Caius Dobrescu

Nyomtatóbarát változat

Hála az elektronikának, a Provincia egyre inkább azzá válik, amit mindnyájan szeretnénk: fórummá. Olyan tér kezd kialakulni, ahol a véleményeket nyíltan ki lehet cserélni. Mivel Gabriel Andreescu Üllő és kalapács között a polgári nacionalizmus című cikke e-mailen keresztül még megjelenése előtt eljutott hozzám, lehetővé vált, hogy már ebben a lapszámunkban vitába szálljak a szerzővel.

Gabriel Andreescu szerint a „polgári nacionalizmusnak” hagyományai vannak a politikai filozófiában (főképp az angol-amerikaiban). Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a Provincia előző számában megjelent Politikai megoldás-e az alkoholmentes sör? című cikkemben tévedtem, amikor H.-R. Patapievicinek tulajdonítottam a kifejezést. Annak ellenére, hogy bírálata meglepett, hiszen sosem gondoltam azt, hogy a Patapievici úr által használt fogalmaknak ő maga lenne a szülőatyja, újraolvastam cikkemet, és el kell ismernem, hogy megfogalmazásaim jogosan váltották ki Andreescu úr észrevételeit. Megpróbálok mégis visszatérni e témára. Mindenekelőtt azonban le kell szögeznem: tudatában vagyok annak, hogy a nacionalizmus és a liberális modernitás fogalmainak szférája közötti kapcsolatok újraértelmezése hosszas vitatéma lehetne, a „polgári nacionalizmus” kifejezés ugyanis nem fedheti le e vita összes lehetséges megoldási javaslatait, illetve a fogalom nem is rendelkezik egységes és egyértelmű meghatározással.

Patapievici úrra csak futólag hivatkoztam, a hangsúlyt valójában a „polgári nacionalizmus” kifejezés összetákolt, művi, barkácsolt jellegére helyeztem. Ezzel az állítással kapcsolatban Andreescu úr komoly ellenérvet hoz fel, amelyet megpróbálok az alábbiakban összefoglalni. Szerinte nem két fogalom értelmiségi bűvészkedéssel való összehozásáról van szó, hanem a nemzetnek olyan politikai fogalmáról, amelynek gyökerei ha nem is az ókori rómaiakig, de Adam Smithig és Adam Fergusonig nyúlnak vissza. Ilyen értelemben azt állítani, hogy „meghatározása szerint a polgári nacionalizmus a klasszikus nacionalizmus ellentéte”, számomra kissé zavaró, hiszen a nacionalizmusnak éppen a polgári-politikai felfogását tekinthetjük klasszikusnak.

Feltételezve, hogy ezek a dolgok nem ismertek (és be kell látnom, cikkemben okot adtam ezt hinni), Andreescu úr azt a tényt szögezi le a vitában, hogy az angol „nation” és „nationality” szavak elsősorban a habermasi „alkotmányos patriotizmus” kifejezéssel mutatnak rokonságot, tehát ezeknek a szavaknak már nincs semmilyen kapcsolatuk a „föld és vér” típusú közösségekkel. Az igaz, hogy e szavak angol-amerikai értelme különbözik a kontinentális Európában használatos szavak értelmétől, azonban nem csak ezt a tényt kellene figyelembe venni. Emlékeztetnék két dologra: 1) az angol-amerikai politikai hagyomány a „polgári” értékek érzelmi és „organicista” értékekkel való összefonódását is ismeri, nem csupán az utóbbiaknak az „alkotmányos patriotizmus” irányába történő megtisztítását (legalábbis az Edmund Burke-kel kezdődő „konzervatív” gondolkodási irányzaton belül); 2) Franciaországban, ebben a „kontinentális” és az etnicitás kifejezésének erőteljes hagyományaival rendelkező országban például a „nemzetiség” és „állampolgárság” rokon értelmű szavak, nem úgy, mint a közép-európai és főképp a kelet-európai országokban.

Ha már (végre!) megemlítettem Kelet-Európát, rögtön hozzá kell tennem, hogy a jogállam értékeinek és az önazonosság egyre nehezebben uralható szenvedélyeinek összehangolásán fáradozó XIX. századi liberális mozgalmak ellenére, e térségben a nacionalizmus és a polgári éthosz (civizmus) közötti – többek között szemantikai – feszültség továbbra is létezik (e témakörben érdemes lenne Bibó István A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című klasszikusnak számító művét tanulmányozni, illetve elemzését folytatni). Úgy gondolom tehát, hogy a nacionalizmus és civizmus ellentétének a XVII. és XVIII. században érvényes kiiktatásáról nem lehet beszélni olyan történelmi és kulturális kontextusban, amelyben ennek az ellentétnek nagy hagyománya (vagy egyszerűen: tehetetlenségi ereje) van.

Románia sajátos helyzetében a „polgári nacionalizmus” elfogadása kettős ellenállásba ütközik. Egyrészt a háború utáni Németországhoz hasonlóan a nacionalizmus fogalmának kompromittálásáról van szó, ugyanis a fogalom évtizedeken keresztül olyan ideológiai építmény központi íve volt, amely jórészt a náci ideológiához hasonlított. Másrészt Románia etnikai valóságának egyik sajátosságáról is szó van: a román többség elégséges lenne ahhoz, hogy az állam és az intézmények szerkezetének jellegét végérvényesen megváltoztassa, azonban a kisebbségek – elsősorban a magyar kisebbség – részaránya és saját különbözőségének tudata összeegyeztethetetlen a „polgári nemzet” által feltételezett „ideális” homogenizációval. E második tényezővel nem találkozhattunk sem abban a Németországban, amelyben Habermas megfogalmazta „alkotmányos patriotizmusát”, sem azokban a közép-európai országokban, amelyek már NATO-tagok, és viszonylag előrehaladottabbak az EU-csatlakozás folyamatában (Csehország, Magyarország, Lengyelország).

Figyelembe kell vennünk továbbá a fogalomnak az erdélyi magyar értelmiség sorában kiváltott reakcióit is, amelyeket már a Provincia előző számában is olvashattunk. Molnár Gusztáv és Bakk Miklós is szétszedi a fogalmat polgári, illetve nacionalizmus részre, és inkább a másodikban rejlő látszólagos agresszivitás miatt aggódik, mint az első védelmet nyújtó erényei miatt. Véleményem szerint ezek a reakciók abból a gyanúból erednek, mely szerint a „polgári nacionalizmus” nem más, mint a román „tiszta és kegyetlen” nacionalizmus ideáljainak modernizált formában való továbbéltetése. Ez a gyanú máskülönben azokban az erdélyi román értelmiségi körökben is él, amelyek politikailag nem a Vatra Româneascát vagy a Nagy-Romániát támogatják, hanem a demokráciát és civizmust, és amelyek az Erdély jelenét és jövőjét taglaló Molnár Gusztáv-féle posztmodern (poszt-nacionális) elemzésben a román államiságba belenyugodni képtelen magyar kriptonacionalizmus megnyilvánulását látják.

Erdélyben létezik a „polgári nacionalizmus”, de nem annak egységes, hanem román, illetve magyar válfaja (és nyilván itt fel lehetne sorolni más nemzetiségeket is, mindenekelőtt a szász/sváb/német kisebbséget). Meg kell azonban jegyezni, hogy a történelmi valóság talaján a fogalom egyik etnikai közösség számára sem elvont, általánosítható elvek és értékek mentén szerveződő „érzelmi” szolidaritás kifejeződése, hanem inkább egy adott jogrendszeren belül „polgári” eszközökkel megvalósítható, érzelmi felhangokkal telített „etnikai” nemzeti eszmére való törekvés megnyilvánulása. Az erdélyi románok számára ezt a modellt az Erdélyi Iskola képviselte, és a memorandisták valósították meg példaértékűen. A modell továbbra is működik az erdélyi román értelmiség azon körében, amely egyaránt hisz a román nemzeti érdek abszolút elsődlegességében és a modern demokratikus normák legitimitásában. Az erdélyi magyarok számára a „polgári nacionalizmus” gyökerei szintén a felvilágosodás időszakára tehetők (lényeges előzményekkel a reformkorban). Legmarkánsabb megnyilvánulását az 1848-as magyar forradalom liberális irányzatának programjában találhatjuk meg. E szellemiség mában való továbbélését meggyőzően érzékelteti Markó Bélának, az RMDSZ jelenlegi elnökének a közéletben való jelenléte.

A fenti rövid leírással azt akartam nyilvánvalóvá tenni, hogy az Erdélyben létező „polgári nacionalizmus” jellegzetes formái nem tekinthetők az egyes etnikumok közötti köztes elemeknek, de az etnikai különbözőségek semlegesítését/tompítását sem jelzik. A „polgári nacionalizmus” két nagyobb formája feltételez egy közös, a nyilvános vitát a civilitás keretein belül lehetővé tevő szabályrendszert, azonban ezek a formák mint különbözőek csapódnak le a gondolkodásban, és – ahogy már említettem – a kölcsönös gyanúsítgatásból eredő többé-kevésbé összefüggő feszültségeket okoznak.

Mivel meggyőződésem, hogy az átláthatóságra való törekvés, illetve az (elő)feltevések és (ellenséges) (elő)érzetek nyilvánosság elé tárása jelentős lépés a problémák megoldása felé, a Provincia egyik következő számában visszatérek a román és magyar közösségek közötti gyanú működési formáira. Fontos azonban már most leszögeznem, hogy szerintem elképzelhető egy árnyaltabb és nagyvonalúbb kölcsönös megközelítés, hogy közösen képesek vagyunk olyan szimbólumokat, magatartásformákat és fogalmakat (ki)találni, amelyek autentikus közösségbe egyesíthetnek. De kétlem, hogy a „polgári nacionalizmus” mint olyan, része lehetne ennek a közös fogalomrendszernek, amennyiben a szót egy másik eszmetörténetből, illetve egy politikatudományi szótárból ragadjuk ki. Jürgen Habermas Gabriel Andreescu általi felidézése számomra hasznos, hiszen elárul valamit abból a leleményességből, amely szükséges egy fogalom eszközzé való átalakításához valamely közösség erkölcsi megújhodása érdekében. Az „alkotmányos patriotizmus” Habermas politikai filozófiájának kulcsfogalma, és voltaképpen a nácizmus ideológiai rémálma utáni időszak angolszász politikai gondolkodásának az ésszerű hagyományokra való rákapcsolódási kísérletét jelenti. Annak ellenére azonban, hogy a „politikai nemzet” (vagy ha úgy tetszik: a polgári nemzet) jelentéshálója könnyen felismerhető, az „alkotmányos patriotizmus” magában hordozza a felvállalhatóság igazolása szempontjából lényeges újjáépítés törekvésének nyomát. Az elemzése kimutathatná, hogy egy új politikai, társadalmi és mentalitásbeli helyzetben alkalmazott fogalom milyen mértékben feltételezi gyökeres újragondolását. A Hitler utáni Németországban Habermas nem beszél, nem beszélhet semmilyen (még polgári) nacionalizmusról sem. Az alkotmányos patriotizmus fogalma alkotó módon újra megfogalmazza és újra megalapozza a kérdéses kifejezéseket.

Végül megpróbálom jobban körülírni azokat a jelentésbeli árnyalatokat, amelyek szerintem a „polgári nacionalizmusra” jellemzőek. Ez a vállalkozás talán tisztázhatja az olyan típusú félreértéseket, mint amilyenek Gabriel Andreescu és köztem keletkeztek.

Tehát: a román politikai kultúra viszonylatában a klasszikus (azaz: politikai) nacionalizmusra vonatkozó vita megerősíthetné a hivatalos és nyilvános diskurzusokat uraló romantikus nacionalizmussal szembeni felfogást. A valóságban pedig egy ilyen jellegű kampánynak valószínűleg nem a nemzet etnokulturális felfogásának visszaszorítása és a törvényre és rációra épülő fogalomnak a térnyerése lenne az eredménye, hanem a nemzet és nemzetiség felfogását mélyen befolyásoló érzelmi képzetekhez hozzáadódna egy reflexív, polgári dimenzió is. Az etnokulturális nacionalizmusnak a modern normákkal való együttélését gyakran tapasztalhatjuk Erdélyben, de még itt is bőven akad tennivaló. A román közösség egésze számára a „polgári nacionalizmus” útján való elindulás jelenthet egyfajta fejlődést a racionalitás és koherencia területén. Ezt a fejlődést azonban csak akkor tekinthetjük kielégítőnek, ha viszonylagosságában fogjuk fel.

De: a „polgári nacionalizmusban” az etnokulturális különbözőségek politikai szolidaritásának megvalósítását látni, véleményem szerint, alaptalan dolog. Ez nem azt jelenti, hogy nem látom be a demokrácia és jogállam alapfogalmai körül szerveződő, minden román állampolgárra kiterjedő szolidaritás szükségszerűségét. Egyébként egyetértek Andreescuval abban, hogy „az etnokulturális identitás és szolidaritás megnyilvánulásai akkor és csakis akkor elfogadhatók, ha betartják a polgári nacionalizmus alapelveit”, de gondolom a fentebb leírtakból kiderült, hogy az egyenlőség, a meg nem különböztetés, az egyén tiszteletének elvét én nem sorolom a „polgári nacionalizmus” fogalmába. Úgy gondolom, az állampolgári lojalitást, az etnokulturális hagyományok tiszteletét és az egyéni szabadságokat egybetömörítő fogalom megtalálása még a jövő dolga, és a románokat, illetve a magyarokat egyaránt érinti. Az emberi szolidaritás egyik legfejlettebb módját valójában egy ilyen jóhiszemű és őszinte indíttatású közös keresés jelenti.

Fordította: Papp Z. Attila

2. sz. 2000. május

• Játéktér