Fónagy Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Ami 1848–1849-ben Magyarországon történt, az a nemzeti mitológia legismertebb fejezetei közé tartozik. A forradalom és szabadságharc említésére szinte mindenki előtt megjelenik néhány kép: Petőfi a Nemzeti dalt szavalja a Nemzeti Múzeumnál, Kossuth toborzókörúton az Alföldön, csataképek, végül akasztófák és sortüzek Aradon és a pesti Újépületben. A fényes vagy drámai jelenetek mellett általában csak a történelmi tudat egy félreeső zugában kap helyet az a tény, hogy 1848 az újkori Magyarország talán legnagyobb jelentőségű társadalomtörténeti fordulópontja is egyben.

A márciusi forradalom vívmányait hagyományosan két csoportra szokás osztani: a társadalmat, illetve a politikai intézményrendszert átalakítókra. A forradalom a liberális reformmozgalom programját valósította meg, amely a feudalizmus válságából kivezető utat a polgári szabadságjogokon alapuló társadalomban, a termelőerők fejlődését leghatékonyabban biztosító kapitalista gazdasági rendben és a polgári alkotmányos államrendszerben jelölte meg. A nemesi liberálisok az átalakulást fokozatosan, törvényes eszközökkel akarták véghezvinni. A fokozatosság elvét különösen fontosnak tartották a társadalmi viszonyok szövetébe való beavatkozás esetében. A politikai intézményrendszert megrendítő európai forradalmi hullám azonban elsodorta a feudális társadalmi rend kereteit is.

Független, felelős kormányt lehetett napok alatt alakítani, népképviseleti országgyűlést hetek alatt választani; polgári társadalmat azonban nem lehetett egyik napról a másikra teremteni. Még a polgári társadalmi rend intézményes kereteinek kialakításához is évekre volt szükség. A következőkben azokat a lépéseket tekintjük át, amelyeket a feudális társadalom építményének lebontása, a polgári szabadságjogokon alapuló társadalom megteremtése felé tett Magyarország 1848–49-ben. Előbb azonban vessünk egy pillantást az átalakítani kívánt régi társadalomra.

A forradalom előestéjén: „kicsinyben Európa” 

A 19. század derekának Magyarországán a feudális rend válságának és bomlásának jelei mellett a polgári társadalom elemeinek megjelenését, az anyagi erők lassú gyarapodását regisztrálhatjuk.

A magyar korona országainak népessége Erdéllyel együtt csaknem 13 millió főt számlált – ezzel közepes nagyságú európai államnak számított az ország. A Habsburg-monarchia lakosságának 45%-a élt itt, a birodalom területének 55%-án. A népesedési mutatók tipikus preindusztriális társadalmat állítanak elénk. A népesség – magas születési és halálozási arány mellett – lassan növekedett. A magas halandóság legfőbb oka a nagy csecsemő- és gyermekhalandóság volt: a tízéves kort a gyerekek fele sem érte meg. A kormegoszlást széles piramissal ábrázolhatnánk: a népesség 40-50%-át tették ki a 15 éven aluli gyermekek. A várható élettartam az 1840-es években 38-39 év volt (ez alig maradt el a nyugat-európaitól). Az átlagos háztartásban hatan éltek, az átlag család 3 gyermeket nevelt.

Magyarország a 19. század közepén még mindig a Habsburg-birodalom legritkábban lakott területei közé tartozott, 43 fő/km2-es népsűrűségével. Ennél ritkábban lakott országokat csak Európa északi és keleti peremén találhatunk. A lakosság területi megoszlása a 18. században végbement kiegyenlítődés ellenére egyenetlen: míg Máramarosban 16-an éltek egy km2-en, addig a nyugati határ mentén 55-57-en.

A lakosság túlnyomó többsége a tizennégyezer falu valamelyikében élt, mezőgazdasági termelésből. A 126 városban lakott a népesség egytizede (a 783 mezővárossal együtt egynegyede), valódi városi funkciót azonban csak töredékük látott el: a városlakók többsége, legalább részben, szintén a mezőgazdaságból élt. A legtöbb város egyáltalán nem mutatott városias külsőt.

„Magyarországot... lakosaira nézve kicsinyben Európának nevezhetjük; mert itt 18 különféle nép lakik, kik egy mástól nem csak nyelvre, hanem szokásokra, öltözetre is különböznek” – írta Fényes Elek 1842-ben megjelent Statistikájában. A történelmi Magyarország etnikai szempontból valóban Európa legtarkább népességű országa volt – ez az adottság ekkor kezdett különös jelentőséget kapni. A korszak ugyanis a nemzeti öntudatra ébredés kora Magyarország nemzetiségeinél: a nemzeti identitástudat kezdett felülmúlni minden más (vallási, rendi, foglalkozási) kötődést.

A hét nagyobb népcsoport közül a legnépesebb magyar etnikum az összlakosságnak kb. 38%-át alkotta, azaz csak relatív többséggel rendelkezett. A második legnépesebb román nemzetiség a lakosság 17%-át tette ki (Erdélyben viszont 60%-os arányukkal ők alkották a többséget). Lélekszámukat tekintve harmadik helyen a szlovákok álltak, az összlakosság 13%-ával, őket a németek követték 9,8%-kal. Alig maradt el mögöttük számban a szerb etnikum (9,7%). A magyar mellett a lakosság 7%-át kitevő horvátok rendi társa dalmát szokás „teljesnek” nevezni, mivel csak ők rendelkeztek saját nemességgel. (A szerb, román és szlovák anyanyelvű nemes a magyar nemesség részének számított.) A hét „fő nemzetiség” között a rutén volt a legkisebb (3,5%), és mind anyagi, mind kulturális tekintetben a legszegényebb.

A történelmi Magyarország etnikai tarkaságát a vallási megoszlás tovább fokozta. A hét nagyobb nemzetiség hét egy házhoz tartozott. A hat keresztény felekezet között találjuk a két katolikus (római, illetve görög rítusú), a három protestáns (református, evangélikus, illetve unitárius), valamint az ortodox egyházat. Az egyetlen nem keresztény felekezet az izraelita volt. Nemzetiség és vallás számos variációs lehetőséget kínálva párosult.

Az egyes ember helyzetét, személyi megítélését a 19. század közepéig rendi hovatartozása alapvetően meghatározta. A rendiség olyan mély szakadékokkal szabdalta a társadalmat, amelyet ma, a világméretekben uniformizált szellemi és tárgyi kultúra korában elképzelni is nehéz. Az alapvető választóvonal nemesek és nem nemesek között húzódott, de a társadalom struktúrája ennél sokkal tagoltabb volt.

A piramis csúcsán álló kb. 500 mágnáscsalád szinte külön világot alkotott a szigorúan tekintélyelvű társadalomban. Az ő kezükben koncentrálódott a nemesi földbirtok nagyobb fele, közülük kerültek ki a legnagyobb birtokosok. Társa dal mi presztízsük változatlan: a magukat komolyan vevő új gazdasági és kulturális egyesületek, sőt, az Ellenzéki Párt sem nélkülözhette a főrangú elnököt.

A nemesség létszáma a polgári forradalom előtt kb. 550 ezer fő volt (minden 24. lakos, ami európai összehasonlításban igen magas aránynak számított). Jogi egyenlőségük fikciója mögött az életviszonyok sokfélesége bújt meg. A legélesebb választóvonal a nemesi birtokkal rendelkező és a birtoktalan nemesek között húzódott, de a birtokosokon belül is több kategóriát különböztethetünk meg. Felső rétegét a néhány száz családból álló bene possessionatus (jómódú birtokos) nemesség alkotta. A nemesség mintegy ötödét tette ki a közép-, illetve kisbirtokosok csoportja. A kiváltságosok zöme egyáltalán nem rendelkezett jobbágyokkal. Jobb esetben birtokolt egy telket, amelyet saját maga művelt (egytelkes vagy kurialista nemes), de jó részük ennyivel sem rendelkezett, őket armalistáknak (címerleveles) hívták. Az armalisták közül sokan földesúri szolgálatba szegődtek, jobbágytelket vállaltak, mesterséget tanulva városi polgárságot szereztek, katonai vagy értelmiségi pályára léptek. A jogilag egységes nemesség fikcióján a nagy sebet 1836-ban az a törvény ejtette, amely a jobbágytelken élő nemeseket a közterhek viselésére kötelezte.

A negyedik, a polgári rend – a városi jogviszonyok helyi sokfélesége mellett – társadalmilag is erősen differenciálódott. A városi társadalmon belül éles választóvonal húzódott a polgárjoggal rendelkezők és a város ügyeinek intézéséből ki zárt egyszerű városlakók között. A hagyományos városi polgárság mellett megjelentek az első tőkés vállalkozók (akik általában a terménykereskedelemben szerezték tőkéjüket). A számban és anyagiakban gyarapodó új típusú polgárságnak az önérzete is erősödött.

A társadalom legnépesebb csoportját a nem nemes agrár népesség alkotta. A lakosság négyötöde tartozott ide: az úrbéres jobbágyok és zsellérek mellett a majorságok cselédsége, a mezővárosok lakói és a szabad paraszti elemek (jászok, kunok, hajdúk, székelyek). A jobbágyság viselte az állami és megyei terhek zömét, az egyháznak fizette a tizedet, katonáskodott, csinálta közmunkában az utakat, a hivatalos utazónak ingyen adott előfogatot.

A korszakot, a terhek ellenére, általában a parasztság lassú anyagi gyarapodása jellemezte. A század eleji háborús konjunktúra a parasztok nagy tömegeit is kapcsolatba hozta a kereskedelemmel. A házalók, majd a sűrűsödő falusi boltok helybe hozták az olcsó gyári árukat, megvásárolták a parasztok alkalmi terményfeleslegét. Ez a folyamat mozdította ki a parasztot, alig érzékelhető lassúsággal hagyományos életformájából. A paraszti emelkedés tetőpontján egyes helységek önerőből, örökre megváltották magukat feudális kötöttségeiktől, mint pl. Kecskemét, Nagykőrös, Szentes és Nyíregyháza.

A feudalizmus utolsó korszakának magyar társadalma számos feszültséget hordozott: jogállás és vagyon, társadalmi presztízs és gazdasági súly vagy a műveltség gyakran nem állt arányban egymással. A feudalizmus bomlásával egyre szélesebb tömegek kerültek ki az úrbéres keretek kötelékéből, köztük nemritkán magas műveltség vagy tekintélyes vagyon birtokosai is. Egyre nagyobb számban jelentek meg a hagyományos rendi keretekbe nem illeszthető elemek: tőkés vállalkozó polgárok, nem nemesi származású értelmiségiek (honoráciorok) és ipari bérmunkások.

A bomló rendi társadalomban fellelhető számos köztes helyzetű réteg okán beszélhetünk a 19. század közepén Magyarországon folytonos társadalomszerkezetről. Az átmenetek mintákat nyújtottak az alattuk állók számára, törekvéseik elsősorban ezek helyzetének elérésére irányultak – és nem az egész struktúra lerombolására. Létük és növekvő súlyuk bizonyította, hogy lehetséges egy fokozatos és békés társadalmi transzformáció. Az átmeneti rétegek kulcsszerepet játszottak a kulturális értékek, információk és viselkedésmódok szélesebb körbeni elterjedésében. A feudális viszonyrendszeren kívülállók számaránya és súlya, a feudalizmus bomlási tüneteként, jelentősen nőtt korszakunkban (már az 1787-es népszámlálás idején kb. minden hetedik összeírt ilyennek tekinthető).

A jobbágy-földesúri viszony lebontása

A polgári forradalom győzelmét megtestesítő áprilisi tör vények egy része a társadalmi átalakulást és az egyéni politikai jogokat biztosította. A társadalmi modernizáció szempontjából a legnagyobb jelentőséggel a jobbágyrendszer felszámolása bírt. Ez Közép- és Kelet-Európában a leghaladóbb formában ment végbe: a feudális szolgáltatásokat azonnali hatállyal és kötelező jelleggel eltörölték, miként a katolikus egyháznak addig fizetett tizedet is; a volt jobbágyok, akik a társadalom 80%-át alkották, az általuk művelt föld szabad tulajdonosaivá váltak; a földesúri bíróságok eltörlésével megszűnt személyes alávetettségük is; a földesurak kárpótlását az állam vállalta magára.

Megszűnt a nemesség adómentessége, a közterhek viselése mindenki számára kötelezővé vált. A polgári jogegyenlőség megvalósítása során a nemesi, főnemesi címeket nem törölték el, de a törvény előtt mindenki egyenlő lett: a nemesség számára eddig is érvényesülő gyülekezési és szólás szabadságot most már általánosan érvényesnek tekintették. Kimondták a keresztény felekezetek egyenjogúságát, megszüntetve a katolikus vallás államegyház jellegét.

Az áprilisi törvények bevallottan keretjellegűek voltak. Számos, az ideiglenes jellegre utaló kifejezés szerepelt bennük, több esetben pedig a következő, népképviseleti országgyűlésre hagyták a részletes szabályozást. Ez volt a helyzet a jobbágyfelszabadítás esetében is. A IX. törvénycikk egyetlen mondattal eltörölte ugyan a jobbágyság úrbéri szolgáltatásait, de vitás kérdések tömegét hagyta rendezetlenül.

A feudális birtokjog élesen megkülönböztette a földesurak saját kezelésben tartott allodiális vagy majorsági birtokait a jobbágyok és zsellérek által, feudális szolgáltatások ellenében bírt úrbéres földektől. Ez utóbbiakat általában a Mária Terézia által elrendelt úrbérrendezéskor (vagy későbbi birtokfelmérés alkalmával) készült tabellákban tartották számon. Az áprilisi törvények az ezekben összeírt telkeket adták azonnal, a földesurak állami kárpótlása mellett, művelőik tényleges tulajdonába. A földművelő nép által használt földnek azonban csak egy része (kb. háromnegyede) tartozott az úrbéres kategóriába. A többi földet más jogcímeken birtokolták a jobbágyok, gyakran nemzedékek óta. Ide tartoztak a maradványföldek (már az összeíráskor is jobbágykézen levő, de az előírt telekmennyiségen felül levő terület) és az irtások (általában erdőtől, bozóttól elhódított szántóföldek). Nem volt jelentéktelen az a terület sem, amelyet a majorsági birtokokból használtak, gyakran hosszú idő óta. A földesurak ugyanis, tőke vagy vállalkozó kedv híján, nem minden allodiális birtokon folytattak üzemszerű gazdálkodást. Ezeket gyakran adták bér be egyes jobbágyoknak vagy közösségeknek. A fejletlen pénzforgalom mellett a földhasználatért többnyire nem (vagy nem csak) pénzzel, hanem munka- és terményjáradékkal tartozott a jobbágy. Mindennapjai tehát nem sokban különböztek úrbéres földet művelő társáétól. A különbség főleg abban állt, hogy az ő szolgáltatásait nem maximálta, és az általa művelt földhöz való jogát nem védte törvény, mint az úrbéresekét. A földesurak e földek adómentessége miatt nem engedték feledésbe merülni e területek allodiális jellegét.

Az országos átlag mögött ráadásul jelentős helyi különbségek húzódtak meg. A Felvidéken az irtások, a borvidékeken a szőlők gyakran nagyobb értéket képviseltek, mint az úrbéres földek. Százezres nagyságrendű volt a majorsági jobbágyok és zsellérek rétege is. E földek esetében nyitva maradt a kérdés: a polgári földtulajdon bevezetésével kit illetnek ezek a földek? Ami ezekből a volt jobbágyok tulajdonába kerül, azok után ki fizessen kárpótlást a földesúrnak: az új tulajdonos vagy az állam? A kérdések súlyos szociális feszültségeket keltettek már 1848 tavaszán is. A népképviseleti országgyűlést elárasztották a petíciók, egyes vidékeken pedig fenyegető parasztmozgalmak jelentkeztek.

Az országgyűlés radikális képviselői állami kármentesítéssel paraszti tulajdonba kívánták adni a vitás területeket. A képviselőház szeptemberben kezdett el foglalkozni a kérdéssel, Deák Ferenc igazságügy-miniszter törvényjavaslata alapján. A szabályozás sürgősségét nyomatékosította a szüret közeledte, amikor a szőlődézsma esedékessé válik, de még inkább Jelačić betörése: minden eszközt fel kellett használni, ami a népet megnyerheti az önvédelmi harc ügyének.

Deák 77 paragrafusból álló javaslata konkrét szabályozással töltötte meg az áprilisi kerettörvényt. Meghatározta, mi tartozik „az úrbér és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok” körébe. Az állami meg váltást kiterjesztette a maradványföldekre és az irtások egy részére. A többi vitás földekre és földesúri haszonvételekre a javaslat önmegváltást engedélyezett.

