Skip to main content

Nyílt várospolitikát!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A „nyílt várospolitika” jelszót ma az önkormányzati választásokon induló egyetlen szervezet sem utasítja el, sőt az eddigi városvezetés is fennen hirdette, immár sok éve – annyira, hogy már sikerült is semmitmondó frázissá zülleszteni. Pedig a nyílt várospolitika nélkülözhetetlen alapfeltétele a tisztességes, szakszerű, távlatos, az egész közösség érdekeit szolgáló városvezetésnek. Azt jelenti, hogy a város vezetésében és igazgatásában mindennek a nyilvánosság előtt, mindenki tudtával kell történnie.

A ma utópisztikusnak hangzó követelmény Budapest önkormányzatában – amely a múltban sem tartozott a világ legmodernebb, legdemokratikusabb önkormányzatai közé – már száz évvel ezelőtt is magától értetődő volt.

A Fővárosi Közlöny – „Budapest Székesfőváros hivatalos lapja” –, amely hetenként, de ha kellett, gyakrabban is megjelent, teljes terjedelmében közölte a fővárosi törvényhatóság rendes és rendkívüli közgyűléseinek jegyzőkönyveit, a közigazgatási, pénzügyi és egyéb bizottságok üléseinek jegyzőkönyveit, a főváros és a tulajdonában levő üzemek, vállalatok éves költségvetéseit és zárszámadásait, az összes tanácsi és polgármesteri előterjesztések szövegét, a pályázatoknak nemcsak a kiírását, hanem az eredményeit is, a kiadott építési engedélyek adatait (benne az engedély tárgyát, az építtető és a tervező nevét), a polgármesteri rendeleteket és egyéb intézkedéseket, s természetesen a polgármester által „a főváros közigazgatásának állapotáról” félévenként beterjesztett jelentések teljes szövegét is.

Minthogy a városvezetés és -igazgatás minden valamennyire is fontos kérdésében a közgyűlésnek kellett döntenie, a közgyűlések és a bizottsági ülések jegyzőkönyvei az egész várospolitikáról hű képet adnak. A városi bevételek és kiadások minden fillérjéről nemcsak számot kellett adni, hanem előzetesen ki is kellett kérni a közgyűlés jóváhagyását. Az önkormányzati képviselők a várospolitika, városigazgatás, városfejlesztés minden kérdéséről véleményt nyilváníthattak, az ügyekben szavazással döntöttek, s a Fővárosi Közlönyben nemcsak a döntések, hanem az ezeket megelőző viták, az elhangzott pro és kontra érvek is nyilvánosságra kerültek.

Ez önmagában még nem jelentette azt, hogy a budapesti városvezetés mindig optimális volt, és az önkormányzat a város egész közönségének érdekeit a legjobban képviselte, annál is kevésbé, mert a választójogi korlátozások miatt a községi választások nem lehettek a mai értelemben demokratikusak. De Budapest várospolitikája a XX. század első felében mégis korszerűbb volt, mint a kormányok politikája ugyanebben az időszakban.

A várospolitika magától értetődő nyíltsága mindenesetre azt eredményezte, hogy a városi vezetők nem intézhették az ügyeket suttyomban, a főváros gazdálkodásában, igazgatásában, fejlesztésében semmi nem történhetett titokban. Nem úgy, mint az utóbbi négy évtizedben, amikor már nemcsak a tanácsi tisztségviselők és hivatalnokok számára, de a mi számunkra – az igazgatottak és vezetettek számára – is az lett a megszokott, a természetes, hogy még a fontos, az egész város vagy a lakosok nagy csoportjainak életét meghatározó döntéseket is suba alatt hozzák, s jó, ha utólag tudomást szerzünk róluk.

Az utóbbi időkben azonban az eddig megbízhatóan működő „titkos várospolitika” falán – jórészt a politikai rendszer leomlása következtében – repedések támadtak. Néhány esetben a hivatal szempontjából túl korán nyilvánosságra került tervek megvalósítása a budapestiek ellenállásába ütközött. Ez történt például az Ybl építette várbazár szállodává való átalakítása, a zugligeti „Fácán” most felszabadult területének beépítése és a vároldal beépítése ügyében. Ámbár ezek a meccsek még nincsenek lejátszva – hiszen a tervek megvalósításával szembeszállók e pillanatban még mindig a hatalom sáncain kívül állnak –, ez a néhány eset is a nyilvánosság óriási erejét mutatja. Ha minden döntés előkészítése és meghozatala nyílt lenne, az hatalmas lépést jelentene az önkormányzat demokratikus, a közérdeket legjobban szolgáló működése felé.

A nyílt várospolitika megvalósításának technikáját nem kell egészében újonnan kitalálni. Elég az 1890 óta megjelenő Fővárosi Közlöny bármelyik évfolyamába (1947-ig bezárólag) betekinteni; ez valóban melegen ajánlható minden leendő önkormányzati képviselőnek. S ha a főváros anyagi helyzete most esetleg nem tenné lehetővé mindannak kinyomtatását, amit elődeink kinyomtathattak, a sokszorosító technika mai állása mellett talán más, olcsóbb megoldással is hozzáférhetővé lehetne tenni mindezt a főváros közönsége számára.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon