Karádi Márton

Nyomtatóbarát változat

Várom az Atyát.
Jöjjön le,
adjon a kezembe kulcsokat.
Kérjen elnézést a rendetlenség miatt,
és hozzon nekem egy széket, amire leülhetek.
Egyszóval – szorítson nekem helyet.
Vagy küldje el a Szentet,
üzenje meg vele, hogy késni fog
addig is várakozzak,
nézzem a lányokat
vagy harapjak a környéken valamit.
Jobban örülnék, ha inkább bemutatná a Nőt,
akit felvidíthatok,
vagy a Gyereket, akit megtaníthatok arra,
hogy evés előtt mindig mossa meg a kezét
és akkor is, ha egy nő bőréhez akar érni vele.
De nem jön helyette senki sem.
Talán otthon ül, attól tart,
hogy túl korán érkezik,
vagy talált helyettem valakit,
aki bemegy a Házba,
megmossa a hátát ott, ahol ő nem éri el,
és aki cserébe nekitámaszthatja a füzetét
ha majd senkinek sem lesz már asztala.
Hozzám pedig már nem jön el,
nem ráz meg,
van-e bennem még valami, ami nekiütközhet a falaknak
mint üdítősdobozban a maradék,
vagy egy süllyedő hajó rakterében
a mind magasabbra emelkedő víz hullámai.
Tudtam, hogy így lesz, 
s ez büszkeséggel tölt el,
de csak olyan a fölényem,
mint egy tanóra utáni, üres katedrán állni,
vagy egy ellopott szobor talpazatán
esetleg egy dobogón, amin egykor díjakat vettek át
egy rég feledésbe merült sportág bajnokai.
Mert szórhatok morzsákat ostoba verebeknek,
cipelhetem öregasszonyok holmijait,
megtaníthatok minden gyereket latinul
úgyis én leszek az, aki piszkos kézzel nyúl a szemébe
rálép az öregasszonyok lábaira
és ráadásul még az anyja legszebb vázáját is fellöki –
Nincs mit tenni. Olyan vagyok, mint egy holt nyelv,
amit néha még használnak, de már rég nem változik.

• Vers

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges