B. G. [Bernard Guetta]

Nyomtatóbarát változat

Sztrájk…

Gdansk. Szemben, mintegy kétszáz méterre a Lenin Hajógyár híres II. sz. kapujától, melyet fényképről szinte az egész világ ismer, üresen kong a nagy gyűlésterem. A vasárnap alakult országos sztrájkbizottság másutt tanyázik, gondosan elrejtették a rakpartok, műhelyek, irodák, rakodóhelyek, vaskapuk erdejében, ahol egykor a Szolidaritás bölcsője volt. A nehezen megszerzett belépési engedély – mert most mindennel és mindenkivel szemben bizalmatlanok – sem ad részletesebb útbaigazítást. De ha felismerik az embert, intenek, majd hol jobbra, hol meg balra kanyarodva elvezetik a küldöttekhez.

„Országos sztrájkbizottság” – talán kicsit túlzott megnevezés. Voltaképpen csak a Lenin Hajógyár és negyvennyolc gdanski üzem küldöttei vannak itt, meg a Szolidaritás kéttucatnyi ide menekült tisztségviselője és az elnökség egy tagja: Waszkiewicz. Ez talán kevésnek tűnik, de míg tegnap a hajógyár üresen állt, ma – hétfőn, december 14-én – mind itt vannak a munkások, sztrájkolnak, sisakkal a fejükön, karjukon piros-fehér karszalaggal. Tegnap este, amikor ugyanitt összejött a Szolidaritás mintegy negyven üzemi megbízottja és húsz munkás, nem akartak mást, csak megbeszélni, mi történik. Jó volt összegyűlni az ebédlőben, látni, hogy még ez is meg az is szabadlábon van; nyújtózkodtak a székeken, nevetgélve mesélték, hogyan illantak el a milícia karmai közül. De mihez kezdhetnének ilyen kevesen?

Tudták ezek a férfiak és nők: csak azért engedték őket összegyűlni, hogy valamennyiüket együtt foghassák le. Ezért hosszú vita után el is határozták, hogy este tízkor – a kijárási tilalom kezdetekor – elhagyják a hajógyárat, és hazamennek. Jól sejtették: éjjel két óra nyolc perckor a milícia megszállta a gyárat. A rendfenntartó erők összetörték a xeroxgépeket és az írógépeket, mindent, ami a kezük ügyébe került: végigjárták a műhelyeket, azt a hét Szolidaritás-aktivistát, akit ott találtak, bilincsbe verték, majd távoztak.

A Nemzet Megmentésének Katonai Tanácsa közleményeiben hangoztatja, hogy az országban nyugalom van. Ebben a helyzetben otrombán hatna, ha a munkahelyeket megszállná a milícia. Így tehát hétfőn reggel, az első munkanapon bemennek a gyárba a munkások. Gdansk elővárosaiban ott állomásoznak a katonaság egységei, de magában a városban minden nyugodt. Ez a nyugalom a hatalom legfőbb ütőkártyája: megmutatni, hogy elég volt proklamálni a „nemzet megmentését”, s a helyzet máris normalizálódik, mintha minden lengyel csak erre várt volna. Ami az embereket illeti, egyáltalán nem álmodoznak arról, hogy barikádokat emelnek. Igen: félnek. És közben nem hisznek a fülüknek és a szemüknek. Nem akarják elhinni, hogy a szabadságnak vége. Furcsa macska-egér játék ez: megengedik a munkásoknak, hogy bevonuljanak a hajógyárukba, mintha mi sem történt volna. Egy órán belül lobogni kezdenek a kapura kitűzött lengyel zászlók, ami tizenöt hónapja sztrájkot jelent és harcot a demokráciáért. A tetőkről szemmel tartják a láthatárt. Udvariasan meghallgatják az igazgatót, aki elcsukló hangon a munka felvételére szólítja fel a munkásokat, hangsúlyozva, hogy milyen szankciókkal fenyegeti a szükségállapot a sztrájkolókat. Szeretik ezt az igazgatót, s miközben hallgatják, mit beszél, egymás közt azt mormogják: „Nem az ő hibája.” Miután ezek a tízpercenként megismételt felszólítások hiábavalóak maradtak, a hangosbemondón egy fiatal munkásnő felolvassa a sztrájkhatározatokat.

A kapun kívül egyre dagad a tömeg: tapsol, tapsol, tapsol, újra és újra meghallgatja a sztrájkfelhívást: követeljük a szükségállapot azonnali feloldását, a bebörtönzöttek azonnali szabadon bocsátását. A szöveg tartalmazza a letartóztatottak névsorát is. Persze az emberek szeretnének mást is hallani, például azt, hogy Lengyelország egyik vidéke a másik után ugyanígy elutasítja a szükségállapotot, vagy hogy Lech Walesa diadalmenetben a hajógyár felé tart. Tudják, hogy távolról sem ez a helyzet. De az újra meg újra felolvasott sztrájknyilatkozat monotóniája legalább egy kicsit ellensúlyozza mindazt, amivel a rádió és a televízió vasárnap reggel hat óra óta bombázza őket.

„Ne hagyjátok el a gyáraitokat!”

Lenin Hajógyár, hétfő, 11 óra, a sztrájkbizottság gyűlésterme. „A Lengyel Népköztársaság teljes jogú állampolgárai vagyunk – mondja egy öreg munkás –, és nem mondunk le jogainkról.” Azért senki sem téveszti össze vágyait a realitásokkal. Tudják és kihirdetik, hogy bár a sziléziai bányászok sztrájkba léptek, de nem minden bányában, csak huszonhétben vagy talán csak hétben. A többi gdanski gyárat, melyeknek küldöttei itt vannak, már katonai igazgatás alá helyezték, s bár a munkások csak színlelik, mintha dolgoznának, mégis mindenki a helyén van. Nem terjednek kósza rémhírek, a jelenlévők csak annyit mondogatnak egymás között „Tartsunk ki legalább harminchat óráig, és valami történni fog.”

Egy fiatal munkás hosszú előadásba kezd Gandhiról és az erőszakmentes ellenállásról. „Ha jön a hadsereg – mondja –, virágot veszünk a kezünkbe, és talán ők is leteszik a fegyvert.” Nincs sok sikere, mindenki arról beszél, hogy kerülni kell a provokációkat, nehogy a dolog elfajuljon, hogy nem szabad elhagyni a gyár területét, hogy akkor is ki kell tartani, ha könnygázzal és bénító gázzal árasztják el a hajógyárat. Hosszasan vitatkoznak, vajon azok, akik távozni akarnak, kötelesek-e külön engedélyt kérni. Nem hoznak határozatot, de az általános hangulat az, hogy „inkább ötezer elszánt sztrájkoló maradjon, mint tizenötezer ingadozó”. Érezni a habozást a teremben, leolvasni egyik-másik tekintetről: szorongás a neve.

„Kedves dokkmunkás testvérek – mondja egy köpcös parasztember –, 1980-ban innen szállt fel a szikra, mely lángba borította egész Lengyelországot, mert ti így határoztatok. Ma újra ilyen határozatot hoztatok – hát ne hagyjátok el a gyáratokat! Mi, parasztok mindent megteszünk, hogy ne lehessen benneteket kiéheztetni. Levágunk annyi állatot, ami nektek kell, hogy legyen mit ennetek. Segítünk nektek, csak arra kérünk, ne engedjetek! Kicsoda ez a tábornok, aki saját nemzete ellen fordítja ágyúit, és hadat üzen saját népének? A rádió eláraszt minket a propagandájával, de ha egységesek maradunk, mindent elérhetünk. Kedves munkások, ne féljetek semmitől, mert Isten a mi oldalunkon van, Szűz Mária nem fog bennünket elhagyni. Mentsétek meg a becsületünket!”

Belép a terembe Anna Walentynowic, aki miatt az egész kezdődött annak idején: az ő elbocsátása elleni tiltakozásból robbant ki a tavaly augusztusi sztrájk. Könnyezik. Waszkiewicz bejelenti, hogy az elnökség több tagja megmenekült a letartóztatástól. Felolvas egy újabb közleményt arról, hogy a sztrájk folytatódik és terjed, így fejezi be: „Nincsenek külön instrukciók, mindenki tudja, mit kell tenni.”

Délután két óra: kilenc tank áll Gdansk kijáratánál, a varsói országúton. Tankok a párhuzamos utakon is. A főváros 348 kilométerre van innen, néhány helyen a rendőrség lezárta az országutat, és csak igazoltatás után enged tovább. Varsótól tizenöt kilométerre megelőzünk egy huszonkilenc tankból és páncélozott szállítójárműből álló oszlopot. Alig van civil jármű az utakon. A városban gyakorlatilag nincs közlekedés, a nagyobb útkereszteződéseknél katonák, tankok.

Le Monde, 1981. december 18.