Skip to main content

A vész vihara

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Az általános iskolában, másodikban egyszer kiküldtek az óráról. Pontosítok: nem egyszer, hanem rendszeresen kiküldtek, mert általában beleszóltam az órákba. A kiküldés valójában nem volt büntetés, ugyanis kint sokkal jobb volt lenni, mint bent. De ezúttal úgy küldtek ki, hogy nem maradhattam a folyosón. Be kellett kéredzkednem a szomszéd terembe, a negyedikesekhez. Ott éppen ének­óra volt. Rezzenetlenül, fegyelmezetten ültek, ennyire fegyelmezett embercsoportot talán azóta sem láttam, pedig voltam fegyelmezett embercsoportokban az eltelt időben, például a Honvédségnél is. Le kellett ülnöm leghátul. Egy munkásmozgalmi dalt gyakoroltak. Patto­gó­san, feszesen. Hogyaszondja:

„…ezt a nagy eszmét a vész viharában,
védeni, menteni kell csuda bátran,
fegyver a kézben, az ajkon a dal,
nem marad így el a nagy diadal…”

Arra gondoltam, most megtanulom, és két év múlva, ha majd eljön az ideje, tudni fogom. De nem pontosan értettem minden sort. „Fegyver a kézben, az ajkon a dal”…az „ajkon a dal” összemosódott, meggyőződésem volt, hogy ez itt Arconada, aki a spanyol futballválogatott kapusa volt. A dal, pontosabban a dalolás, a dalárda-hangulat amúgy lenyűgözött. Ezek itt felnőttek. Felnőtt módon védenek egy nagy eszmét – akkor is, ha senki nem közli velük, pontosan mi ez az eszme –, hiszen a vész vihara tombol. Ez bátor cselekedet. Ők már úttörők voltak, mi még kisdobosok. A mozgalom valami nagy volt, tömbszerű és félelmetes, mint ez a bizonyos eszme. Prósz Éva néni testesítette meg, akiről az a hír járta az alsósok közt, hogy a gyerekek haját tépi, olykor csomókban marad kezében a haj. „Ennek a fiúnak itt túlteng az igazságérzete! Hát majd elbeszélgetünk vele!” – sziszegte. Általában minden rendű és rangú néni fenyegetőzött valamivel. Mariann néni azzal, hogy „én ebben az osztályban teljhatalommal rendelkezem!” Ettől kezdve gyanakodva néztem az iskolatejre délutánonként. Az úttörőknek nagy és fontos feladataik voltak. Kongresszusi célkitűzéseik. Jelentékeny tennivalóik. Védeni, menteni. A vész vihara pedig tombol, ugye, azóta is. Ne csodálkozzunk hát, ha 2019-ben a kőtábla alól egy ember kerül majd elő. Csont­váz­ként vagy, meglehet, mumifikálódva, mustársárga dzsör­zé­garbójában, nyakában piros kendő. Prósz Éva néni lesz az, a kezében hajcsomó. Isten vagy a Nagy Eszme, vagy aki akarja, nyugosztalja.

Vissza az üzenethez.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon