„Az Ellenpontok szamizdat-folyóirat. Megjelenése alkalomszerű. Célja a kelet-közép-európai emberi jogfosztottságnak – és ezen belül az erdélyi magyarság politikai, kulturális elnyomásának – ismertetése. Szerzőink nevét nyilvánvaló okokból nem közölhetjük, kivéve, ha külföldön már névvel megjelent szövegek újraközléséről van szó… A folyóirat e számának szerkesztése és sokszorosítása Erdélyben történt.”

A fenti impresszummal az Ellenpontoknak már négy száma jelent meg; az első 1981 végén, a többi 1982-ben, gépírással.

Izgatott légkörben jelent meg, névtelenségbe burkolózva az ABC Tájékoztató, 1983. január végén. Hírek, rémhírek, mendemondák keringtek ekkoriban az erdélyi, szlovákiai és budapesti közelmúlt eseményeiről, az Ellenpontok, a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága és a hazai szamizdat elleni rendőri támadásokról, a hivatalos tömegtájékoztatás pedig mélyen hallgatott.

Egy és negyedévvel ezelőtt, amikor az anyaggyűjtés és a kötet összeállítása befejeződött, ezt a Pilinszkytől kölcsönzött címet akartuk adni a Szegényeket Támogató Alap antológiájának. Akkor elvetettük az ötletet: úgy véltük, nem eléggé ismert a vers, amely ezt a címet viseli, és a cím így önmagában könnyen kelthet mulatságos asszociációkat. A mélypont ünnepélye – szállóige, a kézlegyintést helyettesítő szófordulat lett az antológia sorsát ismerők körében.

De vajon nem kell-e annak, a mélypont ünnepélyének ereznünk a Szeta-antológia megjelenését és ezt a mai alkalmat?

1977-ben a magyar ellenzék 34 fős csoportja[1] támogatásáról biztosította a Charta '77 csehszlovák polgárjogi mozgalmat. Az aláírási akció szervezői állítólag engem is kerestek, de nem találtak otthon.

Magyar Füzetek 1–8.
A Magyar Füzetek könyvei 1.

1978 óta nyolc vastag füzetet és két könyvet jelentetett meg ez a párizsi kiadó. Az MF az egyetlen fórum, ahol rendszeresen nyomdafestékre lelhetett a Magyarországon írt, de itthon kiadhatatlan politikai publicisztika. Cikkeket, interjúkat, esszéket: mintegy ötven itthon élő szerzőt publikált eddig az MF, névvel vagy álnévvel.

A „kiadót” valójában Kende Péter párizsi közgazdásznak, az 1956-os Értelmiségi Forradalmi Bizottság tagjának fáradságos szerkesztői munkája élteti.

Magyarországon huszonöt év óta mindig akadtak emberek, akik megemlékeztek az 1956. október 23-án kirobbant forradalom évfordulójáról. Az első évfordulón néhány egyetemista végigment az előző évi tüntetés útvonalán – megtorlásul örökre elzárták előlük a tanulás lehetőségét. A megemlékezés magánlakásokba szorult, bensőséges, személyes üggyé lett, de néhányan – néhány ezren, néhány tucatnyian? – nem feledkeztek meg a dátumról, összejöttek barátaikkal, volt börtöntársaikkal; vagy gyertyát gyújtottak a halottakért meg az ismeretlenekért: magyar felkelőkért, orosz sorkatonákért.

A Beszélőben essék szó arról, ami egy majdani életrajzban, ha nem is külön fejezetet, de egy bekezdést megérdemel: Illyés Gyula és a második nyilvánosság kapcsolatáról.

Az aláírásgyűjtők szinte elsőnek őt keresték fel, ha beadványukhoz, tiltakozólevelükhöz igyekeztek megnyerni a közvélemény támogatását. Illyés azonban járta a maga másolhatatlan, egyéni útját, nem vett részt „nyílt ellenzéki akciókban”.

Wojciech Jaruzelski brumaire 18-ája. tovább →