Meszerics Tamás

November 16-a remélhetőleg lezárta a parlamentből kiinduló rosszízű és veszélyes politikai spektákulumot. A novemberi kampányból szerencsésen kimaradtak a kormány és az ellenzék szemet csípően őszintétlen érvei és ellenérvei a földkérdés ügyében, így a NATO-csatlakozás támogatói és ellenzői nem a parlamenti választóvonalak mentén sorakoztak fel. Egyelőre nem kellett szembesülni azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a szuverenitás igazi feladása az Európai Unióba való belépéssel következik majd be. Az elvi kérdések mintha a nemmel szavazók számára lettek volna fontosabbak. A vita során az a látszat kerekedett, hogy a józan gyakorlatiasság szállt szembe mélyen átgondolt, erkölcsi természetű megfontolásokkal. Az eredmény pedig mintha azt sugallná, hogy a polgárok ismét bedőltek az elveket mellőző praktikus érveknek. Mintha Bibó hamis realistái, vagy Tamás Gáspár Miklós magyar ideológusai győzedelmeskedtek volna kisebbségben maradt, viszont következetes erkölcsiségű vetélytársaik felett. De vajon tényleg ez történt-e?

A népszavazás szükségszerűen „igen vagy nem” kérdéssé egyszerűsíti a közösségen belül folyó vitát. Ez az egyik legnagyobb előnye, mert kiküszöböli azokat a logikai paradoxonokat, amelyeket a többségi elv idéz elő, amint kettőnél több lehetőség közül kell választania az adott csoportnak. De egyben ez a legnagyobb hátránya is. Egy oldalra szorít változatos meggyőződésű embereket, és utólag szinte kibogozhatatlan a vélemények finomabb megoszlása. Ha ezzel nem akarunk visszaélni, válasszuk le a „nem” mellett érvelőkről a fajvédőktől a neobolsevikokig terjedő csoportot, akiket csak az köt össze, hogy meggyőződésük szerint ez a politikai rendszer illegitim és megérett arra, hogy az érdekeit felismerő szuverén nép elsöpörje, kisded demokratikus játékaival egyetemben. A nyilvánosság előtt megjelenő nézetek fennmaradó részét talán belegyömöszölhetjük a pacifizmus gyűjtőfogalmába, és ezzel meg is van a keresett morális érvek csokra.

Csakhogy még így is túlzottan sokszínű ez az érvcsokor. Vegyük észre, hogy Bulányi atya és Csapody Tamás más és más módon pacifista. A Bokor-közösség és az Alba Kör közötti különbség elemzése nem szőrszálhasogatás, ha megvizsgáljuk, hogy miből vezetik, vezethetik le az erőszakmentesség melletti elkötelezettségüket. A vallási meggyőződésre alapozott pacifizmus valóban az erkölcsfilozófia világában mozog. Az életszentség szigorú, szó szerinti értelmezéséből valóban az a következtetés adódik, hogy az emberölés tilalma univerzális, vagyis soha, semmilyen körülmények között nem engedhető meg, ezért bűn részt venni olyan szervezetben, amely akár csak feltételesen is megengedné a tágan értelmezett gyilkosságot. Ez a rendkívül tiszteletre méltó álláspont az egyéni felelősség körébe sorolja az univerzális norma betartását, hiszen megszegője önmagának árt a bűn terhének felvállalásával. Pontosan ezért nem sorolható a politikai elvek körébe. Nem arról szól, hogy mi az emberek közötti együttműködés helyes formája, hanem arról, hogy milyen kötelességeknek van alávetve az egyéni élet. Ez az elv nem tesz különbséget politikai rendszerek között, amint azt a Bokor tagjai és a hozzájuk kötődő szolgálatmegtagadók nem kis áldozat árán be is bizonyították az elmúlt két évtizedben. Persze a történelem furcsa fintorának is láthatjuk, hogy az erkölcsi megalapozottságú szolgálatmegtagadás sokkal kisebb áldozatot igényel a NATO-tagországok többségében. Ez azonban nem a szövetség melletti érv, hiszen csak annyit mond, hogy a komoly alkotmányos demokráciák toleránsabbak egyéni életelveket követni szándékozó polgáraikkal szemben, akkor is, ha azok csak apró kisebbséget alkotnak.

Az Alba Kör vélekedése már nem ilyen egyértelmű, viszont nyilvánvalóan szekuláris érveket kíván használni. Ha az erőszakmentesség követelményét a Bokorhoz hasonló szigorúsággal fogja fel, akkor olyan mögöttes elvet kell találnia, amely helyettesíteni képes az életszentség fogalmát, de nem szakrális, azaz nem hivatkozik olyan normaforrásra, amely a más hiten lévők és nem hívők számára eleve beláthatatlan. Egyik lehetséges kiindulási pontunk az lehetne, hogy az erőszak azért rossz, mert az önmagukban értékes egyének autonómiáját veszi semmibe. Ez a kantiánus gondolatmenet azonban nem az erőszak hiányát, hanem az autonómiát tartja értéknek. Az erőszak igazolható lehet, ha az egyéni autonómia védelmében, az azt fenyegetőkkel szemben kerül alkalmazásra. Itt viszont átcsúsztunk a politikai filozófia világába. A kérdés már az, hogy mik az így felfogott egyének együttélésének helyes szabályai. Ekképpen a politikai pacifizmusnak pontosan azokra a kérdésekre kell választ adnia, mint bármely más politikai filozófiának.

Hogy megtudjuk, miért nem helyes a szervezett, tömeges erőszak-alkalmazás, azaz a háború, meg kell húznunk a legitim erőszak-alkalmazás határait. A legkövetkezetesebb megoldásnak az anarchizmus tűnik, amely éppen az állam erőszak-monopóliumát utasítja el. Az ideális anarchista közösségben nincs központi hatalom, a személyközi viszonyok csakis önkéntes együttműködésen alapulnának, autonómiáját mindenki saját maga védelmezi, vagy védelmét saját elhatározásából bízza másra. Az egyik fő kérdés persze éppen az, hogy ez a fajta közösségi berendezkedés elvileg stabil maradhat-e a saját maga alkotta szabályok betartása mellett. Az anarchizmussal szembeni érvek itt most kevésbé érdekesek, bár rendkívül fontosak. Pillanatnyilag elég, ha belátjuk, hogy az általános erőszak-elutasítás már a minimális állam elfogadása esetén sem könnyen tartható, hiszen az éjjeliőr-állam is monopolhelyzetű erőszakszervezeteken keresztül biztosítja polgárainak jogait és biztonságát. A csoportra kiterjesztett igazolható önvédelem óhatatlanul előhívja az igazságos és igazságtalan háború közötti különbség ősi problémáját, amelyre számtalan megoldási kísérlet született Szent Ágostontól Grotiuson át Michael Walzerig vagy Raymond Aronig.

Ha tehát a pacifizmus nem egyszerű szinonimája a modern anarchizmusnak, azt az együttélési formát kell előnyben részesítenie, amely a lehető legkisebb mértékűre csökkenti, vagy éppen megszünteti az olyan igazságtalan háború bekövetkezési valószínűségét, amelyet mi magunk robbantunk ki. Erre valóban alkalmas lehet – többek között – a semlegesség, ha be tudnánk látni, hogy nem növeli ugyanakkor annak a valószínűségét, hogy mi magunk válunk illegitim agresszió tehetetlen áldozataivá. Képzeljük el azt az esetet, hogy egy állam kormányfője következetes pacifista. Amennyiben országát külső támadás érné, döntenie kell, hogy ellenállásra – azaz gyilkosságra – szólítja fel polgártársait, vagy belenyugszik a megszállásba. A politikusi szerepben már nem tartható az az álláspont, hogy az erőszaktól való tartózkodás okán pacifista miniszterelnökünk nem felelős az ártatlanul kioltott életekért. A dilemma alól nincs kibúvó, éspedig nem azért mert „ha én nem, megcsinálja más” (amint azt a létező szocializmus érett kádererkölcsű közszereplői gyakorta hangoztatták). Hanem mert a politikus felelősséggel tartozik azért is, ha nemcselekvése súlyos következményeknek teszi ki általa személyesen nem ismert polgártársait. A döntést itt a várható következményekre kell alapozni, és nem az egyes cselekedetek tilalmas vagy megengedett voltára. Az ilyesfajta következménymérlegelés pedig már a politikai erkölcs világába tartozik, ahol – részben a valószínűségi összefüggések miatt – sokkal gyakrabban ütközünk dilemmákba, mint a magánéletet szervező erkölcsi parancsolatok mérlegelésekor. Ettől azonban még a politika világa nem definíciószerűen amorális.

Bár a pacifizmus sem szükségképpen erkölcsösebb álláspont, mint más politikai meggyőződések, egy ponton viszont egészen biztosan jogos Csapody Tamás és az Alba Kör felháborodása. Legalábbis politikai etikai vétség az elektronikus média más célra szánt műsorait fontos közösségi döntés előtt politikai üzenetekkel megfejelni. Mindenképpen helytelen az adófizetők pénzéből „szórakoztató” műsorokban a kormány politikai álláspontját népszerűsíteni. Helytelen még akkor is, ha elkötelezett demokrata nem gondolhatja azt, hogy a szavazópolgárok döntéseik mérlegelésekor különös fontosságot tulajdonítanának annak, hogy hogyan vélekedik a világ állapotáról a Mágenheim család.

• A hónap üzenete