Mivel a javaslat tárgyalása előreláthatóan hosszabb időt vett igénybe, a kormány javasolta, hogy legalább a nép legszegényebbjeinek jelentős része kapjon valamilyen azonnali segítséget. Ezért szeptember 15-én a képviselőház határozatilag kinyilatkoztatta, hogy „a szőlő után járó úri dézsma, vám és másnemű adózások a törvény által meghatározandó méltányos kárpótlás mellett teljesen meg szüntetni rendeltetett.”

Az iparosodás előtti Magyarországon a bor alapvető élelmiszernek számított, a szőlőtermelés pedig a mezőgazdaság egyik legfontosabb (egyben legjövedelmezőbb) ágazata volt, a nagy borvidékeken egyenesen a megélhetés alapja. A szőlőhegyek, ahol a parasztok által bírt szőlők túlnyomó része feküdt, nem tartoztak az úrbéres telekhez, így rájuk nem vonatkoztak az áprilisi törvények rendelkezései. A szőlőbirtokos jobbágyok viszont természetesen a szőlőket is felszabadultnak tekintették a dézsmaadás alól, ami az őszre konfliktusok tömegét ígérte. Ezért emelték ki ezt az egy kérdést az általános rendezésből. A törvényjavaslat szeptember 19-én kezdődött vitájában a határozatot azzal pontosították, hogy a negyed teleknél több földdel nem rendelkezők esetében a megváltást az állam fizeti, a többi szőlőbirtokos pedig saját maga.

Mivel az állam által fizetendő kárpótlás valahol a bizonytalan jövőben létezett csak, a liberális nemesi többség természetesen nem lelkesedett az ily módon felszabaduló földek körének szélesítéséért. A tárgyalás a 14. [[section]]-nál tartott, amikor a horvát seregek közeledésének hírére, Deák javaslatára a vita folytatását elnapolták. Ezzel a jobbágyfelszabadítás szabályozása végleg lekerült a törvényhozás napirendjéről, csak a szőlődézsmát eltörlő határozat emelkedett jogerőre. Bár a radikális sajtó (elsősorban Táncsics lapja, a Munkások Újsága), valamint a községek kérvényeinek sokasága nem engedte elfelejteni a rendezés hiányos voltát, az országgyűlés az önvédelmi harc körülményeit nem találta alkalmasnak a törvényalkotásra. Nyilvánvaló volt, hogy a függőben maradt kérdések eldöntése során vagy a volt jobbágyok, vagy a nemesség érdekeit sérelem éri. A szabadságharc sikere érdekében azonban egyik fél támogatásáról sem mondhatott le a kormányzat.

1849 tavaszán a majorsági földet birtokló jobbágyok és zsellérek helyzetének rendezésére történt kísérlet. Több tízezer háztartásról volt szó, csak a dél-magyarországi megyékben kb. 150 ezren laktak ún. telepítvényes falvakban. Gazdasági jelentőségük sem volt elhanyagolható: falvaik gyakran valamilyen speciális szakértelmet igénylő növény (dohány, zöldség, dinnye, sőt sáfrány) termesztésére szakosodtak. A jobbágyfelszabadítás híre természetesen őket is lázba hozta. Bár többnyire tudatában voltak, hogy az rájuk nem vonatkozik, de bíztak benne, hogy a népképviseleti országgyűlés meghozza „megváltásuk és szabaddá-teremtetésük nagy napját”, kiterjeszti rájuk is a szabad földtulajdon jótéteményét. Községeik kérvényekkel árasztották el az országgyűlést, hogy állami kárpótlással ők is tulajdonosává válhassanak földjeiknek.

Deák 1848. szeptemberi törvényjavaslata azonban csak az általuk művelt földek birtoklását igyekezett biztosítani. Tulajdonukba nem adta azt, viszont megnyitotta az önmegváltás lehetőségét számukra. A képviselőház azonban állást foglalt az állami kárpótlással történő felszabadításuk mellett. Mivel a javaslat vitáját elnapolták, ez az állásfoglalás nem emelkedett törvényerőre.

1849 elején még mindig sűrűn érkeztek panaszok robotoltató földesurak ellen. A helyzet rendezésére az igazságügy-minisztériumban egy rendelettervezet készült, amelyet Kossuth kormányzóelnöki rendelet formájában emelt jog erőre a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetésének napján. Ez kimondta, hogy vitás esetekben mindig a földesúr lesz köteles bizonyítani a vitatott föld majorsági voltát. Míg ez meg nem történik, a telek úrbéresnek, azaz állami kárpótlással felszabadultnak tekintendő. Ezzel a jogelvvel a gyakorlatban tovább tágította a jobbágyfelszabadítás körét, de végleges megoldást nem hozott. A törvényi szabályozásra azonban már nem kerülhetett sor. Vukovics Sebő igazságügy-miniszter elkészített ugyan júniusban egy törvénytervezetet, amely a majorsági jobbágyokra is kiterjesztette az állami kármentesítést, de a hadi események már nem adtak időt ennek országgyűlési tárgyalására.

A nyílt szakítás után egyébként a császári kormányzat is igyekezett megnyugtatni és megnyerni a parasztságot. 1848 őszén-telén három kiáltványban is elismerte és megerősítette a jobbágyfelszabadítás érvényességét. A birtokosok megnyugtatására viszont közhírré tették, hogy csak az áprilisi törvényeket is merik el, de pl. a szőlődézsma eltörléséről szóló országgyűlési határozatot nem. A császári seregek által megszállt területen pedig határozott fellépéssel a gyakorlatban adták tudtára a fennmaradt szolgáltatásokat megtagadóknak, hogy nincs szándékukban az úrbéri viszonyok felszámolását a parasztság érdekeinek megfelelően lezárni.

Az úrbéri viszonyok felszámolásának befejezése az ön kényuralom feladata lett. A végleges szabályozást az 1853. március 2-án kelt úrbéri pátens tartalmazta. A pátenssel az 1848-49-es rendeletekhez képest a parasztság hátrányosabb helyzetbe került. A majorsági földeken élők sorsát gyakorlatilag a földesurak kezébe adta, még az önmegváltás lehetőségét sem biztosította nekik. Az irtásföldek jelentős részét a földesurak által visszaválthatónak minősítette, a maradvány földek és a szőlők megváltását pedig a volt jobbágyságra hárította át. Az úrbéri pátens következtében a parasztok elveszítették az általuk bírt föld 3-4%-át, 20%-át pedig önerőből kellett megváltani. A kincstári érdekek védelme mellett ezzel egyben az összbirodalmi szabályozáshoz közelítették az úrbéri viszonyok felszámolásának módját.

A nemesség kárpótlása

A földesúr-jobbágy viszony felszámolása magától értetődően a birtokos nemességet is közvetlenül érintette. A jobbágyfelszabadítás nem volt váratlan esemény, az a liberális reformmozgalom programjának központi eleme volt. Mivel e mozgalom vezető ereje a birtokos köznemesség volt, és mert a megteremteni kívánt polgári társadalomnak is alapeszméje a magántulajdon szentsége, magától értetődő volt, hogy a földesurakat elvesztett úrbéri tulajdonukért kárpótolni kell. Enélkül aligha lehetett volna megnyerni a nemesség támogatását a polgári átalakuláshoz.

A reformkorban azonban nem sikerült megoldást találni a megváltáshoz szükséges összeg előteremtésére. 1848 márciusa kiváltképp alkalmatlan volt időigényes tervek kidolgozására. Március 18-án az országgyűlés elfogadta az úrbéri viszonyok azonnali megszüntetéséről szóló IX. tc-t. Az 1. [[section]] deklarálta, hogy „a magán földesurak kármentesítését a nemzeti közbecsület védpajzsa alá helyezik”. A végrehajtás pontos szabályozását a törvény a népképviseleti országgyűlésre bízta, csak néhány általános elvet mondott ki. Meghatározta, hogy a kárpótlásnak teljesnek kell lennie, összegét az éves tiszta jövedelem hússzorosában szabta meg. A kárpótlás fedezetéül a kincstári birtokokat jelölte ki: vagy el kell adni azokat vagy hitelfedezetként használni. A kármentesítés megtörténtéig adósságtörlesztési moratóriumot adott a birtokosoknak.

Az 1848 nyarán összeült népképviseleti országgyűlés szeptember közepén, válságos időszakban tűzte napirendre a kárpótlás kérdését. A nem is titkolt cél a nemességnek a ki bontakozó szabadságharc táborában való megtartása volt. A Kossuth által előterjesztett törvényjavaslat az áprilisi törvények elveit konkretizálta. A kármentesítés 5%-os kamatozású kötvényekkel történne, amelyeket vagy az állam pénzügyi helyzetének konszolidálódása után egy összegben, vagy folyamatosan, kis részletekben váltanának készpénzre. A kisebb járandóságokat eleve készpénzben fizetnék ki. A kármentesítést össze kötötte egy nagyszabású földtehermentesítéssel: a kötvényeket egyenesen az eladósodott birtokosok hitelezői kapnák meg. Tervezték a kincstári és közalapítványi birtokok privatizációját: a kötvények felhasználhatók lennének ezek megvásárlására. A képviselőház határozata ehhez hozzáfűzte, hogy az eladás nyilvános árverésen és lehetőleg kis részletekben történjen.

A főrendek egy pontot kifogásoltak a javaslatban. A kármentesítés alapjául szolgáló haszon megállapítását ugyanis országszerte végrehajtandó becsléssel kellett volna megállapítani, ami a kárpótlást beláthatatlan messzeségbe tolta volna ki. Célszerűbb módot azonban nem kereshettek, mert a császári seregek ekkor már Pesthez közeledtek. December 30-án a képviselőház a törvényjavaslat vitáját félbeszakította, azt boldogabb időkre halasztotta. „Pirulnunk kell a jövendő előtt, ha az időt most ilyenekkel töltjük. ...ne piszkoljuk be a história lapját az által, hogy most olyan tárgyat veszünk elő, mely a képviselőket különösen érdekli” (azaz érinti) – figyelmeztette a Házat Deák Ferenc. Ezután a kármentesítés ügyét többé érdemben nem tárgyalta az országgyűlés.

A kárpótlás mielőbbi méltányos rendezését a császári kormányzat is több ízben megígérte, végrehajtására az 1850-es években került sor. 1850-től kezdték meg a kárpótlási elő legek folyósítását, a végleges szabályozást az 1853. március 2-án kelt császári pátens adta meg. A rendelet részben átvette az 1848-as törvényjavaslat elveit. 1856-tól folyósították az évi 5%-os kamatozású, a birodalom által garantált földtehermentesítési kötvényeket. 1857-től negyven éven át évente kétszer sorsolták ki a szerencséseket, akik készpénzre válthatták kötvényeiket. Az 1848-as tervezethez képest a leglényegesebb eltérés az volt, hogy a kárpótlás fedezetét adóemelés, az ún. földtehermentesítési pótlék révén teremtette elő (ez az egyenes adó 30-40%-át tette ki). Ezt fizették maguk a kárpótoltak is, és azok is, akik semmilyen kapcsolatban nem álltak a földdel.

A kifizetett kárpótlási tőke és kamatai óriási összegek voltak, súlyos terhet jelentettek az adózóknak. A kármentesítés fő kárvallottjának azonban a birtokos osztály érezte magát, főleg a közép- és kisbirtokosok. Feudális jövedelmeiket egy csapásra elvesztették, a gazdálkodás átalakításához szükséges tőkéhez viszont csak évek, sőt évtizedek múlva jutottak hozzá. Az adósságfizetési moratóriumot 1856-ban feloldották, így a kötvények jelentős része egyenesen a hitelezőkhöz került, más része pedig a szorító pénz- és hitelhiány miatt a pénzpiacra, ahol azokat 16-40%-os, sőt időnként még nagyobb veszteséggel lehetett pénzzé tenni.

A közteherviselés bevezetése

A magyar rendi szisztéma sajátos vonása volt, hogy éppen a legtehetősebbek voltak mentesek a közterhek viselésétől. A forradalom fontos társadalmi jellegű vívmányai közé tartozott a közteherviselés bevezetése. Az 1848:VIII. tc. kimondta, hogy az ország lakosai „minden közterheket különbség nélkül egyenlően és aránylagosan viselik”. A közteherviselést november 1-től, az új pénzügyi év kezdetétől rendelte el. Megbízta a pénzügyminisztériumot az ideiglenes adózási rend szer kidolgozásával és a népképviseleti országgyűlésre hagyta annak törvénybe iktatását.

A minisztérium már május elején megkezdte az adó-kivetéshez szükséges adatok gyűjtését. A munkálatok azonban lassan haladtak, ezért nem lehetett szó egyelőre végleges szabályozásról. Kossuth egyébként is úgy vélte, hogy az átalakulás körülményei közepette, az országot fenyegető veszély árnyékában egyenes adóztatás útján megközelítőleg sem lehetne fedezni a költségvetés hiányát. Ezért kezdettől más irányban (közadakozás, hitelfelvétel, kötvények és bankjegyek kibocsátása útján) próbált a szorító pénzhiányon segíteni.

Az 1848 nyarán benyújtott adótörvény-javaslat a közvetett adók eszközével csak a nem alapvető közszükségleti javak esetén élt. Az egyenes adók alapjául a föld- és háztulajdon, illetve a kereset szolgált, ehhez mintegy pótlékul a személyadó járult. A külföldön élők kétszeresen kötelesek minden adót fizetni. A földadó a becsült tiszta jövedelem 6%-át tette ki. A házadót a települések jellegétől és a helyiségek számától függően határozta meg a javaslat. A kereseti adó a jövedelem 6%-át tette ki. A kivetést a lehető legegyszerűbben akarta megoldani: a helységeket a föld minőségétől és a piaci viszonyoktól függően osztályba sorolta, és átalányadókat állapított meg mind a föld- és háztulajdonosok, mind a keresetükből élők számára. Az adók beszedésében meghagyta a javaslat a megyei, illetve a községi önkormányzatok szerepét, a köz ponti adószerveknek inkább csak ellenőri szerepet szánt. A községek és a megyék saját szükségleteik fedezésére továbbra is vethetnek ki adókat, ezeket az országos adó kivetési kulcsa szerint kellett felosztani.

Az adótörvény javaslatát augusztus 29-én, a költségvetési vita részeként kezdte tárgyalni az országgyűlés, de 4 nap múlva már félbe is kellett szakítani azt. Az ősz folyamán a képviselőház ún. központi bizottsága elkészítette módosított adóügyi törvényjavaslatait, november végén tárgyalta is a parlament, de a hadi események következtében az adótörvény csak Debrecenben született meg 1849. május végén. Az adó törvény vitájában igen modern adózási elveket próbáltak be hozni egyes képviselők: a progresszív adózást, az adómentes jövedelmi minimumot, illetve a nőtlenségi adó formájában a családi jövedelemadózást.

A végrehajtási utasítás ugyan hamar elkészült, de az önálló magyar állam összeomlásáig hátralévő időben az összeírásoknak csak csekély része készülhetett el, a ténylegesen befolyt adók pedig jelentéktelenek voltak. (Az adófizetési hajlandóság már 1848-ban is erősen visszaesett, a hátralékok jelentősen megnőttek. Költségvetésében Kossuth nem is számolt ezek beszedhetőségével.)

A közteherviselés alapjára helyezett új adórendszer bevezetése szintén az önkényuralom kormányzatára maradt. Az államgépezet a legerőteljesebb tevékenységet (a megtorlás mellett) éppen az adóügy területén fejtette ki. Már október 20-án megjelent az a császári nyílt parancs, amely az egyenlő teherviselés megvalósítását a birodalom örökös tartományainak mintájára rendelte el Magyarországon. Az abszolutizmus másfél évtizede alatt Magyarország egyenes adói (föld-, ház-, kereseti adó) háromszorosára emelkedtek. A közvetett adók esetében az emelkedés még nagyobb, közel négyszeres volt. Ugyanakkor a kormányzat alig tett valamit annak érdekében, hogy az ország a gazdasági fejlődés révén képessé váljon a megnövekedett terhek viselésére.

A társadalmi struktúrát alapjaiban megváltoztató nagy átalakulás, illetve a politikai rendszer megrázkódtatásokkal járó változása természetesen a mindennapi életet sem hagyta érintetlenül a „csodáknak évében”. A „nagy történelmi folyamatoknak” a „kis életvilágokra” gyakorolt hatásáról, 1848 hétköznapjairól cikkünk második részében szólunk majd.

• 1848