„Vonzások közt, de hívás nélkül,
elég lehet az égboltnak talán,
de nem annak a nyomorultnak, ki lát és hall,
vagy éppen megvakulva,
hideggel, hővel, méretekkel küszködik.”
Pilinszky János: Vonzások közt

Mindannyian tőle tanultunk. Szívta-szívta ki tudja hányadik cigarettáját, hörgött, ugatott a köhögése, és csak mondta, mondta. Nem volt olyan gazdaságpolitikai kérdés, amelyről ne tudott volna mindent. Tudom én, hogy nem lehet „mindent tudni”, de ő mégis képes volt rá. Belülről tudta az összes tényt és eseményt.

„Olvasom egykori kiváltságos tisztségviselők visszaemlékezéseiben – gőgös önigazolások, heroikus helytállások krónikái –, mennyi veszedelem közepette éltek, már-már letartóztatták őket, nemritkán az életükre törtek. (…) Ezt a korszakot… most nyállal kezdik megírni.” (Bodor Ádám, Magyar Napló, 1994. 10. sz. 6. p.)

Sajátos könyvet tett közzé a Pelikán Kiadó.

A hetvenes évek végén egy nyári délutánon váratlanul csöngettek lakásunk ajtaján. Bonjour, mosolygott rám egy ismeretlen vörösesszőke fiú, és elindult befele. Nyomában további ismeretlen francia fiúk-lányok nyomultak be a korlátozott légterű lakótelepi szobába, nyolcan-tízen; jöttek, egyre jöttek.

Nem beszélek franciául, de annyit megértettem, hogy konspiratív okokból nem jelentkeztek be se levélben, se telefonon, hogy lyoniak, és monsieur Kendétől kapták a címünket.

A márciusi nagy esőzések tömérdek hullát mostak ki a földből Jaltától mintegy húsz kilométerre, egy tüneményes domboldalon. 1941-ben a náci rohamosztagok csaknem minden krími zsidót – szám szerint több mint negyvenezret – megöltek. Ezek közül bukkant néhány ezer a napvilágra.

Tudta, hogy sajnálnia kellene az apját. Hiszen nehezen lélegzett, egyre feltűnőbben hullott a haja. Ha nem a munkájáról beszélt, panaszkodott. Hogy a kertből elkóborolnak a macskák. Minden macska otthagyja. És a virágokat is mindenféle titokzatos betegség pusztítja. Rettenetes augusztusi melegben ültek a padon. Az asztal eléggé rozzant volt, az apja ritkán dolgozott a maga számára.

De mindig ugyanaz jutott az eszébe, és dührohamokat kapott.

Aztán a munkájáról kérdezte az apját. Kinek csinálja azt a szekrényt (bár előre tudta a választ).

– A linzi Grün rabbinak.

A kötet fordítója, előszóírója egy Tocqueville-konferencián nemcsak 1989-ig magyarázta A régi rend és a forradalom magyarországi népszerűtlenségét: a forradalom mint a történelmi mitológia központi eleme nem kizárólag a tört. mat.-os szemlélet kötelező hitcikkelye volt, hanem hasonló szakrális szerepet játszott nemzeti hagyományaink között is, ahol is a mindig levert forradalmak legendáriumában nem nagyon illett bele a forradalomról mint a hatalomkoncentráció tökéletesítéséről szóló tocqueville-i tanítás.

Ott ültem éppen Radnótinál, amikor Gazsi átküldte a végleges fogalmazványt. (Faxon persze. Faxa kell legyen az embernek. Magam is veszek hamarost.) – Mit szólsz? – kérdezte Sándor, vagy valami ilyesmit. – Ühüm mondtam, vagy valami ilyesmit.

Amikor úgy szoktam mesélni, a beszélőket nem szerettem, a léleknek gyötrelme volt csak, mit lehet azzal az öt perccel kezdeni, az igaz, de csak féligazság. Sokszor elmondtam már a dolgot, nem tudok róla semmi újat mondani.

(A Beszélő mint jelkép) Annak, ami a Beszélővel történt, illetve történik, szimbólumértéke van számomra. Paradox helyzet, hogy a Beszélő, amely túlélte Kádárt és Aczélt, Andrásfalvyt és Feketét, most Fodor és Török (nomen est omen) alatt szűnik meg, pontosabban fogalmazva, szembe kell néznie a megszűnés veszélyével, még finomabban fogalmazva, némi óhajjal fűszerezve: csak nagy nehézségekkel sikerülhet elkerülni a bukást.

Furcsa érzéssel kezdek neki ennek az írásnak. Amikor barátaimmal a „nőkérdésről” beszélgetünk, és szóvá teszem hátrányos helyzetünket, azt, hogy egy nőnek hússzor annyit kell produkálnia, mint férfitársainak, hogy komolyan vegyék, elismerjék, mindig ugyanazt tapasztalom: elmosolyodnak, és ellágyult hangon azt mondják: „Ó, ti nők, milyen drágák, kedvesek vagytok, milyen üres lenne az életünk nélkületek!…”

A dolog hárítása része annak a jórészt tudattalan mechanizmusnak, amellyel a férfitársadalom nemünk helyét kijelöli a világban.