Eörsi László

Nyomtatóbarát változat

1989 előtti kádárista kiadványok, dokumentumfilmek szerzői a forradalmat lényegében azonosították a Köztársaság téri népítélettel. A rendszerváltás óta viszont igen népszerűtlen feladattá vált a forradalom árnyoldalait feleleveníteni.

De mégsem volna helyes megfeledkezni arról, hogy bizony előfordultak olyan cselekmények, amelyek – kisebb-nagyobb mértékben – ártottak a forradalom tisztaságának. Kü­lö­nö­sen az önbíráskodásokra gondolunk, amelyekről köztudott, hogy minden forradalomban előfordultak, és 1956-ra ez csak kevéssé volt jellemző.

Az alábbiakban elsősorban olyan erőszakos tettekről lesz szó, amelyek nem a szembenálló fél leküzdésére irányultak, hanem a fegyvertelen vagy már lefegyverzett valós vagy vélt ellenség megsemmisítésére vagy súlyos bántalmazására. Néhol – különösen Kelet-Magyar­or­szág egyes régióiban – még súlyos antiszemita kilengések is előfordultak, részint hagyományos rasszizmusból fakadóan, részint amiatt, hogy a sztálinisták és a zsidók között egyenlőségjelet tettek. Egészen más kategóriába tartoznak azok az áldozatok, akiket november 4-e után a forradalom elárulásával, spicliséggel vádoltak – többnyire alaptalanul – az egyre rosszabb fizikai és lelkiállapotba kerülő ellenállók. Voltak még korábbi sérelmekért történő leszámolások és gondatlanságból elkövetett súlyos balesetek is. Előfordultak köztörvényes gyilkosságok is, mégpedig – bármennyire képtelennek tű­nik – olyan elkövetőkkel, akik egyébként bátran kivették részüket az ország demokratizálódásáért és függetlenségéért folytatott küzdelemből.

Népítéletek

A népharag a kommunista rendszer funkcionáriusai, de még inkább az államvédelmi tisztek, beosztottak ellen irányult, s ez – a csaknem évtizedes szörnyű terrort figyelembe véve – érthető.

A legsúlyosabb önbíráskodás október 30-án, a Köztársaság téren zajlott. Az utca a Budapesti Párt­bizottság épületét a sztálinista erők még megmaradt bázisának tartotta – nem is egészen alaptalanul. Bár a téren mind nagyobb számban összegyűlő tö­meg egyik tagja sem tudott arról, hogy a pártépületben a pártfunkcionáriusok és a „vendégségbe” érkezett kato­natisztek napok óta az „ancien regime”-hez hű munkásmilíciákat szervezik.

Miután a zömében VII–VIII. kerületi felkelők – katonai páncélosok tévedésből nyújtott támogatásával – letörték a védők ellenállását, súlyos leszámolás vette kezdetét. Ennek első lépése az volt, hogy azonnal lekaszabolták az épületből fehér zászlóval kilépő Mező Imrét és két katonatisztet. (Közvetlen bizonyíték van arra, hogy ezt a felkelők tették, való­szí­nűleg Mesz János „Tuskólábú” corvinista parancsnok ve­zény­letével, és nem Mező beosztottai, ahogy ezt a mí­toszgyártók – nem kis sikerrel – bedobták a köztudatba.) Ezt követően a felajzott tömeg a lefegyverzett védőket, sőt a nőket is súlyosan bántalmazta. Egyeseket halálra vertek, másokat agyonlőttek. Nagyszámú sebesült mellett kb. 20 főnyi áldozata volt ennek az őrjöngésnek, legtöbbjük 21–23 éves államvédelmi sorkatona. Sok tetemet még meg is gyaláztak. Kimagaslóan ez volt a forradalom idején a legnagyobb méretű leszámolás, amelyről – a nyugati fo­tó­sok jóvoltából – az egész világ értesülhetett. Nem szabad megfeledkezni azonban arról sem, hogy jó néhányan emberiességből jelesre vizsgáztak, amikor önmaguk biztonságát kockáztatva számos embert kimentettek a lincselők kezéből. És arról sem, hogy a forradalmi vezetők, a sajtóorgánumok azonnal élesen elítélték a brutalitást.

Október 26–27-én egy-egy nyugat- és kelet-magyarországi városban egyaránt előfordult, hogy a felhevült tömeg támadásának, majd bosszújának hatósági személyek estek áldozatul. Mindkét esetet azonban gyilkos sortűz előzte meg.

Mosonmagyaróváron 26-án a határőrlaktanya előtt felvonuló fegyvertelen tüntetőket a határőrök vették célba. Az eredmény: 52 halott és 86 sebesült. Ezt követően a tömeg körülvette a laktanyát, másnap a tanácsházát, majd a kórházat, mindenütt bűnösöket keresve. Összesen három határőrtisztet lincseltek meg, azért csak ennyit, mert a többieket elmenekítették. (A mentésben elsősorban Földes Gábor, a győri színház rendezője jeleskedett.)

Miskolcon a rendőrkapitányság előtt mind na­gyobb tömeg követelte a lefogott diákok szabadon bocsátását. A helyzet mind feszültebbé vált, míg végül az őrség tüzet nyitott a tüntetőkre. Hárman meghaltak, többen megsebesültek. Az üzemekből érkező fegyverekkel a tömeg ostrom alá vette a rendőrségi objektumot, amely nem sokáig tartott ki. Hat belügyi tisztet azonnal meglincseltek. A hetedik Freimann Lajos kereskedő lett, aki akkor vált „piszkos zsidóvá”, amikor szót emelt a kegyetlenkedések ellen. Másnap a megyei tanács épületénél folytatódott a sortűzért felelősök keresése, ekkor egy rendőr törzsőrmestert öltek meg.

Október 25-én a VIII. kerületi Práter utcában az ÁVH-s, rendőri erők összecsaptak a felkelőkkel. Amikor a belügyiek megkezdték a visszavonulást, Brodorics Ferenc ÁVH-s százados a tömeg kezébe került: kidobták egy lakás ablakából, majd halálra verték. Kis híján így járt Filó Imre ÁVH-s tiszt is, ő a bántalmazástól elvesztette az eszméletét.

A fent említett népítéleteket egy-egy súlyosabb fegyveres esemény előzte meg. Több olyan esetet ismerünk azonban, amelyekben enélkül is „büntetett” a tömegharag.

Október 31-én a nemzetőrök bekísérték Tóth Ferenc államvédelmi századost a VI. kerületi Eötvös utcai bázishelyükre. Az utcán összeverődő tömeg azonban a kiadatását követelte. A mind fenyegetőbb hangulattal szemben a nemzetőrök nem láttak esélyt: Tóthot a tömeg halálra verte, majd tetemét felakasztották a Nagykörút és az Aradi utca sarkán.

Ózdon, október 29-én, arra a megalapozatlan hírre, hogy az ÁVH-sok sortüzet lőttek a tömegre, elszabadultak az indulatok. Horning Ferenc ügyészségi nyomozónál a civil fegyveresek pisztolyt találtak, ezért a munkástanács épületébe vitték. Az egyre szaporodó tömeg ítélkezni akart Horning felett, és amikor már a munkástanács vezetői is veszélybe kerültek, kiadták a nyomozót. Horningot agyonverték és a „Ka­szinó” előtti téren felakasztották. Ezzel egy időben civil fegyveresek a munkástanács épületébe akarták bevinni Horváth József ÁVH-hadnagyot, és a határőrök, gépkocsin, Cs. Nagy Zsigmond rendőr századost. Ám a tömegből mindkettőjüket felismerték, és ugyanarra a sorsra jutottak ugyanott, mint Horning.

Kiskunmajsán, október 26-án, az összeverődött tömeg mindinkább radikalizálódott. Különösen a tanácselnök, a párttitkár és a begyűjtési hivatal volt vezetője megbüntetését sürgették. Közülük a legutóbbit, Neményi Józsefet sikerült elfogniuk, akit meglincseltek.

A Pest megyei gyóni nemzeti bizottság december 10-éig megőrizte irányító szerepét, ekkor azonban a hatalom elhatározta, hogy visszaemeli pozíciójukba a kádereit. A tanácsházán folyt a tárgyalás, miközben a főtéren összeverődött a tömeg, amelynek több tagja hamarosan benyomult a tanácsterembe is. Ott az MSZMP járási vezetőjére, Biksza Miklósra támadtak, aki igyekezett elmenekülni, s eközben megsebesítette az egyik támadóját. Az utcán azonban utolérték, megverték, majd Kövecses Ferenc agyonlőtte a pártfunkcionáriust.

Személyes leszámolások

A Pest megyei Kakucson október 28-án este Rizmajer József, Harazin János és Bobák József az italboltból leszámolásra indultak. Miután a falu három elöljárójának házát megrongálták, Gavló József tsz-elnököt megkéselték.

Láng Sándor és Micsinai István pesterzsébeti nemzetőrök november 4-én egy lista alapján keresték fel az előállítandó személyeket. Láng egy pincében lelőtte az MSZMP szervezésén fáradozó Turner Kálmánt, aki valószínűleg korábbi haragosa volt.

Csepelen október 26-án a felkelők Kalamár József tanácselnököt keresték, részint azért, mert elterjedt az a valószínűleg megalapozatlan hír, hogy ő a felelős egy tüntető két nappal korábbi haláláért. A királyerdei Sorn Károly vezette csoport rá is talált egy iskolában a bujkáló tanácselnökre, akit végül Bódi József tarkón lőtt. A holttest még napokig he­vert meggyalázottan, mert nem engedték elhantolni. Ugyanekkor egy másik fegyveres osztag is kereste Kalamárt, de tagjainak figyelmét felkeltette, hogy az általuk ismeretlen Bordás András, Kossuth-díjas esztergályos menekül előlük. Üldözőbe vették, és eközben egyikük – Nagy József – elsütötte fegyverét, amely­nek lövedéke azonnal megölte Bordást. (Csepelen egy orvlövés is halált okozott: 27-én, amikor a csepeli gyári őrség és a felkelők között rendkívül feszült helyzet alakult ki, és az őrség megerősítésére érkezett Kupper Béla századost, volt partizánt, amikor a tömeghez kívánt szólni, valaki lelőtte. Hozzá kell tenni, hogy az ÁVH-s orvlövészek jóval több tragédiát okoztak a forradalom idején.)

Voltak másutt is olyan leszámolások, amikor a tettesek nem ismerték az áldozatukat.

A fegyverszünet életbelépésekor Fejes József Tibor corvinista nemzetőrtársaival a József körúton a forgalom irányításában segédkezett, majd gépjárműveket, járókelőket igazoltatott. Október 30-án, a Rákóczi téren agyonlőtték Balassa János ÁVH-s főhadnagyot, mivel fegyvert és BM-es igazolványt találtak nála.

Amikor az esztergomi 51. légvédelmi tüzér­osztály november 4-én harcba szállt a szovjet és a ma­gyar államvédelmi erőkkel, számos civil felkelő csatlakozott hozzájuk. A felkelők elfogtak, majd agyonlőttek két államvédelmi tisztet, Murinai János századost és Lajtai András alhadnagyot.

A foglyok megölése

A felkelőcsoportok számos ÁVH-s és pártfunkcionárius foglyot tartottak őrizetükben (akik egyébként rendszerint ugyanazt az ellátást kapták, mint fogva tartóik) – különösen a corvinisták (mintegy 60 főt), de még inkább a Széna tériek (mintegy 150 főt). Ez voltaképpen nemzetőrségi feladatuk volt, hogy elejét vegyék az önbíráskodásnak. Talán ez az a szempont, amelyben leginkább tisztelettel adózhatunk a forra­dal­márok kegyességének. Szidták, fenyegették ugyan, de a legritkább esetben bántalmazták a foglyokat. (A Széna téri foglyok közül kettőt vertek meg, a Práter utcában, miután az őr ittasan megütötte az egyik rabot, azonnal leváltották és lecsukták a vétkest.) Természetesen mindegyik csoportban bőven akadtak olyanok, akik le akartak volna számolni a foglyokkal, csakhogy szembeszálltak velük az erősebbeknek bizonyuló vezetők és híveik. (A megtorló hatóságok mégis a VIII–IX. kerületi felkelőket vádolták Izsó István, Kónya Lajos, H. Kovács István ÁVH-s tisztek likvidálásával. Izsó törzsőrmester a Práter utcaiak fogságában megbetegedett, november 3-án kórházba szállították, de onnan ismeretlenek elhurcolták és agyonlőtték. Kónya alhad­nagyot a Ferenc téri felkelők ejtették foglyul, de ott nem ölték meg, mert akkor nyilván lenne erre valamilyen utalás. Kónya eltűnt, még az sem teljesen kizárt, hogy emigrált. H. Kovácsot pedig november 4-én a Corvin köziek – a többi foglyukkal együtt – sza­badon engedték. A közelben, egy pincében bújtak el, és éjszaka, amikor megkíséreltek kijutni, H. Kovácsot halálos lövés érte. Jó okunk van feltételezni, hogy szovjet egységek voltak a tettesek, mert ekkoriban a térségben mindenre lőttek, ami mozgott.)

Ám a Szabad Nép-székház fegyveresei meggyilkolták két foglyukat. Sarkadi István ügyész és Fodor Pál államvédelmi főhadnagy a szovjetek intervenciójáig a Práter utcaiaknál voltak őrizetben. Ekkor a töb­bi fogollyal együtt szabadlábra kerültek, de a Nép­színház utcában a „szabadnépesek” ismét elfogták őket. (Az egyikük, Preisz Zoltán azonnal felismerte az ügyészt, aki korábbi perében a vád képviselője volt.) Az éjszaka Pálházi Ferenc osztagparancsnok és „Góliát” agyonlőtte őket egy kapualjban.

A fegyelmezetlenség áldozatai

Gábor Péter újpesti nemzetőr november 4-e után is ellátta a szolgálatát. 6-án megállásra szólított fel egy férfit – Ürögi János vasöntőt –, és mivel az ennek nem tett eleget, rálőtt, és halálosan megsebesítette.

A Pest megyei Nagykátán november 5-én Gyö­re László, aki annak idején a tsz-szervezést irányította, felszólította a nemzetőrséget, hogy hagyják el bázi­su­kat, a rendőrség épületét, majd a szovjetekkel fe­nye­­­ge­tőzött. Egy Laukó nevű nemzetőr dulakodni kezdett Györével. Laukó társa, Czakó András szét akarta vá­lasztani őket, de eközben géppisztolya elsült, és halálos sebet ejtett Györén.

Számos olyan esetről tudunk, amikor a felkelőcsoportokban szakszerűtlenül, gondatlanul viselt fegyver a kezelőjének akarata ellenére működésbe lépett, és sebesüléseket, sőt halált okozott.

A gyanakvás áldozatai

November 4-e után Palotás József parancsnokságával egy 40-50 fős volt Baross téri részleg az egyik Landler Jenő utcai lakásban rendezkedett be, hogy folytassa a fegyveres ellenállást. Hamarosan két mentős csatlakozott a csoportjához: Bognár Ottó és Futácsi Endre. Ők ketten besúgással vádolva egymást, összekaptak. Rövid időn belül azonban Futácsi mind gyanúsabb lett az egész csoport előtt, és egy óvatlan pillanatban Bognár, a parancsnokkal együtt, lefegyverezte, majd két felkelővel a Városligetbe kí­sér­te, ahol agyonlőtte. Valószínűleg a gyanú nem volt megalapozott.

November 8-a után Tóth Ilona, a Domonkos utcai kórház felelős vezető orvosa – munkájának ellátása mellett – ellenálló csoportot szervezett, az Angyal István szerkesztette röpcédulák sokszorosítására és terjesztésére. November 16-ától különösen veszélyessé vált a helyzet: a karhatalmisták a Péterfy Sándor utcában számos forradalmárt – köztük Angyalt – letartóztattak. A rendkívül feszült, rémhírekkel terhes atmoszférában Tóth Ilonáék folytatták a röpcédulázást, sőt az Élünk első számának elkészítésére készültek Obersovszky Gyula és Gáli József írókkal. ÁVH-s besúgóként az utcáról odavitték hozzájuk Kollár István szállítómunkást. Olyan egyenruhás fényképet találtak nála, amivel beigazolódva látták a gyanút, és Tóth Ilona két társával, Gönczi Ferenccel és Gyöngyösi Miklóssal megölte az ártatlan, együgyű Kollárt.

A XVIII. kerületi kapitányságon berendezkedő nemzetőrök szívós ellenállást tanúsítottak a szovjet csapatokkal szemben. 8-án az egyik vezető, Molnár Károly a gyanakvó légkörben lelőtte Berki Tivadart, miután ez az árulónak vélt felkelő félreérthetőnek tűnő mozdulatot tett. Utólag sem került elő olyan bizonyíték, ami Molnárék gyanúját igazolná.

November 4-étől a szovjet támadás legkoncentráltabban a Corvin közre és környékére összpontosult. A corvinisták többsége 5-én kora hajnalban, a Víg utcában épített ki új bázishelyet, míg a többiek szétszóródva, megfogyatkozva küzdöttek tovább. Legintaktabb a Kasza János vezette Kisfaludy utcai csoport maradt. Közülük a 17 éves Farkas Árpád vi­sel­kedése gyanússá vált: felmerült társaiban, hogy telefonon kapcsolatban áll a szovjetekkel. Egyesek úgy tudták, hogy egyszer, amikor kivezette az őrséget, eltűntek a vele elindult társai. A parancsnok elrendelte a lefogását, Juhász Imre és Klenovszky István azonban becserkészte és agyonlőtte. Nincs semmilyen adat, ami eldönthetné, hogy igaz volt-e a vád, de sokkal valószínűbb, hogy Farkas vétlen volt.

Angyalföldön, november 4-én a Váci út–Rá­kos­patak kereszteződésénél a Csizmadi Ferenc vezette nemzetőrcsoport szállt szembe a megszálló csapatokkal, amikor az őrség bekísért egy gyanúsan viselkedő foglyot, Rusznyák Lászlót. Miután olyan térképet találtak nála, amelyen különböző bejelölések voltak, ezt elegendő bizonyítéknak tartották arra, hogy kém került a kezükbe, és a parancsnok hozzájárulásával agyonlőtték. Rusznyák azonban ártatlan ipari tanuló volt, és – a periratok szerint – vallásos elmebeteg.

A forradalmi tettek és gyilkosságok

Szabó István november közepéig élelmiszert szállított a még mindig ellenálló mecseki fegyvereseknek. Közülük egy földije, Kovács Sándor elárulta neki, hogy likvidálni készül falujuk párttitkárát és tanácselnökét. Szabó attól tartott, hogy a gyanú majd rá és rokonságára terelődik, de hiába próbálta unokaöccseivel együtt Kovácsot a szándékáról lebeszélni. Ek­kor Kovácsot agyonlőtték, és hulláját elásták.

A csepeli Zsendovics László sokat szenvedett eszményinek távolról sem mondható feleségétől, és a forradalom kitörése után elérkezettnek látta az időt a leszámolásra: 1956. október 27-én megfojtotta, és a holttestet egy társával elrejtette. Sorn Károly csoportjához csatlakozott, amely a csepeli Királyerdőt tartotta ellenőrzése alatt. November 4-étől részt vett a fegyveres ellenállásban, 8-án súlyos sebet kapott, és kórházba szállították.

1956 decemberében Sipos Zsigmond a barátaival elhatározta, hogy folytatják a forradalom vívmányaiért a harcot. Először fegyvert akartak szerezni, majd Maléter Pál kiszabadítását tűzték ki célul. A hónap végétől azonban Sipos, volt börtöntársával, Erdész Józseffel betörések sorozatát követte el, és 1957 januárjában – szintén rablás közben – meggyilkoltak két öregasszonyt. 1957. január 12-én Sipos lelőtte a Nádor utcában Bojti Imre karhatalmista őrnagyot. Később röpcédulákat szerkesztettek, amelyekben a forradalom több demokratikus vívmányát és az ország függetlenségét követelték. Március 15-én városszerte agitáltak, de nem találtak követőkre. Sipos azt tervezte, hogy május elsején – az oroszlányi bányából szerzett robbanóanyaggal – felrobbantja a dísztribünt a pártvezetők alatt.

Gombos László a fegyverszüneti időszaktól az I. kerületi Forradalmi Ifjúsági Szövetség tagja volt, de konkrét mozgalmi tevékenységét nem ismerjük. 1957. augusztus 20-án megölte emigrálni készülő barátját, Edei Jánost, hogy 7000 Ft-ját elvegye.

Fosztogatások

Ha ’56 árnyoldalairól esik szó, helyére kell tennünk a „teljesen tiszta forradalom” legendáját. Valóban meglepően sokan (beleértve a korábbi közbűntényeseket) – főleg november 4-ig – kiálltak a forradalom tisztaságáért, de távolról sem mindenki. A szovjetek második intervencióját követően a morális szempontok jelentős mértékben háttérbe szorultak. A lopások, fosztogatások mértékének megállapítása azonban ma már lehetetlen, még akkor is, ha a leltárhiányok rendelkezésünkre állnak. Számos esetben ugyanis a zavaros helyzetet kihasználva egyes üzemek, boltok, raktárak kezelői is eltulajdonították az árukat.

A megtorló hatóságok igyekeztek a legapróbb tulajdonjogi ügyeket is peresíteni. A forradalmi helyzetben pedig gyakran előfordul, hogy bármi módon szerezni kell élelmet, ruhát, takarót, kötszert, egyebeket. Nyilvánvalóan ez egészen más, mint például a lakások fosztogatása akkor, amikor tulajdonosaik az aknarobbanások elől a pincében keresnek menedéket.

Közismert, hogy a novemberi harcok idején a Divatcsarnok bombatalálatot kapott, és a legnagyobb mennyiségű árut ekkor vitték el. Több forradalmár a Péterfy Sándor utcai kórházba szállíttatta az értékeket, hogy megmentse, mások viszont, alaposan kihasználva a helyzetet, annyi ruhaneműt tulajdonítottak el, amennyit csak tudtak. A retorzió idején mindezt egyformán büntették.

A szerző honlapja: www.eorsilaszlo.hu.

• Befejezetlen múlt

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges