényesítés mások ellen irányuló eszközének tekinti. A nemzeti identitás és különlegesség mélyen gyökerező, illetve antagonisztikus érzetének felszínre hozatala, felajzása és pártpolitikai célzatú kihasználása a befelé irányuló nemzetpropaganda kifejezett célja, amely így harmonikusan belesimul a magyar nacionalizmus paranoid képzeletvilágába.

Stumpf István egyébként mérsékelt hangvételű expozéja is Ottó, freisingeni püspöknek a magyarokról megfogalmazott, kétségkívül kevéssé hízelgő 1147-es véleményével indít, amelyről arra asszociál, hogy „[n]ekünk, magyaroknak, néhány ritka kivételtől eltekintve mindig meg kellett küzdenünk azért, hogy megváltoztassuk a külföld rólunk kialakított képét, eloszlassuk a rólunk alkotott előítéleteket”. Az Amnesty vitatható rendőrbrutalitás elleni kampánya természetesen Magyarország elleni „sajnálatos támadás” volt („az tette még sajnálatosabbá, hogy akadtak idehaza véleményformálók, akik üdvözölték a Magyarországot lejárató, hazánkat rossz és hamis színben feltüntető kampányt”), amelyet az Országimázs Központ, mivel a helyén volt, hősiesen visszavert. Sasvári Szilárd hozzászólásában a millenniumi ünnepségsorozat méltatása után kijelentette: „Ezt az ünnepet, ezeket az ünneplő közösségeket támadja folyamatosan az ellenzék. Nekünk, kormánypárti képviselőknek az a feladatunk, hogy megvédjük ezen ünneplő közösségeket, megvédjük azt az ünnepet, ami közös számunkra.” De Sasvári képviselő szerint nemcsak azért szorul a nemzet a kormány védelmére az ellenzékkel szemben, mert az ellenzék nem tanúsított kellő hazafias lelkesedést a millenniumi ünnepségek kapcsán, hanem azért is, mert nem méltányolja kellőképpen a kormány intézkedéseit: „Ezeket a sikereket elvitatják az emberektől. Mi ezeket a sikereket szeretnénk megvédeni. Támogatni szeretnénk továbbra is azt, hogy az emberek érezzék otthon magukat ebben az országban.”

Lezsák Sándor MDF nevében elmondott hozzászólása kertelés nélkül vázolja fel azt a világképet, amely az országimázs-építő erőfeszítéseket legalább annyira erőteljesen befolyásolja, mint a posztmodern píár-guruk filozófiája. Lezsák képviselő szerint a világpolitikában darwinista küzdelem folyik. „Ebben a küzdelemben hol ócsárolják, hol feldicsérik egymást a világpolitika szereplői, és hogy meggyőzőbbnek tűnjön minősítésük, gyakran igénybe veszik egy-egy ország belpolitikai szereplőit.” Vagy még inkább a belső ellenség veszi igénybe a külföldi segítséget. „A hírek manipulátorai ma áttételesebb, finomabb eszközökkel dolgoznak, mint Goebbels, Zsdanov vagy éppen Aczél György idején. Tárgyilagos külföldi megfigyelőknek tüntetik fel azokat a zsurnaliszta zsoldosokat, akik csak a nevüket adják egy-egy itthon gyártott propagandaanyaghoz, mindig találnak olyan közeget állításaikhoz, ami mint közvélemény tükröződik a hírekben, és egy-egy egyedi jelenségből vonnak le hamis következtetéseket. Szakma lett a tömegek manipulálását szolgáló hírközlés módszeréből az elmúlt évszázadban, emiatt törvényszerűen szakmává kellett válnia az ellene való védekezésnek is.” Akárhogy is van, „az Országimázs Központ figyelő tekintete hiányában még inkább elszabadulna az országunkkal szembeni ellenséges propaganda”.

A Fidesz belpolitikailag kétségkívül sikereket ért el azzal, hogy korszerű kommunikációs technikákkal leporolta a lejárt szavatossági idejű ideológiai tartalmakat. Ez a stratégia országmarketingként garantáltan nem működhet. A döntő kérdés ugyanis – a márkás államok esetében ugyanúgy, mint a márkás termékek esetében – a fogyasztó bizalma és elégedettsége. Magyarország^® esetében a fogyasztó a Nyugat, és ennek diszpozícióját egy akármilyen jól kistafírozott Országimázs Központ sem változtathatja meg. Egy országmarketing-kampányban, amelynek célközönsége a nyugati közvélemény, a „nyugati orientációt” nem lehet a „magyar igazsággal” behelyettesíteni.

