Skip to main content

Mentőakció


„Vonzások közt, de hívás nélkül,
elég lehet az égboltnak talán,
de nem annak a nyomorultnak, ki lát és hall,
vagy éppen megvakulva,
hideggel, hővel, méretekkel küszködik.”
Pilinszky János: Vonzások közt

Mindannyian tőle tanultunk. Szívta-szívta ki tudja hányadik cigarettáját, hörgött, ugatott a köhögése, és csak mondta, mondta. Nem volt olyan gazdaságpolitikai kérdés, amelyről ne tudott volna mindent. Tudom én, hogy nem lehet „mindent tudni”, de ő mégis képes volt rá. Belülről tudta az összes tényt és eseményt.








„Olvasom egykori kiváltságos tisztségviselők visszaemlékezéseiben – gőgös önigazolások, heroikus helytállások krónikái –, mennyi veszedelem közepette éltek, már-már letartóztatták őket, nemritkán az életükre törtek. (…) Ezt a korszakot… most nyállal kezdik megírni.” (Bodor Ádám, Magyar Napló, 1994. 10. sz. 6. p.)

Sajátos könyvet tett közzé a Pelikán Kiadó.


(In memoriam Nagy W. András)


A hetvenes évek végén egy nyári délutánon váratlanul csöngettek lakásunk ajtaján. Bonjour, mosolygott rám egy ismeretlen vörösesszőke fiú, és elindult befele. Nyomában további ismeretlen francia fiúk-lányok nyomultak be a korlátozott légterű lakótelepi szobába, nyolcan-tízen; jöttek, egyre jöttek.

Nem beszélek franciául, de annyit megértettem, hogy konspiratív okokból nem jelentkeztek be se levélben, se telefonon, hogy lyoniak, és monsieur Kendétől kapták a címünket.



A márciusi nagy esőzések tömérdek hullát mostak ki a földből Jaltától mintegy húsz kilométerre, egy tüneményes domboldalon. 1941-ben a náci rohamosztagok csaknem minden krími zsidót – szám szerint több mint negyvenezret – megöltek. Ezek közül bukkant néhány ezer a napvilágra.


Tudta, hogy sajnálnia kellene az apját. Hiszen nehezen lélegzett, egyre feltűnőbben hullott a haja. Ha nem a munkájáról beszélt, panaszkodott. Hogy a kertből elkóborolnak a macskák. Minden macska otthagyja. És a virágokat is mindenféle titokzatos betegség pusztítja. Rettenetes augusztusi melegben ültek a padon. Az asztal eléggé rozzant volt, az apja ritkán dolgozott a maga számára.

De mindig ugyanaz jutott az eszébe, és dührohamokat kapott.

Aztán a munkájáról kérdezte az apját. Kinek csinálja azt a szekrényt (bár előre tudta a választ).

– A linzi Grün rabbinak.







A kötet fordítója, előszóírója egy Tocqueville-konferencián nemcsak 1989-ig magyarázta A régi rend és a forradalom magyarországi népszerűtlenségét: a forradalom mint a történelmi mitológia központi eleme nem kizárólag a tört. mat.-os szemlélet kötelező hitcikkelye volt, hanem hasonló szakrális szerepet játszott nemzeti hagyományaink között is, ahol is a mindig levert forradalmak legendáriumában nem nagyon illett bele a forradalomról mint a hatalomkoncentráció tökéletesítéséről szóló tocqueville-i tanítás.

…a mentőakcióról


Ott ültem éppen Radnótinál, amikor Gazsi átküldte a végleges fogalmazványt. (Faxon persze. Faxa kell legyen az embernek. Magam is veszek hamarost.) – Mit szólsz? – kérdezte Sándor, vagy valami ilyesmit. – Ühüm mondtam, vagy valami ilyesmit.


Amikor úgy szoktam mesélni, a beszélőket nem szerettem, a léleknek gyötrelme volt csak, mit lehet azzal az öt perccel kezdeni, az igaz, de csak féligazság. Sokszor elmondtam már a dolgot, nem tudok róla semmi újat mondani.


(A Beszélő mint jelkép) Annak, ami a Beszélővel történt, illetve történik, szimbólumértéke van számomra. Paradox helyzet, hogy a Beszélő, amely túlélte Kádárt és Aczélt, Andrásfalvyt és Feketét, most Fodor és Török (nomen est omen) alatt szűnik meg, pontosabban fogalmazva, szembe kell néznie a megszűnés veszélyével, még finomabban fogalmazva, némi óhajjal fűszerezve: csak nagy nehézségekkel sikerülhet elkerülni a bukást.


Furcsa érzéssel kezdek neki ennek az írásnak. Amikor barátaimmal a „nőkérdésről” beszélgetünk, és szóvá teszem hátrányos helyzetünket, azt, hogy egy nőnek hússzor annyit kell produkálnia, mint férfitársainak, hogy komolyan vegyék, elismerjék, mindig ugyanazt tapasztalom: elmosolyodnak, és ellágyult hangon azt mondják: „Ó, ti nők, milyen drágák, kedvesek vagytok, milyen üres lenne az életünk nélkületek!…”

A dolog hárítása része annak a jórészt tudattalan mechanizmusnak, amellyel a férfitársadalom nemünk helyét kijelöli a világban.


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon