Bajomi Lázár Péter, Bozóki András, Gáspár Máté, Inkei Péter, Karsai György, Marsovszky Magdolna, Mélyi József, Nagy Gergely, Petőcz György, Vörös Miklós 2013. július 3.

Nyomtatóbarát változat

„Őszintén bevallom, jobban félek a sablontól, a vaskalapos reakciótól, a régi egyszerű utánzásával járó unalomtól, a művészi bátorság meggyengülésétől, mint a túl merész kísérletektől. Az erőteljes művészeti fejlődést nem az egyoldalú és mesterséges irányítás, hanem legjobban az egyéniség szabadsága fogja biztosítani.”
(Gróf Andrássy Gyula)

 

 

• 1. A Fidesz-kormány politikájának alappillérei
• 2. A mai magyar kultúrpolitika alapvonásai
• 3. De mi a kultúra?
• 4. A kultúra zárt és nyitott fogalma – Európában és Magyarországon
• 5. Mi a kultúrpolitika?
• 6. A kulturális klientúra intézményesítése: a Magyar Művészeti Akadémia
• 7. A magyar film helyzete
• 8. A színházak és az előadóművészet helyzete
• 9. A képzőművészeti intézményrendszer
• 10. A kulturális örökség
• 11. A kulturális exportirodák
• 12. A külföldi kulturális képviselet
• 13. Médiapolitika
• Zárszó

Az összeállítást Király András Atelier Populaire 2012–2013 sorozatának képeivel illusztráltuk.

1. A Fidesz-kormány politikájának alappillérei

A 2010-ben hatalomra jutott Fidesz-kormány politikája 1. az etnikai alapon meghatározott „nemzetegyesítés”, 2. a „centrális erőtér”, 3. az elitváltás, 4. az erőpolitika és 5. a „forradalmi helyzet” pillérein nyugszik. Mindez több mint retorika: ezekre a pillérekre épülnek az Orbán-kormány szakpolitikái, így kultúrpolitikája is.

1. A kormány csaknem minden fontosabb üzenete az etnikai alapú „nemzetegyesítés” gondolatán alapszik, amely szimbolikusan és valóságosan egyaránt értendő. Ez a politika egyaránt szemben áll az első világháborút lezáró trianoni békeszerződéssel, a kommunista rendszer örökségével és globalizáció erőivel. Azt sugallja, hogy mindezekkel szemben egyetlen végvárunk van, a nemzet. Amint azt Orbán Viktor már 2009-es kötcsei beszédében kifejtette, a kormányzás célja – kisbetűvel, két szóban írva – „magyar ország”, amely a létezés magyar minőségét jelenti. Eszerint a magyaroknak sajátos látásmódjuk van, ahogyan leírják, megértik a világot. Ezt a kulturális minőséget kell a kormányzatnak megőriznie. A kormányzás célja közjogi értelemben: „Magyarország vezetése”, tartalmilag azonban annak biztosítása, hogy az ország „magyar ország” maradjon.¹ A kormányzás feladata tehát a „nemzeti öncélúság” biztosítása. Ennek fogalmát azonban a kormányfő határozza meg.

A nemzetegyesítés eszméje a Magyarországon kívül élő magyarokat nem kisebbségeknek, hanem a magyar nemzet teljes jogú tagjainak tekinti, s ennek megfelelően, kérelemre magyar állampolgárságot és lakhelytől független, automatikus választójogot biztosít számukra. A polgári szabadságjogok, az európai uniós tagság, a nyugati politikai szövetséghez tartozás a miniszterelnök számára addig fontos fogalmak, amíg nem mondanak ellent a nemzetegyesítés elsődlegességének. E fogalom a belpolitikában az Orbán által bevezetett „nemzeti együttműködés rendszerét” jelenti, amely gyakorlatilag a liberális demokrácia alternatívájaként jelent meg. De a kormányfő a nemzetegyesítés fogalmába nem érti bele a szegények, leszakadtak és romák felemelését, a köztársaság eszméjét, valamint a társadalmi és kulturális sokszínűség tiszteletét. Szavakban „egyesíti” a nemzetet, ám a valóságban, szociálisan kettészakítja. Szótárában a „nép” plebejus fogalma helyett a „nemzet” etnikailag definiált, történeti kategóriája szerepel.

2. Az Orbán által „centrális erőtérként” definiált politikai akarat eszméje szakít a versengő demokrácia modelljével. Szerinte Magyarországon az elmúlt két évtizedben duális pártelit alakult ki a baloldali-neoliberális és a nemzeti-jobboldali irányzat    képviselői között. Ennek jellemzője volt Orbán szerint a folyamatos értékvita, amelyben nem volt egyetlen érték, vagy közös cél sem, amelyet mindkét fél elfogadott volna. A Fidesz által 2010 óta uralt politikai erőtér jellemzője, hogy megszűnt a dualitása. Ennek következtében a magyar politika centrumában és az állam vezetésében egyetlen, a nemzeti ügyeket megfogalmazó kormányzó párt létezik.² Ennek hosszú távú működése Orbán szerint nemcsak lehetséges, hanem kívánatos. Amint azt már 2009-es kötcsei beszédében megfogalmazta:

„megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.”³

Ezzel szemben a liberális demokrácia természetesnek tekinti a társadalomban létező értékek pluralizmusát. Politikai értelemben pedig három alapvető elemből áll: a versengés, a részvétel és a polgári szabadságjogok elemeiből. Ha e három komponenséből a versengés lehetőségét csökkentik és a polgári szabadságjogokat garantáló jogállami intézményeket megcsonkítják, akkor a demokráciából alig marad valami. Ami marad, viszont az államszocialista korszakból ismerős: a „népi demokrácia”. A miniszterelnöknek nincs szüksége gazdasági, kulturális, politikai alternatívákra, ő egyetlen politikai akarat érvényesítésére törekszik. Ez a politikai akarat nem feltétlenül koherens elemekre épül – mert alapja a „nemzeti öncélúság” – de lényeges, hogy ez mindig a hatalmon lévő politikai vezető aktuális szándékaival essen egybe. Ám ahol nincsen alternatíva, ott nem lehet demokrácia sem.

3. A társadalmi és állami élet csaknem minden területére kiterjedő centralizáció politikája révén a Fidesz-kormány radikális elitváltást visz véghez, amit elsősorban az elmúlt évtizedekhez kötődő közigazgatási, gazdasági és kulturális elit lecserélésével kíván végrehajtani. Orbán Viktor szerint összeomlott egy hatalompolitikai rendszer, amelyet 1990 után épített ki a baloldal, és amely garantálta a társadalom legfontosabb elitpozícióinak kézben tartását. „Nem egyszerűen arról van szó, hogy egyfajta kormányzati leszereplés következett be a baloldalon, hanem a kormányzati leszereplés egyúttal diszkreditálta a szociálliberális értékrendű kultúrateremtő közösséget is.”⁴ Szerinte helyettük új elitre és új, a nemzeti öncélúságot kifejező, finanszírozható rendszer kiépítésére van szükség.

Míg az 1998–2002 között regnáló első Orbán-kormánynak fontos volt a kultúra saját hatalma megerősítéséhez, addig a mai, második Orbán-kormány e területen elsősorban fölösleges vitákat és kiadásokat lát, és mindkettőtől meg akar szabadulni. Nem klasszikus kultúrharcot folytat – mert ahhoz alternatív kulturális szemléletre és annak argumentálására lenne szükség⁵ –, hanem elsősorban elitcserét igyekszik végbevinni, amelynek lényege a szellemi és politikai függetlenség lehetőségeinek felszámolása és az Orbánhoz hű káderréteg pozíciókba helyezése. Az elitváltás ideológiája az antikommunizmus, amely tartalmilag többnyire szimbolikus üzenetekben jelenik meg (pl. a közterületek átnevezése, vagy a budapesti Kossuth tér átrendezése stb.), így tartalmilag ma már nem más, mint a hatalomvágy fedőszövege. A kliensrendszer erőszakos megszilárdítására törekvés azt hivatott üzenni, hogy nincs élet a „nemzeti együttműködés rendszerén” túl.

4. A kormány politikája nem klasszikus ideológiákra épül, mert a miniszterelnök szerint az ideológiák kora a lejárt. Orbán Viktor nem konzervatív politikus, eszmék helyett az erőpolitikában, kompromisszumok kötése helyett a hatalom maximalizálásában hisz. Számára a rendet nem a szabadság, hanem az erőskezű vezető szavatolja. Mindezzel megtestesíteni véli a magyar vidék több százezres tömegeinek hagyományos, patriarchális gondolkodásmódját. Olyanok ismernek magukra benne, akik feljebbvalóikhoz szervilisek, de beosztottjaikat letapossák. Ám olyanok is magukra ismerhetnek benne, akik feljebbvalóiknak csak addig engedelmeskednek, amíg magukon érzik azok tekintetét. Aki pedig az életben nem boldogul, akinek nincs semmije, az – Lázár János, a Fidesz egyik vezető politikusának megfogalmazása szerint – „annyit is ér”.⁶

5. A Fidesz választási győzelmét Orbán Viktor „forradalomként” értelmezte, s ezzel próbálta igazolni a választók előtt annak jogosságát, hogy – kétharmados parlamenti többsége birtokában – a rendkívüli helyzetre hivatkozva rendkívüli módszerekkel éljen. Ennek következménye a háborúzó, letámadásos taktika teljes repertoárjának alkalmazása, amellyel a parlamenti kezdeményezést magához ragadva gyorsan és szisztematikusan antiliberális irányba építette át a közjogi rendszert. Az 1848-as, kossuthi időket idéző retorikai fordulatok – „forradalom és szabadságharc” – ellenére a Fidesz állampárti jellegű uralmat épített ki, amely a pártelnök-kormányfő vezéri hatalmán nyugszik. A pártnak nincsenek a kormányfőhöz kritikusan viszonyuló, politikai alternatívákat megfogalmazó erőcsoportjai, így a vezér akarata többnyire minden korlátozás nélkül érvényesül.

Mindez nem volna lehetséges maximális frakciófegyelem nélkül. Orbán kezdetben azért is akart „forradalmi” törvényhozást, mert attól tartott, hogy kéthamados parlamenti többsége a ciklus végére elfogy. Ez azonban nem következett be. A Fidesz frakciójában nincsenek belső ellenzékiek, kilépők és átülők, dezertálók és disszidensek. A „forradalom” oda vezetett, hogy a Fidesz vezetése elfoglalta az államot, és ennek hierarchikus átszervezése révén vezetőik keze az államon keresztül bárhová elér. A pártból nincs szabad exit, amely után egy volt Fidesz-képviselő háborítatlanul folytathatná civil életét: nem éri meg dezertálni, mert akkor a párt „utána nyúl” és egzisztenciálisan ellehetetleníti. Az „aki nincs velünk, az ellenünk van” filozófiája alapján működő „forradalmi” kormánypárt kifelé populista hangon szólal meg, befelé azonban olyan zsarolási helyzeteket hoz létre tagjaival szemben, amelyben a maffiához tartozás reflexei érvényesülnek. A „forradalmi” pártban „a fortélyos félelem igazgat”.

2. A mai magyar kultúrpolitika alapvonásai

Aki a mai magyar kultúrpolitika alapelveire kíváncsi, annak nem nem kulturális stratégiákból vagy kultúrpolitikai programokból célszerű tájékozódnia, hanem három politikai-ideológiai dokumentumból. Ezek az alábbiak:

• Orbán Viktor kötcsei beszéde (2009)⁷

• A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata (2010)⁸

• A Nemzeti Hitvallás, az Alaptörvény preambuluma (2011)⁹

E deklarációk közös lényege kulturális értelemben is olyan „centrális erőtér” létrehozása, amelyet az etnikai alapon definiált nemzeti közösség politikailag homogenizált kultúrája tölt ki.

Ebben a felfogásban a kultúra nem az autonóm tevékenység tere, hanem a politika eszköze. Nincs szó a kulturális sokszínűség önértékként való elismeréséről, ellenkezőleg, a kultúra funkciója etnonacionalista alapozású, ideológiai és propagandisztikus jellegű. A kultúra így értett fogalma exkluzív, normatív, de egyúttal politikailag önkényesen definiálható. A kultúra a fülkeforradalmat követő, „nemzeti szabadságharc” révén kivívott új rendszer, a „nemzeti együttműködés” eszköze. Használatának célja a „nemzetet egyesítő”, az országot kettészakító, tekintélyelvű, voluntarista politika ideológiai igazolása.

Az Orbán-rezsim számos tudatos kulturális gesztussal igyekszik definiálni önmagát, amellyel az államot próbálja erősíteni. A „nemzeti együttműködés rendszere” (NER) alapja egy szöveg, amely szándéka szerint „szent szöveg”. Nem pusztán az mutatja ezt a szándékot, hogy rituálisan el kellett helyezni a közintézményekben. A 2010-ben megfogalmazott Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata (NENYI) egyértelműen annak tudatában keletkezett, hogy a magyar kultúra szövegalapú kultúra, benne a leírt szó, az írás, a nyelv mindig is középponti kérdés volt. Az áll mögötte, hogy aki a nyelvet birtokolja, az birtokolja az elbeszélést, azé a narratíva és végső soron azé a kultúra. A NER-t megalapozó szöveg a nyelv birtokba vételére történő kísérlet. Hatalmas ambíciója volt ennek az irománynak, forradalmat deklarált – amit utoljára 1956-ban hirdettek ebben az országban. A rezsim célja a társadalmunkat leíró konszenzuális fogalmak átnevezése, illetve részbeni lecserélése. A múlt és ebből következően a jelen átírása definíciók és deklarációk útján – ebből a szempontból az Alaptörvény preambuluma, a Nemzeti Hitvallás (2011) hasonlítható hozzá. A rendszerváltás politikai és kulturális konszenzusait visszavonja, az elmúlt húsz évet zárójelbe teszi, a múltat manipulálja annak érdekében, hogy legitimációt teremtsen a NER számára. A konszenzust felváltotta a voluntarizmus.

Ami 2010 óta mostanáig történik az hegemóniára törekvő kultúrateremtési kísérlet a rezsim beágyazódása érdekében. Például a 2011 húsvétjára időzített alkotmányozás megünneplésére rendezett Hősök, királyok, szentek c. kiállítás látványosan ezt a célt szolgálta. A kormányzat a Magyar Nemzeti Galériában (MNG) akarta látni önmaga apoteózisát, historikus művek tükrében, az alkotmányozást (az Alaptörvényt) a magyar történelem sorsfordító, nagy eseményeinek sorába emelve. Ha hosszú távra akarunk berendezkedni, ahhoz nem elég a parlamenti többség, ahhoz a történeti-kulturális igazolások rendszerét is meg teremteni.  Ilyen az iskolai tankönyvek és irodalmi kánonok átírása, a Wass Albert – Nyirő József – Tormay Cécile hármasnak a Nyugat irodalmi tradíciójával egyenrangúvá tétele. Ilyen volt Kerényi Imre festménysorozata, csakúgy mint az Alaptörvény díszkiadása számára megrendelt képzőművészeti alkotások sora, amelyek nemcsak a díszkötetbe kerültek be, hanem a kezükbe kapták az érettségizők, bemutatták őket az MNG-ben, tovább szerte az országban egy utazó kiállítás keretében. Ebbe a sorba illeszkedik mindaz, ami ezekben az években a kultúra intézményeiben zajlott és zajlik.

A kormányerők kulcskérdéssé tették az intézmények birtoklását. A Magyar Nemzeti Galériát és a Szépművészeti Múzeumot összevonták, múzeumi központot álmodnak, közben a Nemzeti Színházat, az Operaházat és a Műcsarnokot fétishelyszínekké avatták, az Opera élére pedig – saját miniszterének néhány nappal korábbi döntését meghazudtolva – maga a miniszterelnök nevezett ki kormánybiztost. Aczél György időszaka óta nem foglalkozott ennyit konkrét művekkel, művészekkel a hatalom. A kultúra hasznosságát ideológiai funkcióján keresztül értékeli, és ilyen értelemben nem csoda, hogy a „kultúrát” – ezzel ellentétes frázisai ellenére – nem képes elengedni. Nem fogadja el, hogy a kultúra önjáró, autonóm organizmus. Épületeket ugyan lehet számára emelni, továbbá ki lehet tenni az egyik épületből és át lehet költöztetni egy másikba, de a kultúra működésébe beleszólni reménytelen. A kormányzat abban a hitben él, hogy aki fizet, az rendeli a zenét. Akié az intézmény, az adja a tartalmat, az írja a kánont, az befolyásolja a gondolkodást. Bebizonyosodik majd, hogy ez tévedés, de addig sok kárt fog még okozni ez a diktatúrákra jellemző szemlélet.

Ami most folyik, az  Orbán Viktor már idézett kötcsei beszédből következő elit- és kultúracsere. Nem állam nélkül fogunk élni, hanem az állam figyelő tekintete előtt. A korábban autonóm intézmények megszállása a politikai kontrollt növeli. Például a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) többé-kevésbé államtalanított, autonóm szervezet volt, a kultúra önkormányzata, hibáival együtt is. Ma már nem autonóm, mert miniszter az elnöke és államtitkár az alelnöke, akik bármikor felülvizsgálhatják a szakkollégiumok döntéseit.

A korábban sokáig civil-szakmai közösségként működő Magyar Művészeti Akadémia (MMA) alkotmányba illesztésével és döntéshozó hatalommal való felruházásával a kulturális szereplők felügyelőket kapnak. Van azonban valami, ami azonban még ennél is fenyegetőbb: az MMA jelenléte az intézményeknél megteremti az ideológiai alapú cenzúra lehetőségét a kultúrában. Ne legyen kétségünk, az MMA él is majd ezzel a lehetőséggel, mert szerepet, munkát kell találnia saját magának. Apparátust hoznak létre számára, elnöke miniszteri, főtitkára államtitkári fizetést kap, módosított alapszabályába bekerült, hogy véleményt nyilváníthat a „művészeti élet, a művészet alapvető fontosságú kérdéseiben”, sőt, „dönt költségvetési szerv alapításáról, átalakításáról, megszüntetéséről”. Mivel érdemi, kompetens, életszerű viszonya a jelenkori magyar kultúrával nincs, létét csak azzal szemben lesz képes megmutatni, létjogosultságát a purifikátori szerepben fogja bizonyítani. Pozitív állításai és ajánlatai nincsenek, ezért a megkülönböztetésben és tiltásban találja meg önmaga feladatát.

Gondolhatjuk, hogy az államon kívüli alternatíva a piac lesz. Mégis belátható, hogy sok művész számára rémisztő szembesülni azzal a piaccal, amit eddig ez a közeg nem ismert, amitől rettegett sőt, olykor megvetett, de amivel most kényszerből ki kell egyeznie. Mindebben nemcsak a kényszert és a kompromisszumot érdemes meglátni, hanem a lehetőséget is. Ezzel együtt – noha a globalizálódó piac valóban sok mindenre megoldás – a demokratikus állam kultúratámogatási stratégiáját nem képes kiváltani. A kortárs művészetben a non-profit gyakorlatok megerősödése a piac mindenhatóságával kapcsolatos csalódásból is fakad. Vannak és lesznek olyan kulturális teljesítmények és gyakorlatok, amelyek nem mérhetők, nem értelmezhetők a piac logikájával, amelyekre nem teremthető kizárólag a piacról elegendő forrás. Ide tartozik például a művészeti oktatás, illetve az oktatási esélyegyenlőség és a művészet közös halmaza. És ilyenek a legváltozatosabb kulturális tevékenységek, köztük a kisebbségi művészet, az outsider art is.

Magyarországon jelenleg nincs megfelelő törvényi keret a szponzorációhoz, a mecenatúrához. Ez nyilvánvalóan az elmúlt húsz év nagy mulasztása, ám bizonyosan nem véletlen. A kormányzatoknak sokszor jól jött a kézből etetés gyakorlata. Amíg a mecenatúra törvényi kerete nem megfelelő – profánul: adózási szempontból egy vállalatnak jobban megéri új cégautókra költeni, mint kultúrára –, addig a piaci lehetőség gyenge marad.

3. De mi a kultúra?

Az autonóm, önszerveződő kultúra fogalma köszönő viszonyban sincs a mai magyar kormány kultúrafelfogásával. Ezzel szemben néhány példát említünk a kultúra fogalmának nemzetközileg ismert, lehetséges megközelítéseire:

• A kultúrába tartoznak a művészetek, de a kultúra több, mint művészet

• A kultúra tág értelemben életforma, életmód, stílus, szokás, emberi érintkezés, habitus, autonómia

• A kultúra a társadalmi integráció mintázata

• A kultúra a társadalmi újratermelés formája

• A környezetünkhöz való viszony ugyancsak kulturális kérdés

• A kultúra mindig plurális szerkezetű, kultúra helyett kultúrákról érdemes beszélni: mindennapi kultúra, közkultúra, magas kultúra, tömegkultúra, regionális kultúra, európai kultúra, városi kultúrák, rétegkultúrák, szubkultúrák, intézményi kultúrák stb.

A politika és a kultúra logikája számos tekintetben eltér egymástól. A demokratikus politika a közügyekben való részvétel, a közügyek oly módon történő intézése, hogy az a társadalom többségének támogatását elnyerje (választási győzelem, szavazat-maximalizálás). A demokratikus politika nem tekinthet el mennyiségtől, a kultúra viszont mindig valamilyen minőséget jelent. A politikában megjelenik a hatalom és az érdek, a kultúrában (művészetben) ezzel szemben sokszor esztétikai, meritokratikus szempontok a meghatározók. Az intézményes kulturális szféra képviselői gyakran kényszerülnek arra, hogy a politikusokat meggyőzzék a kultúra fontosságáról. Ilyenkor nem esztétikai, hanem (különböző színvonalú) politikai jellegű érveket hangoztatnak. Néhány példa:

• A kultúra identitásunk foglalata.

• Cirkuszt a népnek! Nyolc óra szórakozás. Ne sajnáljuk ettől a pénzt!

• A kultúra a növekedés, a foglalkoztatás motorja, adóalapnövelő tényező.

• A kultúra az idegenforgalom kenőanyaga.

• A kulturált, civilizált, pacifikált polgár az osztálybéke letéteményese.

• A kultúra katalizálja a fejlődést és megújulást. Kontesztál, de ez a dolga.

• Büszkeségből vagy kényszerűségből elismerjük, comme il faut. Respektáljuk a művészeket és csúcsértelmiséget, mint annak idején a klérust és a sámánt.

• Művészi csúcsteljesítményeink önbecsülésünk és nemzetközi renoménk forrása.

Miközben a politikusok gyakran abból indulnak ki, hogy a kultúra pénzt visz és nem hoz szavazatot, addig a kulturális szféra szereplői és az értelmiségiek többnyire úgy érvelnek, hogy a kultúra és az oktatás olyan tevékenységforma, amelybe érdemes beruházni, mert hosszabb távon megtérül. A kultúra olyan szoftver, amely a megújulás, a kreativitás forrása és hordozója lehet. A szabadság kultúrája című 2006-os kulturális stratégiában¹⁰ úgy fogalmaztunk, hogy

• a kultúra teremti meg az egyének, a közösségek önbecsülésének kereteit, formáit, színtereit és tartalmát;

• a kulturális élmények alkotják az egyének, a közösségek önértelmezésének, összetartozásának, tapasztalatainak feldolgozásának egyik legfontosabb közegét;

• a kulturális sokszínűség a jövőbeni újítások forrása a gazdaságban, a politikában, a tudományban, a művészetekben, a mindennapi életvitelben – olyan kincs, amit egyformán védeni kell a bejáratott intézmények és a nyereségre kalkuláló piac túlhatalmával, de a többség „zsarnokságával” szemben is;

• a kulturális versengés hazai és a nemzetközi színtéren a kreativitás ösztönzője – többé, erősebbé, sikeressé válásunk útja;

• a kultúra a társadalmi integráció közege: a közösségek fenntartója és megújítója, az egyéni és a közös eszmények és életcélok megfogalmazásának, megvitatásának és érvényesítésének a terepe.

Érdemes belátni, hogy ezek mind a kultúra legitim funkciói közé tartoznak. Ezzel egy politikusnak tisztában kell lennie. Választóinak meg azzal, hogy érdeklődést mutatnak az iránt, hogy a politikus miképp támogatja a kultúra funkcióit.

4. A kultúra zárt és nyitott fogalma – Európában és Magyarországon

Az egyik legfontosabb kulturális kérdés az Európai Unióban manapság az, hogy miként lehet megteremteni a nemzeti keretek között is létező, ám azokon túlmutató, nem kirekesztő, befogadó társadalmat.

A globalizáció számos esetben félelmet és szorongást okoz a helyi társadalmakban. Vannak, akik szerint a globalizáció egydimenzionális gazdasági folyamat, amely a piac törvényei szerint folyik, és túlterjeszkedik a gazdaság területén. Nem csupán piacgazdaságot, hanem piaci társadalmat hoz létre, ahol minden áruvá válhat, a kultúra, az identitás is. A globalizáció technikai fejlődéssel jár, de a technikai fejlődés önmagában nem garancia arra, hogy a hatása egyben demokratizáló is lenne. A globalizációt az egyes társadalmak számos csoportja „lerohanásként”, „megszállásként”, „kizsákmányolásként” éli meg, és ellenük védekező mechanizmusokat alakít ki. Úgy vélik, a tankok hatalmát a bankok hatalma váltja fel.

Kultúrpesszimizmussal, a „nemzethaláltól való félelemmel” együttjáró „introvertált”, vagyis befelé forduló, etnicista nacionalizmusok jönnek létre, amelyek egyáltalán nem veszélytelenek, sőt hatalmas erőszakpotenciállal bírnak. Az erőszakra való hajlam abból a nézetből táplálkozik, amely a globalizációt (weszternizációt, kapitalizmust, neoliberalizmust stb.) az emberiség végeként fogja fel, és velük szemben önmagát az áldozat szerepébe helyezi. Paradox benyomás keletkezik: látszólag mindenkiből kisebbség lesz, még a többségi társadalom is üldözöttnek, idegennek érzi magát a saját országában. Általánosságban a politikai és gazdasági átalakulás a társadalomban először kulturális reakciót vált ki, amely azonban etnikai elemekkel társulva politikai tényezővé válhat, mert antidemokratikus irányba terelheti, mobilizálhatja a társadalmat. Éppen ezért a kultúra ma már elismerten nemcsak „hab a tortán”, hanem hard factor, a társadalmi folyamatok egyik legfontosabb mozgatórugója.

Az etnonacionalista közösségfogalom és a nyílt kultúra fogalma

Magyarországon a rendszerváltás után az egyre erősödő globalizáció következtében szociokulturális védekező mechanizmusként megerősödött az etnonacionalista nemzet fogalma. Ez a koncepció a nép fogalma alatt olyan közösséget feltételez, amely közös származáson alapul és amelyet a többi természetesnek vélt közösségtől kulturális, szellemi, leggyakrabban nyelvi sajátosságok, valamint a megfelelő közösségi tudat különböztetnek meg. Szekularizált vallásként etnikai-kulturális homogenitást szuggerál, s ezáltal a világot a „saját” vs „idegen”, a „jó” vs „gonosz”, kategóriáiba dichotomizálja. Az etnonacionalista közösségfogalom szerint az egyén identitását kizárólag a csoportidentitás határozza meg. Legitimációját nem konkrét történelmi eseményekből vezeti le, hanem önkényesen és opportunistán összegyűjti a történelemből, hiszen az egységes, homogén nemzet fogalma is kulturális konstrukció. Mivel nemzeti szinten vallási vagy etnikai egység többnyire nem létezik, csak olyan történelmi mítoszok és olyan szimbólumvilág szolgálhatnak a nemzeti közösség összetartó tényezőjeként, amelyeket a nemzeti közösség minden egyes tagja akceptál. Ilyen pedig többnyire nincs.

Az etnonacionalista közösségfogalom legfontosabb megnyilvánulása a kultúrafogalom etnikai komponensének túlértékelése, vagy a „faj” fogalmának a „kultúra” szóval való behelyettesítése. E felfogás kultúra alatt nem az individuális identitásfolyamatot érti, hanem egy statikus rendszert. Mint mindenhol, itt is az a kultúra funkciója, hogy értelmet és identitást kölcsönözzön egyes személyeknek vagy csoportoknak, csakhogy az adott kultúra egyes személyei vagy csoportjai alatt végül is egy előre meghatározott norma passzív befogadóit érti. Az etnikai koncepciónak az identitáspolitikában ideológikus jelentése van, mivel ideális eszményként a nemzetek és etnikumok, sőt a nemzetek mint etnikumok jelennek meg. E megközelítés szerint a kultúra származás kérdése, az etnikai csoport tagjainak ugyanaz a kultúrája, továbbá hogy az egyes emberek az etnikai csoport kulturális tulajdonságainak jegyeit hordozzák magukon. Arra épül, hogy a kultúra nem, vagy csak rendkívül hosszú idő elteltével változtatható meg, mert szinte kizárólag a múltban gyökerezik és abból levezethető.

A magyarországi kultúrpolitika alapját az 1989 óta többnyire az etnikai alapon értelmezett nemzetfelfogás képezi, mintha a trianoni szerződés következményeként a szomszédos országok javára leválasztott területeken élö magyar kisebbség kulturálisan homogén, etnikailag egységes lenne, s ekként még mindig Magyarországhoz tartozna. Ez a megközelítés az ország határain belüli etnicizáló beszéd elterjedése mellett az ország határain kívülre irányuló „kulturális hegemonizálás” problémáját is felveti. A Magyarországon uralkodó kultúrafelfogás alapvetően zárt, statikus és affirmatív maradt a rendszerváltás után – a 2010-es választások óta pedig egyértelműen a zárt társadalom zárt kultúrafelfogása dominál.

Hogy a zárt kultúrafelfogás mennyiben gátolja a nyílt társadalom létrejöttét, erről a nyugati világban az 1968-as kulturális forradalom hatására kibontakozott társadalmi viták következtében új konszenzus alakult ki. Azóta általánosan elismert, hogy a kultúrának társadalompolitikai funkciója is van, s ez a funkció a társadalom nyitása, illetve demokratizálása.

A nyílt kultúra fogalma nem egyenlő az „intézmények nyitásával”, bár esélyegyenlőségként értelmezve ez is beleértendő. A „nyílt kultúra” fogalma alatt a tágabb értelemben vett, „antropológiai kultúrafogalmat” értjük. E szerint a kultúra a társadalom összes életmegnyilvánulását és objektivációját, tehát a viselkedésben, a társadalmi együttlétben, rokonsági kapcsolatokban, találmányokban, alkotásokban, művészetben stb. megnyilvánuló megjelenési formáját is magába foglalja. A kultúra elsősorban életmód, életforma. Németországban például az 1968 után lezajlott minden addiginál intenzívebb demokratizálási folyamat az 1970-es évek elejétől bevezetett új kultúrpolitikában találta meg operatív működési formáját. Ennek hatása óriási szerepet játszott a társadalom demokratizálásában, és a kultúra nyitottsága a társadalmi toleranciaszint emelkedésének fontos bázisát képezte.

Míg a nyílt, antropológiai kultúrafogalom Magyarországon is a társadalom demokratizálásához járulna hozzá, addig a zárt, affirmatív kultúrafogalomra felépített stratégiák és operációs eszközök továbbviszik, újratermelik a demokrácia deficitjét. Ez azért veszélyes, mert az etnikai kultúrafelfogás kedvez a birodalom-mítosz (Nagy Magyarország-mítosz) kialakulásának. Mivel az ország határain belül sem sorolja magát mindenki az etnikai nép- és kultúrafelfogás által diktált kultúraközösséghez, ezért ez az ország határain belül kirekesztéshez, kultúrharchoz vezet, amelyben azok, akik magukat a közösséghez tartozókként határozzák meg, „normán kívüli” csoportokat konstruálnak. A vélt „normán kívüliek” gyakran a „kollektív zsidó”, a „bűnöző cigány”, a „magamutogató buzi”, vagy az „élősködő hontalan” mint a „rendetlen”, a „megrontó” vagy a „bűnös” képében jelennek meg, ezért az etnikai kultúrafelfogás antiszemitizmusban, anticiganizmusban, homofóbiában és szegényellenességben csapódik le. Közép-Európában gyakran történik ez így.

Az etnicizáló érvelési rendszer retorikájában gyakran nem fordulnak elő olyan kifejezések, mint a „cigány” a „zsidó”, ill. a „faj”, mégis, mindenki számára nyilvánvaló, hogy ki az, aki kulturálisan más, illetve aki a nemzeti identitás tönkretevőjének tekintendő. Mivel a homogén nemzeti egység protagonistái a mindenkori „ellenséget” a társadalmilag veszélyes tulajdonságok olyan tömegével ruházzák fel, amelynek nincsenek, sőt nem is lehetnek reális, materiális megfelelői, ezért ezek tehát kulturális konstrukciók.

Az etnikai nemzetkonstrukció veszélyforrása, hogy a nemzeti identitás propagandisztikus túlhajtásával azok, akik a közösség tagjaként határozzák meg önmagukat, lassanként kulturálisan felsőbbrendűnek ítélik meg saját kultúrájukat, amelyhez képest a többi kultúra automatikusan leértékelődik. Klebelsberg Kuno kifejezetten példaadó minta a mai jobboldal számára, de a korábbi kormányzatok sem voltak mindig képesek felülkerekedni a „kultúrfölény” klebelsbergi eszméjén. Ehhez az is kellett volna, hogy a stratégia alapjául szolgáló affirmatív, zárt kultúrafelfogást felváltsa az antropológiai, tehát nyitott kultúrafelfogás.

Az etnikai kultúrafelfogásban a sokszínűség sem jelent mást, mint hogy lokális szinten is nemzeti mítoszgyártás folyik. A nemzeti mítoszok alapvető feladata azonban a „mi” és „ők” táborának a szembeállítása. Ha az egyik oldalon a csoportidentitás megszilárdítása kitalált mítoszok segítségével a társadalmi önfelértékeléshez vezet, akkor ezért súlyos árat kell fizetni, mert a másik oldalon ennek érvényesítése csak a diszkrimináció politikájával lehetséges.

A kultúrpolitika a kultúra meghatározásából kiinduló, arra épített stratégia, amelynek a mindennapokra történő „lefordítása” jelenti a kultúra keretfeltételeinek biztosítását. Ha az érvényben levő kultúrafelfogás zárt, affirmatív, akkor az erre a kultúrameghatározásra felépített stratégiák és operatív eszközök által a mindenkori kultúrpolitika reprodukálja és automatizálja a kirekesztést. A nyílt, antropológai kultúrafelfogás és az erre felépített stratégiák és operatív eszközök segítségével ellenben a mindenkori kultúrpolitika elindíthatja és automatizálhatja a társadalom nyitását és demokratizálását.

A leírtakat összefoglalva: a hagyományos és Magyarországon jelenleg érvényben lévö kultúrakoncepció nem felel meg az országon belüli kulturális differenciáltságnak, mivel az etnikai alapú, népnemzeti kultúrameghatározás nagymértékben fiktív. Mivel a modern kulturákat a legkülönbözőbb életformák és életstílusok jellemezik, a tradicionális kultúrafogalom nem alkalmas a modern kultúrák belső differenciáltságának és komplexitásának kifejezésére. A kultúra „tisztaságának” megőrzésére irányuló igyekezet élesedő társadalmi konfliktusok számára készítheti elő a talajt. Ma, a 21. században, Magyarországon is fontos kérdés, hogy miként határozható meg a kultúra anélkül, hogy túlhangsúlyoznánk a „saját” és az „idegen” kultúra közötti különbséget, elfeledve a közös pontokat.

A transzkulturális nézőpont

Az utóbbi években felmerült két kultúrakoncepció, az interkulturalitás és a multikulturalitás, a hagyományos kultúraelképzeléseket úgy próbálja kiegészíteni, hogy közben annak problematikus következményeit igyekszik ellensúlyozni. Az interkulturalitás fogalma a különböző társadalmak kultúrái közötti, míg a multikulturalitás fogalma az egy társadalmon belüli kultúrák megismerésére irányul. Mindkettő a tolerancia, egymás megértése, akceptálása, a kulturális konfliktusok megelőzése és kezelése lehetőségeit keresi. A homogén etnikai nemzetre vonatkozó víziókkal szemben ugyan mindkét koncepció progresszívnek számít, kultúrafelfogásukban azonban hagyományosak maradnak, mert még mindig abból indulnak ki, hogy a különböző kultúrák egymás mellett zárt, körülhatárolható szigetekként helyezkednek el. Ezért ennek hátrányos következményei is lehetnek; a multikulturalitás koncepciója a kulturális identitásra történő hivatkozással gettósodáshoz és kulturális fundamentalizmushoz vezethet.

A kultúrák de facto heterogének és egymástól való elkülönítésük szempontjai is viták tárgyát képezik. Manapság az életformák nem végződnek a nemzeti kultúrák határainál, és egyre inkább jellemző a kultúrák belső pluralizáltsága is. A kultúrák manapság magától értetődő természetességgel lépik át az országhatárokat, és a legkülönbözöbb beállítottságok egyenrangúként lépnek be az egykor alapvetően másnak tartott kultúrákba, és a migrációs folyamatok révén hirtelen máshol válnak befolyásoló tényezővé. Ezáltal nemcsak a régi „barát-ellenség” séma válik a kulturában nehezen értelmezhetővé, hanem egyes stabilnak vélt kategóriák is, melyek a ‚saját’ és az ‚idegen’ kultúra közötti különbséget hangoztatják.

A transzkulturalitás fogalma ezt a megváltozott kulturális állapotot veszi alapul. Tudjuk, hogy az „idegenek” illetve az „idegenség” elleni gyűlölet mindig kivetített öngyűlölet. Az ember azt gyűlöli, amit magában nem szeret, de nem akarja belátni, hogy mi az, amit elnyom magában és ami ellen a környezetében harcol. Ugyanez fordítva: az idegenség elfogadásának előfeltétele, hogy magunkban akceptáljuk az idegenség részleteit. A transzkulturális koncepcióban nemcsak, hogy nincsen kifejezetten „saját”, hanem nincsen kifejezetten „idegen” sem. Egy adott kultúra belső életében – az ezen belüli különbözö életformák között – manapság tendenciáját tekintve éppen annyi idegenség tapasztalható, mint kifelé, a más kultúrákkal való kapcsolatában. A legtöbb emberre a többszörös kulturális kötődés jellemző.

Ez a megközelítés sokrétű és befogadó, nem szeparatista és nem kirekesztő kultúrafelfogás. A kultúra teljesítménye az integráción alapul. Ha egy individuum különböző kulturális befolyásoknak van kitéve, akkor az identitásképzés (pragmatikusan: a kultúrpolitika) feladata, hogy ezeket a transzkulturális elemeket egymással összekösse. A kultúra összetévesztése a nemzet fogalmával egyre kevésbé lesz lehetséges, mert az új kulturális formációk áthatolnak az államhatárokon és újfajta kötődéseket képeznek. Ez nem azt jelenti, hogy eltűnnek a különbségek, hanem azt, hogy a megértési lehetőségek palettája bővül. Ez a felfogás a kultúrák közötti kapcsolatról újfajta képet vázol fel: nem az izolációt és a konfliktust, hanem az összefonódást és a kölcsönös áthatást; nem az elszigetelődést, hanem a megértést és a kölcsönhatást segíti elő. Nyilvánvaló, hogy e koncepció sokfajta szokással szemben kihívást jelent – ám nem nagyobb kihívást, mint a valóság maga.

Kettős nyitottság: kifelé és befelé

Ha valaki a regnáló magyar kormány (kultúr)politikai dokumentumait és megnyilvánulásait olvassa, azokból a következőket olvashatja ki: megbukott az integráció, elavult a demokrácia. A nemzetállami gondolkodás a reneszánszát éli, csak magunkban bízhatunk, zárjunk össze, az összetartozás kritériuma a kulturális identitás, az idegen identitásúak örüljenek, hogy köztünk létezhetnek. Az egyeztetéseken alapuló nyugati aritmetrikus demokrácia helyett az ázsiaiak gyakorlatias autokráciája imponál. Ezekhez az orbáni eszmékhez igazodik a kulturális politika gyakorlata. Ezzel olyan elgondolást érdemes szembeállítani, amely tudomásul veszi ugyan, hogy az elmúlt években a Nyugatot ért megrázkódtatások miatt a fundamentumok vizsgálandók, de azokat nem akarja lecserélni. Az európai integráció és az emberi jogokra épülő demokrácia maradandó alapelvek. A kulturális politika ennek megfelelően kifelé és befelé is legyen alapvetően nyitott.

A kifelé nyitottságból következik, hogy természetesnek vesszük, sőt ösztönözzük, hogy szinte minden kulturális megnyilvánulás átnyúlik határokon, nyelveken és nemzeti sajátosságokon. Nemcsak a szakmai csúcsprodukciók, hanem a kisközösségek és egyének kulturálisnak minősülő tettei is. (Ha tévéznek, verset írnak, táncot tanulnak be, zenét töltenek le stb) A kultúrpolitika minden szintjén, minden döntésben ezzel érdemes számolni, hogy a döntések sikerre vezessenek. Nyerjen vele a polgár és a kultúra – az európai kultúra részeként. A külső nyitottságból következik, hogy kultúránk állapotát csakis nemzetközi összevetésben indokolt értékelni. Ebben az összefüggésben elkerülhetetlenül előkerül a vetélkedés mozzanata, de higgadt és érett hozzáállással kivédhető a sportlapok tabelláinak infantilizmusa. A külföld a reális igazodási pontokhoz kínál kézenfekvő igazodási pontokat. Anekdotikus, impresszionisztikus észrevételek helyett és mellett az a fontos, hogy formálódjon új módszertan jelenkori kulturális állapotunk, nemzetközi összefüggésbe ágyazott, reális értékelésére. Egy sor kérdés jobb megértéséhez további tudományos kutatásokra van szükség.

A belső nyitottság fő feladata a világnézeti, politikai megosztottság csökkentése lenne a kultúra területén. A sokszínűség alapértékké tétele. Az ésszerűség határai között a legtágabban kellene érvényesíteni a döntések átláthatóságát és az összeférhetetlenségi szabályokat. E tekintetben az európai skála alján vagyunk. Oknyomozást igényel egy város, múzeum vagy rendezvény közpénzügyi adatainak megismerése. Alig vannak nyílt viták a kulturális döntésekről.

A nyitottságot nehezíti a kategóriák, jogosultságok, címek, jogszabályi besorolások merevsége is. A kultúra lényege a mozgás, megújulás. Ezt kellene kifejezniük a kulturális politikai döntéseknek is. Legyen természetes, hogy minden kategória időleges (vö. „nemzeti intézmény”). Nyitni kell a szektor határait is. EU-szerte megtörtént a kreatív ágazattá bővülés, taktikában mindenképpen, de sok helyen élő és sikeres szimbiózist teremtve a „kreatív iparokkal”. Nálunk a jelszavakig is alig értünk el. Nem folyamatos és tartalmas egyetlen másik ágazattal sem a kooperáció, így az oktatás, a turizmus, a gazdaságpolitikai, vagy éppen a munkaügy terén sem.

Magyarországon jelenleg alacsony szintű a kultúra társadalmasítása. Messze vagyunk azoktól az ideáltípusoktól, ahol tényleg általában a helyi közösségnek, illetve konkrétan egy társadalmi szervezetnek felel egy intézmény (művház, színház, fesztivál stb.). Még az önkormányzati szűkösség sem fordítja meg azt a trendet, hogy a ráfordítások egyre nagyobb hányada (nálunk most mintegy 60%-a) települési döntés eredménye. A központi kormányzatnak idomulnia kell ehhez. Ki kell alakítani annak elveit és technikáit, hogy miképpen befolyásolja, hogy mire megy a közpénz helyben.

5. Mi a kultúrpolitika?

A kultúrpolitika nem azonos a diktatúrával, nem jelent diktatórikus beavatkozást a különböző kulturális irányzatok esztétikai felfogásába, nem jelent ízlésdiktátumot. A kultúrpolitika egy adott ország kultúrafelfogásának lefordítása a mindennapokra. Amennyiben az adott ország vagy kormány kultúrafelfogása demokrácia-deficites, akkor az erre a bázisra épülő kultúrpolitikai irányelvek tovább fogják vinni és automatizálják a demokrácia deficitjét. Amennyiben az adott ország kultúrafelfogása demokratikus, akkor az erre épülő kultúrpolitikai irányelvek képesek megteremteni a demokratikus intézményi struktúrákat, amelyek lassan, de biztosan stabilizálni fogják a demokráciát.

A kultúrpolitika két részből áll. Az egyik a művészetpolitika, a másik a társadalompoltika (1. táblázat)

A művészetpolitkában csak és kizárólag szakmai, esztétikai elvek érvényesülnek. Ezek elbírálása nem politikusi, hanem szakmai feladat. A társadalompolitika megszabja azokat a demokratikus keretfeltételeket, amelyekben a kulturális pluralizmus és művészi szabadság virágozhat. Ez politikusi feladat. A kultúrpolitika társadalompolitikai része garantálja, hogy a különböző kulturális projektek demokratikus keretek között maradjanak, ne lehessenek kirekesztőek, vagyis ne terjedhessen általuk az etnonacionalizmus, amely a totális nacionalizmushoz (vagy akár fasizmushoz) vezethet. A kultúrpolitika társadalompolitikai része felelős azért, hogy a kultúrában a nemek közötti paritás érvényesüljön, hogy a leszakadó csoportokat integrálja a társadalomba (integratív kultúrpolitika), a társadalmat a múlttal való szembenézésre ösztökélje (reflexív kultúrpolitika), hogy a társadalmat az ország ügyeiben való részvételre, vagy demokratikus civil kezdeményezésekre ösztökélje (aktivizáló kultúrpolitika). A kultúrpolitikának nem feladata, hogy indoktrináljon, de feladata a plurális demokrácia és az univerzális emberi jogok védelme. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján nagyobb hangsúlyt kell fektetni a kultúrföderalizmusra, vagyis a helyi és kisközösségi kultúrpolitikusok demokratikus felelősségére. A demokratikus kultúrföderalizmus segíthet megakadályozni a kulturális élet központosítását és gleichschaltolását.

A kultúrpolitikai koncepciók összefoglalását lásd a 2. táblázatban:

Ha a fenti ábrából a (2) és a (4) pontokat kombinációi vezetnek a kultúrpolitikai koncepcióhoz, akkor ez a kultúrpolitika a kultúrát affirmatívan, szűken, tehát elsősorban művészetpolitikaként értelmezi, mely messzemenően az állam felelősségi körébe tartozik. Ez paternalista felfogás.

Ha a (2) és a (3) pontokat kombináljuk egymással, akkor látjuk, hogy ez a kultúrpolitika a kultúrát szintén affirmatívan, szűken értelmezi, ez azonban nemcsak állami hatáskörbe tartozik, hanem társadalmi aktivitásra is számít. A kultúra szűk, vagyis affirmatív értelmezését jelenti a „nemzeti kultúra” koncepciója is, ha a nemzetfelfogás etnonacionalista (magyarság-koncepció). Ha a szűken értelmezett kultúrafogalomhoz (2) a társadalmi aktivitás ösztökélése kapcsolódik (3), vagyis a magyarság-alapú „nemzeti” kultúra nagymértékű „civil” társadalmi aktivitással is párosul, akkor ez azt jelenti, hogy lokális szinten és kis csoportokban is aktivizálódik az etnonacionalizmus, vagyis felgyorsul a társadalom etnizálási, bezáródási, tehát homogenizálási folyamata. Ha a társadalomban uralkodó etnonacionalista szemlélet kerül hatalomra, akkor beindul a kultúra „gleichschaltolása”.

A normatív / exkluzív, vagyis kirekesztő és a nem-normatív / inkluzív, vagyis befogadó kultúra fogalmát a mindennapos kommunikációban a 3. táblázat összegzi.

Ebből kitűnik, hogy a kultúra fogalma akkor exkluzív, tehát kirekesztő (1), ha kizárólag „magas kultúraként” értelmezi a kultúrpolitika. Ebben az értelmezésben a kultúra fogalma ezért elitistának, antiszociálisnak is mondható. Ezek azok a területek, amelyekről általában a kulturális rovatok vagy szaklapok írni szoktak pl. színházkritikai, operakritikai, irodalmi, képzőművészeti, filmes, építészeti, stb. beszámolókkal kapcsolatban. Itt a kultúra „művészetként” értendő, hasonlóan a német „Kunst”, vagy az angol „art” kifejezéshez, ami azt is jelenti, hogy nem mindenki számára nyitott, hanem a befogadásához, „megértéséhez” bizonyos fokú előzetes tudás vagy öröklött „zsenialitás” szükségeltetik a recipiens részéről. A kultúra „kultiváltságként”, „ízlésként” vagy „modorként” való értelmezése (2) implicit módon azt tartalmazza, hogy vannak, akik kultiválatlanok, ízléstelenek, stb. A kultúrának eme típusát – e felfogás szerint – nem lehet elsajátítani, hanem csak örökölni lehet. Ezért ez elitista felfogás. Az (1) és (2) pontokban leírt fogalmak egyszerre szűkitik és már előre értékelik a kultúra fogalmát, ezért tehát nem értéksemlegesek – a normatív kultúrafelfogás implicit módon tartalmazza, hogy vannak akik „kultúra nélküliek” vagy „kulturálatlanok”.

Ugyancsak fontos, hogy ne keverjük össze a kultúra demokratikus fogalmával a természetinek vélt elemeket, mert ezek a megközelítések szélsőséges esetben fajelméletbe (kulturális genetika) csúszhatnak. Ha egy kulturális államtitkár DNS-vizsgálattal szeretne a magyarság eredetének utánajárni, akkor voltaképp olyan felfogást hirdet, mintha a „magyar nemzet” egyenlő lenne egy adott képződménnyel, amit „magyar fajnak” neveznek. A magyar történelemben nem ismeretlen ez a felfogás, s ráadásul az etnonacionalista koncepció is ebbe az irányba vezet.

Mindezekkel a felfogásokkal szemben áll a többes számban használt „kultúrák” kifejezés (4), amely értéksemleges és leíró. Elismeri a különböző kultúrák egyenrangúságát. Érdemes kiemelni, hogy itt nem „nemzeti kultúrákról”, vagy „nemzetek kultúráiról” van szó (az etnonacionalista/ etnopluralista „nemzetek Európája” koncepció értelmében), hanem mindenféle kultúráról, a plurális kulturális sokszínűségről a transzkulturális koncepció értelmében. A kultúrafelfogásoknak ez az aspektusa különösen fontos abban az időszakban, amikor a kultúrpolitikai alapelveket operacionalizálják, vagyis megpróbálják a gyakorlatba átültetni azokat. Ide tartoznak ugyanis a legkülönbözőbb népszokások, hagyományok, felfogások, ünnepségek, vallási különbözőségek, egyesületi kulturális teljesítmények, alternatív kultúrák, demokratikus civil kulturális kezdeményezések, stb. melyek az első három dimenzióban nem kaptak helyet.

A kultúrpolitikának nemzetközi viszonylatban két fő területe van. (4. táblázat)

E szerint az országon belüli kultúrpolitika felelős azért, hogy az ország közösségei identitásának erősítése az univerzális emberi jogok értelmében demokratikusan menjen végbe. A kulturális külpolitika alapvetően országmarketinget jelent, amelynek alapját szintén az emberi jogok képezik, s amelynek külföldre szóló üzenetei magukban foglalják a kulturális pluralizmus (sokszínűség) és a demokratikus megbízhatóság értékeit.

Az elvi alapvetés után rátérünk a mai magyarországi kultúrpolitika ágazati nézőpontú kritikájára és szociológiai elemzésére.

6. A kulturális klientúra intézményesítése: a Magyar Művészeti Akadémia

A magyar kormány 2012 novemberében határozatot hozott a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) kultúrstratégiai szerepének megerősítéséről, és vállalta, hogy az illetékes minisztérium az MMA elnökének bevonásával vizsgálja meg „a kulturális mecenatúra rendszer működését”. A kormány az általa köztestületté emelt szervezetnek most szerepet adott a legmagasabb állami díjak odaítélésében és „egyetértési jogot” egyes bizottsági elnökök kinevezésében. A kormány vállalta, hogy az MMA tagjainak életjáradékot biztosít, átadja a Vigadó mellett a Műcsarnok épületét is, utóbbinál azzal a kiegészítéssel, hogy a köztestület 2013-ban (sic!) a művészi és tartalmi kérdésekben egyetértési joggal rendelkezik. Mindez azt jelenti, hogy a kormány kiszervez egy darabot a magyar kultúrából, másra ruház majd át több olyan feladatot, amelyet eddig ő maga látott el. Az outsourcing kifejezést gyakran az erőforrások kihelyezéseként is szokták fordítani, s ebben az esetben ez valóban találó: az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI)¹¹ szervezetén kívülre helyezi néhány tevékenységét, nyilvánosságra nem hozott definíciója szerint talán azért, amiért a tudatosan döntő vállalatok is ezt teszik, azaz a kiválasztott partner hatékonyabban, jobban, esetleg olcsóbban látja majd el a feladatokat.

Azonban már a definíció alkalmazása is több sebből vérzik. Mindenekelőtt a jelenlegi kormány, az európai országok között páratlan módon nem rendelkezik „kultúrstratégiával”.

1. Egyrészt azért, mert erre korábban komolyan vehető programot sem készített.

2. Másrészt azért, mert az EMMI-n belül a kultúra a legelhanyagoltabb tényező.

3. Harmadrészt, mert az elmúlt két és fél év kiszervezései során ez a tényező még apróbbra zsugorodott: házon kívülre került többek között a filmfinanszírozás, a külföldi magyar intézetek ügye, a műemlékvédelem, a design, illetve a múzeumügy egy része; ilyen zsugortartásban pedig legfeljebb taktikák léteznek.
4. Negyedrészt pedig azért, mert már az apparátusa sincs meg hozzá: a stratégiákban gondolkodni képes szakemberek vagy már nincsenek ott, vagy nem jutnak szóhoz.

Mind a négy tényezőt figyelembe véve a kormány részéről a kultúra valódi jelentőségének tagadásáról, illetve a terület következetes kivéreztetéséről van szó – olyan, elsőre értelmetlennek, utólag kétségbeesettnek tűnő hatalmi trendfordító kísérletek ellenére is, mint a kulturális államtitkár NKA-alelnöki pozíciójának megtartása, vagy két kormánybiztos miniszteri biztossá történt visszaminősítése. Ráadásul a kultúrában is megtörtént az, ami az elmúlt két évben a kormányzás oly sok területén: szabad prédává vált.

Törvényszerűnek tűnik, hogy ebben az önmaga által előidézett, abszurd és képviselhetetlen módon elgyengült helyzetben, következő lépésként a kormány nemcsak saját egységei között mozgatja és ruházza át a funkciókat, de feladja – pontosabban politikailag kézben tartható klientúrája részére átadja – a kultúra egy része fölötti fennhatóságát. És nyilván a gyengeségből következik az is, hogy a kiszervezés meghatározása mellett a kormány részéről most nem áll semmilyen indoklás. Nem tudhatjuk meg például, miért válhatott terhessé a Műcsarnok épülete az EMMI számára. Miért kell az államtitkár által kinevezett vezető fölé gyámot rendelni, és ha valóban kell, ez eddig miért nem merült fel? Megkérdezhetjük, hogy miért vált hirtelen szükségessé a kultúrafinanszírozás rendszerének áttekintése, például az NKA esetében, amelyet nemrég alakítottak át – egyes területeket már így is ideológiák és részérdekek által bénítva. Nincs indoklás, mint ahogy arra sincs, vajon miért pont a Magyar Művészeti Akadémiára esett a kormány választása, az ideológiai megbízhatóság feltételezésén, és azon az egyszerű érven túl, hogy e területen egyedül ez az intézmény szerepel (nem véletlenül) az Alaptörvényben. Valójában miért gondolhatja a kormány egy felkészült apparátussal és szélesebb körű legitimációval nem rendelkező, húsz éven keresztül szinte tetszhalott állapotban létező civil szervezetről,¹² hogy hatékonyabban vagy szakszerűbben végzi majd el a szaktárca és választott szakemberei által eddig ellátott feladatokat? Nincs egyeztetés, és nincs indok arra sem, miért lenne mindez olcsóbb és főleg igazságosabb.

Bár a kultúrafinanszírozás területén a rendszer bejelentett vizsgálata és a szerepek újraosztása hosszabb távon valószínűleg drámai problémákat jelent, most elsősorban a Műcsarnok akut kérdésén keresztül látható, mit veszíthetünk, és mit is okozhat valójában a kiszervezés. A Műcsarnok, a kortárs képzőművészet bemutatásának kulcsfontosságú helyszíne a rendszerváltás utáni húsz évben többször vált a politika közvetlen célpontjává, de megőrizte művészi autonómiáját. Emellett az intézmény csaknem mindig alulfinanszírozottnak tűnt, hosszú évekig a régi, és egyre inkább korhadó struktúrában működött, s ezen csak egy felülről jött kényszer változtatott: 2007-ben a szervezet nonprofit kft-vé alakult át. Mindez kevesebb támogatással, de nagyobb szabadsággal járt. A nonprofit kft. formáról időközben kiderült, hogy a válság és a nagyobb szponzorokat megnyerni nem tudó vezetés idején függetlenség helyett inkább pénztelenséget jelent. Most egyszerre e két faktor, az elmocsarasodó politikai mező és a többiekénél függetlenebb szervezeti forma lett a Műcsarnok veszte, ebben az összefüggésben merülhetett fel egyáltalán a kultúrát eljelentéktelenítő, zsákmányszerzésre épülő rendszerben az intézmény kiszervezésének gondolata.

Semmi sem indokolhatja az épület tulajdonjogának átadását: a kormánynak ez az aktusa a zsákmányszerzés elvén túl logikus érvvel magyarázhatatlan. De ha adja is, hogyan lehet egy védett épület átadását úgy szabályozni, hogy annak ne legyenek az államra nézve hátrányos következményei? Hogyan lehet kivédeni azt a lehetőséget, hogy mondjuk az egykori első tulajdonos, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat mintájára az MMA ne a saját tagjainak vagy azok kedvezményezettjeinek festményeit árusítsa az épületben? Milyen garanciákat kaphat az állam az MMA-tól a működtetés bármiféle kontinuitására? Az épület tulajdonjoga és a tartalmi vétójog közötti mezőben ilyen garanciákat találni valószínűleg lehetetlen. Hiszen az ideális konstrukcióban, amely Magyarországon eddig még sohasem valósulhatott meg maradéktalanul, a területért felelős miniszter vagy államtitkár szakmai háttérrel alátámasztott, az állam kultúrpolitikai alapelvei szerint is számonkérhető program alapján nevezi ki az igazgatót, aki így a demokratikus láncolaton keresztül, közvetve ellenőrizhető marad. Ha az igazgató az elé kitűzött célokat és saját vállalásait nem teljesíti, leváltható. Az MMA-val szemben ilyen biztosítékok nem léteznek.

A helyzet bizonyos tekintetben egyaránt párhuzamot mutat az 1880, 1930 és 1950 körüli állapotokkal.

1. Az MMA anakronisztikus módon most nagyjából olyan felhatalmazásokat gyűjt be, mint tette ezt teljesen más történelmi helyzetben, az 1867-es kiegyezés után a Képzőművészeti Társulat, amely a kultusztárcát helyettesítve tanácsokat és díjakat adott, bálokat és kiállításokat szervezett, a nemzeti művészet felvirágoztatása érdekében átvállalta a művészeti élet egy részének irányítását.
2. De ugyanígy érvényes lesz majd a párhuzam az 1920-as évek végével, amikor a Társulat irányítása alatt begyöpösödött „műcsarnoki művészetre” vonatkoztatva Farkas Zoltán a Nyugat kritikusa így fogalmazott: „Így a Műcsarnok mai szervezetével, aminél bizony a többi csoportok összeállítása sem sokkal különb, mindig távol fog maradni attól az ideális rendeltetésétől, hogy csak a legjobb magyar művészetet mutassa be. Ez utóvégre nem is volna valami tragikus dolog, másutt is így van ez, különösen olyan országban, ahol a hivatalos művészeti politika éppen úgy, mint nálunk, az akademizmust és epigonkodást pártfogolja.”¹³
3. A harmadik korszak, amely most szintén párhuzamként sejlik fel, az 1950 körüli idő, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége egyeduralmának kora, amelyről Frank János egy Műcsarnokról szóló szövegében összefoglalóan azt írja: „A Szövetség 1949-ben alakult a különböző irányzatú művészcsoportok, vagyis a pluralizmus eltörlésének árán; egy év alatt levezényelték a magyar művészet gleichschaltolását.”¹⁴

A most formálódó konstrukcióban az MMA olyan felhatalmazást kapott a kormánytól, amellyel bármelyik korszak felé elindulhat. Ha úgy dönt, mások megkérdezése nélkül irányt mutathat és az akademizmusba vezethet, hivatalossá válva másokat nem-hivatalossá tehet, kizárhat és ellehetetleníthet, megszüntethet és kiradírozhat. Ismét bevezetheti a Tavaszi Tárlatot, ahol minden, önmagát művésznek tartó alkotó kiállíthat, újra kitalálhatja a Nemzeti Szalon intézményét, és ezzel Európában egyedülálló kísérletet végrehajtva több mint százéves időugrást hajthat végre – a múltba. Bármilyen megoldást választ is, ebbe a kontextusba kerülve a Műcsarnok elvész az európai értelemben vett kortárs művészet számára. Az MMA megjelenése szétrombolja az évtizedeken át felépített, és még mindig meglévő nemzetközi kapcsolatrendszert, illetve mindazokat a törekvéseket, amelyek a kortárs képzőművészetet a magyar kultúra fontos és eleven részeként gondolták el.

A Magyar Művészeti Akadémia uralomra kerülésével a kultúra teljes kisajátítása, a legrosszabb múltbeli értelemben vett ideológiai irányítás veheti kezdetét. A Műcsarnok ügye csepp a magyar kultúrpolitika tengerében, ahol szinte minden döntés egy irányba: a hosszú hegemóniára törekvő hatalom agitációs és propaganda-funkciójának megerősítése felé mutat.

Ma még nem világos, hogy a kultúra felügyeletének kiszervezése és az MMA helyzetbe hozása hosszabb távon valójában az állam kivonulását jelenti-e. A folyamatot ezzel ellentétesen is lehet értelmezni: az állam bevonulásaként a civil szférába. A pénzosztás gyeplőjét az állam szorosabban fogja, mint eddig bármikor a Kádár-rendszer óta. Az MMA vezető személyiségei az államot elfogaló politikai csoport emberei. Sokkal inkább azok, mint a most még pozícióban levő hivatalnokok a kulturális államtitkárságon. Az MMA többször biztosította lojalitásáról a kormányzatot, s a kormány az MMA-t most kulturális árnyék-minisztériummá tette.

Az oktatási-kulturális tárca 2010-es megszüntetése¹⁵ innen nézve teljesen logikus lépés volt. Először legyengítették a kultúra képviseletét, hogy azután a tetejébe ültethessék az általuk kiválasztottakat. Az államnak a látszat ellenére fontos a kultúra – pontosabban: annak propaganda-funkciója –, amit a politikai tisztségviselők a kultúra fogalma alatt értenek. Az állam nem a kultúra eljelentéktelenítésében érdekelt, hanem idomításában. Nem marginalizálja, inkább középpontba állítja, és látványosan megtöri a gerincét. Egyértelműen azért, hogy a kiszolgálójává tegye.

7. A magyar film helyzete

Európában – a kis országokban különösen – a nemzeti filmkultúrát döntően az állami vagy egyéb központi (tartományi, közszolgálati tévécsatornákon keresztül történő) támogatás tartja életben. A magyar film sem létezhet folyamatos állami támogatás nélkül. Ennek két formája van:

1. A filmipar támogatása adókedvezményekkel és egyéb ösztönzőkkel. Ez értékmentes, protekcionista támogatás, amely minden magyar gyártású mozgóképnek kijár.

2. A filmművészet és a mozgóképkultúra támogatása. A magyar filmművészet a nemzeti kultúra része, ugyanúgy támogatásra szorul, mint a nemzeti opera, a nemzeti színjátszás, a nemzeti filharmonikusok, az állami kézben lévő múzeumok stb. A különbség, hogy a finanszírozásban a magas költségek miatt a magántőke szerepe csekélyebb, az állam a kulcsszereplő, nélküle – kivételektől eltekintve – műalkotás nem jöhet létre.

A folyamatos állami támogatás szükségességét nem csak a nemzeti filmipar védelme és a filmművészet-filmkultúra életben tartása indokolja, hanem az a tény is, hogy a film természeténél fogva internacionális médium, a magyar film a magyar kultúra sikerágazata, Jancsó, Szabó, Tarr nevét azok is ismerik, akik a modern magyar zenéről, irodalomról vagy képzőművészetről nem hallottak. Az állami támogatás többféle formában létezhet, de minden esetben csak akkor hatékony, ha nem függ éves költségvetési alkuktól, s a pénz elosztását a politikától független szakmai szervezetek végzik, transzparens módon.

A filmkultúra egységes egész: a játékfilm mellett része a dokumentum, az animációs-, az ismeretterjesztő, a rövid- és a kísérleti film, a filmforgalmazás, beleértve a filmművészeti értékek, ezen belül az európai és magyar mozgóképek forgalmazásának támogatását, továbbá az artmozik, filmklubok a minőségi filmsajtó- és filmkönyvkiadás, a mozgóképoktatás.

A rendszerváltás után ezekből az alapelvekből kiindulva hozta létre a szakma és a politika közös akarattal a Magyar Mozgókép Alapítványt (később: Közalapítványt, MMKA). A rendszer lényege, hogy az állami támogatás összegét a szakmai szervezetek széleskörű konszenzusával létrehozott szakkollégiumok osztják szét, nyilvános pályázatok útján. Vagyis a politika finanszíroz, de a pénz felhasználását a szakemberekre bízza. Az MMKA bonyolult szakkollégiumi rendszert hozott létre, amelyben külön szakkollégiuma volt a játékfilm-, a dokumentumfilm-, az animációsfilm-, az ismeretterjesztő- és a kísérleti filmek gyártásának, a forgalmazás és az artmozik támogatásának, továbbá a filmsajtó, a filmes könyvkiadás és a filmoktatás támogatásának. Lényegében ennek a rendszernek köszönhető a magyar filmnek az ezredforduló táján kezdődött, és 2010-ig folyamatosan tartó felívelése, amit a szerte a világon lelkesen ünnepeltek, a fontos fesztiválokon díjaztak (előtte két évtizedig nem volt jelen magyar film A-kategóriás fesztivál versenyében). Ebben nagy szerepet játszott egy új filmes nemzedék megjelenése, amely gyorsan meghódította a fesztiválokat.¹⁶

Ezt a lendületet törte meg a 2010-es kormányváltás, és a Magyar Mozgókép Közalapítvány szétverése. Már az első Fidesz-kormány megpróbálkozott az MMKA felszámolásával, s helyette egy kormányzati Filmközpont felállításával, ám ez a filmszakma ellenállásán megbukott. A filmszakma akkor még egységesebb és erősebb volt, a kormány jogtisztelőbb és kevésbé agresszív. Kétségtelen, hogy az MMKA két évtized után alapos reformra szorult. E reform legfőbb akadálya maga a közalapítványokra vonatkozó jogszabály, amely valósággal bebetonozta az 1992-es 24 alapító szervezetet. Ez nagyjából felölelte az akkori szakmát, ezen belül egy alapítói szavazattal rendelkezett a mindenkori miniszter. Az alapító szervezetek egy része két évtizeddel később már nem létezett, vagy csak fantomszervezet volt, miközben fontos szakmai szervezetek jöttek létre (például a két produceri szövetség). Mivel az MMKA megváltoztatásához az alapítók teljes konszenzusára volt szükség, ez gyakorlatilag minden fontos változást, érdemi döntést lehetetlenné tett, s megmerevítette a szervezetet. Nyilvánvalóan történtek szabálytalanságok, indokolatlan kifizetések, ám egy évi sokmilliárdos vagyont kezelő szervezetnél ez nehezen elkerülhető, különös tekintettel arra, hogy a filmes költségek többsége „puha költség”, nincs szabott ára, nehezen ellenőrizhető, így a mozgókép mindig kedvelt terepe volt az ügyeskedőknek.

Az a fajta propagandahadjárat, amellyel a kormány, a kormánybiztos és az MMKA újonnan megválasztott Fidesz-közeli elnöke¹⁷ kriminalizálta a teljes magyar filmszakmát, s az MMKA-t, a szervezet szétveréséhez szolgáltatott ideológiai muníciót, ám komoly, az egész működésre kiható törvénytelenséget eddig egyetlen vizsgálat sem tudott kimutatni. Az egyik leggyakoribb vád az MMKA kuratóriuma ellen az volt, hogy az utolsó években az állami támogatás felhasználása mellett kb. hatmilliárdos bankhitellel finanszírozta a filmkultúrát. Azt a vizsgálatok is elismerték, hogy ez az összeg filmkészítésre fordítódott, vagyis maga a hitelfelvétel ténye, s nem felhasználása alapozta meg a hűtlen kezelés gyanúját. Márpedig az MMKA ugyanúgy fedezte hitelből a működését, mint a közkórházak és az önkormányzatok. A banki hitel alapjául az a 2013-ig a Hiller István miniszter és az MMKA között aláírt, és jelenleg is érvényes megállapodás szolgált, amelynek alapján öt év alatt 26 milliárdnyi állami támogatást jutott volna az MMKA-nak, s amelyet már a Gyurcsány-kormány is csak részben teljesített, majd az Orbán-kormány teljesen elzárta a pénzcsapokat. Az MMKA ezzel lehetetlen helyzetbe került, amihez hozzájárult, hogy a 2010-ben hivatalba lépett kuratóriuma meg sem próbálta érvényesíteni az állammal szembeni követelést, amiből a tartozások kifizethetőek lettek volna, hanem maga is tovább táplálta az elődei felelőtlenségéről, bűnösségéről közzétett mendemondákat.

A kormány, amely – többek között – arra hivatkozással nem fizette ki a szerződés szerint 2012-ben az MMKA-nak járó összeget (ez arra az évre kb. 7 milliárd forintról szólt), hogy annak nincs meg a költségvetési fedezete, s ezzel kiszivattyúzta a pénzt a szervezetből, a banki adósság teljes fedezetét a költségvetésből átutalta a filmes kormánybiztos által vezetett Magyar Nemzeti Filmalapnak (MNFA), amely ebből kifizette az MMKA adósságait, majd elperelte az MMKA teljes filmvagyonát, a Mafilmet, a fóti stúdiót és a filmlabort (amelyet egy gyors vagyonértékelés éppen a banki tartozások pontos összegére értékelt fel). A pert megkönnyítette, hogy az MMKA új vezetése (alperes) peren kívüli egyezséggel átengedte a vagyont a felperes MNFA-nak. Az alperesek akkor már több mint egy éve a felperestől húzták a fizetésüket.

Az egyetlen pénzosztó szervvé előlépett Magyar Nemzeti Filmalap pontosan az ellenkező elvek mentén alakult meg, mint amiket a szakma kívánatosnak tart, s aminek szellemében két évtizede az MMKA-t létrehozták. A struktúrát a szakmai szervezetekkel történő egyeztetés nélkül hozták létre, vezetőjének a szakma bizalmát nem bíró, a magyar és európai filmkultúra értékeivel szemben gyanakvó és ellenséges hollywoodi exproducert, Andy Vajnát bízták meg. Központosított kegyencrendszer jött létre ezzel a filmfinanszírozásban: a miniszterelnök ejtőernyősként a szakma fejére ültette a bizalmasát, akinek kezében minden döntés összpontosul, átláthatatlanul, s ő emeli önhatalmúlag maga mellé azokat, akiknek részt kíván biztosítani a döntéshozatalban.

Nemcsak a szakmai önkormányzatiság elve sérült, hanem a filmkultúra egységének elve is. A Vajna-féle MNFA-hoz csak a játékfilmgyártás tartozik, míg a dokumentumfilmek finanszírozása a médiahatóság alá került, a kisfilmeké, animációs filmeké és a filmkultúra több szegmenséé sehová. Közben megszűnt az NKA Mozgókép Szakkollégiuma is, úgyhogy a filmes műfajok többsége, s a filmsajtó, a filmes könyvkiadás, a forgalmazás, a filmoktatás támogatás nélkül maradt. Ennek eredményeként sorra zártak be a budapesti (Odeon, Kino) és vidéki artmozik, az igényes filmlapok pedig vagy megszűntek (Mozinet), vagy a tönk szélére kerültek (Filmvilág).

A filmtörvény komoly pozitívuma volt, hogy a mozgóképszakmát az ötös lottó jövedelmének nyolcvan százalékából finanszírozza, s így a támogatását függetleníti az éves költségvetési alkuktól. Ez becslések szerint évi 6-7 milliárd forint, nagyjából annyi, amennyiből az MMKA évi húsz-huszonöt játékfilmet támogatott, továbbá életben tartotta a mozgóképkultúra teljes vertikumát. Most ez az összeg az MNFA-hoz folyik be, amelyhez csak a játékfilmek tartoznak. Filmenként kétszázmilliós átlagos támogatással számolva ez évi 30-35 film finanszírozására elég. Ehhez képest az MNFA a létrehozása óta eltelt két évben egyetlen olyan magyar játékfilmet sem juttatott el a mozibemutatóig, amelyet részben vagy egészben finanszírozott volna. A magyar film lendülete megtört, két év alatt gyakorlatilag sikerült szétverni. Ilyen leállás még a legsúlyosabb háborús években sem volt. Nem tudni, pontosan mennyi támogatást kapott eddig az MNFA, s filmek híján hová lett a pénz. Ha az MMKA-t, amely ennyiből évi húsz-huszonöt játékfilmet finanszírozott és a teljes magyar mozgóképkultúrát támogatta, felelőtlen gazdálkodással vádolták, akkor most joggal tehető fel a kérdés: hol a filmgyártásra fordítandó pénz?

A világ filmesei döbbenten állnak az elmúlt néhány év történései előtt. Nem értik, a magyarok miért nem büszkék a filmkultúrájukra, a kormánybiztos miért mondd el minden rosszat a magyar filmről, amit szerinte az ő feladata helyes útra terelni. A nemzetközi szolidaritás egyik jele az a világhírű filmesek által aláírt tiltakozó levél, ami a magyar sajtóban sajnálatosan kevés teret kapott, valamint az a tény, hogy a 2011-es fapados filmszemlén a három legtekintélyesebb filmfesztivál igazgatója, a Cannes-ié és a berlinié személyesen, a velenceié levélben biztosította szolidaritásáról a magyar filmeseket.

Egy új kormánynak nyilvánvalóan a fentebb elősorolt elvek szerint kellene újraszervezni a magyar filmfinanszírozás szervezetét. Széleskörű szakmai egyeztetésekkel létrehozott önigazgató szervezetre van szükség, amelyben a döntéshozók kiválasztása a szakmai szervek lehetséges konszenzusa által történik, a döntéshozatal folyamata és a gazdálkodás átlátható. A Magyar Mozgókép Közalapítványt, bár formálisan még létezik, a régi alapítói körrel már valószínűleg nem érdemes újraéleszteni, hanem egy ahhoz hasonló, ám annak hibáit kiküszöbölő, széles szakmai konszenzussal létrehozott, szakmai önkormányzatiság elvén működő új szervezet felállítására van szükség. Ennek a szervezetnek a teljes mozgóképkultúrát le kell fednie, mert annak elemei egymáshoz illeszkednek: fölöslegesen készülnek a magyar filmek, ha nem marad mozi, ahol levetítik őket, szaklap, ahol írnak róluk, mozgóképes oktatás, ahol a gyerekeket az értékes filmkultúra értésére nevelik.

Ezzel párhuzamosan újra kell gondolni a közszolgálati és kereskedelmi televíziózás szerepét a filmek gyártásában. A kereskedelmi csatornákat adókedvezményekkel és egyéb módon kellene ösztönözni arra, hogy vállaljanak az eddiginél nagyobb szerepet a filmkészítésben. A közszolgálati adóknak elő lehetne írni, a nekik juttatott közpénzből mennyit kell magyar filmekre – játékfilmekre, dokumentumfilmekre, animációra stb. – fordítaniuk. Jelenleg az MTVA több mint hetvenmilliárd forintos összeggel gazdálkodik, ez körülbelül a tízszerese annak, amennyit ma Magyarországon filmkultúrára költenek.

A filmkultúra helyzete azonban nemcsak a filmkészítésről és -finanszírozásról szól, hanem a filmörökség megőrzéséről és karbantartásáról is. A filmek archiválása jelentős hozzájárulás egy társadalom kollektív emlékezetének megerősítéséhez. A legtöbb ország filmkultúrájának kirakata, jelképe és műhelye a Nemzeti Filmarchívum, amely egyszerre a filmművészeti értékeket őrző és folyamatosan játszó filmmúzeum, a kortárs filmeket bemutató artmozi, mozgóképes könyvtár és DVD-tár, a filmtudomány és filmoktatás központja, fesztiválok, vetítéssorozatok, konferenciák, közönségtalálkozók színtere. Ilyen Londonban a National Film Theatre, Párizsban a Cinémathéque, Kaliforniában a Pacific Film Archives, Németországban a berlini és a frankfurti, Olaszországban a torinói vagy a bolognai filmarchívum. A magyar film feltámasztásával egyidőben, annak jelképes gesztusaként is, célszerű lenne a jelenlegi Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA) – amelybe beleolvadt a valamikori Nemzeti Filmarchívum – és a homályos profilú NAVA egyesítésével létrehozni, külföldi mintára, az anyagi forrásokkal megfelelően ellátott és jogaiban is megerősített Magyar Filmintézetet és Filmarchívumot.

8. A színházak és az előadóművészet helyzete

A 2010-ben kétharmados felhatalmazással az ország irányítását magához ragadó második Orbán-kormánynak nem volt, és mind a mai napig nincs világos értékrenden alapuló, határozott elképzelése arról, hogy mit kellene/lehetne kezdeni a magyar színházakkal. Ennek több oka van, közülük az egyik, hogy a politikusok nem járnak színházba (sajnos ez grosso modo a rendszerváltás utáni teljes, aktívan politizáló rétegről elmondható – tisztelet az igazán csekélyszámú kívételnek). A Fidesz vezetői és ilyen-olyan rangú helyi politikusai nem értik, soha nem is értették a színház társadalompolitikai, véleményformáló jelentőségét. Értelmiségi, jórészt fölösleges nyafogásnak/hőzöngésnek, köldöknéző, romkocsmás búsongásnak, rossz esetben bosszantó-felháborító polgárpukkasztásnak tartják, amely a hatalom szempontjából teljesen érdektelen; szavazatszerzési potencia nincs benne, vélik. Soha nem is érdekelte Orbánt és kollégista társait a színház (amúgy esetükben igaz ez a kultúra egészére is), nem értenek hozzá, s felesleges nyűgnek érezvén már első kormányra kerülésük előtt kizárták programjukból, és soha nem is foglalkoztak vele másként, mint a szimbolikus politika eszközeként. Példa erre a Nemzeti Színház 2001–2002-es megépítése, tisztán politikai megfontolásokból. Egyébként a terület: szabad préda, a csókos-jutalmazás egyik területe mind a mai napig.

Az Orbán-kormány színházakra vonatkozó politikai premisszái a következők:

1. Erre a területre minél kevesebb pénzt kell adni (áldozni!), sőt, a lehető legtöbbet kell e területről elvonni.
2. Az egyes állami, önkormányzati, illetve minisztériumi fennhatóság alá tartozó színházak igazgatói posztjait a párthűség mint kizárólagos kritérium alapján kell kiosztani.
3. A területre meghirdetett fenntartási, támogatási stb. pályázatokat lehetőleg százszázalékosan pártkatonák kezébe kell adni.
4. Az ilyen módon nem ellenőrizhető színházi szférát (az ún. alternatív vagy független színházi szerveződéseket) el kell lehetetleníteni, s ehhez minden eszköz igénybe vehető (folyamatos létbizonytalanságban tartás, játszóhelyek ellehetetlenítése, az amúgy is alig-alig csordogáló szponzori pénzek máshová – főként a látványsportokba – irányítása, nyílt és burkolt presszió gyakorlásával).

A színházvezetői posztok elismert színházi alkotók helyett Fidesz-csinovnyikoknak való átjátszási folyamata nem a 2010-es választásokkal kezdődött: az önkormányzatok fideszes kezekbe kerülésével párhuzamosan már az előző kormányzati ciklusnak a felétől, 2007–2008-tól szisztematikusan és folyamatosan cserélték le az addig hivatalban levő színházigazgatókat a megyeszékhelyek, nagyvárosok kőszínházaiban – de csakis a kinevezések lejárta után, tehát formailag nem kirúgással oldották meg a hatalomátvételt.

A szisztéma a következő: 1. A korábban kinevezett igazgató szerződésének lejártával kiírni az új vezetői pályázatot. 2. Szakmai bírálóbizottságot kinevezni, amely elbírálja a pályázatokat. 3. Az önkormányzat kulturális bizottságának fideszes többsége – figyelmen kívül hagyva a szakmai bíráló bizottság előterjesztését – kinevezi a Fidesz-központban elhatározott személyt.

Ez történt apróbb eltérésekkel mindenütt: a Fideszhez nem húzó rendezők és színészek legtöbbjét leváltották: Veszprémben, Békéscsabán, Egerben, Szolnokon, Sopronban, Kecskeméten, Győrben, Székesfehérváron, Pécsett. (A kivétel Kaposváron történt, ahol Rátóti Zoltán kinevezése mögött a szakmai bizottság ajánlása is ott volt, de itt meg az intézmény vezetésére több szempontból érdemesebb Mohácsi Jánost már korábban kitették a színházból.) Ez a gyakorlat legtöbb helyen a művészi színvonal drasztikus süllyedésével, az évtizedekkel korábbi, sekélyes szórakoztatás irányába való visszafordulással járt. Ez alól az egyetlen üdítő kivétel Kecskemét, ahol Cseke Péter Fidesz-kinevezettként az elmúlt évek során egyre jobb színházat csinál – nem is szeretik már annyira a jobboldalon.

Figyelemre méltó, hogy 2010–2012 között mindössze három botrányos kinevezés érte el a szélesebb közönség – és a politika – ingerküszöbét: 1. Ókovács Szilveszter kinevezése a Magyar Állami Operaház élére, amit a miniszterelnök a pályázati rendszert és saját miniszterét meghazudtolva „vezényelt le”; 2. Nemcsák Károly kinevezése a budapesti József Attila Színház élére; 3. A korábban MIÉP-rendezvények rendszeres szónokaként ismert Dörner György kinevezése az Új Színház igazgatójává (ez Tarlós István főpolgármester és a Fidesz-vezérkar közös akciója volt 2011 elején). Ez utóbbi botrány nemzetközi szintűvé dagadt: a szélsőjobb, sőt, náci ideológiát valló igazgató kinevezése országimázs-romboló tett volt. A színház azóta a csőd szélére került: az anyagi részét szigorúan titkolják, de a nézőszámok jórészt ellenőrizhetőek: 2012 októberében 12%-os, novemberben 16%-os volt az előadások átlagos látogatottsága. Következmények nélkül – hacsak az NKA váratlanul gyorsan folyósított, nagylelkű segélyét nem tekintjük következménynek.

Mindezt megkoronázta az igazgatóváltás mikéntje a Nemzeti Színház élén. A 2008–2013 között regnáló Alföldi Róbert nevéhez a Nemzeti Színház történetének egyik legsikeresebb korszaka fűződik. Mandátuma lejártakor azonban a kormánypárthoz húzó zsűri Vidnyánszky Attilával váltotta fel, mintegy eleget téve az Alföldit már évek óta támadó szélsőjobboldali körök igényeinek. Vidnyánszky Attila az egyetlen, valóban formátumos, tehetséges színházi ember a jobboldalon. Feltétlen Fidesz-hívő és elismert színházcsináló, magányos ékkőként csillog a Fidesz kultúrpolitikai mocsarában. Erős fenntartásokkal él mindenkivel szemben, aki művészetének nem rajongója, ezért egységesen elutasítja a magyar kritikusokat, és azokat, akik másfajta színházat csinálnak, mint amilyet ő (hosszú a névsor Alföldi Róberttől Máté Gáboron és Zsótér Sándoron át Schilling Árpádig), illetve, aki alternatív, független színházat csinál. Ehhez még rendkívül erős hatalomvágy is hajtja. Így nem csoda, hogy néhány év alatt elképesztő mennyiségű funkció és állás lett az övé. Ő volt (illetve lett) a debreceni Csokonai Színház igazgatója, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház alapító igazgatója és művészeti vezetője, az EMMI Színházművészeti Bizottságának elnöke, a kaposvári Egyetem Színházi Intézetének vezetője, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke, a Nemzeti Színház megválasztott, 2013. július 1-én hivatalba lépett igazgatója¹⁸ és a Magyar Művészeti Akadémia tagja. (Számos díja mellett 2011-ben Kossuth-díjat kapott.) Az előadó-művészeti törvény 2011-es radikális – elsősorban a függetleneket sújtó – átalakítása is Vidnyánszky nevéhez fűződik. Akkora hatalom van a kezében a színházi szférában, amekkora a rendszerváltás óta még senkinek sem volt – és remélhetőleg nem is lesz. A Vidnyánszky vezette Magyar Teátrumi Társaság bevásárolta magát a Pécsi Országos Színházi Találkozóba (POSZT), nyilvánvalóan közpénzből. Ez a jobboldali, elsősorban vidéki színházigazgatók és színházi emberek alapította társaság nyíltan a már 1997 óta létező Magyar Színházi Társaság ellen jött létre 2008-ban. Folyóiratuk, a Magyar Teátrum igényt tart arra, hogy teljességgel átalakítsa a POSZT szerkezetét, válogatási rendszerét – 2013-ban fordult elő először, hogy nem volt színikritikus a válogató bizottságban, sőt, a válogatók szorosan kötődnek a Magyar Teátrumi Társasághoz, illetve a Fideszhez.

Vidnyánszky Attilát a zsűri 8:1 arányban tartotta Alföldi Róbertnél alkalmasabbnak a Nemzeti Színház vezetésére. A bizottság négy tagja (Kerényi Imre, Szigethy Gábor, Nagy Viktor, Ókovács Szilveszter) bizonyosan Vidnyánszky delegáltja (!) volt. Melléjük – jórészt az e névsort kísérő közfelháborodás hatására betették a bizottságba a két minisztériumi szakreferens és a miniszteri főtanácsadó mellé Törőcsik Marit (ő jegyezte az egyetlen Alföldire leadott szavazatot). De ez csak egy példa a sok közül – még ha ez váltotta is ki a legnagyobb visszhangot.

Szervezeti és szabályozási problémák

Államigazgatási perspektívából tekintve feltétlen érdemes egy tágabb, előadó-művészeti keretbe helyezni, és azon belül elemezni színházi életünket. Részint erre ösztönöznek az európai trendek, melyekben az ágazat alegységei (színház, tánc, zene, ezek hibridjei, mint opera, fizikai színház, kiegészülve a bábbal, a cirkusszal és utcaművészetekkel) egymással szorosan együttműködve, gyakran egy szervezeti keretbe terelve működnek és alakítanak ki új művészeti kánont. Részint pedig mivel az utóbbi években a magyar kulturális szakpolitikában is létjogosultságot nyert a fogalom, még ha valódi szemléletformáló érvényt nem is szerzett magának. A területen működő szervezetek nyilvántartási, támogatási és foglalkoztatási rendjét szabályozó 2008-as jogszabály (habár sokáig színházi törvénynek készült) szándéka és címe alapján az egész előadó-művészeti területre vonatkozik. 2011-es (L. Simon László és társai által beterjesztett, alapvetően a Teátrumi Társaság műhelyében készült) módosítása, miközben számos szempontból radikális változtatásokat vezetett be, átfogó jellegét nem csorbította, sőt – a cirkusz- és bábművészet emancipációjával – még örvendetesen tágította is. Amikor L. Simon László parlamenti kulturális bizottsági elnöki posztja mellé megszerezte a Nemzeti Kulturális Alap elnöki címét is, nagy erőkkel látott neki a szervezet belső átalakításához, s hozott létre új kuratóriumi rendszert. Ennek eredményeként 2012 óta immár a legnagyobb hazai mecénás testületen belül is előadó-művészeti kollégium működik, amely a színházi, táncos és zenei kuratóriumok összevonásával és karcsúsításával jött létre. A keretek tehát akár rendelkezésre is állnának egy fajsúlyos ágazatújító szellemben történő tervezéshez és annak megvalósításához, ám a napi gyakorlat ennek ellenkezőjét bizonyítja. A kudarc számos oka közül megemlítendő:

1. Az egyes területek közötti szakmai párbeszéd hiánya (évtizedes örökség). és az ennek eredményeként elharapódzó féltékenység, ami végső soron egymás pozícióinak tudatos gyengítéséhez vezet (a hatalom legnagyobb örömére);
2. A döntéshozói helyzetbe hozott emberek politikai hűség, és nem a szakmai alkalmasság alapján történő kiválasztása, ami – azon túl, hogy súlyos összeférhetetlenségi problémákat vet fel és működési anomáliákat okoz – a folyamatokat kiszervezi az érintett kör kontrollja alól;
3. A felelős miniszter kezében összpontosuló példátlan hatalom, ami óhatatlanul egyoldalúságot eredményez, és teret nyit a rendszerszerű megoldások álcájába bújtatott egyéni lobbi-tevékenységeknek.

A jelenlegi hatalom nem vádolható az előadó-művészeti szféra iránti közönnyel. Bár tény, hogy kinevezett szakpolitikusainak érdekérvényesítő képessége csekély, s hogy a – végletekig centralizált – hatalomgyakorlás egyéb területeiről is ismert kompetenciazavarok itt is jelentős meglepetéseket és károkat okoztak (végsősoron csak arról nem dönt a miniszterelnök, amiről nem akar), a még mindig kiterjedt intézményrendszer a maga közalkalmazotti státuszaival és a hozzá rendelt állami szubvenció (a különböző közpénzcsatornákból származó pénz nagyságrendje elérheti az évi 50 milliárd forintot) kívánatos vadászterepnek bizonyult a kormányváltásnál többre szerződött fülkeforradalmárok számára. Abban is van igazság, hogy a magyar színházi rendszer, amely gyakorlatilag érintetlenül vészelte át a rendszerváltás utáni első két évtizedet, alapos átgondolásra és esetlegesen átalakításra szorul. Ezt már a 2004 táján kibontakozó ún. „struktúraviták” is tanúsították, s mindannyiunk közös felelőssége, hogy nem született meg időben egy olyan konszenzusos működési keret, amely biztosíthatta volna a magyar előadó-művészeti kultúra fejlődését, az alkotók, a kultúraközvetítők és a közönség széles rétegeinek megelégedésére. Ehelyett a Fidesz már a 2006-os önkormányzati választások után egészpályás letámadásba lendült és sorra ültette saját embereit (gyakorta a párt csúcsvezetőinek barátait, személyes pártfogoltjait) a vidéki színházak igazgatói székébe. Az első ilyen lépés még nagy felzúdulást keltett, amikor Balázs Péter irányítása alá került a nagy múltú szolnoki Szigligeti Színház, ám a későbbieket már egyre fokozódó apátia követte, különösen, hogy ahol ezt célravezetőnek találta, a fenntartó nem riadt vissza a korábbi vezető működésének anyagi ellehetetlenítéstől és hivatali revíziójától sem. Színházszakmailag érdekes adalék, hogy míg addig jórészt rendezők töltötték be az igazgatói posztot, ettől kezdve elsősorban színészek kaptak bizalmat. Ez felveti, hogy milyen sajátos készségeket, képességeket és ismereteket igényel a színházirányítás, tekinthető-e egyáltalán autonóm foglalkozásnak, főként hogy mind a mai napig nincsen hazánkban ilyen irányú felsőfokú képzés. Válaszul a Hiller István vezette minisztérium által felkért Magyar Színházi Társaság kihagyta a törvény 2007-ben elindított előkészítéséből az újonnan kinevezetteket, akik nemsokára megalakították a Magyar Teátrumi Társaságot azzal a kimondott céllal, hogy ellenpólust hozzanak létre a „nagy generáció” tagjaiból álló, döntően fővárosi és baloldali beállítottságú csoportjával szemben.

A szakma kettéosztása azóta is nagy erőkkel zajlik és mára odavezetett, hogy – amiként Vidnyánszky Attila a Teátrumi Társaság vezéralakja, a Nemzeti Színház frissen kinevezett igazgatója fogalmaz – „az inga átlengett a másik irányba”. Tehát ma pénzről, szabályokról, pozícióról kizárólag a Vidnyánszky fémjelezte kör dönt. Ennek pontos lenyomata az előadó-művészeti törvény 2011-es átalakítása. Az eredeti jogszabály távolról sem volt tökéletes, de a korábbi átláthatatlan és szabályozatlan viszonyokhoz képest mégis előrelépést jelentett. Három rendelkezése jelentett valódi áttörést:

1. minden közpénzre aspiráló szervezetet kötelező regisztrációnak vetett alá és működésmódjuk szerint hat kategóriába sorolta őket;
2. a non-profit civil szakmai szervezetek számára a mindenkori állami támogatás tíz százalékában garantált pályázati úton szétosztható forrást (az első évben ez kb. 1 milliárd forintot jelentett);
3. bevezette a társasági adó terhére, az előadó-művészeti szervezetek éves jegybevételének 80%-ig igénybe vehető közvetett támogatást (ez nagyságrendileg évi 7-9 milliárd friss pénzt jelentett a területnek).

Bármennyire is nehézkes és technokrata is volt ez a megközelítés, a kategorizálás, és ezáltal a támogatáshoz jutás, elsősorban önbesoroláson és a működési mutatók elemzésén múlott. Ezzel szemben az új törvény eltörölte a működésmódokat tükröző kategóriákat és helyükbe egy hármas, alapvetően értékítéletet tükröző felosztást léptetett. Ennek értelmében, státusza és hatóköre alapján nyerhet egy intézmény „nemzeti” vagy „kiemelt” jelzőt, illetve szorulhat az „egyebek” közé. A minősítésről a szakbizottságok ajánlása alapján a miniszter dönt, így váltotta fel az önképviseleti rendszert egy alapvetően etatista és elitista konstrukció. Ennek eredményeként rövid úton eltörölték a korábban a híressé vált 6-os kategóriába sorolt „függetlenek” támogatási garanciáját, a 10% előbb 8%-ra csökkent, de később vagy a pályázatot csak súlyosan késleltetve írták ki annak lehívására, vagy a már megítélt összeget zárolták, visszatartották – így sodorva a teljes létbizonytalanságba és a megszűnés szélére azokat a helyeket és alkotókat, akik nem a kontroll alatt tartott kőfalak között működnek. 2013-tól a pályázati lehetőség fedezete ismeretlen, hiszen arról a törvény nem rendelkezik, így az utóbbi években szisztematikusan belső ellenségként pozícionált mintegy 160 szervezet jövője végképp tervezhetetlenné válik. De a kőszínházak élete sem lett egyszerűbb. Számos önkormányzat beépítette a működési normatívába a jegybevétel alapján megszerezhető TAO-t és arányosan csökkentette, vagy bérleti díj formájában visszaszedte a saját támogatását, ezzel kétszeresen is piacra kényszerítve a színházakat. Ők egyfelől műsorpolitikájukkal kénytelenek minél hatékonyabban kiszolgálni a nézői igényeket, utat nyitva a mértéktelen kommercializálódásnak (ennek művészeti következményei máris beláthatóak, illetve megtekinthetőek), másfelől meg kell küzdeniük a vállalati körben az időközben a látványsportok számára is elérhetővé tett adótámogatásért (a rendszerbe kódolt visszaélések korábbi korlátozó szabályozása éppen most válik a kultúrpolitika számára a lényegi kérdések háttérbe szorítását lehetővé tévő „gumicsonttá”). Ehhez járul a szakbizottsági kontroll, amely évente véleményezi a műsor- és működési tervet, s hagyja jóvá a beszámolót, ami a támogatási jogosultság előfeltétele. A bizottságok kinevezési gyakorlata, jogköre és működési rendje a fékek és ellensúlyok rendszerét amúgy is háttérbe szorító törvény botrányköve, személyi összetételének kontraszelekciója pedig a kulturális kormányzat és a szakma közös, nehezen lemosható szégyene.

Világosan követhető egy, a szélekről a csúcsok felé vezetett bekebelezési stratégia, amely a vidéki teljes térhódítást követően a gyenge pontjain támadja Budapest regionális összehasonlításban is páratlanul gazdag intézményrendszerét, hídfőállásokat szerezve (Új Színház, József Attila Színház) az esetleges újabb választási sikert követő őrségváltáshoz. Közben pedig megtörtént a „nemzeti intézmények” átvétele Ókovács Szilveszter kormánybiztos véglegesítésével az Operában, Káel Csaba – eddigi pályafutása alapján indokolhatatlan – igazgatói megbízatásával a Művészetek Palotájában és Vidnyánszky kinevezésével a Nemzetibe. Az utóbbi nem csupán egy ijesztően túlterjeszkedő ego beérkezésének pillanata, hanem az amúgy sok sebből vérző, de konszenzusosan működtetett pályázati rendszer végét is jelentheti, ha a kulturális államtitkár beterjeszti elődje idevonatkozó törvényjavaslatát, amely garantálhatná a kulturális intézményháló vazallusi viszonyrenddé züllesztését. Biztató jelként csak azt rögzíthetjük, hogy megnyilatkozásaik alapján a kultúrharc generálisainak mintha minden szellemi kapacitását felemésztette volna az elmúlt évek szakadatlan hadműveletei és olyan megnyilatkozásokat tesznek, amikkel saját potenciális támogatóikat, követőiket is elrettentik (lásd Vidnyánszky közönséget minősítő megjegyzéseit, Kálomista Gábor amilyen kontrollálhatatlan, annyira inkompetens szerepléseit vagy Kerényi Imre kirekesztő kinyilatkoztatásait).

A jövőben e szektor átvilágítása és újraértelmezése nem lesz tovább elodázható, enélkül ugyanis vagy a szolgáltatói, vagy a befogadói oldal (esetleg mindkettő) elsorvadása várható, súlyosbítva a közvetítői platformok beomlásával. Egy felelős kulturális politikának ennek szellemében tehát meg kell vizsgálnia, hogy

1. mi az intézményrendszer valódi funkciója;

2. mi az állami szerepvállalás reális mértéke;

3. milyen feladatok mutatkoznak a szektorok közötti valódi együttműködés kialakításában;

4. a terület szereplői mennyiben tartoznak felelősséggel a kulturális javak fogyasztásából kiszoruló tömegek iránt;

5. miként tudatosítható, hogy az aktív művelődés ügye nem szakmai öncél és nem maradhat egyetlen ágazat prioritása, hanem a társadalmi haladás minden célkitűzésében meg kell jelennie.

A pályázati rendszer

2013 elején L. Simon László akkori kulturális államtitkár vetette fel a pályázati rendszer eltörlésének szükségességét a kulturális intézmények igazgatói kinevezése esetében. Az érvek egyszerűek voltak: a pályázati rendszer eddig sem működött jól, „öntsünk tiszta vizet a pohárba”, legyen egyszemélyi, központi döntés, a mindenkori döntéshozó vállalja magára a politikai felelősséget. Ne játsszunk bizottságosdit, válassza ki a politikus a számára elfogadható jelöltet! – és kész.

Igen ám, de a politikai felelősséget eddig is a döntéshozó viselte. Az e sorok írásakor még érvényes törvényi szabályozás szerint a pályáztatás kötelező, a szakmai bizottság tanácsadó testületként működik, javaslatát a politikus megfontolja és – így vagy úgy – dönt. Megteheti, hogy a szakmai bizottság többségi véleményével ellentétes döntést hoz, de akkor lépéskényszerbe kerül, mert döntését a nyilvánosság előtt kell megindokolnia. Ez bizonyos esetekben kifejezetten kínos lehet, például ha a politikusnak egy minősíthetetlenül gyenge pályázó kinevezése mellett kell érvelnie a sajtó, a szakmai és a szélesebb közönség előtt. (Ez történt Dörner György kinevezése esetében, ahol Tarlós István főpolgármester hosszadalmas magyarázkodásra kényszerült, és ezzel súlyosan erodálta politikusi hitelét.) A pályázati rendszer nem mossa el a politikai felelősséget, ellenkezőleg, rákényszeríti a döntéshozókat arra, hogy érveiket jól végiggondolják, és döntésüket akkor is képesek legyenek igazolni, ha a szakmai bizottság javaslatától eltérnek.

A pályázati rendszer eltörlése helyett annak javítására kellene összpontosítani. Hogyan lehet javítani a pályázati rendszeren? Először is a fenntartónak részletesen ismernie kell az adott intézményt, hogy helyesen tudja meghatározni a pályázókkal szemben támasztott elvárásait. A pályázóknak garanciát kell kapniuk arra, hogy győzelmük esetén hosszabb távra (több évre) tervezhetnek, amikor költségvetésüket meghatározzák. Érdemes elismerni azt, hogy a pályázati rendszer ab ovo senkit sem foszt meg az indulás jogától. Legnagyobb előnye, hogy elvileg nyilvánosan megvitatható, versengő koncepciók kerülnek az asztalra. A nyílt pályázati rendszer széles merítést kínál. Ennek révén olyan új elképzelések juthatnak szakmai nyilvánosság elé, amelyek felpezsdíthetik az amúgy bezárulásra és klikkesedésre hajlamos kulturális közeget, így friss, korábban nem ismert szemléletmódok felbukkanását segíthetik elő. Nemcsak a győzelem a fontos, hanem a jelenlét. Egy-egy vesztes pályázat sok olyan elemet tartalmazhat, amelyekre egy következő körben támaszkodni lehet. Győztes pályázatként sem épülhetett fel Bán Ferenc Nemzeti Színháza, de a terve megvan, és örök viszonyítási pontként szolgál a Duna partján (pályázat nélkül) felépített színházhoz képest. Nem győzött Hudi László és Imre Zoltán 2007-es Nemzeti Színházi pályázata, de jelentős szakmai elismerést aratott. Lehet, hogy koncepciója egyszer megvalósul. A beadott pályázatok legyenek nyilvánosak, visszakereshetők, kerüljenek fel az internetre, rendezzenek a döntés előtt szakmai vitákat róluk! A nyilvános viták már önmagukban is jót tennének egy-egy kulturális területnek.

A pályázati rendszer egyesíteni kívánja a demokratikus és a meritokratikus rend előnyeit, de ezek – természetüknél fogva – sosem lesznek egymással teljes átfedésben. E területen nincs tökéletes megoldás, de kidolgozható a „lehető legjobb” megoldás. A szakmai bizottságok összeállításának pontosabb szabályozásával csökkenteni lehetne a politikai manipulációt. Először is: ahogy a pályázóknál, úgy a zsűri tagjainál sem kell ragaszkodni a magyar állampolgársághoz. Ehhez elég a pályázati rendszer apró módosítása. Pályázhassanak külföldiek is a zenés színházak, a művészeti központok, kiállítóterek és múzeumok élére, akár az Operaház, a Műcsarnok, a Művészetek Palotája, a Ludwig vagy a Trafó élére. (A prózai színházaknál más a helyzet, de itt se az állampolgárság legyen az akadály, ha a nyelvtudás nem az.) És legyenek a zsűriben elismert külföldi szakemberek. Fordíttasson le a minisztérium minden elbírálandó pályázatot angolra, hogy az a külföldi ítészek számára is érthető legyen. Nem muszáj mindig belterjes közegben dagonyázni, ha már egyszer az Európai Unióban a munkaerő szabad áramlásának elve érvényesül. Ami pedig a magyar zsűritagokat illeti, szigorítani kell az összeférhetetlenségi szabályokat. Ne lehessen a zsűri tagja, aki anyagilag függ valamelyik pályázótól, aki főnöke vagy beosztottja annak vagy akivel folyamatosan együtt dolgozott a döntést megelőző években. Ne legyen érintett a zsűritag a pályázó beígért produkciójában. Bárki csak akkor válhasson a zsűri tagjává, ha ezeket kizáró előzetes írásbeli nyilatkozatot tesz. A minisztert vagy a kultúráért felelős államtitkárt egyébként most sem akadályozza semmi abban, hogy alaposan tájékozódjon a szóba jöhető zsűritagokról, mielőtt a bizottságot összeállítja. Váljanak el egymástól a szerepek tisztábban: a szakmai felelősség legyen a bizottságé, a politikai felelősség pedig a politikusé.

A „Vidnyánszky kontra Alföldi”-ügy nem a pályázati rendszer alkalmazása miatt váltott ki felháborodást, hanem épp ellenkezőleg: azért, mert visszaéltek a pályázati rendszerrel, amikor a döntéshozók számos, Vidnyánszkyhoz szorosan kötődő tagot jelöltek a zsűribe, mintegy előre bebiztosítva a döntés kimenetelét. A győztes pályázó szakmai szempontból megérdemelte, hogy színigazgató lehessen (mint ahogy a vesztes is megérdemelte volna, hogy az maradhasson), de a döntés inkorrekt módja – meglehet számára is méltatlanul – árnyékot vet majd tevékenységének megítélésére. Az már csak hab a tortán, hogy politikailag elkötelezett háttérembereket ültettek az igazgató nyakába, tehát részben elvonták azt a jogát, hogy saját csapatát önmaga állíthassa össze. A Nemzeti Színház szóvivője (sic!) Pálffy István személyében egy gyakorló politikus (!) lesz, ami példa nélkül áll a hazai előadó-művészet történetében.

Végül érdemes emlékeztetni arra is, hogy demokráciákban minden kinevezés adott időre szól. A hivatalban lévő igazgatónak még egy sikeres ciklus után is meg kell mérettetnie magát, hogy a döntéshozók meggyőződhessenek arról, nincs-e nála jobb. Méltányos, ha egy sikeres ciklus után az igazgató folytathatja munkáját – hiszen újabb pályázata mellé addigi eredményeit is felmutathatja –, de nem szerencsés, ha egy igazgató két-három ciklusnál hosszabb időn át vezet egy intézményt. A pályázati rendszer eltörlése esetén megnő a veszélye annak, hogy egy intézmény hosszabb időre egyetlen igazgató „hitbizományává” válik. Ez pedig egyrészt a rutinszerű működés eluralkodásának, másrészt olyan, kaméleon-típusú igazgatók túlélésének kedvez, akik művészi programjuk megvalósításánál fontosabbnak tartják a mindenkori hatalomhoz való igazodást pozíciójuk hosszú távú megőrzése érdekében.

A pályázati rendszer nem tökéletes intézmény, de javítható. Eredeti célja szerinti működtetésével hatékonyabban biztosítható a versengés, a transzparencia, a megújulás, a számonkérhetőség, a szakmai kontroll, valamint az élénk kulturális közélet, mint önkényes politikusi döntések esetén.

9. A képzőművészeti intézményrendszer

A rendszerváltást követően a magyar képzőművészet intézményrendszere számos területen illúzióból kiindulva alakult át. Ez az illúzió a piac önszabályozó szerepére vonatkozott, egy olyan piacéra, amely ezen a területen húsz éve alatt csupán kezdetleges formában alakult ki: nem érkeztek nagy számban külföldi galériák, nem alakult ki valódi fizetőképes (gyűjtői) kereslet, a magántámogatások rendszerét hol a válságok, hol a szabályozás hiánya építette le. Volt azonban egy másik, talán az előbbinél is súlyosabb illúzió, amelynek lényege, hogy a korábbi rendszer (elsősorban a közgyűjtemények, illetve a művészeti szervezetek rendszere) fájdalommentes beavatkozások nélkül a régi formában fenntartható. A két illúzió közül az utóbbi bizonyult súlyosabbnak: a húsz év alatt elkorhadt múzeumi szisztéma és a múltba kapaszkodó szervezetek rendszere éppen most omlik össze.

Az elmúlt két és fél évben számos, korábban megbonthatatlannak hitt struktúra omlott össze, vagy alakult át mára felismerhetetlen módon. A megyei múzeumi rendszer, a köztéri művekkel és ösztöndíjakkal is foglalkozó Lektorátus, a Magyar Nemzeti Galéria vagy a Műcsarnok ma már nem ugyanaz, mint a rendszerváltás utáni húsz évben volt. A struktúráknak ez a felbomlása egyrészt szomorú, és bizonyos tekintetben elfogadhatatlan, másfelől azonban (feltéve, hogy 2014-ben változás következik be) lehetőséget nyújt arra, hogy a régebben öröknek gondolt, megcsontosodott rendszerek végre valóban megújuljanak. (Amennyiben 2014-ben nem következik be politikai változás, a rendszer nagyon hosszú időre elveszíti kompatibilitását a nemzetközi struktúrákkal.)

2010 óta különböző részérdekek érvényesítéséből kiindulva olyan folyamatok indultak meg, amelyek nemcsak a képzőművészet intézményrendszerét befolyásolják alapvetően, de a kulturális szféra egészének működését torzítják. Ezek közül a legfontosabbak: a Magyar Művészeti Akadémia térnyerése, a Múzeumi Negyed gondolata, és ezzel összefüggésben a Magyar Nemzeti Galéria bekebelezése, a megyei múzeumok végiggondolatlan átszervezése és az NKA támogatási rendszerének átalakítása. Ezeken a területeken 2014-ben mindenképpen szükséges a folyamatok mostani irányának megfordítása.

A képzőművészet területén – amit ma már persze hiba lenne a kultúra más területeitől elkülönülten kezelni – egy új kultúrpolitikának mindenképpen új alapokra kell helyeznie az intézményi finanszírozást. Meg kellene szüntetni a vizuális kultúrának azt a hátrányát, amelyet az előadóművészeti törvény, illetve a látványsportok támogatásáról hozott intézkedések idéztek elő. Újra kell gondolni azokat az alapelveket, amelyekre építve az állam a források elosztását rendszerszerűvé teheti. Ilyen kimondott alapelvnek kell lennie a kortárs művészet fontosságának, a művészet autonómiájának, a művészeti örökség védelmének. De hasonló prioritás lehetne akár a nemzetközi kapcsolatok kiépítése – amely intézményesülve elevenen tarthat egy kultúrát. Az alapelvekből kiindulva határozható meg a nyilvánvalóan még hosszú ideig szűkös források elosztásának módja.

A múzeumi rendszert teljesen fel kell mérni és érdemes egy 5-7 éves programot kialakítani. A programban szerepeltetni kell a múzeumi törvény átalakítását, a megyei múzeumi rendszer és az önkormányzati struktúra összehangolását. Érdemes a múzeumok függetlenségét erősíteni és új működési formákat bevezetni. A Múzeumi Negyed centralizáló gondolatával szemben a decentralizálást érdemes erősíteni, egyidejűleg a múzeumok közti együttműködés új formáinak bevezetésével. A művészet közvetítő rendszerének érdemes átalakítani, összhangban az oktatás átalakításával. A népművelés új formáinak bevezetése is szükséges, csakúgy mint az iskolai és iskolán kívüli vizuális oktatás új rendszerének megvalósítása.

Hasonlóan fontos a képzőművészet finanszírozásának átgondolása, a magánszféra és az állami intézmények együttműködéséhez jogi keretek megteremtése, valamint a művészeti díjak rendszerének átalakítása. A művészeti szférában el kellene fogadni a kortárs alkotók támogatásának prioritását. Érdemes lenne tisztázni a művészeti szervezetek, egyesületek funkcióját és az államhoz való viszonyukat. Ugyancsak el nem hanyagolható feladat a helyi művészeti egyesületek (Kunstverein) létrejöttének támogatása.

Megfontolandó a köztéri művészet rendszerének átalakítása, osztrák mintára új kortárs köztéri programok indítása és támogatása. Magyarországon a rendszerváltás óta igen nagy mennyiségű köztéri Szent István szobor, Trianon-emlékmű, turulszobor, kopjafa-park és egyéb emlékmű keletkezett. Közpénzen kiírt szoborpályázatok tömegéről van szó, amelyek egy igen nagy részénél a szakmai zsűri véleményét nem vették figyelembe. Joguk volt hozzá, megtették. Kisebbfajta iparág állt fel ennek nyomán, mintha csak mintakönyvekből léptek volna elő az ülő, álló, lovas és egyéb Istvánok, s munkát, pénzt, elismerést kaptak alkotóik. Mindenki elfogadta a tényt, hogy az önkormányzatok döntöttek, s a köztéri Lenineket hasonló színvonalú Szent Istvánokra cseréltük – mifelénk már csak így megy. A köztéri esztétikát, az új Magyarország arcát minálunk egyáltalán nem a kortárs művészet határozza meg, hanem az akadémikus, hagyományos és bizony poros művek tömkelege, s igen gyakran a politikai giccs. Míg a XII. kerületi turulszobrot védelmezi a politika, Rajk László veszprémi emlékművét éppenséggel elbontja, és Lugossy Mária Kossuth téri ötvenhatos emlékművére is ez a sors várhat. A legizgalmasabb köztéri művészeti programot, az Universitast üldözőbe vette a hatalom, a benne részt vevő művészek osztályrésze pedig vizsgálat, nyomozás és a kormánysajtó uszító kampánya lett. S a kormányzat felmutatta az „új esztétikát”: a Kerényi-projektet és a pekingi magyar kiállítást.

10. A kulturális örökség

A kulturális örökség zavarba ejtően tág kategória, ami magába foglalja mindazokat a múltbéli kulturális tevékenységeket és eljárásokat, valamint azok különböző mértékben kézzel fogható eredményeit, amelyeknek a jelenben az örökösök különös jelentőséget és kimagasló értéket tulajdonítanak. A kulturális örökség körén belül beszélhetünk épített, tárgyi, mediatizált és szellemi örökségről, ezek különböző kölcsönhatásairól és keverékeiről.

Az épített örökség körébe például nem csak a műemlékek és a romok, hanem az épített környezet: a városképek és a tervezett kertek, valamint az emberek kulturálisan kódolt gazdasági tevékenységei eredményeként létrejött kultúrtájak is beletartoznak. A tárgyi örökség lehet értékes és egy adott közösségre jellemző használati tárgy éppúgy, mint valamely nagy becsben tartott műalkotás vagy bármilyen dokumentum, amit múltbéli eseményekre, személyekre, gondolkodásmódokra vonatkozó tartalma miatt tekintenek fontosnak. Mediatizált örökségnek tekinthetjük a tárgyi, audiovizuális vagy szöveges médiumokon keresztül kifejezett és közvetített tartalmakat. A szellemi örökség körébe pedig beletartoznak mindazok a szokások, hagyományos eljárások, technológiák és kulturális kifejezésformák, melyek nem csak a hordozójuknak és fenntartójuknak tekintett közösség számára értékesek és fontosak, hanem szélesebb, regionális, nemzeti vagy akár nemzetközi összefüggésben is.

Komoly feladatra vállalkozik az a jogalkotó, aki egységes állami szabályozás formájában próbál közös értelmezési keretet adni mindezeknek a kulturális örökségi formáknak. Az elmúlt öt évtizedben nemcsak a hazai törvényi szabályozás, hanem a releváns nemzetközi jogi normák köre is eltérő jelentőséget tulajdonított a kulturális örökség különböző kifejeződéseinek. Ennek megfelelően a műemlékek védelme vagy a műalkotások hamisítását büntető szabályozás évtizedekkel megelőzte például a szellemi vagy az audiovizuális örökség megőrzésének szabályozását.

Az örökségvédelem öröksége 2010-ig

Ha csak az elmúlt 12–15 évre tekintünk vissza Magyarországon, megfigyelhetjük, hogy a műemléki és részben a tárgyi örökségvédelem tudományos és hatósági funkciói a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalban kontraproduktív módon összecsúsztak: a KÖH egyszerre volt államigazgatási szerv és tudományos műhely. Így fordulhatott elő, hogy bizonyos esetekben a műemléki felújítást végző beruházó elképzeléseinek engedve fogta vissza a tudományos kutatásokat, tanulmányokat (és restaurálást, műtárgyvédelmet) szorgalmazó Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurálási Központ (ÁMRK), majd utóda, a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat (KÖSZ) szakmai törekvéseit – míg szinte diszkriminatív jellegű örökségvédelmi büntetésekkel sújtott más beruházókat. Ráadásul a műemléki épületek felújításával kapcsolatos építésügyi hatósági feladatok (pl. építési engedélyek kiadása) tekintetében a KÖH nemcsak első fokon, hanem másodfokon is eljárt, ami túlhatalomhoz és hivatali visszásságokhoz is vezetett. Ebből a szempontból nézve üdvözlendőnek tűnt minden olyan szabályozási törekvés, ami újragondolni szándékozta a KÖH építésügyi hatósági szerepét.

A tárgyi és a mediatizált kulturális örökségre vonatkozó szabályozásra e helyütt most nem térünk ki, mert ez a két örökségi terület az elmúlt években és jelenleg is a közgyűjtemények (múzeumok és archívumok) körébe tartozott. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy hosszabb távon ne a kulturális örökség más formáinak védelmével együtt törekedjünk ezek intézményes védelmére is.

A szellemi kulturális örökség fogalma az UNESCO 2003-as Szellemi Örökségi Egyezményének elfogadásában kicsúcsosodó tudományos és szakpolitikai folyamat eredményeként terjedt el. Ezt az Egyezményt, amely a szellemi örökség körébe tartozó szokások, hagyományos eljárások, technológiák és kulturális kifejezésformák megőrzéséhez nyújt irányelveket és technikai segédletet, Magyarország 2006-ban ratifikálta. Az Egyezmény értelmében – az 1972-es, elsősorban az épített és a természeti örökségre vonatkozó Világörökségi Egyezményhez hasonlóan – a nemcsak helyi és nemzeti, hanem egyetemes szinten is fontosnak tekintett kulturális értékek listázásán keresztül valósul meg az örökségvédelem, vagyis a szellemi örökség megőrzése és fenntartása. A listázás természetesen feladatokat is jelent, amelyeket elsősorban annak a közösségnek kell ellátnia, amely az adott hagyományos eljárás vagy kulturális kifejezésforma hordozója. Mivel ezek a közösségek örökösöknek is tekinthetők, az állam pénzügyi, technikai vagy módszertani támogatásával ebben az esetben elsősorban közösségeket és hagyományos közösségi tevékenységeket támogat.

A kulturális örökségvédelem helyzete 2010 óta

A második Orbán-kormány hatalomra jutása óta ideológiai centralizálás és intézményes decentralizálás sajátos kettőssége jellemzi a kulturális örökségvédelem területét. Annak meghatározásában, hogy mi tekinthető védelemre és megőrzésre érdemes értéknek, erőteljesen beszűkültek az értelmezés lehetőségei. A kormány fenntartja magának a jogot, hogy eldöntse: a kulturális örökség megjelenési és kifejezési formái közül mi értékes és mi nem. Így tipikusan az első világháború előtti műemlékek és műtárgyak, a vidéki kisvárosi és falusi közösségek hagyományos népszokásai, esetleg technológiai eljárásai, illetve a mezőgazdasági tevékenységekhez köthető hungarikumok (vagyis a gasztrokultúra és vinikultúra) kerülnek be a kultúrpolitikusok látókörébe. Tehát nem a Bauhaus és a funkcionalista modernizmus építészete, nem a városi munkások és fiatalok közösségeinek sajátos kulturális kifejezésformái, illetve nem az ipari vagy szolgáltatóipari hungarikumok (pl. technológiai vagy design megoldások).

Ez egyébként a 2006 utáni szocialista kormányok kultúrpolitikája idején sem volt alapvetően másként: a kulturális örökségvédelem területén erőteljes a kontinuitás. Az ÁMRK felváltása a KÖSZ szervezetével, majd a Fidesz-kormány alatt a Nemzeti Örökségvédelmi Központ (NÖK) intézményével például nem hozott jelentős koncepcionális váltást. A szellemi örökség megőrzendő értékeinek listázása is folytonosságot mutat, illetve a kulturális örökség hungarikumként való hasznosítása tekintetében is jobbára megegyezik a 2010 előtti és utáni kormányok elképzelése.

Jelentős változást hozott azonban az Orbán-kormánynak az a lépése, amely világos és előre nyilvánosságra hozott koncepció nélkül – a műemléki és régészeti kutatások túl magas költségeire hivatkozva – megszüntette a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt, majd létrehozta a Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központot. A kulturális örökségvédelem szempontjából ez a szervezeti változás talán egyetlen pozitív fejleményt hozott: az elsőfokú építési hatósági eljárások (pl. az építési engedélyek kiadásának) decentralizálását. De ezt is túlzásba vitte a kormány, amikor a műemlékvédelmi főhatósági jogkört nemcsak megszüntette, hanem még a szakhatósági (az építési főhatóság számára műemlékvédelmi szakvéleményt készítő) szerepet is gyengítette – nehogy a költséges és időigényes műemléki és régészeti kutatások megakadályozzák a beruházások minél gyorsabb levezénylését –, és amikor az építési hatósági feladatokat is egyre alacsonyabb szintre, a járásokhoz tervezte helyezni. Utóbbi azért okozhat problémát, mert járási szinten még kevésbé vetődik fel a tudományos kutatás igénybevételének szükségessége és még könnyebben érvényesülhet a beruházó pusztán gazdasági hatékonyságra való törekvése.

Mindezek következtében az épített örökség védelme területén a legnagyobb kárt a tudományos kutatóműhelyek szétforgácsolása jelentette: sok szakember kénytelen volt távozni a jelentőségét vesztett kutatóműhelyekből, illetve a műemléki felügyeletet ellátó szakembergárda is a kutatóműhelyektől és a gyűjteményektől messze, a járási szintű kormányhivatalokhoz került.

A gazdaságfejlesztési hatékonyság és a profitot maximalizáló hasznosítás minden más szempont fölébe helyezése nem szolgálja a fontosnak tekintett kulturális értékek tudományosan megalapozott védelmét. A szellemi kulturális örökség területén is megfigyelhetők hasonló tendenciák: a listára vett örökségi értékek hasznosítását a különböző ideológiai-politikai hullámokat meglovagló értelmezés erősen befolyásolja a nyílt tudományos vitákban formálódó értelmezések helyett. Az a legújabb szabályozás, ami alapján ezeket az értékeket hungarikumként lehet lajstromba venni, jól illeszkedik a nemzeti konzervatív kultúrpolitika azon törekvéséhez, hogy kulturális értékeinket ne a más országok hozzáértő közönségeivel kialakítandó kölcsönös kommunikációra használjuk, hanem saját értelmezésünket erőltessük mások előtt. Pedig a kultúra nyitott és befogadó, kommunikatív jellegének a kulturális örökség védelmében és megőrzésében, kezelésében és népszerűsítésében is meg kell mutatkoznia.

A kulturális örökségvédelem újragondolása

A kulturális örökségvédelem rendszerének koncepcionális újragondolása és fokozatos intézményi átalakítása több éves folyamat – még úgy is, hogy a meglévő megoldások közül sokat érdemes megőrizni.

A kulturális értéktárak (örökségi listák, hungarikumok jegyzéke, stb.) létesítése és karbantartása a nemzetközi szabályozásban érvényesülő szubszidiaritás elv miatt a továbbiakban is alapvetően állami feladat marad – de a kiválasztásban jobban kell érvényesülnie a világra nyitott szemléletnek, a szakmaiságnak és a közösségiségnek. Utóbbi szempontból a szellemi kulturális örökség állami kezelése technikai értelemben példamutató, hiszen az UNESCO irányelveit követve a különböző hagyományos eljárások, népszokások gyakorlói – mint e kulturális értékek örökösei – közösségként terjeszthetik fel javaslatukat és az állam is a közösség támogatásán keresztül biztosítja az örökségi értékek megőrzését.

A civilekkel való együttműködésre az épített örökség és a műemlékvédelem területén is fontos lenne jobban támaszkodni: a műkedvelő örökségvédő közösségek és hálózatok (pl. www.muemlekem.hu) sokat segíthetnek a dokumentálásban és az örökségi értékek népszerűsítésében is. Minél szélesebb körben vonja be az állam a civil közösségeket, annál nagyobb politikai támogatást is tud szerezni az örökségvédelem ügye.

Az állam és a civil társadalom jobb együttműködését szolgálná, ha visszatérne, és alapítványi formában megerősödne a gondnokságok (trust) rendszere. Az egyes helyi, regionális vagy országos jelentőségű műemlékek, műemlékegyüttesek, védett városképek és kultúrtájak esetében örökségi alapítványokra lehetne bízni a kulturális értékek védelmét és megőrzését, hasznosítását és népszerűsítését. A jórészt állami forrásból, de magán- és vállalati adományok mozgósításából is létrehozott örökségi alapítványok helyi szinten gondoskodhatnának az épített (és tárgyi) örökség kezeléséről, a kulturális értékek gyűjteményekbe rendezéséről és dokumentálásáról, valamint a promócióról és a turisztikai hasznosításról is.

Szakmai szempontból elengedhetetlen a különböző szétszórt örökségkezelő intézmények együttműködése. Így állami feladatként kell meghatározni az örökségi alapítványok hálózatának kialakítását. Ez a hálózat tarthatná fent azokat a tudományos kutatóműhelyeket – a meglévők romjain és regionális egyetemi központokban is –, amelyekben a műemléki és régészeti, építészeti és kultúrtörténeti, néprajzi és antropológiai kutatás integrált, egymással összehangolt körülmények között folyhat.

Műemléki védettséget élvező épületek üzleti célú felújítása esetében fontos, hogy ne a beruházást akadályozó, lassító és drágító tényezőnek tekintsék a kutatómunkát és a tudományos szempontok érvényesülését. Míg a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal 2010 előtti főhatósági szerepköre és engedélyezési gyakorlata nem adott teret a döntés törvényességi vagy szakmai kontrolljának, a 2011–12-ben a decentralizált építésügyi főhatóságokhoz rendelt gyenge szakhatósági funkció a műemlékvédelmi szempontok jelentéktelenné válásához vezet. A köztes megoldás az örökségvédelmi szakhatósági vétó lehetne, ami a beruházás (a tűzoltóságéhoz hasonló) erős külső kontrollját jelentené. Az örökségvédelmi szakhatósági vétó megalapozásában az örökségi alapítványok hálózatának szakvéleményére kellene támaszkodni.

Az örökségvédelem rendszerének megújításában a nyitottság, a szakmaiság és a közösségiség mellett a negyedik fontos alapelvnek az integratív szemléletnek kellene lennie. Az örökségnek tekintett kulturális értékek közművelődési és turisztikai hasznosításában törekedni érdemes az épített, tárgyi, mediatizált és szellemi kulturális örökségi elemek együttes megjelenítésére és népszerűsítésére. Így például emelje egy kastély építészeti értékét az épületben folytatott művészeti tevékenység emlékezete (pl. Fertődön kapcsolódjék össze a műemlékvédelem Haydn zenei örökségének ápolásával); a falusi tájházakat nyitott és befogadó szellemiségű, állandó helytörténeti gyűjtemények kialakítása és kiállítások rendezése céljából hasznosítsák; a Skanzen hozzon létre egy új tájegységet a városi panellakások és berendezésük reprodukálásával (miként az a tervekben szerepel), továbbá integrálja a cigányság és más kisebbségek jelenlétét a meglévő tájegységekbe; és a példákat még sorolhatnánk.

A kulturális örökségvédelem területén kicsit más a helyzet, mint a többi kulturális ágazat intézményrendszereinél: itt inkább az ideológiai-politikai tematizálás és diskurzusépítés alapozza meg a központosítást, míg az intézmények működése inkább a decentralizáció útján történő gyengítést kénytelen elszenvedni.

11. A kulturális exportirodák

A hazai kulturális élet egyik legüdébb fejleménye az exportirodák 2005-ös létrejötte volt. Ekkor a művészeti szakmák – leginkább a kortárs kultúrában dolgozó szakemberek – egy ideje már arról beszéltek, hogy a magyar kultúra külföldi reprezentációját nem annyira a nagy rendezvények, főként a látványos, de egyszeri „magyar évadok” segítik, hanem a szisztematikus és folyamatos jelenlét, ami elsődlegesen is aprómunkát jelent.

Erre az aprómunkára kis létszámú, nagy szakismerettel bíró, gyors, operatív, de alacsony költségvetésű team-ek, irodák a legalkalmasabbak. A jelenlét a külföldi piacokon ugyanis nagyon sokszor személyes referenciák mentén, hosszú évekig ápolt, kölcsönös kapcsolatok útján valósul meg, és marad tartós. Egy konkrét példa: a hollandiai magyar évad (Hongarije aan Zee – Partra, Magyar!, 2004) képzőművészeti programját szervező Bencsik Barnabás megfordította az addig bevett logikát. Nem a magyar kulturális termékekkel próbált bejutni a holland színtérre, hanem elhozott Budapestre egy busznyi hollandiai kurátort, galéristát, művészeti szakembert, elvitte őket műtermekbe, intézményekbe, művészekhez, és ezek után rájuk bízta a választást. Igen komoly intézmények sorát tudta bekapcsolni a magyar program szervezésébe és lebonyolításába.

Az exportirodák haszna is hasonló: az effajta kölcsönös kapcsolatokban érdekeltek, a rugalmas, folyamatos kommunikációban és együttműködésben.

Először 2005-ben a Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért (PANKKK); oldalvizén alakult meg a Music Export Hungary(MXH) iroda, mint az első fecske. A kortárs művészeti területen aztán létrejött az Agency for Contemporary Art Exchange (ACAX), amely az eredeti szervezeti keretek helyett már más rendszerben, de még ma is egzisztál. Elhangzott egy bejelentés a komolyzenei területen megalakítandó exportirodáról, s irodalmi területen is szó volt egy exportiroda létrehozásáról, de ezek lényegében nem jutottak el a megvalósulásig. Pedig bizonnyal hasznos lett volna mindkét területnek, ha beindulnak ezek az irodák. E mögött a rendszer mögött a kulturális promóciónak a hazai gyakorlattól eltérő felfogása áll. A magyar kulturális politika akkoriban a „magyar évadok” rendezvénysorozatában hitt elsősorban. Ezeket a Hungarofest és a „célországban” működő magyar kulturális intézet együttműködésben hozta létre. Ezek az évadok kétségkívül látványosak voltak olykor, s jót tettek az országimázsnak azzal is, hogy az események idejére be tudták juttatni a tudósításokat, beszámolókat, egyáltalán, Magyarország nevét a helyi médiába. (Ez a mából, a negatív orzságimázs felől nézve már önmagában fontos eredménynek látszik.) Ám ezek az évadok nem, vagy csak ritkán hoztak tartós együttműködéseket, szoros intézményi és személyi kapcsolatokat. Leegyszerűsítve: ha megnéznénk, mi maradt a kiemelt költségvetésű Nagy-Britanniai magyar évadból 2004-ből (Magyar Magic – Hungary in Focus), akkor a fapados légitársaságok megemelkedett forgalmán és a Budapestre látogató britek akkori hullámán kívül nem sok mindent tudnánk felsorolni.

Ez sem haszontalan. De a külföldre irányuló kulturális marketingnek nem lehet kizárólagos célja, hogy már ismert neveknek újabb bemutatkozási lehetőséget adjunk, néhány napig jó sajtót szervezzünk a kultúránknak és felkeltsük a turisták figyelmét egy „érdekes” ország iránt. Sokkal fontosabb és hosszabb távú eredményekre is juthat a kulturális politika, ha hagyja és elősegíti, hogy a színterek megtalálják önmaguk kapcsolatrendszerét és a kétoldalú partnerségeken keresztül egyetlen évadnál jóval tovább tartó és jelentősebb programok, együttműködések induljanak el. Meglehet, nem annyira látványos, de sokkal hasznosabb. Ne érdekesek legyünk, hanem érdemesek. Érdemesek arra, hogy intézményi szintű, rendszeres kapcsolatok és kölcsönhatások épüljenek ki. Nem utolsó sorban: ez a fajta működés olcsóbb is, mint az évadok, a nagy, magyar „showcase fesztiválok” megszervezése, egyszerűen azért, mert az érdekeltség és a munka is kétoldalú, tehát a partnerek ugyanúgy részt vesznek a finanszírozásban.

Az ACAX és az MXH

Szemléletes példa az ACAX tevékenysége, amely kezdettől tudatosan irányozta munkáját a „rések” betömésére. Régi probléma volt, hogy a nagy nemzetközi biennálék kurátorai egyszerűen nem látogattak Magyarországra. A rendszerváltás körül ránk irányult a figyelem, de a kilencvenes években a Balkán, a kétezres években Ázsia, illetve Kelet-Európa más országai (pl. Románia) vonzóbb terep lett a számukra. Budapest kiesett az úticélok közül, s annak ellenére, hogy a délszláv háborúk idején Belgrádba például rajtunk keresztül lehetett legegyszerűbben eljutni, a kurátorok mégsem álltak meg Budapesten körülnézni. Nem csak azért, mert a kulturális figyelem nem felénk irányult, hanem azért sem, mert nem nagyon akadt „fogadópartner”, vagy olyan iroda, amely megszervezte volna útjukat és találkozásaikat. Fölösleges volna tagadni, ahogy az üzleti életben, úgy a kultúraszervezésben is kellenek a személyi kapcsolatok a sikerhez. Az ACAX a Check In Budapest program keretében idehozott kurátorokat, előadásokat, találkozókat, műterem- és galéria látogatásokat szervezve számukra. A látogatások nyomán meghívások érkeztek, több hazai művész került nagy nemzetközi kiállításokra, s ezek nyomán közvetve a magán galériáknak is több lehetőségük nyílt a művészeik promotálására. Az ACAX mindezek mellett szakmai tudás-transzfert is végzett (ma is végez), előadásokkal, kutatás-támogatással, kiadványokkal. Residency programot is indított művészek számára – ilyesmiből minálunk hiány van, pedig ezek a személyes jelenléten alapuló programok hihetetlenül fontosak a nemzetközi szcénába való beágyazódás segítésében.

Az MXH tematikus, magyar zenei válogatás albumokkal próbálta célba venni az európai nagy fesztiválokat, és nem volt e tekintetben sikertelen. Önálló standdal jelent meg nemzetközi szakmai vásárokon, konferenciákon. A PANKKK-kal együttműködve beindított egy csereprogramot, amelynek keretében több tucatnyi hazai zenekar jutott ki külföldre (HungaroConnections). Tudatosan figyelte a hazai zenei szcénát (kortárs populáris zene, világzene, jazz), és foglalkozott az exportképes zenekarokkal. Folyamatos információ-adással, közvetítői tevékenységgel, adatbázisokkal segítette a hazai és nemzetközi szereplőket. Nem véletlen: az MXH egykori vezetője, Szép Fruzsina a tudását és kapcsolatrendszerét ma, a Sziget irodánál kamatoztatja.

A kis irodák ugyan meglehetősen hatékonynak bizonyultak, az kezdettől fogva látszott, hogy a magyar kulturális intézményi struktúrában nincs meg a helyük. A Hungarofest „alatt” kezdtek működni, annak költségvetésébe ágyazódva, de annyira eltérő logikák mentén dolgoztak, hogy ez inkább kényszerházasság volt, semmint gyümölcsöző együttműködés. Akkor is egyértelmű volt, hogy ez a megoldás az irodák „levédését” szolgálta inkább, hogy egy esetleges új kulturális kormányzatnak nehezebb legyen megszüntetnie őket, vagy elvágnia a forrásoktól. Ezzel együtt, 2009-ben, az MXH a PANKKK-ba beolvadva folytatta tovább, míg 2010-ben, már a Fidesz-kormány idején, az egész program megszűnt. Az ígéretek ellenére máig nem indult újra. Az ACAX-nak tulajdonképpen Bencsik Barnabás, a Ludwig Múzeum- Kortárs Művészeti Múzeum (2013 tavaszán eltávolított) igazgatója nyújtott mentőövet azzal, hogy az intézmény részévé tette az irodát, amely, ha kisebb intenzitással is, de mai is működik.

Fontos volna ismét helyzetbe hozni ezeket a szervezeteket, mert gyorsak, nagy szakismerettel bírnak a területükön, s olcsón és hatékonyan képesek dolgozni. S visszatérve az eredeti elgondolásokhoz, exportirodákat kellene létrehozni a komolyzenei területen, valamint az irodalom területén is. Ez utóbbi különösen fontos volna, hiszen a Magyar Könyv Alapítvány, amely fordítás-támogatást végzett, közvetlenül segített fordítóknak és szerzőknek, adatbázisokat működtetett, illetve a magyar irodalom kinti piacra jutását is elősegítette, tetszhalott állapotban van, s funkcióit a PIM (Petőfi Irodalmi Múzeum) a jó szándéka ellenére sem tudta átvállalni.

A hazai kulturális intézményi struktúra drasztikus átrendezése – vagy inkább lebontása – széttépte ezeket a finom szálakból szőtt együttműködéseket. Pedig a jelenkori kultúra éppen ilyen szálak, bizalmon alapuló személyi és intzéményes kapcsolatok rendszerén keresztül működik.

12. A külföldi kulturális képviselet

A magyarországi kultúra, extenzív fogalomként értelmezve, hatásokat befogadó, kisugárzó, önmagán átengedő, élő, fejlődő, sokrétű és sok eredetű: vagyis szellemi átjáró és találkozóhely. A magyar kultúra viszont politikai fogalom: feltételezi a „magyar” előzetes definícióját, elhatárolását a nem magyartól, egyfajta genealógiát, egyfajta történetet, kimondott vagy kimondatlan esszencializmust.

A kulturális önkép és kifelé sugárzott kép mindig nagyon fontos volt a politikai vezetés és az országok számára. A kultúrát övező, strukturáló intézményrendszer mindig jól tükrözi a politikai felfogást és törekvéseket. Igaz ez a kifelé való megjelenésre is.

A kérdés az, hogy milyen célokat akarunk – vagy érdemes – szolgálni, és ehhez milyen intézményrendszer a legmegfelelőbb. Mindez most a kultúra nemzetközi kapcsolódásai szempontjából.

Kulturális expanzióval, kulturális kampányokkal az országimázs jelentősen javítható. Az ország-imázs az információk és kapcsolatok sokaságából alakul ki a külföld szemében. Ennek a kulturális tényezők vagy manifesztációk csak az egyik összetevői. Sokkal inkább igaz az, hogy a külföldiek a kultúrát is bizonyos, az előzetes imázs alapján kialakított prediszpozíciók alapján nézik és értékelik. Ergo: manipulatív elképzelésekkel vagy központilag vezérelt kampányokkal nem lehet és nem érdemes imázst ápolni, javítani, kultúrát megismertetni.

A külföldi kulturális intézetek teljesen alkalmatlanok a kultúra külföldi megismertetésére vagy bemutatására. Ez a képtelenség nem csak a nagyon korlátozott anyagi eszközeikből fakad. Ha egy, a fogadó országban általánosan nem ismert, nem elismert vagy nem közkedvelt kultúra hatalmas pénzekkel jelenne meg egy külföldi országban, az is csak a kívánt hatásnak éppen az ellenkezőjét váltaná ki. (Már csak azért is, mert milyen az a kultúra, amit így, ilyen eszközökkel lehet terjeszteni!?) A külföldi kulturális intézetek alkalmatlansága az intézmény politikai irányítottságából fakad. Jók lehetnek tehát ezek az intézmények bizonyos célok teljesítésére, de nem jók más célokra. Ezt kell tisztázni.

A többféle lehetőséget látjuk a többi ország külföldi kulturális intézeteinél is. Több típus létezik. A franciák és németek elsősorban a nyelv terjesztésével foglalkoznak. Egy bizonyos funkciót teljesítenek tehát alapvetően. Másik feladatuk a személyes jelenlét, az információk begyűjtése, a terep megismerése, a személyes kapcsolatok ápolása. A britek is nagyjából ebbe a kategóriába tartoznak.

Az olaszok több „kultúrát” adnak. Soha nem expanzívek, hanem őket keresik. Nagy intézeteket tartanak fenn, ezekben nagy élet van. A kultúra érződik belőlük, nem a nemzeti nyomulás. Pontosan olyanok ezek az intézetek, mint az olaszok általában.

Az európai kis országoknak vagy nincs intézetük, vagy nagyon szűk apparátussal működő szervezeti egységek, melyek demonstratív-bemutató szerep és tevékenység helyett inkább a multinacionális kapcsolatrendszerbe igyekeznek bekapcsolódni (osztrákok, dánok).

Brüsszelben Kelet-Európából a csehek, a lengyelek, a románok és a magyarok vannak jelen. A csehek a konzulátusuk épületében vannak elzárva, hogy mit csinálnak, ezt soha senki nem látta és nem értette. A lengyelek egy nagyon szűk személyzettel működtetett programirodát tartanak fenn, Brüsszel egyik kulturális központjában, azaz, egész tevékenységük és infrastruktúrájuk a menedzser-típusú kapcsolattartást és szervezést szolgálja. A románok a követség részeiként működnek, és programokat és művészeket próbálnak bejuttatni belga kulturális helyekre, mindenkori anyagi helyzetüktől függően. A magyarok saját hellyel rendelkeznek, egyrészt programszolgáltatók tehát, másrészt kifelé is próbálnak programokat eljuttatni. Az ő profiljuk a legkevésbé tisztázott és érthető.

A magyar politikai vezetésnek valószínűleg mindig is a fent vázolt kétféle kultúra-értelmezés valamilyen keveréke lesz a fejében. Ez a mix belső arányaiban változik, a politikai kurzustól függően. De mindkét elem, a nyitottság és részvétel, valamint a zárt felfogás, az előre definiált kultúra értelmezés és a képviseleti jellegű megjelenés is része lesz. Ezek a profilok azonban annyira különböző skilleket, ismereteket és eszközöket kívánnak, hogy egy intézmény nem tudja hatékonyan befogadni és képviselni őket. Sőt, a funkciók zavarják egymást, rontják egymás hatékonyságát, amint ezt az intézetek mai tevékenysége is mutatja.

Milyen fő funkciói vannak a külföldi magyar kulturális diplomáciának?

1. A külföldön élő magyarokkal való kapcsolattartás

2. Az országimázs alakítása, ápolása

3. A külföldi kulturális megjelenés támogatása

4. A magyarországi szellemi és kulturális közeg európai integrációja

Ezek a feladatok a magyarországi aktuális politikai kurzustól függetlenül is más és más mix-ben szerepelnek a különböző intézetek tevékenységében, aszerint, hogy kis intézetről vagy Collegium Hungaricumról van-e szó, és a konkrét telephely adottságai szerint. Bizonyos általános tételek azonban megfogalmazhatók. A lényeg az, hogy a különböző funkciók ellátását különböző intézményekre érdemes terhelni.

1. A külföldön élő magyarokkal való kapcsolattartást (Szlovákia, Románia és Szerbia speciális helyzetet és feladatokat jelentenek, ezekkel nem foglalkozunk) a követségeknek kell ellátniuk. A külföldi magyarok is ezt várják el. A feladat alapvetően nem kulturális. Lehet a diaszpóra-magyaroknak kulturális eseményeket szervezni, de ennek a lényege és értelme mindig a kapcsolattartás, nem pedig a kultúra bemutatása. Az ilyen jellegű kapcsolattartás amúgy is a külügy egyik fontos területe, tehát szervezetileg érdemes ott is tartani. A külföldi magyarokkal való foglalkozás speciális területe a kint született vagy élő magyar gyerekek közel tartása, vagy közel hozása a nyelvhez és az alapvető irodalmi, történelmi ismeretekhez. Ez sem alapvetően intézeti feladat. A gyakorlat azt mutatja, hogy az intézetek, amelyek ilyen szolgáltatással foglalkoznak, általában külső vállalkozókkal vagy egyesületekkel kötnek szerződést, akik a munkát ellátják, vagy ilyen célokra kibérlik az intézet helységeit. Ez a tevékenység intézet tartását nem indokolja, de ha amúgy is van az adott országban intézet, akkor a követség és az intézet igazgatója megbeszélhetik, hogy mi a szolgáltatás kezdeményezésének és megszervezésének legalkalmasabb módja.

2. Az országimázs alakítása nem kulturális intézeti feladat. (Attól a banalitástól eltekintve, hogy minden megjelenésnek köze van az országimázshoz, és hat rá.) Nincs szörnyűbb és bóvlibb annál, mint amikor a kulturális intézetek borkóstolókkal, turisztikai bemutatókkal foglalkoznak. A szűkebben vett kultúra terjesztése és az országimázs alakítása is speciális feladatot jelentenek, sajátos szaktudást igényelnek. Az országimázs-fejlesztésére vannak a turisztikai hivatalok. Ezek a feladatok tipikusan olyasmik, amit otthonról, kellő hazai akarattal ás támogatással és apparátussal lehet csak hatékonyan elvégezni. Jellemző, hogy az intézetek ilyen irányú munkája rendszeresen kapcsolódik a követségek kezdeményezéseihez, akcióihoz. Az intézetek az ilyesmiben ugyanis csak redundáns szerepet tölthetnek be, és az ilyen feladatok energiákat vonnak el a sajátosan kulturális tevékenységtől.

3. A külföldi magyar kulturális megjelenés elősegítése a legellentmondásosabb funkció. Ezt mindenki magától értetődőnek gondolja, holott egyáltalán nem az. A szükségessége csak azért merül fel, mert a magyar művészek menedzselése kezdetleges, a magyarországi vállalkozási – kultúra-vállalkozási – szektor gyenge, szereplői gyakran nem beszélnek nyelveket és többnyire nincsenek beágyazva a nemzetközi körforgásba. A betöltetlen vállalkozói szerepkört azonban csak vállalkozók tudják betölteni. Bürokratikus diplomáciai intézményekkel ez nem pótolható. Azaz, a speciális magyar körülmények között van értelme nagyon kis létszámú – két-három fős – kultúrkapcsolatokat szervező iroda fenntartására a jelentősebb külföldi központokban. Ezek tartsanak kapcsolatot a hazai kulturális – állami és nem állami – infrastruktúrával, és a külföldi diplomáciai és egyéb intézményekkel. De ne legyenek diplomáciai státusban. (A megcélzott partnerek is mindig vegyesen reagálnak a diplomáciai jellegű, kulturális intézeti megkeresésekre: szeretik, hogy esetleg állami garanciát látnak a szavuk mögött, de nem szeretik az ilyen intézmények és együttműködés eleve adódóan politikai jellegét.) Az ilyen kis menedzserirodák energiáit ne terheljék intézet fenntartásának feladatai, házon belüli programok szervezése, protokolláris teendők. A brüsszeli lengyel iroda kiváló példája ennek az államilag delegált, de menedzser-alapon működő tevékenységnek. Ezeknek az irodáknak alapvetően valószínűleg egy Hungarofest-típusú szervezet alá kellene tartozniuk, és valahogy biztosítani kell a diplomáciai és országimázs-szervezetekkel kialakítható szinergiát.

4. A magyarországi szellemi és kulturális közeg európai integrációja volt a kulturális intézetek létrehozását indokoló eredeti gondolat. Ennek aktualitása ma is megvan. Magyarország és a magyar elitek európai és nyelvi elszigeteltsége óriási. A kulturális intézeteknek alapvetően ennek az elszigeteltségnek a lazítása lehetne a feladata. A személyes kapcsolatok teremtése a helyi szellemi-kulturális elitekkel, a szellemi és kulturális életet szervező menedzsmenttel. Ez az a kitörési pont, ahol az intézetek igazi hozzáadott értéket jelenthetnének vállalkozói és egyéb szektorok működéséhez. A külföldi intézeti hálózat profilját, személyzetét, infrastruktúráját úgy kell kialakítani, hogy ezt a funkciót betölthesse. Kapcsolatba lépni a fogadó ország vezető szellemi köreivel, és kapcsolatba hozni őket az otthoni hasonló körökkel és személyekkel. E funkció betöltése olyan intézményi struktúra kialakítását igényli, ami hídszerűen összekapcsolja a kinti intézeteket az otthoni háttérintézményekkel. A Magyarországra való meghívások, pár napos tanulmányutak szervezése tűnt eddig a leghasznosabb megoldásnak.

A külföldi kulturális intézetek vezetőinek kiválasztása sehol nem úgy működik, mint Magyarországon. Az állás betöltése mindenütt professzionális rendszerben történik. A vezetők már odahaza is a kulturális intézetek munkatársai, és (mint a külügyesek) felváltva kerülnek egyik vagy másik országba, és állomásoznak közben odahaza, dolgoznak ugyanannak a rendszernek. A magyar megoldás pazarló. A normális karrierjéből kiszakadó igazgató megbízatása elején ismerkedik a feladattal, igyekszik rutinokat felhalmozni. Mire belejön, megbízatásának már vége is, ő visszamegy eredeti pályájára, és magával viszi a tapasztalatait. Arról nem beszélve, hogy az angolok vagy a németek a különböző állomáshelyeken összegyűjtött kapcsolati tőkét új állomáshelyeiken is jól kamatoztatják, váratlan és nagyon hasznos szinergiákat képesek kialakítani. Teljesen indokolatlan, hogy mi ezekről az előnyökről lemondjunk.

A külföldi kulturális intézetek és az egész kulturális diplomácia témája nagyon összetett, komoly országismeretet és intézmény-szociológiai megfontolásokat igényel. A rendszer átfogó elemzésére Magyarországon még soha nem került sor. Ehelyett rész-tanulmányok bele-bele kaptak a témába. Ideje lenne az egész területet komplexen áttekinteni.

13. Médiapolitika

A jó médiapolitika a szólásszabadság primátusából indul ki, vagyis azt mondja, hogy a szabad szólás csak különösen indokolt esetben és csak indokolt mértékben korlátozható. Olyan médiapolitikai koncepciót követ, amely intézményes garanciákkal veszi elejét a média kormányzati ellenőrzésének és kizsákmányolásának. Olyan médialátképet igyekszik tehát teremteni, amelyben a média szabadsága a főszabály, és a korlátozó állami beavatkozás a kivétel.

Általános helyzetkép

A 2010-es multimédia-törvényeket számos elemző joggal bírálta, egyebek között azért, mert

• hasonló szabályokat alkalmaztak a rádióra, a televízióra, a nyomtatott sajtóra és az internetre;

• önálló képviselői indítványként, a pártokkal és a szakmai szervezetekkel való egyeztetés nélkül nyújtották be őket;

• egypárti médiahatóságot hoztak létre, kirekesztve az ellenzéki pártok (és választóik) képviselőit;

• intézményesítették a kormányzó pártszövetség közmédia feletti ellenőrzését, és a közmédiumokat a kormánypropaganda eszközévé tették;

• lehetővé tették a közszolgálati média és a médiahatóság kizsákmányolását: a jól fizető pozíciók pártkatonákkal való betöltését, a frekvenciák, a műsorgyártásra és a hirdetésekre fordított közpénzek kormányközeli cégekhez juttatását;

• olyan tartalomszabályozó „gumiparagrafusokat” alkalmaztak, amelyeket a szerkesztők akaratlanul is megszeghetnek, a jogsértőkre kiróható bírságok pedig a médiumok fennmaradását sodorhatják veszélybe, így az újságírókat öncenzúrára ösztönzik;

• közszolgálati tartalmak szolgáltatásának kötelezettségét írták elő a közösségi médiumoknak;

• nem szabályozták az állami hivatalok és vállalatok hirdetéseinek a politikai önkénytől független elosztását, így a kormányzat klientúra-finanszírozásának eszközévé tették azokat.

Az Orbán-rezsim utáni új médiaszabályozásnak mindezeket a hibákat alapvetően korrigálnia kell.

Alapelvek

A jövőben olyan médiatörvényre van szükség, amely 1. a szabad és sokszínű média megteremtését szolgálja; 2. rövid és közérthető; 3. véget vet a lopakodó médiaszabályozásnak – vagyis annak, hogy például a családvédelmi törvény és a büntető törvénykönyv is szabályozza a nyilvános beszédet –, és egyetlen általános jogszabályban rendezi a kommunikációs jogok helyzetét; végül 4. különböző szabályokat alkalmaz a különböző platformokra.

Továbbá olyan médiatörvényre van szükség, amely 1. nem egyszemélyes döntésre, hanem széles körű szakmai konzultációra támaszkodik; 2. nem egypárti diktátumon, hanem többpárti konszenzuson nyugszik; 3. nem intézményesíti a média feletti politikai ellenőrzést, hanem pufferként hárítja azt; 4. nem szankciókkal, hanem támogatással szabályozza a média kínálatát; 5. nem az állam védelmére szoruló alattvalóként, hanem önálló véleményalkotásra képes, a döntéseiért felelősséget viselő állampolgárként tekint a médiafelhasználóra; 6. nem a média pártok általi kizsákmányolását segíti elő, hanem gazdaságosan és felelősen bánik a köz javaival.

Tartalomszabályozás

A szabad szólás egyrészt azért érdemes az állam védelmére, mert a közügyekről folytatott kritikus vita, a politikai hibák feltárása és a politikai alternatívák megfogalmazása a társadalom javát szolgálja; másrészt azért, mert csak a véleményét korlátok nélkül kimondó ember teljesítheti ki személyiségét. A szabad szólás tehát egyaránt szolgálja a politikai közösség és az egyén boldogulását.

Deregulációra van szükség: a ma hatályos médiatörvények és más jogszabályok tartalmi rendelkezéseinek szigorán enyhíteni kell, mert indokolatlanul és aránytalanul korlátozzák a szabad szólás jogát. El kell törölni az olyan tabukat, mint például a „közerkölcs” sérelmének tilalma, a család és a gyermeknevelés „értékeinek” védelme, valamint a „többség” elleni gyűlöletkeltés és a „Szent Koronát” sértő vagy lealacsonyító megjegyzések tilalma. Ugyanígy törölni kell azokat a rendelkezéseket, amelyek a gyermekek és a kiskorúak védelmére hivatkozva korlátozzák az erőszakos és a pornográf tartalmak közzétételét és felhasználását. Hagyományos tartalomszabályozás helyett az államnak olyan szűrőprogramok telepítését kell támogatnia, amelyekkel belátásuk szerint maguk a felhasználók szűrhetik ki például az obszcén és az erőszakos tartalmakat. Csak azok a korlátozó rendelkezések maradhatnak hatályban, amelyek nem csorbítják indokolatlanul és aránytalanul a szólás szabadságát. Indokolt korlát lehet például a személyes adatok és az üzleti titkok védelme.

Az új médiatörvénynek gondoskodnia kell az országgyűlés plenáris és bizottsági üléseinek teljes nyilvánosságáról is, vagyis szakítani kell azzal az évtizedes gyakorlattal, hogy a szerkesztőségek csak a parlament által megbízott társaság – gyakran erősen „szerkesztett” – felvételeit vehették át.

Közszolgálati, kereskedelmi és közösségi média

Az elektronikus média szabályozására vonatkozó rendelkezéseknek különbséget kell tenniük a közszolgálati, a kereskedelmi és a közösségi (köztük az egyházi) médiumok között.

A kereskedelmi médiára vonatkozó pozitív cenzúrával – jelesül a közszolgálati műsorok és a „magyar” zene sugárzásának kötelezettségével – fel kell hagyni, mert az efféle aufklérista beavatkozás egyet jelent a közönség igényeinek semmibe vételével. A kereskedelmi médiát a közönség elsősorban szórakozásra és pihenésre használja; a demokratikus és a közösségi értékek ápolása, az elit kulturális igényeinek kiszolgálása nem feltétlenül a kereskedelmi médiumok feladata. A piac korrekciójáról, a nagyközönség számára talán érdektelen, de a kisebbségek számára fontos műsorok sugárzásáról – vagyis a kínálat bőségéről és sokszínűségéről – a közszolgálati médiának kell gondoskodnia.

A tartalomszabályozás a közösségi médiumok esetében is indokolatlan. Ezeket a médiumokat ugyanakkor az államnak támogatnia kell, mégpedig úgy, hogy a frekvenciaspektrum harmadát fenntartja számukra, és a frekvenciákat térítésmentesen bocsátja a rendelkezésükre.

A közszolgálati média elsődleges feladata a piaci tökéletlenségek korrekciója, vagyis az, hogy gondoskodjon a kereskedelmi és a közösségi médiumok kínálatából hiányzó tartalmakról. A közszolgálati médiának alternatívát kell nyújtania, mert a közpénzekből finanszírozott intézmény fenntartását csak az indokolja, ha tartalma markánsan különbözik a magánbefektetők vagy kisközösségek által finanszírozott médiumokétól. A közszolgálati médiában nincs helyük a szappanoperáknak, a vetélkedőknek és a bulvárműsoroknak. Olyan tartalmakat kell tehát szolgáltatnia, amelyek megfelelnek a „közszolgálati tesztnek”: kimutatható módon hiányoznak más médiumok kínálatából. Mivel számos, hagyományosan közszolgálatinak nevezett tartalomról ma már a piac önmagában is gondolkodik – példa erre az olyan kábeltévék kínálata, mint a Discovery Civilisation, a National Geographic és a History Channel –, a fenti kritérium és a közpénzekkel való ésszerű gazdálkodás követelménye valószínűleg azt jelenti, hogy négy közszolgálati televíziócsatorna helyett elég kettőt fenntartani. Ugyanakkor indokolt az alternatív információforrásokhoz való hozzáférés – vagyis a kábel- és a wifihálózat – fejlesztésének állami eszközökkel való támogatása.

A közszolgálati média az 1990-ben kitört „médiaháború” óta a belpolitikai csatározások színtere volt. A műsorgyártásra és a közmédia népszerűsítésére fordított közpénzek jelentős része a politikai pártok hátországához tartozó cégekhez vándorolt. Ennek a gyakorlatnak – a média pártok általi „gyarmatosításának” – véget kell vetni. A közmédia műsorainak gyártására kiírt tendereket és az azokra beérkezett pályaműveket az interneten keresztül mindenki számára hozzáférhető módon nyilvánosságra kell hozni. Ugyanez áll azokra a szerződésekre is, amelyeket a közszolgálati média a független gyártókkal köt. A közszolgálati média vezetőjét kinevező kuratóriumot hasonló módon kell létrehozni, mint a médiahatóság vezető testületét (lásd ott).

A médiahatóság

A tartalomszabályozás szigorának enyhítéséből az következik, hogy a leendő médiahatóság jogköreit korlátozni kell. A médiahatóság elsődleges feladata a piaci tökéletlenségek korrigálása és a szabványügyi viták rendezése. Az olcsón vagy ingyenesen hozzáférhetővé tett szűrőprogramok elterjedésével szükségtelenné válik az eddigi médiahatóságok alá rendelt, a médiumok tartalmát monitorozó, panaszokkal foglalkozó és a szerkesztőségeket büntető intézmények fenntartása.

A magyarországi médiatörvények és -hatóságok hagyományosan a „bemeneten” keresztül, vagyis a frekvenciaosztás révén igyekeztek szabályozni a médiapiac kínálatát. Csakhogy a technika fejlődése – a műholdas és a kábeles televíziók elterjedése, a mobiltelefonokon (a mobiltelefonokon keresztül pedig az autórádiókon és más berendezéseken) fogható online rádióműsorok megjelenése – hamarosan teljesen okafogyottá teszi a piac működésébe való efféle állami beavatkozást. Az így működő televíziócsatornák és rádióállomások már nem a köztulajdonban álló és szűkös földfelszíni frekvenciakészletet használják. A médiahatóság szerepe e téren tehát a jövőben ideális esetben csupán a hozzáférést megkönnyítő infrastruktúrák – a kábelhálózatok, az ingyenes wifi-szigetek – fejlesztésének támogatására korlátozódik.

Ugyanakkor néhány évig még bizonyosan megmaradnak az analóg földfelszíni frekvenciákon sugárzott rádió- és televízióműsorok is. Mivel az ilyen rádió- és televíziófrekvenciák elosztása az elmúlt másfél évtizedben a pártpolitikai beavatkozás kitüntetett terepe volt, a frekvenciaosztás során a szubjektív elbírálásra ürügyet kínáló tartalmi szempontokat – vagyis az eddig alkalmazott „szépségversenyt” – mellőzve a földfelszíni frekvenciákat a jövőben sorsolás útján kell szétosztani.

A hatályos multimédia-törvény koncentrációellenes rendelkezései abból a téves jogalkotói felfogásból indulnak ki, hogy a tulajdonosi sokszínűség automatikusan tartalmi sokszínűséghez és magasabb színvonalú tartalomhoz vezet. A magyarországihoz hasonló, közepes méretű médiapiacokon azonban kevesebb piaci szereplő jobb minőségű tartalmat szolgáltathat, mint sok szereplő, hiszen az utóbbiaknak osztozniuk kell a piaci bevételeken, így csak korlátozott mértékben képesek jövedelmüket a tartalomszolgáltatásba visszaforgatni. A nyomtatott minősági sajtó piaca évek óta zsugorodik; fennmaradásának egyik garanciája éppen a tulajdonkoncentráció és az ennek köszönhető gazdasági racionalizálás lehet. A médiahatóság sajtópiaci fúziókat jóváhagyó – vagy megvétózó – jogosultságát meg kell szüntetni.

A médiahatóságban valamennyi parlamenti párt képviselőjének helyet kell kapnia, hogy a pártok delegáltjai – afféle belső fékekként és ellensúlyokként – kölcsönösen korlátozhassák egymás médiagyarmatosítási törekvéseit. A kormányzati befolyást kizárandó, megfontolandó, hogy a hatóság elnökét a mindenkori ellenzék delegálja. Ez a megoldás az ellenzéki pártokat is érdekeltté teheti az új médiatörvény konszenzusos elfogadásában.

A médiahatóságban a „civil” szervezetek képviselőinek nem lehet helyük, mert az elmúlt években a közszolgálati médiakuratóriumok működése azt bizonyította: sok esetben csupán a pártok meghosszabbított karjaiként létrehozott „álcivil” szervezetekről volt szó, amelyek a politikai érdekérvényesítés eszközeiként működtek. A választásokon mandátumhoz jutott pártokkal szemben a civilek esetében nem világos, kit képviselnek, működésük így átláthatatlan. Ezért a civilekre – a médiatörvény elfogadását megelőző konzultációktól eltekintve – a médiahatóságban (és a közszolgálati kuratóriumban) nincs szükség.

A médiahatóság mindeddig számos különböző belső testületet és jelentős létszámú adminisztrációt tartott fenn, így a különböző pártok klienseinek kifizetőhelyeként is működött. Sokatmondó adat, hogy 2013-ban a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 35 milliárd forintból, a Médiatanács 4,6 milliárd forintból, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap 78,3 milliárd forintból gazdálkodik, vagyis a három – technikailag egyformán a miniszterelnök által kinevezett Szalai Annamária alá rendelt – intézmény a nemzeti össztermék mintegy 0,4 százalékát költi el. A korábban önálló szervezetek összevonása a költséghatékonyság jelszava alatt történt, de – bár a 2010 előtti és utáni adatok közvetlenül nem hasonlíthatóak össze – a valóságban csak újabb kiadásokat vont maga után. Mivel a fenti elképzelés szerint a médiahatóság feladatköre a jövőben a mainál lényegesen kisebb lesz, és mivel a közpénzek elszivárgását meg kell akadályozni, a hatóság és a médiaalap büdzséjét meg kell kurtítani. A mindenkori költségvetési törvénynek a hatóság által benyújtott konkrét és részletes költségvetési tervhez – vagyis a tervezett költségekhez: bérekhez, dologi kiadásokhoz, infrastruktúra-fejlesztésekhez és műsortámogatásokhoz – kell igazodnia, szakítva a korábbi gyakorlattal, amely során a parlament előbb megállapította a hatóság költségvetését, majd maga a hatóság döntött a felhasználás módjáról.

Nyomtatott sajtó és internet

A nyomtatott sajtót és az internetet az általános és minimális tartalomszabályozási rendelkezésektől eltekintve külön nem kell szabályozni. Ugyanakkor továbbra is szükség van a hivatásos hírportálok és a nyomtatott sajtótermékek regisztrációjára, valamint arra, hogy tulajdonosaikról a nagyközönség rendszeresen frissülő online adatbázis segítségével tájékozódhasson. Ez nemcsak a címek védelmét szolgálja, de a média tulajdonviszonyainak átláthatóságát is növeli.

Az állami vállalatok és hivatalok – köztük az önkormányzatok – hirdetéseinek szétosztására olyan állami ügynökséget kell létrehozni, amely garantálja, hogy az elosztás során csakis a piaci szempontok érvényesülnek. Más szavakkal: közpénzek a jövőben nem vándorolhatnak a médián keresztül a mindenkori kormányzathoz közel álló magántársaságok zsebébe; felhasználásuknak gazdaságosnak kell lennie. A hirdetésre fordított közpénzek elosztásáról gondoskodó állami ügynökség kuratóriumát hasonló módszerrel kell megválasztani, mint a médiahatóság tagjait. Az új médiatörvénynek gondoskodnia kell az újságírók forrásainak teljes védelméről – még abban az esetben is, ha azok államtitkot tárnak fel, mert a titok védelme nem az újságíró, hanem a titokgazda feladata.

Magyarországon a médiaszabályozás – világszerte unikális módon – kétharmados parlamenti többséghez kötött. Ezen változtatni kell, mert a média világa gyorsan változik, így rugalmas, könnyen megváltoztatható jogszabályra van szükség. Megfontolandó tehát, hogy a leendő országgyűlés a médiatörvényt többpárti konszenzussal az egyszerű többséget igénylő jogszabályok közé sorolja át.

Zárszó

Tisztában vagyunk azzal, hogy munkánk nem fedi le tárgyunk egészét, és számos további területről lehetne és kellene még szólnunk. Ellentétben a gazdasági elittel és a gazdasági intézményrendszerrel, a rendszerváltás a magyar kulturális elitben és a kulturális intézményrendszerben csupán lassú, fokozatos átalakulást hozott. De a változás az utóbbi tíz évben a kulturális területeken is felgyorsult. Érdemes lenne további kutatásokat folytatni arról, hogy mi is történt a kultúrában az államszocializmus bukásával és azután. De nincs sok időnk, mert máris itt van a nyakunkon egy újfajta állampárti berendezkedés. Ismerősek a hatalomgyakorlás, a megfélemlítés és a dezinformáció módjai. Ez a hatalom még nem ment el odáig, hogy műveket tiltson be, alkotókat lehetetlenítsen el, de semmi sem akadályozza meg abban, hogy megtegye. Tanulmányunk azért íródott, hogy elősegítsük az előrelépést egy szabadabb, normálisabb, békésebb és demokratikusabb európai Magyarország kulturális politikájának megvalósításához. Olyan kulturális politikához, amely partnernek tekinti a kulturális élet szereplőit, az állampolgárokat, a velünk élő közösségek tagjait, és amely nem a félelem, hanem a szabadság kultúráját kívánja érvényre juttatni.

Budapest, 2013. június

Jegyzetek

Az összeállítást Király András Atelier Populaire 2012–2013 sorozatának képeivel illusztráltuk.

A tanulmányról Bozóki András július 18-án az atv műsorában beszélt. A videót itt tekintheti meg.

• Kultúr-part

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges