Nem, nem kell „blikkfangos cím”, mint a múlt héten Greenaway esetében. Greenaway egyszemélyes hatalomként uralkodik, s mellette még létezik „általában” az angol filmművészet. Elég különös dolog egyébként, hogy végképp feltámadt, mert angol feltámadásnak utoljára a dühös fiatalok idején lehettünk tanúi, egy pillanattal még a Truffaut-ék francia újhulláma előtt: a „free cinema”, no igen, Tony Richardson és… ki még?
Ha valamiért érdemes fényképeket nézni: a hangulatukért. Bár, ki tudja… – minden más művészeti termék, minden műalkotás hangulatot sugároz: a zene, a kép, a vers is. Csak hát azokban mindenféle más is van. Újjáteremtett világ. Képzelt világ. Valóságfelettiség. A jó és igaz fényképeken elsősorban, sőt, ha merhetem mondani – és merem! – nem lehet más, csak a látható valóság.
„Az ízléstelenség mesterszakácsa” – írtam annak idején A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője méltatásakor. Máig a leggazdagabb, legérdekesebb filmjének tartom. A mai rendezők közül Greenaway az egyik legnehezebb fajsúlyú, leggazdagabb titkú filmalkotó. Magyarországi sikerszériája éppen ezért talán sokakat meglepett. A Szakács…ot évekig nem lehetett levenni a Művész mozi műsoráról, s legutóbb a Prosperó könyveit már szinte a tömegfilmek várakozásával fogadta ugyanez a közönség.
Ember Judit filmszemlén bemutatott új dokumentumfilmje (És ne vigy minket a kísértésbe) játszódik ezen a Szolnok megyei településen. Puszta Csataszög… úgy hangzik, mint egy hadijelentés kezdete a Kőszívű ember fiaiból, de úgy is hangozhat, mint valami átkozódás.
Egy vidéki kastélyban a kikeresztelkedett zsidó földbirtokos (vagy földbérlő-gazdálkodó?) 1944 tavaszán egyéves kislányát, hogy a háború végéig megmentse, rábízza a fiatal pesztonkára, aki el is viszi a kislányt közeli falujába.
Spielberg díjözönökre esélyes új filmje, a Schindler listája egy nálunk alig ismert, valósághű regény nyomán készült. Mivel nem olvastam, nem tudom, valóban a furcsa „Amon Goeth” névre hallgatott-e a Krakkó melletti egyik munkatábor parancsnoka, vagy a figura s a neve írói képzelet terméke csupán. A filmben mindenesetre sápatagon szadista, halk elfojtásokkal küzdő, a tébolytól sem messze álló, semmiarcú fiatalember. Szörnyeteg.
Ha nagyképű pózt ölthetnék, és méltó volnék ilyes pózra, ezt mondanám: egyik fiatalkorom szerelme, a másik felnőttkoromé.
Anna Karinától nem féltem, pedig talán húszévesen jobban fél az ember a nőktől, mint negyvenévesen, amikor Hannát először láttam. (Természetesen a filmvásznon.) Minden néző, a kritikus is jól teszi, ha gyerek- és kamaszszemmel mered a vászonra, s ne szégyellje, hogy szerelmes a színésznőkbe. Mándy Iván remekműkötete, a Régi idők mozija csak így születhetett meg. Persze a mozis szerelemtől még nem válunk Mándy Ivánná, de ne szégyelljük, mert a film arra való.
„Federico Fellini meghalt, mit is remélhet az ember?” – kérdezi Fábri Zoltán a huszonöt eddigi magyar filmszemléről összeállított érdekes kis könyvben. Nem véletlenül akad meg a szemem itt. Engem a magyar film sohasem „önmagában” érdekelt, mindig valamiképpen másokkal, főleg persze a cseh meg a lengyel filmmel összevetve. Sőt, igenis akár a franciával, az olasszal, sőt a japánnal!
A film legnagyobb adottsága talán nem is az, hogy kivételes alkalommal műalkotás is lehet. Inkább az, amiért feltalálásakor Tolsztoj ujjongott: a mozgókép, mint a Bibliában Josué, megállítja az időt.
Izgatott, baráti hang a telefonban: a Filmszemlén bemutatásra váró egyik új elsőfilmes munkájáról hozza a hírt: nagyszerű, mondja. Ilyen lelkesedéssel rég nem találkoztam. A tavalyi Filmszemle csalódást keltett, idén sem várok semmi újat, ha csak nem a dokumentumfilmek között. A nagy számok rémítenek: miközben tanúi vagyunk a magyar filmgyártás mennyiségi és minőségi válságának, már tavaly is rengeteg filmet fűztek be a fesztivál mozigépeibe. Öt-tíz perces tévéfilmeket, riportmunkák tucatjait.
Tavaly hónapokon át tartott a 3 SAT német kulturális tévécsatorna nagy Bunuel-életműsorozata, néhány régi filmjének restaurált kópiájával s a mester eddig ismeretlen mexikói opuszaival. A Magyar Televízió sem először tűz műsorra Bunuel-filmeket, de a mexikói korszakra kevés fény esett.
Most – a minden Bunuel-sorozatot szinte kötelezően bevezető mitikus első film, az 1929-es Andalúziai kutya után – az El Bruto (A bika) került a sorozat első darabjaként képernyőre. Meglepően hagyományos szerkezet, áttekinthető sémákra épül.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 39 hét
9 év 12 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét
9 év 17 hét
9 év 17 hét
9 év 17 hét
9 év 19 hét
9 év 20 hét
9 év 20 hét