Skip to main content

Journal of Democracy


Az emberi jogok kérdése sok tekintetben központi helyet foglalt el abban a demokratikus forradalomban, amely az utóbbi években a világ minden részét megérintette. Noha a demokratikus hullám igen erős volt, a felemelkedő új demokráciáknak még szembe kell nézniük a jogállam megteremtésének és az emberi jogok megbízható megalapozásának ijesztően nehéz feladatával.


Argentínában elnöki periódusom alatt zajlott le a demokráciába való átmenet, ami hatalmas kihívást jelentett az egész társadalomnak és vezetőinek egyaránt. Nem könnyű demokráciát teremteni ott, ahol a politikai kultúrát és a polgári habitust a tekintélyuralom megfosztotta rangjától.


A demokrácia működőképességéhez, úgy tűnik fel, elengedhetetlen a polgárok bizonyos szintű kompetenciája. Az újonnan demokratikussá vált vagy demokratizálódó országokban, ahol az emberek csak most kezdik tanulni az önkormányzás művészetét, a polgári kompetencia nyilvánvalóan igen aktuális kérdés. Ám még az olyan országokban is, ahol a demokratikus intézmények már néhány nemzedék vagy még régebb óta léteznek, egyre szaporodnak a bizonyítékok, hogy a polgári kompetenciának jelentős korlátai vannak.


Arendt Lijphart tanulmánya, Az új demokráciák alkotmányos válaszútjai (Journal of Demokracy 2., 1991-es téli szám, 72–84. old.) tudományos bizonyítékokkal törekszik igazolni, hogy az arányos képviselet sokkal előnyösebb a többségi elven nyugvó választási rendszernél.


Arendt Lijphart Az új demokráciák alkotmányos válaszútjai című cikkében azt a célt tűzi maga elé, hogy leírjon és értékeljen néhányat az új demokráciák számára elérhető elsődleges fontosságú intézményi alternatívák közül. Lijphart tisztában van azzal, hogy a választási rendszer megválasztása különösen fontos, mivel ez a választás alighanem el fogja dönteni, hogy sok vagy kevés párt verseng-e majd egymással, és hogy ennek eredményeként koalíciós vagy egypárti kormányzat jön-e létre.


A demokrácia fogalma az utóbbi időben leértékelődött a politikai világpiacon. A legkülönbözőbb meggyőződésű és szándékú politikusok ragasztják rá tevékenységükre a „demokrácia” címkét. A kutatók viszont éppen hogy ódzkodnak attól, hogy pontosító jelző nélkül használják ezt a kissé elbizonytalanodott jelentésű fogalmat. A politikaelmélet elismert amerikai kutatója, Robert A. Dahl meg is próbálta bevezetni helyette a „poliarchia” fogalmát abban a hiú reményben, hogy ezzel pontosabb fogalomhasználathoz juthat el.


A demokratizálás világméretű mozgalom, de nem egyetemes, és nem is egyformán sikeres mindenütt, ahol elkezdődik. Néhány tekintélyuralmi vagy féldemokratikus állam érintetlen maradhat, mások megtalálják esetleg a módját, hogy a kezdet kezdetén meghiúsítsák a mozgalmat; ismét mások talán a demokratikus úton haladnak, csak épp halva születettek a változtatások. A demokratizálás és a demokráciák természetesen nagyon sok okból vallhatnak kudarcot.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon