Nagy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Az általános iskolában, másodikban egyszer kiküldtek az óráról. Pontosítok: nem egyszer, hanem rendszeresen kiküldtek, mert általában beleszóltam az órákba. A kiküldés valójában nem volt büntetés, ugyanis kint sokkal jobb volt lenni, mint bent. De ezúttal úgy küldtek ki, hogy nem maradhattam a folyosón. Be kellett kéredzkednem a szomszéd terembe, a negyedikesekhez. Ott éppen ének­óra volt. Rezzenetlenül, fegyelmezetten ültek, ennyire fegyelmezett embercsoportot talán azóta sem láttam, pedig voltam fegyelmezett embercsoportokban az eltelt időben, például a Honvédségnél is. Le kellett ülnöm leghátul. Egy munkásmozgalmi dalt gyakoroltak. Patto­gó­san, feszesen. Hogyaszondja:

„…ezt a nagy eszmét a vész viharában,
védeni, menteni kell csuda bátran,
fegyver a kézben, az ajkon a dal,
nem marad így el a nagy diadal…”

Arra gondoltam, most megtanulom, és két év múlva, ha majd eljön az ideje, tudni fogom. De nem pontosan értettem minden sort. „Fegyver a kézben, az ajkon a dal”…az „ajkon a dal” összemosódott, meggyőződésem volt, hogy ez itt Arconada, aki a spanyol futballválogatott kapusa volt. A dal, pontosabban a dalolás, a dalárda-hangulat amúgy lenyűgözött. Ezek itt felnőttek. Felnőtt módon védenek egy nagy eszmét – akkor is, ha senki nem közli velük, pontosan mi ez az eszme –, hiszen a vész vihara tombol. Ez bátor cselekedet. Ők már úttörők voltak, mi még kisdobosok. A mozgalom valami nagy volt, tömbszerű és félelmetes, mint ez a bizonyos eszme. Prósz Éva néni testesítette meg, akiről az a hír járta az alsósok közt, hogy a gyerekek haját tépi, olykor csomókban marad kezében a haj. „Ennek a fiúnak itt túlteng az igazságérzete! Hát majd elbeszélgetünk vele!” – sziszegte. Általában minden rendű és rangú néni fenyegetőzött valamivel. Mariann néni azzal, hogy „én ebben az osztályban teljhatalommal rendelkezem!” Ettől kezdve gyanakodva néztem az iskolatejre délutánonként. Az úttörőknek nagy és fontos feladataik voltak. Kongresszusi célkitűzéseik. Jelentékeny tennivalóik. Védeni, menteni. A vész vihara pedig tombol, ugye, azóta is. Ne csodálkozzunk hát, ha 2019-ben a kőtábla alól egy ember kerül majd elő. Csont­váz­ként vagy, meglehet, mumifikálódva, mustársárga dzsör­zé­garbójában, nyakában piros kendő. Prósz Éva néni lesz az, a kezében hajcsomó. Isten vagy a Nagy Eszme, vagy aki akarja, nyugosztalja.

Vissza az üzenethez.

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges