Sebők Emília

Nyomtatóbarát változat

Az idegen nemcsak „forog” a Belvárosban és a Várban, hanem aludni is akar valahol, enni és vásárolni szeretne, közlekedik és a járda közepén bámészkodik, ismeretségeket szeretne kötni a „bennszülöttekkel”, és még ezernyi dolog érdekelheti. Mindez együtt jelenti neki Budapestet és ezen keresztül esetleg egész Magyarországot; mindez alakítja a benne kialakuló képet, amit magával visz. Arra gondolni sem nagyon merek, hogy vajon mii mesélhet egy külföldi Budapestről hazatérvén az ismerőseinek, vajon rábeszéli-e őket is egy magyarországi utazásra. Holott az igazán nem kétséges, hogy az országnak nagy-nagy szüksége van az idegenforgalomból származó valutabevételekre, és hogy a fizetőképes vendégkörnek szinte csak Budapest „adható el”, mint ahogy az üzleti-politikai és a tudományos-kulturális vendéglátás is a fővárosra összpontosul.

A városfejlesztési szempontok között azonban egészen a legutóbbi időkig csak esetlegesen, mintegy véletlenszerűen jelentek meg az idegenforgalmi érdekek. Így aztán igazán nem csoda, ha csikorog a városműködés gépezete itt is, ott is, amikor megjelenik a sok vendég nyaranta. De hát az sem csoda, hogy ez így van.

A második világháború befejezése óta Budapest fejlesztése tulajdonképpen majd mindig és minden vonatkozásban az események, az igények és szükségletek után kullogott, és sokkal inkább a kényszerhelyzetek diktáltak; az idegenforgalmi szempontból fontos létesítmények ügye, illetve a közhasznú létesítmények tervezése, az idegenforgalmi szempontok óhatatlanul háttérbe szorultak, ez a megközelítés nem válhatott a városfejlesztés szerves részévé. Így kerülhettek rusnya lakó- vagy irodaházak olyan értékes belterületi telkekre, ahová egyértelműen szálloda vagy nemzetközi kereskedelmi központ, kulturális létesítmény stb. kívánkozott volna; így lettek kényelmetlenül szűkek azok a metróaluljárók is, amelyek a pályaudvarok mellett vannak – hogy csak a legszembetűnőbb példákat említsem.

A múlt évben végre már elkészült a Fővárosi Tanácsnál egy idegenforgalmi koncepció, és ennek részeként egy szálloda-elhelyezési javaslat, amely talán lehet egy kiinduló vitaalap. A helyi politika ez ügyben remélhetően azáltal minősül majd az érintett lakosok szemében sikeresnek, ha az a terület adottságainak és érdekeinek leginkább megfelelő létesítményeket telepíti a körzetbe. (És ha mindezt szakmailag színvonalasan is teszi.) Ez egyetlen kerület esetében sem lesz könnyű, gondoljunk csak azokra a lakossági tiltakozó akciókra, amelyek szinte minden esetben kitörnek, ha egy telket be akarnak építeni, vagy ha egy középület funkcióját meg akarja változtatni a tanács. Több kerületet érintő vagy még inkább országos jelentőségű építkezések esetében pedig egészen kiélezett helyzetek is kialakulhatnak.

A helyi lakosság azonban nemcsak azt fogja – jó okkal – árgus szemekkel figyelni, hogy hová mit építenek, hanem azt is, hogy milyen pénzügyi feltételekkel. Az elkótyavetyélés, a tisztességtelen előnyök nyújtása és hasonló vádak ellen a legjobb orvosság, ha minden ilyen esetben nyílt pályázatot írnak ki a vállalkozóknak. No és persze az sem árt, ha az épület tervrajzait, makettjeit jó előre bemutatják a kerület lakóinak. Mert hiába az építészzsűri elfogadó állásfoglalása, ha az ott élők nem szívesen látnák az elképzelt házat nap mint nap. Ízlésbeli dolgokon természetesen szinte fölösleges vitatkozni, de azért az sem lenne jó, ha a külföldiekkel vegyesvállalkozásban épülő szállodák rendre olyan idegenül hatnának a környezetünkben, mint ahogy a most megnyílt Thermal Hotel Hélia. Az építészek és a városképért felelős illetékesek jóváhagyták ezt az ide nem illő házat, az ott lakók pedig nézhetik évtizedekig a szállodát, amely azonban inkább úgy néz ki, mint egy repülőtér és egy gőzfürdő keveréke.

Holott az eredményes idegenforgalomhoz az is kell, hogy a helybeliek megbarátkozzanak mindazzal a jóval és rosszal, amivel ez jár. A szívesen emlegetett „magyaros vendégszeretet” – sokszor úgy tűnik – csak a prospektusokban és családi körben létezik. A budapestiek amúgy az utcán, a boltokban, a járműveken nem szeretik az idegent! Nem is nagyon csodálom, de még sincs ez így jól.

Szép szóval meg kellene magyarázni pestieknek és budaiaknak, hogy a pénz, amit a vendégek itt hagynak, végső soron a város fejlesztését is szolgálja. De még jobb és hatásosabb érv lenne, ha már a közeljövőben sikerülne a központi és az önkormányzati költségvetések között olyan osztozkodási formát kialakítani, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy ahol többet költ a külföldi, oda több jut abból. Ne csak az utazási irodák nyeresége nőjön azzal, hogy megmutogatják a vendégeknek például a Várnegyedet, hanem a kerület is lássa hasznát. És az egész városnak is legyen észrevehető, számszerűsíthető haszna, ne csak gondja és kiadása az idegenforgalomból.

Ha ezt sikerül megoldani és a budapestiekben tudatosítani, akkor talán türelmesebbek lesznek, türelmesebbek leszünk az idegennel, amikor „megszállja” a várbeli kis utcákat, a boltokat, szeretett városunkat.

És akkor talán nem üvölt a közértpénztáros a szerencsétlen hátizsákos külföldivel – aki pár év múlva esetleg jómódú turistaként jönne vissza –, csak azért, mert az nem tud magyarul. De miért is ne gorombáskodhatnának a turistával bárhol, ha nélküle is – sőt gyakran úgy tűnik, nélkülünk, hazai vevők nélkül is – megél minden bolt, minden áruház. Így fordulhat elő, hogy a Luxus Áruházban fennhangon háborognak a kikent-kifent eladólányok, mert valaki azt mondta nekik, hogy egy ilyen helyen igazán illene egy kis nyelvtudás. No persze, amíg enélkül is ott dolgozhatnak, igazuk van. Igaz, hogy az arab meg a török bazárokban tizenéves szurtos képű srácok két-három nyelven tudnak annyit (sőt többet is), amennyi az üzlethez kell. És a világjáró utazó ehhez hasonlít minket.

De mi gazdagok vagyunk, nekünk nem kell annyira a pénz. Valószínűleg ezzel magyarázható az is, miért zár be jóformán valamennyi Váci utcai üzlet fényes nyárban is délután hatkor, holott még este tízkor is rengetegen sétálnak arra. Bezzeg az egyetlen édességbolt, az árusít késő estig. Lehet, hogy ők abból élnek? Vagy ők nincsenek olyan monopolhelyzetben, mint az a néhány belvárosi étterem, amelyek közül egyik-másik kitartóan és gátlástalanul csapja be a külföldieket, mondván, hogy úgysem jön többször Pestre?

Vagyis: Budapest gyönyörű, de a vendégek tükrében nemcsak a retusált kulisszák mutatkoznak meg, hanem az árnyak is, amelyekről nagyrészt mi tehetünk, mi, budapestiek…

• Városnézés