efhá–solt [F. Havas Gábor–Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Milyen főszerkesztő úrnak lenni?

V. B. A.: Szuper. Van egy jó csapat, akikkel lehetne valamit csinálni, és még mindig itt vagyunk ebben a kétheti szériában tocsogva. Ebből kellene valahogy kilendülni.

Beszélő: Hogyan?

V. B. A.: Jelen pillanatban Magyarországon a HVG-t leszámítva nincs politikai hetilap. Ugyanis a többi, beleértve a szeretve tisztelt Beszélőt is, nem újszerű újság.

Mi a Narancsnál azt a hanghordozást szeretnénk valahogy továbbvinni, amit „narancsos” stílusnak kereszteltek el az olvasók. Ugyanakkor profi újságot szerelnénk csinálni.

Beszélő: Úgy érted, hogy információk legyenek benne?

V. B. A.: Igen, információk és nem csak az, hogy okos ember az íróasztala magányában eldönti, milyen legén a világ folyása. A magyar médiában a korábban cenzúrázott lapcsinálás átfordult normál újságírásba, ugyanakkor megjelent egy – mondhatnám, ha nem utálnám a szót – alternatív újságírás. Kicsit személyesebb hangú. Megvannak a maga amerikai, nyugat-európai és magyar előképei. Valami ilyesmit szeretnénk csinálni, de úgy, hogy fogyasztható legyen, és tulajdonképpen életformává tudjon válni. Szóval, ha rászokik valaki, kelljen neki, mint a drog.

Beszélő: Milyen közönségre számítotok ebben?

V. B. A.: A reklámszakemberek célcsoportokat szoktak meghatározni. Mi azokat az embereket képzeljük, el célcsoportnak, akik talán egy bizonyos korosztályhoz tartoznak, mondjuk, a tizenévesektől a negyvenévesekig bezárólag.

Beszélő: Feljebb már tilos?

V. B. A.: Ötven… Olyan embereket képzelünk, akik nyitottak…

Beszélő: Infantilisak…?

V. B. A.: Szóval nyitott, nyugatos értékeket követő s remélhetőleg humorral rendelkező olvasókat szeretnénk. A politika nyelve valahogy dagályos. Mi könnyedebben szeretnénk megnyilatkozni komoly dolgokról. Azért nem hanyagolnánk el a mélységeket, de egy csomó dolog van ebben az országban, amit csak karikírozni érdemes. Jó fegyver az, hogy ha az iróniát és szarkazmust úgy viszik bele az újságírás nyelvébe, hogy rámutat: minő parányi is az ember, micsoda kicsinységek, micsoda kicsinyességek vannak itt. Most már implicite elárultam, hogy hetilap szeretnénk lenni. Mostanáig a Narancs csak politikailag vájtfülű és tűz közeli embereknek mondott igazán sokat – ezen szeretnénk oldani. A kulturális rovatban egy picit nyitni, nemcsak a szubkulturális és az underground dolgokkal foglalkozni. Szeretnénk csinálni egy életmód rovatot, azoknak, akik élhetőbbé akarják tenni az életüket Magyarországon vagy Budapesten. Tematikus mellékleteket fogunk csinálni minden számban.

Beszélő: És mi lesz a pénzzel? Mert azt csiripelik a verebek, hogy a Liberation-üzlet kútba esett.

V. B. A.: Ez nem egészen pontos így. Való igaz, hogy a Magyar Narancs immáron másfél éve tárgyalásban van a Liberation című párizsi lappal. Erről az újságról azt kell tudni, hogy a 70-es évek elején alakult poszt-hatvannyolcas, Soixante-Huitard lap volt, lázadó szellemiségű, az akkori idők divatjának megfelelően újbalos újság. A ’89-es lendületben azt találták ki, hogy csinálnak egy leányvállalatot, ami különböző kelet-európai dolgokat fog támogatni, tulajdonokat szerez és kialakítja a maga közép- és kelet-európai networkjét. Valóban létre is jött ez a vállalat 10 százalékos Liberation befektetéssel, a többit pedig a Liberation stratégiai befektetői adták bele. Különböző projektjeik voltak, Magyarországon egy nyomda és a Magyar Narancs lett volna, Lengyelországban a Gazeta Wyborcza, Csehszlovákiában …Noviny, Bukarestben egy sajtóközpontot is elkezdtek építeni. Most az a baj, hogy mintha ez az „Euro-Libé” nem állna olyan jól. Júniusban aláírtunk velük egy szándéknyilatkozatot arról, hogy két-három hónapon belül felállítjuk azt a gazdasági társulást, amelyik kiadná a Magyar Narancs hetilapot. Megszabtunk egy határidőt, december 1-jét, hogy eddig tartjuk érvényesnek a szándéknyilatkozatot. Ez a határidő letelt, a pénz a franciáktól nem érkezett meg.

Beszélő: Vajon miért?

V. B. A.: Nacionalizmus, etnikai, törzsi, akármilyen gyűlölségek – mégiscsak zűrös hely ez a Közép- és Kelet-Európa, balhés, nem biztos, hogy itt érdemes belekezdeni bármibe. Én ezzel magyarázom, hogy Kelet-Európa gazdaságilag, de nemcsak gazdaságilag, hanem intellektuálisan is kevésbé lett szexi hely, mint két évvel ezelőtt.

Beszélő: S akkor hogyan tovább?

V. B. A.: Azért mi nem mondtunk le arról a tervünkről, hogy hetilappá váljunk, s ezt egy kiadói részvénytársaság útján fogjuk megvalósítani. Egyrészt szeretnénk nagyobb intézményi befektetőket szerezni ehhez, másrészt pedig valami olyasmit akarunk csinálni, ami Magyarországon még nem nagyon volt. Ki fogunk bocsátani olvasói részvényeket, ami azt jelenti, hogy a Magyar Naranccsal a liberális vagy ellenzéki sajtóval szimpatizáló magánszemélyeknek lehetőséget biztosítunk arra, hogy viszonylag kis címletű, kétezer forintos részvényeket vásároljanak. Szeretnénk, ha minél többen vásárolnának ebből.

Beszélő: Ha kibocsátjátok ezt a részvényt, biztos, hogy minden unokánk születésekor veszünk egyet. Ezt eltehetik. A magyar történelem egy nagyon jelentős kis darabkáját vásároljuk meg nekik ezzel. De induljunk ki abból, hogy mennyi jelenleg egy számon a veszteségetek.

V. B. A.: Sok.

Beszélő: Van ma Magyarországon olyan kulturális élet, amire egy új lapot lehet alapozni?

V. B. A.: Azért valami van. Az ismerőseim mondják, mert én az időm nagy részét azzal töltöm a rohangálás mellett, hogy olvasom ezt a hülye sajtót. Szóval, az ismerőseim azt mondják, hogy soha ennyi jó könyvet nem adtak ki Magyarországon, soha ennyi jó filmet nem játszottak, egyre naprakészebb a kulturális kínálat, nyugati értelemben.

Beszélő: Tehát a könyv, a mozi. És a többi?

V. B. A.: A kultúrában történt egy nagyon fontos váltás. A néhai Aczél György által irányított magyar kultúráiét idején a 60-as, 70-es években született egy csomó nagy mű. Filmek, könyvek. Sok minden azért lett nagy mű, mert volt politikai felhangja. Nem hiszem azt, hogyha valaki írna egy remek MDF-ellenes regényt, akkor az most iszonyú siker lenne…

Beszélő: Szóval azt mondják a barátaid, hogy most van kultúra, annak ellenére, hogy annyira nincs pénz?

V. B. A.: Mondok egy példát, a kultúrpolitika – ezt is borzasztó szónak tartom – kétféle támogatási rendszert talált ki a világban. Az egyiket nevezzük mondjuk francia, a másikat amerikai típusúnak.

A francia típusú az, ahol a számomra egyébként nagyon szimpatikus Jacques Lang, Mitterand kultuszminisztere – aki mondjuk egy szuper-Aczél György, támogat egyszemélyben. Megalomániás kultúrmecenatúra folyik, iszonyú költségekkel, állati jó dolgokat csinálnak, de azért sok marhaságot is.

Ez az egyik fajta.

A másik: van egy National Endowment For Art nevű pénzosztó hely, amely ahhoz képest, hogy mi pénz folyik be a kultúrába Amerikában, praktikusan semmit nem jelent. Tehát Amerikában magánalapítványok támogatják a kultúrát.

Beszélő: A felvetés jó, csak nincs magánpénz.


V. B. A.: Nincs magyar pénz! Tessék külföldi pénzt szerezni rá. És persze világszínvonalon alkotni.

Beszélő: Térjünk vissza a Narancsra!

V. B. A.: Szeretnénk, ha politikailag is egy mértékadó lappá válnánk. Kitörünk ebből a publicisztikai gettóból. Valami olyasmit kellene megcsinálni, ami Magyarországnak abszolút nincs. Úgy hívják, hogy Investigating Journalism, tehát oknyomozó, utánamenős újságírás.

Beszélő: Miért nem csinálja ezt a Beszélő?

V. B. A.: Jó, a Beszélő csinál valami ilyesmit, de ezt egy kicsit, hogy mondjam… jobban szeretnénk csinálni.

Beszélő: Hogy-hogy jobban?

V. B. A.: Olyasmit fogunk csinálni, amit a franciák dossier-nek hívnak. Ez pénzigényes dolog, sok a járulékos költség. Ki kell törni abból, hogy a magaspolitika felhőrégióiban különböző pletykákra vadászunk. Vidéken vagy külföldön utánamenni valaminek, ezt megírni. Csatlakozó interjúk, kemény adatok.

Beszélő: Mi is olyanról igyekszünk írni, tudósítani, amiről többet tudunk mint egy szokványos riporter.


V. B. A.: Szóval azt hiszem ez is gond manapság Magyarországon. Az újságírásban háromféle ember dolgozik jelenleg: az egyik, aki világéletében újságíró is volt, és tudja hogy kell bekapcsolni egy sajtótájékoztatón a magnót, és ha fölvesz egy félórás anyagot, akkor megcsinálja a három flekket. Egy. Kettő: aki írói munkássága részeként újságot ír, ez megint csak más igénnyel lép fel, mint az, hogy az újságírás legfontosabb feladatát, a tájékoztatást teljesítené. A harmadik pedig: kutatói munkássággal a háta mögött valamiféle teoretikus attitűddel közelíti meg a témát, ami nem feltétlenül rossz, csak szerintem Magyarországon nagyon nagy szükség volna arra, hogy legyen egy olyan új újságíró generáció, amely a médiát, ami egyre fontosabb lesz Magyarországon, hivatásnak gondolja, és ismeri ennek a szakmának a fortélyait – mert ez egy szakma. Nagyon fontosnak tartom, hogy sok közép-európai országgal ellentétben Magyarországon baromi jó hagyománya van az újságírásnak, csak el kell felejteni az utóbbi 30-40 év abszolút szürkeségét. Ha valaki 20-as, 30-as évekbeli vagy akár a múlt századi sajtótermékeket lapozgat, állati jó dolgokat talál. Olyan újságírók voltak itt, mint Zsolt Béla, meg Ignotus Pál meg sorolhatnám. Ez egy fontos hagyomány.

Beszélő: Hadd tudjuk meg, miből lesz az új, profi újságíró-generáció! Mit csináltál előéletedben?

V. B. A.: Hát voltam általános iskolás, középiskolás, egyetemista Szegeden és Budapesten, a jogi karon.

Beszélő: Mit csináltál ’84-től kezdve?

V. B. A.: Korábban kezdeném, 1980-ban kirúgtak a szegedi egyetemről, antikommunista hőzöngést hajtottam végre. Az MSZMP-re tett dehonesztáló kijelentések miatt egy évre felfüggesztettek mint hallgatót, és utána aláíratták velem azt, hogy nem Szegeden folytatom a tanulmányaimat. El akartam menni idealizmusból a MAHART-hoz hajósnak, és reméltem, hogy remek kalandjaim lesznek, de az előző munkahelyem, a szegedi egyetem nem javasolt, azt mondták, hogy biztos disszidálni akarok. Ez 1981-ben történt. Tele volt a lelkem a Szolidaritással. Mindenki mondta, hogy írd meg, de nem írtam meg egy sort sem. Arra viszont rájöttem, hogy a magyar munkásosztályt nem vonzza a szakszervezeti építés vágya, és ezt a mai napig is látom.

Beszélő: Eleged lett a munkáséletből…


V. B. A.: Nem lett elegem, de visszamehettem az egyetemre, elvégeztem. Elég hamar rájöttem arra, hogy nem akarok ügyvéd lenni és hasonlók. Elkezdtem szociologizálni és egy TMB ösztöndíjam volt három évre, ami tulajdonképpen a meghosszabbított gyermekkort jelentett, olvasgattam. Dolgoztam utána pár hónapot Bécsben, egy társadalomtudományos sóhivatalban. Korábban már megpályáztam egy British Council ösztöndíjat, akkor 1988-ban 4-5 hónapot voltam Angliában, az essexi egyetem szociológiai tanszékén. Elég sokat bejártam Londonba, és ott a BBC és Krassó Gyuri környékén mindenfélét csináltam. Fordítgattam Krassó ’56-ról írt könyvét angolra, azután hazajöttem.

Beszélő: A forradalomba.


V. B. A.: Nagyon rosszul éreztem magam 1988. március 15-én Angliában. Mondtam az egyetemi kollégáimnak, hogy figyeljék meg, a holnapi újságban lesz valami Magyarországról. Azt kérdezték: Mi van Magyarországon Saint Patrick napján? – Saint Patrick napján az írek ki szoktak tűzni egy salátát. Eszem a Jackie Potatoest, héjában főtt krumpli sajttal, borzasztó találmány, ahelyett, hogy otthon lennék, meg minden, Kádár Jánost leváltják, és nagyon ki voltam akadva. Egyszer átjátszottam magam Párizsba, és elmentem a ’88-as ottani Père Lachaise-i Nagy Imre-temetésre, és aztán hazajöttem. Állásnélküliség, ez-az, volt az Oral History-hoz egy Soros-ösztöndíjam, interjút csinálgattam munkástanácsos emberekkel, Fónay Jenővel, meg mit tudom én. Utána meg mindenféle politizálgatások kezdődtek. Hát igen. 1988-ban már Fidesz-tag lettem, SZDSZ-tag lettem, Nagy Imre-temetési sajtófőnök lettem, viszonylag sokat utazgattam, a Fideszben külügyi dolgokat csináltam. ’89 őszén pedig már megalakult a Magyar Narancs.

Beszélő: Életed összeforrt a Magyar Naranccsal.

V. B. A.: Igen, mondhatjuk. Azután tavaly ősszel voltam Amerikában, különböző lapoknál, New Republic-nál, ami egy liberális washingtoni vélemény-magazin, azután dolgoztam egy hónapot a New York Times-nál, meg voltam egy New York-i alternatív lapnál, a Villages Voice-nál.

Beszélő: Egy kicsit politizáljunk. De mielőtt politizálunk, meséld el, hogy szoktad-e olvasni a Beszélőt?

V. B. A.: 1981 óta nagy olvasója voltam a régi Beszélőnek. 1986-ban megpróbáltam a Beszélőben cikket publikálni, egy Fejtő Ferenc-interjút vittem Kis Jancsinak, aki nagy örömmel vette, de még nagyon újdonász voltam, szerkesztetlen szöveg volt, és Kis János azt mondta, hogy hát igen, kicsit kusza meg minden. Végül nem jelent meg, ez fosztott meg attól, hogy a 80-as évek közepén illegális hős legyek.

Beszélő: És most?

V. B. A.: Úgy gondolom, nem mondok újat, hogy jobbnak tartom magunkat a Beszélőnél.

Beszélő: Igen? Miért?

V. B. A.: Azt hiszem egy újságnak az is fontos, hogy szórakoztató legyen. A Beszélő nagy előnye, hogy hetilap, mi pedig kétheti lap vagyunk, a Beszélőre rá lehetett szokni, a Narancsra még nem annyira, dehát ez nem sokáig lesz így.

Beszélő: Esetleg anyagilag kinyíródunk mind a ketten.

V. B. A.: Akkor majd megpróbáljuk máshonnan meg másképp, szamizdatként meg mit tudom én, valami majd csak lesz. Nem osztom a generálpesszimizmust. Persze annyira optimista sem vagyok a jövőt illetően.

Beszélő: Máris a politikánál vagyunk. Generálpesszimizmusról szó sincs.

V. B. A.: Nézzétek – ha kiderül az, hogy a Magyar Narancs egy állati jó és profi lap, akkor, szóval nem is szívesen veszem a számra, nem tűnik konkurenciának egy Magyar Fórum vagy egy Ring, szerkesztetlen, ostoba, gyatra dolgok.

Ha mondjuk, megnézed a nagy tőkeinvesztícióval beindult kormánypárti lapokat, ha megnézed az Új Magyarországot és azt a szakmai hozzá-nem-értést, ami ott folyik – mérhetetlenül unalmas, szóval szörnyű erőfeszítés elolvasni. Hetente el szoktam olvasni ezeket az egyéb dolgokat, amiket említettem, de az Új Magyarországot nem tudom, ennyi időm nincs. De ha megnézed a Magyar Nemzetet, elképedsz, hogy egy nagy hagyományokkal rendelkező lapot így lehet lerohasztani szakmailag is. Azt gondolom, hogy Magyarország azért nem olyan stupid hely, hogy az emberek ne jönnének rá, hogy mi az, ami jó és mi az, ami rossz. Pl. a HVG hogy tartja a példányszámát! A Magyar Nemzeté pedig töredékére esett vissza, ha jól tudom. Ebben nemcsak az van, hogy bárgyú kormánypárti szövegeket kezdtek el közölgetni, hanem az is, hogy borzasztó rossz lapot csináltak, jó újságírók nem dolgoznak ilyen bárgyúságokat közlő lapnál.

Beszélő: Kicsit politizáljunk. Hívószó: nem osztod a generálpesszimizmust, bár nem is vagy túlságosan derűlátó.

V. B. A.: Nem, mert mitől lennék. Komolyan hiszem, hogy Magyarország sokkal modernebb és sokkal felvilágosultabb annál, mint amilyen a kormányzata és amilyenek ezek a kormányzati véleményalakítók. Ahogy nézem, az emberek többsége nem veszi be ezt a maszlagot. Az embereket a nyugatos értékek érdeklik, sajnos nem annyira a szabadság, mint a fogyasztás, de azért ez is valami.

Beszélő: Le fogják szavazni a kormánypártokat a legközelebbi választásokon?

V. B. A.: Nekem erre van egy koncepcióm, hogy miért választották meg a kormánypártokat. Be kell vallanom, hogy nagyon ügyesen politizáltak. Mert addig, amíg bizonytalan volt a helyzet, 1989 október–novemberéig amíg az akkori hatalommal való együttműködés, koalíció volt, addig azt tudták sugallni, hogy itt megrázkódtatásmentes változás lesz. Ennek volt előtörténete is, a korábbi népi ellenzék. Paradigmatikus megnyilvánulásnak tartottam 1988 novemberében a Hitel c. folyóirat beköszöntőjében Csoóri Sándor írását, amely a Hitel 10 éves nem-történetéről szólt. Borzalmasnak találtam, hogy nem szamizdatként, hanem előszobázással, kilincselgetéssel próbált meg csinálni valamit. 1989 decemberétől, a népszavazás után kemény, radikális, antikommunista fordulat, amikor jött az őszi nagytakarítás meg minden, és aztán „semmi sem drága” alapon, amikor összedőlt egy világrendszer, utána már vidáman, különösebb bátorság nélkül lehetett kommunistázni, és ehhez még hozzájött valami nagyon tragikus, mégpedig a marosvásárhelyi pogrom. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy az minimum 3, de esetleg 5 százalékot hozott akkor a legpirosfehérzöldebbnek látszó pártnak. Azt hiszem ez valahogy így történt. Szóval ezt azért nem volna szabad elfelejteni.

Beszélő: Ez mind igaz, de ellentmond annak, hogy az emberek, a választók nyugatos értékeket kergetnek.


V. B. A.: Azért ez is egy ambivalens dolog. A Nyugat azért nem Hollandiát vagy Amerikát jelenti, hanem elsősorban Ausztriát. Szerencsésnek érzem magam, hogy élhettem Bécsben egy darabig, hogy tisztában vagyok annak a társadalomnak a mérhetetlen frusztrációival és begyöpösödött provincializmusával, ami olyan mint ez, sok esetben még rosszabb is. Annyival praktikusabb, amennyiben a pénz megolajozza a működését. Ausztriát én inkább Németország karikatúrájának tartom.

Generáloptimizmus vagy generálpesszimizmus – szóval én azt hiszem, hogy ezek a mi kormánypártjaink megverhetők a következő választásokon. Engem az keserít el ezzel kapcsolatban, hogy nem látom még igazán, hogy ki az, aki meg tudná őket verni. Az jó volt, ha Lengyelországgal vagy Csehszlovákiával hasonlítjuk össze, hogy itt viszonylag korán kialakult egy kevésszereplős, kezelhető pártstruktúra, de az óriási negatívum, hogy a pártok viszont önmagukban kialakulatlanok Magyarországon.

Jó volna, ha ez a tisztázódás a következő választásokon végbemenne, kiderülne mindegyik pártról, hogy micsoda – voltaképpen, és úgy alakulnának a választási eredmények, hogy ne ez a premodern konzervativizmus nyerjen. És ami nagyon aggasztó, hogy ehhez a belpolitikai őrülethez, ami Magyarországon van, borzasztó ingatag külpolitikai környezet csatlakozik. Egy olyan környezetben, ahol bármelyik pillanatban tragikus dolgok történhetnek, egy ennyire kialakulatlan magyar politika – ez elszomorító, és nem sok jóval kecsegtet. (…)

Beszélő: Köszönjük!

• Belföld