Innen nézve kifejezetten használ az ország érdekeinek, hogy a kormány a névlegesen az országimázs polírozására elkülönített milliárdokat kampány- és kávékasszának tekinti, és csak halvány kísérleteket tesz a magyar jobboldal lidércesebb szempontjainak külföldi népszerűsítésére. Elég kártékony az is, hogy e szempontok belpolitikai népszerűsítésére, a társadalmi tudatmódosításra agresszívan törekszik.

Az országimázs-építés téves felfogásának agyrongáló hatása érhető tetten azokban a reakciókban, amelyekkel a kormánypárti közvélemény Nancy Goodman Brinker amerikai nagykövet egy megjegyzését fogadta. A nagykövet asszony november 19-én beszédet tartott a Harvard Egyetemen végzett és Budapesten élő öregdiákok Harvard Klubjában, amely az Akadémián tartotta ülését. Beszédében sok-sok dicsérő szóval halmozta el Magyarországot, de egyetlen, számára meglepő jelenséget bírálattal illetett. „Aggodalmat kelt az a nyíltan antiszemita és idegenellenes érzület, amelyről Magyarországon hallok, különösen a politikai elit bizonyos köreiből. Mi az Egyesült Államokban úgy gondoljuk, hogy még a legelítélendőbb politikai beszédet sem szabad cenzúrázni. De az a tény, hogy bizonyos gondolatokat nem szabad cenzúrázni, még nem teszi őket elfogadhatóvá illemtudó társaságban, és minden politikai párt vezetőjének kötelessége néven nevezni, és világosan elutasítani a gyűlöletbeszédet. Ebben nem lehet helye habozásnak, ez túlságosan fontos Magyarország nemzetközi imázsa számára és a magyar demokrácia szempontjából.” A Népszabadság tudósítása szerint a nagykövet asszony ehhez még hozzáfűzte: két hónapos itt-tartózkodása alatt az egyetlen kellemetlenséget azok az antiszemita és idegengyűlölő kijelentések okozták számára, amilyeneket a világon sehol sem tapasztalt.

Szerető Szabolcsnak, a Magyar Nemzet publicistájának, Lezsák egyik forgatókönyv-változata alapján azonnal világos volt, hogy honnan fúj a szél. „Miután nincs okunk arra, hogy Nancy Goodman Brinker részéről […] ellenszenvet feltételezzünk a magyar nép és kormánya iránt, empirikus megfigyeléseink alapján pedig azt is kizárhatjuk, hogy a nagykövet személyesen érzékelte volna a tomboló idegengyűlölet visszataszító megnyilvánulásait, egyetlen dologra következtethetünk: nem ő lát nyílt antiszemitizmust, hanem egyesek ezt igyekeznek – a jelek szerint nem teljesen sikertelenül – láttatni vele. Amikor a posztkommunista baloldal, »liberális« segédcsapatát, az ellenzéki párti sajtót és néhány ugrásra kész megélhetési antifasisztát (copyright Molnár Tamás) csatasorba állítva, a mérsékelt konzervatív és a radikális erők összemosásával a szélsőjobb »veszélyt« szeretné a választási kampány vezető témájává emelni, csupán költői kérdésként fogalmazódhat meg: ki próbálja félrevezetni az Egyesült Államok nagykövetét?”

Másnap a Magyar Nemzet interjút közölt Nancy Goodman Brinkerrel, aki udvariasan és diplomatikusan megismételte a beszédében elmondottakat. „Szerintem azoknak az embereknek, akik vezető beosztásban vannak […], fel kell állniuk, és azt kell mondaniuk az érintetteknek, hogy jogotokban áll bármit gondolni, mondani, de – tudjátok mit? – ez elfogadhatatlan, s végső soron veszélyes mindenkire nézve, mert leértékeli az ilyen beszédet használó vezetőt, az országot” – érvelt a nagykövet az interjúkészítő szólásszabadságért aggódó kérdésére válaszolva. Majd később az interjúban leszögezte: „A megoldás pedig nemcsak a politikusokra tartozik, hanem a médiára, s a jól nevelt polgári társadalom egészére.”

