Neményi László

Egy kérdésben csaknem teljes konszenzus alakult ki a rendszerváltás után a magyar politikai életben. Nevezetesen abban, hogy Magyarországnak politikailag, gazdaságilag és katonailag is csatlakoznia kell ahhoz a kultúrkörhöz, amelyhez – jó: amelynek perifériájához – civilizatórikusan mindig is tartozott. Az első szabad választásokat követő négy évben nem volt jelentékeny politikai erő, amely az euroatlanti csatlakozást ne tartotta volna szükségesnek, sőt, olyan morális parancsnak, amelynek teljesítése értelmet kölcsönöz a magyar történelmi fejlődésnek.

Tagadhatatlanul voltak kisebb megközelítésbeli különbségek a kormány és az ellenzék között, az egyes parlamenti pártok között, amelyek retorikailag igen erőteljesen – félrevezetően erőteljesen – jelentek meg. Elsősorban abban a kérdésben, hogy szabad-e alárendelni – és milyen mértékben – a határon túli magyarok jogvédelmét az euroatlanti csatlakozás támasztotta prudenciális megfontolásoknak. Ezen túl éppen az MDF-ben, a legnagyobb kormánypártban nagy számban voltak olyanok, akik – harmadikutas illúziók által vezérelve, a nyugati kultúrát uraló liberáldemokratikus értékrend iránti zsigeri ellenszenvből vagy délibábos fantazmagóriák okán – idegenkedtek a nyugati orientációtól, és implicite elutasították az euroatlanti csatlakozást. De a külpolitika területén Antall József valóban sikeresen marginalizálta az MDF-nek azt a szárnyát, amelyet eufemisztikusan népnemzetinek szokás nevezni. Végső esetben ehhez az akkori ellenzék segítségét is igénybe vette (és igénybe vehette!): az ukrán–magyar alapszerződés ratifikálása az ellenzék segítségével a demokraták szolidaritásának szép – ámbátor sajnálatosan ritka – példája volt. Az Antall-kormány külpolitikája az euroatlanti integráció ügyét szolgálta, meglehetősen jól. Az akkori ellenzék pedig legalább olyan elkötelezettje volt ennek az ügynek, mint a kormány.

A második szabadon választott magyar kormány hivatalba lépése óta az euroatlanti csatlakozás kérdésében kialakult konszenzus folyamatosan erodálódik. A nyugati orientációhoz szkeptikusan viszonyulók – és az azt kifejezetten ellenzők – hangja felerősödött és respektábilitást nyert, miközben híveinek hangja elhalkult, elbizonytalanodott és kiüresedett.

Az okok összetettek. Nevetséges dolog mindenért a kormányzó koalíciót hibáztatni, de a kormány felelősségének kérdése megkerülhetetlen. A nyugati integrációval szembeni ellenérzés növekedése részben a „Piszkos Fred-effektus” számlájára írható. Jobban kellett volna/kellene kormányozni, hogy a rossz, rögtönzött ötletekkel együtt ne járatódjanak le a kormány által képviselt nemes eszmék is. Nem lett volna szabad a korrupcióval szemben a békés egymás mellett élés (még kevésbé az entente cordiale) politikáját folytatni, és akkor talán nem lehetett volna a nyugati integráció eszméjét ilyen könnyen abba a gyanúba keverni, hogy kevesek jó bulija (lesz). Másfelől nem kellett volna a kormánynak népszerűtlen intézkedései meghozatalakor annyiszor az IMF háta mögé bújnia, mert így elültette azt a félelmet, hogy az átlagembernek a NATO- és EU-tagság is elsősorban fogyasztáskorlátozó intézkedéseket jelent majd.

A koalíció rossz kormányzati munkája az oka az SZDSZ hanyatlásának is. Az SZDSZ-t barát, ellenség egyaránt nyugatosító pártnak, az euroatlanti integráció odaadó hívének tartja. Mivel az eljelentéktelenedés útjára lépett pártok eszméi rendszerint veszíteni szoktak vonzerejükből, az SZDSZ tartós mélyrepülése önmagában is gyengítette a Nyugathoz való csatlakozás hasznosságába vetett hitet.

Az urbánus intelligencia antiliberális fordulata (Tamás Gáspár Miklós szíves szóbeli értékelése) – amely nyilván összefügg a koalícióból és az SZDSZ-ből való kiábrándulással – arra is rányomja bélyegét, ahogyan ez a befolyásos csoport a Nyugathoz való csatlakozás eszméjéhez viszonyul: szkeptikusan és fanyalogva. A kormánypártinak tartott sajtóban könnyebb spekulációkra bukkanni a NATO- és EU-csatlakozás költségeiről és bizonytalanságairól, mint hozadékairól. Senki nem tudja úgy megérteni a NATO-bővítéssel kapcsolatos orosz aggodalmakat, úgy elítélni a NATO-bővítés híveinek érvelésében állítólag tetten érhető kétszínűséget, és olyan étvágygerjesztően tálalni a NATO-bővítés nyugati kritikusainak érveit, mint egynémely magyar kormánypárti kommentátor. Úgy is van. Hinaus mit uns.

Programszerűen egyetlen parlamentben képviselt ellenzéki párt sem hirdette meg a Nyugattól való elfordulást. De mind a torgyánista Kisgazdapárt, mind a Giczy uralma alá került KDNP olyan értékeket is képvisel, amelyek teljes mértékben összeegyeztethetetlenek a nyugati külpolitikai orientáció normatív tartalmával. Az FKGP tagságát az európai jobbközép pártok szervezetében Torgyán hatalomátvétele után felfüggesztették, és nemrégiben kis híján erre a sorsra jutott a KDNP is Giczy áldásos tevékenységének köszönhetően. Sem Torgyán, sem Giczy nem érti, miként híveik sem, hogy az EU – és bizonyos megszorításokkal a NATO is – olyan demokratikus országok önkéntes társulása, amelyek a világot a demokrácia számára akarják biztonságossá tenni. Nem fogadják el, hogy mindkét szervezetnek, de különösen az EU-nak, feladata a tagországok demokratikus berendezkedésének erősítése, az antidemokratikus tendenciákkal szembeni fellépés, és hogy ezt nincs értelme a belügyekbe való beavatkozásnak minősíteni. Mindkét párt körül megjelentek az olyan ideológusok, akik pozícióikat az 1945 utáni nyugati fejlődéssel szemben határozzák meg. Baljós jel az ország integrációs esélyeinek szempontjából, hogy a pártot választók egyharmada ezt a két pártot tünteti ki bizalmával.

Az antalltalanított MDF-ben ismét otthonosabban érezhetik magukat a külön magyar útról álmodók. Az is nyilvánvaló, hogy az új MDF bármikor feláldozná az ország integrációs esélyeit a határon túli magyarok vélt érdekeinek oltárán. De méreteinél és csökkenő befolyásánál fogva az MDF csak kevéssé tudott a nyugati külpolitikai orientációval kapcsolatban kialakult konszenzusnak ártani, miként a hajdani legnagyobb kormánypárt másik utódpártja, az MDNP is csak kevéssé hatékony módon volt azt képes védelmezni.

A Fidesz – MPP sajátosan ellentmondásos szerepet játszott a konszenzus fellazításában. Egyrészt a párt kétségkívül a Nyugathoz való csatlakozás, a nyugati intézményrendszerbe való betagolódás hiteles protagonistája maradt. Ha egyedül alakíthatna kormányt, amiatt senkinek sem kellene aggódnia, hogy politikusai nem követnek el mindent Magyarország mielőbbi NATO- és EU-tagságáért. A baj csak az, hogy a Fidesz a kormányzati pozícióba kerülésért, a jelenlegi kormánykoalíció leváltásáért is hajlandó mindent elkövetni. Az 1994-es választásokat követően vezetői arra a meggyőződésre jutottak, hogy ezt a célt az ellenzék (mínusz Torgyán) minél szorosabb együttműködése és a koalíció pártjaitól való minél élesebb elhatárolódás révén lehet elérni. A jobbra nyitás jegyében komoly tartalmi és még komolyabb retorikai engedményeket tett a „nemzeti erőknek”, és magát is e politikai tábor integráns részeként határozza meg. A nemzeti retorika használata a párt integrációs elképzeléseinek megjelenítésére sem maradt hatás nélkül. A nacionalizmus nyelve a lehető legalkalmatlanabb nyelv nyugatbarát, integrációpárti tartalmak közvetítésére. Az etnikai identitás, a kulturális partikularizmus és a nemzeti szuverenitás hangsúlyozása lépten-nyomon konfliktusba keveredik azokkal a globalista és kozmopolita működési elvekkel, amelyek az euroatlanti szervezeteket jellemzik, és az EU-t a jövőben nagy valószínűséggel még inkább jellemezni fogják. Bármik is a Fidesz vezetőinek szubjektív szándékai és preferenciái, 1994 óta egy olyan beszédmód elfogadtatásához, köznyelvvé válásához járultak hozzá mértékadó módon, amely hitelesíti és plauzibilissá teszi a nyugati integráció ellenfeleinek retorikáját.

A kormánytól való minél élesebb elhatárolódás vágyából következik, hogy a Fidesz semmilyen kérdésben sem hajlandó egy gyékényen árulni a koalíció pártjaival. Emiatt legalább egy alkalommal nemcsak retorikailag, hanem konkrétan is rossz fát tett a tűzre: amikor nem szavazta meg a román–magyar alapszerződést.

---

Az igazsághoz tartozik, hogy az utóbbi időben a nyugati demokráciákban is megnőtt az ellenállás a globalizáló tendenciákkal szemben. A nemzetállami szuverenitás (vagy maradékainak) féltése, a nemzet kulturális identitásáért való aggódás, a szabad kereskedelem elutasítása ma már korántsem annyira szalonképtelen, mint volt néhány évvel ezelőtt. Aligha marad következmények nélkül a nemzetközi közfelfogásra John Major kétségbeesett tette, amellyel a brit Konzervatív Párt centrumát a jobboldali populizmus irányába tolta el. A globalizmus ellenfelei valódi érdekeket védenek: a gazdaság globalizálódásának vannak vesztesei is. Olyan értékek mellett állnak ki, amelyek minden országban drágák a polgárok egy részének. Ellenállásuk győzelmi esélyeit nehéz megítélni. De ha győznek is, a nyugati demokráciákban csak annyi fog történni, hogy rövidebb-hosszabb időre leáll vagy lelassul az az integrációs folyamat, amely már eddig is messzire jutott. A nyugati demokráciák ezt feltehetőleg megengedhetik maguknak. De Magyarország jövőjére sokkal gyászosabb hatással lenne az, ha önként lemondana az integráció nyújtotta előnyökről. A gazdasági felzárkózás, a demokratikus stabilitás és a biztonság garantálása aligha képzelhető el a NATO-n és az EU-n kívül, még ha az utóbbit egyre többen internacionalista szuperállamnak csúfolják is majd.

Az integrációt valóban akaró pártok feladata lenne, hogy erről a választópolgárokat is meggyőzzék.

• A hónap üzenete