Nem csak a vénülő vagy a középkorú, de már a negyven év körüli néző is idegennek érzi magát, s épp a legérdekesebb új magyar filmek világában. Nagyon más okokból, de hasonló ez az idegenség, mint az az érzés, amely egy vagy két nemzedékkel régebben, harminc-negyven éve a Jancsó-filmek láttán fogta el az akkori nézőt. Azt sem az esztétikai „élmény” szokatlansága okozta, hanem hogy más világban érezte magát a néző, mint amelyet ismert.
Vetítés közben az a kérdés motoszkált bennem, hogy ez az émelyítően giccsesre hangolt Pinocchio-történet szól-e valami többről is, mint saját története? A mesterséges értelemről, a tudomány keserű gyümölcseiről? Valódi tartalma a már ma prognosztizált pusztulásunk a következő évszázadokban, ez volna? Az A. I. Stanley Kubrick feldolgozásában bizonyára arról szólt volna, Spielbergnél nagyon kicsiny részt szól arról.
Tisztelt Olvasó! A filmek datálásánál alig van tisztázatlanabb dolog. Az „idei” filmek java része még az előző évben (olykor még régebben) készült. Az én forrásaim különböző Hungaro-film- és MOKÉP-jegyzékek – sajnos ezek sem mindig pontosak. Még a Filmintézet legújabb, hatalmas és kiváló összegző filmográfiája sem tisztáz mindent. A legpontosabb forrás a mindenkori Filmévkönyv lehetne, csakhogy nincs „mindenkor”: e forrás nem létezett mindig.
„A nagy filmek szerencsés csillagzat alatt születnek” – írja Létay Vera a Filmvilág 1971. február elsejei számában, Makk Károly Szerelem című alkotását méltató kritikájában. A lap belső címlapján egyébként képes híradás olvasható: „Befejezéshez közeledik Huszárik Zoltán merész vállalkozása, a Krúdy Gyula remekművéből készülő Szindbád című film forgatása.
Az előző év legerősebb filmjének, Jancsó Csillagosok, katonákjának visszhangjával még tele a sajtó. Ez a „filmév” igazából ’67 végén kezdődött. A Népszabadság karácsony előtti (dec. 23.) számában ugyanis Darvas József írószövetségi elnök és többszörös Kossuth-díjas egykori „népi”, akkoriban állami fő-író ellenvéleményt jelent be, támadja a Csillagosok, katonák öncélúnak vélt öldökléseit, hullahegyeit.
Darvas modora és hangneme kínosan emlékeztet az ötvenes évekre, teljesen túlhaladott.
Parabolák éve lett az 1970-es, sőt az egész most következő évtizedre ez az ábrázolásmód válik jellemzővé. A filmek egyre inkább másról szólnak majd, mint amiről „első síkjuk”. Annak, aki érteni akarta őket, otthonosan kellett mozognia a metaforák és jelképek világában, de ezek a beavatottak csak a premier első néhány napján tudták megtölteni a mozit.
Bemutathattak ebben az évben 21 új magyar nagyjátékfilmet, lehetett ezek közt sok értékes és érdekes alkotás (Fábri Zoltánnak is volt két premierje) mindazonáltal 1969 tavaszát-nyarát – és az egész évet – Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjének vitája, fogadtatása, zajos és ingerült visszhangja töltötte be. A filmet február elején tűzték műsorra.
„Mítosszal vagy mítosz nélkül?” – kezdődik az 1967-es Filmvilág első száma. Szabó István Apa c. filmjének kapcsán teszi fel Hámori Ottó (a Film Színház Muzsika szerkesztője, némileg elfeledett regényíró-kritikus). Az Apa épp az én nemzedékemre tett jótékony hatást, valaki más hangon szólalt meg itt – mi szólaltunk meg. A mítosz és mítoszfoszlatás az egész magyar film alapkérdése 1967 táján.
Mítoszt sugároznak a Várkonyi-féle képeskönyv Jókai-filmek is?
1939. augusztus végén a varsói irodalmi köröknek a Ferdydurke megjelenése óta fenegyereke, de a nagyközönség előtt teljesen ismeretlen író az utolsó pillanatban valaki helyett felkerül egy Argentínába induló óceánjáróra. Alig hogy kikötnek Buenos Airesben, Hitler (majd a hadjárat végén Sztálin) megtámadja Lengyelországot. Gombrowicz legtöbb utastársa visszaindul hősi harcra. Ő huszonhárom évig nem jön vissza Európába, Lengyelországba soha többé.
Ez sem érdektelen. Még érdekesebb, hogy első novelláinak egyikében az elbeszélő véletlenül egy Dél-Amerikába tartó hajóra kerül.
„Jelenleg bizonyos egészséges nyugtalanság tapasztalható a Hunnia művészei körében. Munkánkkal elégedetlenek vagyunk és a legnagyobb határozottsággal és eltökéltséggel akarjuk megoldani legfontosabb feladatunkat: a mai élet művészi ábrázolását” – nyilatkozik Horváth Márton az 1961-es Filmévkönyv bevezetőjében.
Kissé öngerjesztően nyugtalan szavak. S az is lehet, hogy az egész kulturális élet – ha másként is, mint ’56/57-ben – „nyugtalan” volt.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 39 hét
9 év 12 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét
9 év 17 hét
9 év 17 hét
9 év 17 hét
9 év 19 hét
9 év 20 hét
9 év 20 hét