Az interjúval szemben lévő oldalon Tőkéczky László harcos publicisztikája teremt ellensúlyt a nagykövet egyoldalúságával szemben. Ezt elolvasván a polgári napilap olvasói fellélegezhetnek: nem tartozik rájuk semmi, mert nincs mit megoldani. Magyarországon nincs antiszemitizmus. Vannak az „antiszemitizmus vádüzletében utazó zsidó és nem zsidó” származásúak, akikkel kapcsolatban léteznek „feszültségek”, de ezeknek „semmi közük a faji kérdéshez”. Esetleg vannak olyanok, „akik bután felülnek a mindennapos tudatos és üzletes provokációknak [melyeket azok követnek el, akik antiszemitizmust akarnak csinálni, vagyis az „identitás nélküli, identitászavaros vagy csak elitbeképzeltségben szenvedő egyének"], és aztán tévesen »válaszzsidóznak«„. Az így megnyugtatott olvasó ezután arra riad fel, hogy az identitás-szakértő szerző vadul megrohamoz egy önkezűleg felállított szalmabábut: „Azt állítani pedig, hogy ma Magyarországon bárhol a törvény előtt számítana, egyáltalán számon tartva lenne valakinek a származása vagy identitása, nem több hitvány rágalmazásnál.” És mivel „[a]z értelmes magyar választók zöme ma már ilyesmit nem vesz be”, könnyen kitalálhatjuk, hogy kinek „szól a hamis kórus”. Hát természetesen „a jómódú külföldi célközönségnek”.

Természetesen nem állítom, hogy Szerető Szabolcsból, Tőkéczki Lászlóból és a Magyar Nemzet szerkesztőiből a kormány országimázs-építő kampánya hozta felszínre azt a pavlovi reflexet, hogy a magyarországi antiszemitizmus emlegetése hallatán tüstént tagadásba és rosszhiszemű ellenvádak megfogalmazásába kezdjenek. Sokkal inkább arról van szó, hogy az a gondolkodásmód, amely a rendszerváltás hajnala óta tovadefiniálással kívánja kezelni az antiszemitizmus és a cigányellenes rasszizmus problémáját – szigorítsuk az antiszemitizmus és a cigányellenesség kritériumait, és rögtön megfogyatkoznak, sőt eltűnnek az antiszemiták és a cigánygyűlölők –, egyfelől alakította a kormánynak az országimázs-építésben is tükröződő belpolitikai propagandáját, másfelől – tévesen – korszerű marketingtechnikának képzeli magát. A Fidesz kooptálta ennek a gondolkodásmódnak a képviselőit, mert szeretné elhódítani azoknak szavazatait, akik az antiszemitizmus és a cigányellenes rasszizmus tartalmát tiszteletre méltó hipotézisnek, érthető „visszazsidózásnak”, nemzeti önvédelemnek tekintik, de az antiszemita, cigánygyűlölő címkét sértőnek érzik.

A tovadefiniálás ellen tiltakozók rágalmazása, közellenséggé nyilvánítása belpolitikailag lehet hatékony, szolgálhatja a kormányimázs felpolírozásának céljait. De az országmarketing céljaira alkalmatlan. Hogy a hazai közbeszéd egyik egyre szélesebbé és magabiztosabbá váló áramlatának antiszemitizmusát és rasszizmusát plauzibilisen tagadni lehessen, a nyugati közvélemény alapvető diszpozíciójának kellene megváltoznia. Erre – szerencsére – az Országimázs Központnak semmiféle befolyása sincs.

Ezzel a kormány, ha legodaadóbb hívei nem is, nyilván tisztában van. A kormánypárti közvélemény eleinte abban látszott reménykedni – vagy legalábbis úgy tett –, hogy Nancy Goodman Brinker bíráló megjegyzése pusztán egy „kezdő”, „tapasztalatlan” nagykövet diplomáciai tapintatlansága volt. A kormány aligha osztotta ezt a „tévhitet”. Az Országimázs Központ nem kapott megbízást az amerikai nagykövet „hitvány rágalmainak” semlegesítésére. Amikor Dávid Ibolya igazságügy-miniszter december elején Washingtonban járt, ő sem a hazai ötödik hadoszlop aknamunkájáról kívánta meggyőzni vendéglátóit. Az MTI jelentése szerint: „A külügyminisztériumban folytatott tárgyaláson Beers helyettes államtitkár megkérdezte, hogyan látja Dávid Ibolya a magyarországi szélsőjobboldal antiszemita megnyilatkozásait. A jogalkotásért felelős magyar miniszter, mint az újságíróknak arról beszámolt, válaszában tájékoztatta a helyettes államtitkárt arról, milyen szabályok szólnak ma Magyarországon az etnikai, faji, vallási, nemzeti megkülönböztetés tilalmáról, illetve milyen bírósági gyakorlat alakult ki azt követően, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítette a büntető törvénykönyvnek az »egyéb, gyűlölet szítására alkalmas magatartás« tilalmát tartalmazó kitételt. A »gyűlöletre uszítás” ettől még bűncselekmény maradt, és Dávid Ibolya elmondása szerint szakértői szinten azon dolgoznak, hogy a sértő, megalázó kifejezések használatának olyan kategóriáját találják meg, amelynek a büntető jogalkotásban való érvényesítésével a büntetendő tényállásnak az alkotmánybíróság által meghagyott (szűkebb) és az eredeti törvényben szereplő (tágabb) változata között elhelyezkedő jogi norma válik alkalmazhatóvá.”

A kormánypárti zsurnálagitátorok izgékonyságából tehát semmiféle következtetést nem lehetett levonni sem a kormány diplomáciai magatartására, sem külföldi országimázs-őrző-védő terveire. Ők a belső országképet, a „nemzeti egységet” (értsd: a kormánytábor csoportkohézióját) védték meg az amerikai nagykövet kártevésétől. És ezen a ponton ér véget a párhuzam Tony Blair és Orbán Viktor országimázs-építő tevékenysége között. A Cool Britannia belföldi és külföldi kiadása között nincs ellentmondás. A „polgári Magyarország” viszont másként szeretne kinézni külföldön, mint belföldön. A belföldi „polgári Magyarország” azok számára is vonzó kíván lenni, akik gyanakvóak, sőt ellenségesek a Nyugattal szemben. A „polgári kormány” ezért vállalja fel Lovas Istvánt, akinek a Magyar Nemzetben december tizenhatodikán megjelent ámokfutásából érdemes idézni illusztrációként a célegyenest: „Amerikának a baráti köre Magyarországon tíz év alatt tökéletesen megváltozott. És erről nem a magyarok tehetnek. 1990 előtt a szabadságra vágyók és a kommunista egyeduralmat elvetők Amerikát szerették, az egypártrendszer szolgái gyűlölték. Mára a volt Szovjetunió feltétlen hívei lettek a Reagan utáni Amerika feltétlen hívei, míg a szabadság és függetlenség igenlői Washingtont már szinte legnagyobb ellenségüknek tekintik. Nancy Goodman Brinkernek tudnia kell: erővel, akár tankokkal csatát még senki sem nyert emberi szívek fölött. Valami van ebben a puha anatómiai részben, hogy a legnagyobb bomba sem fog rajta. Az amerikai nagykövet asszony főnökeinek meg kellene tanulniuk, hogy amint bennünket a Szovjetunió sem tudott szeretetébe pofozni, Washingtonnak sem fog sikerülni. Jobb lenne, ha diplomata kollégái példáját követve ezután távol tartaná magát a magyar belpolitikától – főként, ha kettős mércéjével akarna bennünket agyonütni. Garantáltan elmarad sikerélménye. Márpedig, amerikaiként, tudnia kell, hogy a makacs sikertelenségért nem a külvilágot kell okolnia. Olykor, legalább olykor, saját magát is.”

A nyugati fogyasztásra szánt „polgári Magyarország” ezzel szemben demokratikus mintagyerek, megbízható NATO-szövetséges, a piacgazdaság lánglelkű zászlóvivője, a Nyugat tántoríthatatlan híve, sőt integráns része. Ebben a kétszínűségben nem az a kockázatos, hogy észreveszik – akit érdekel, már észrevette. Ez az ország formális nyugati integrációját sem igen fogja hátráltatni. Amíg Magyarország totyog, mint a kacsa, hápog, mint a kacsa, a nyugati döntéshozók kacsának fogják tekinteni. A kockázat abban van, hogy a nyugatellenes, antiszemita, rasszista szélsőjobboldalnak a fideszes istállóba való bekötésére tett kísérlet lelkileg távolíthatja el az országot a nyugati értékrendtől, minek következtében civilizatórikusan, kulturálisan és morálisan tartósan perifériává válhatunk.

---

December 13-án Mádl Ferenc köztársasági elnök 2002. április 7-ére tűzte ki az országgyűlési választások első, két héttel későbbre második fordulóját. Három hónap, és kiderül: összeegyeztethető-e a kormány országimázsa az ország kormányimázsával.

• Idusról idusra