Neményi László

Globalizálódó világban élünk, sőt föltartóztathatatlanul globalizálódó világban – nincs magára valamit adó magyar politikus, aki még nem használta ezt a kifejezést, miként nincs komoly politikai erő sem, amely nem azt hirdeti magáról, hogy vezetésével az ország jobban meg tud felelni a globalizációs kihívásoknak. A politikai elit egyetérteni látszik abban, hogy a globalizáció olyan folyamatok összessége, amelyeket Magyarország megállítani, lassítani – vagy akár csak érdemben befolyásolni – nem tud, és amelyekhez ezért így vagy úgy alkalmazkodnia kell.

De ez nem jelenti azt, hogy a pártok érzelmileg egyformán viszonyulnak hozzá. A kormánypártok szemében a globalizáció vagy normatív tartalmaktól mentes külső adottság, vagy pedig pozitív fejlemény, valóra váltandó ígéret, amely kedvező módon befolyásolhatja a hazai politikai és kulturális küzdelmek kimenetelét. Az ellenzéki pártok ezzel szemben hajlanak arra, hogy fenyegető kényszert lássanak benne, amelyhez muszáj ugyan fogcsikorgatva alkalmazkodni (Kádár Béla „a globális világban működni kényszerülő nemzeti társadalomról” írt nemrégiben a Magyar Hírlapban – az én kiemelésem), de ha alkalom adódik, hazafias kötelesség kijátszani. Éppen ezért – ha racionális álláspontnak nem is tekinthető– van érzelmi logikája annak az ellenzéki retorikának, amely a globalizációs folyamatok begyűrűző jelenségeit liberálbolsevik, plutokrata-kozmopolita ármánynak állítja be.

Nyilván lehet vitatkozni azon, hogy miként értékelendő a közismert népi-nemzeti/keresztény-nemzeti toposzok belekeverése a globalizációval szembeni normatív szkepszis megfogalmazásába. Kesereghetünk azon, hogy ezeknek mindenről az jut az eszébe, és juthatunk arra a reményvesztett következtetésre, hogy a magyar pártrendszer Pokol Béla álmának megfelelően még egy nemzedék múlva is az urbánus-népies ellentét mentén fog szerveződni, olyan ellentét mentén, amelyet egy jó – tehát a stabilitást szolgáló – pártrendszernek elfednie kellene és nem hangsúlyoznia. De – és én ez utóbbira hajlok – óvatos optimizmusra is okot találhatunk. Nem kizárt, hogy a globalizációval szembeni  – Amerikában és másutt is magas színvonalon artikulált – szkepszis szempontrendszerét elsajátító – mondjuk így – antiurbánus habitus intellektuálisan komolyan vehetővé válik.

A globalizációs folyamatok legrobusztusabbika a gazdasági globalizáció, az a megkerülhetetlen tény, hogy az egyre inkább egymásba fonódó nemzetgazdaságokból létrejött egy globális gazdaság. A tény megkerülhetetlen, de nem volt elkerülhetetlen. Globális gazdaság azért van, mert a legfontosabb piacgazdaságok vezető politikusai elutasították a protekcionizmust, és a szabadkereskedelem mellett tették le a voksot.

Elvben dönthettek volna másként is. Azért döntöttek így, mert mindenféle szép reményeket fűztek és fűznek a szabadkereskedelemhez: a nagyobb hatékonyságét, következésképpen a nagyobb jólétét és – némi túlzással – az örök békéét. A szabadkereskedelem elmélete szerint a kereskedelem nem verseny, nem zéró összegű játék, amelyben valakinek veszítenie kell ahhoz, hogy másvalaki nyerhessen, hanem kölcsönösen előnyös csere. Az ilyen csere azért lehetséges, mert természetadta módon minden ország tud találni olyan terméket, amelyet hatékonyabban tud előállítani, mint a többi ország. Ezt hívják Ricardo óta komparatív előnynek. Egy protekcionista gazdaságpolitikát folytató ország egy-egy ágazatban rövid távú előnyökre tehet ugyan szert, de a verseny hiánya hosszú távon a hatékonyság katasztrofális csökkenéséhez vezethet. Sőt mit több: esetleg a szomszéd ország tönkretételét célul kitűző nacionalizmushoz, pusztító kereskedelmi háborúhoz. A szabadkereskedelem ezt a veszélyt is elhárítja.

Legalábbis az elmélet szerint. A tekintélyes közgazdászok elsöprő többsége ugyan a szabadkereskedelem híve, de ennek ellenére bizonyosnak tűnik, hogy az elmélet nem áll olyan biztos empirikus lábakon, mint a newtoni fizika. (Lásd például Eyal Press vezető közgazdászokkal készített interjúkra épülő cikkét a Lingua Franca című amerikai folyóirat december–januári számában.) De a mi szempontunkból nem a szűken vett szakmai-elméleti problémák az érdekesek, hanem az a körülmény, hogy a szabadkereskedelem, a gazdasági globalizáció óriási horderejű társadalmi és politikai következményekkel jár.

Eltekintve attól a nacionalista gyanakvástól, hogy a saját ország kivételével mindenki más vizet prédikál, de bort iszik, vagyis trükkös módon államilag barkácsolja össze a komparatív előnyt, elsősorban ezek a társadalmi és politikai következmények azok, amelyek a gazdasági globalizáció nyugati ellenfeleit motiválják. (A komolyan veendő ellenfelek értelemszerűen a nagy országokban élnek, amelyeknek gazdasági erejüknél fogva komoly szavuk van a nemzetközi kereskedelmi politika alakításában.) A gazdasági globalizáció súlyosan veszélybe sodorta a jóléti államot, ami százmilliókat kényszeríthet életstratégiájuk megváltoztatására, és nem biztos, hogy ezt jókedvvel fogják megtenni. Az Egyesült Államokban a globalizáció számlájára szokás írni az alacsony képzettségű munkavállalók bérének drámai csökkenését („Pekingben szabják meg az amerikai béreket” – állítja a panaszos csatakiáltás) és a munkahelyek egyes ágazatokban előforduló külföldre vándorlását. Kétségtelennek látszik, hogy a globális gazdaságban a kegyetlen nemzetközi versenynek kitett munkavállalók sebezhetőbbé váltak. Ezért néha a szabadkereskedelem leglelkesebb hívei is előállnak olyan javaslatokkal, hogy a multilaterális kereskedelmi egyezményekben elő kell írni a szakszervezetek védelmét. De nemcsak a munkavállalók hatalma csökkent, hanem az egyes kormányoké, vagyis a nemzetállamoké is: nem tudják megadóztatni a fürge lábú nemzetközi tőkét. A multik hatalma viszont értelemszerűen nőtt. Jelenleg a világ száz legnagyobb volumenű gazdasága közül ötvenegy nem országé, hanem cégé. Az ötszáz legnagyobb cég bonyolítja le a világkereskedelem hetven százalékát. A kétszáz legnagyobb cég, miközben a globális munkaerőnek kevesebb mint egy százalékát alkalmazza, a világ gazdasági tevékenységének huszonnyolc százalékáért felelős. Ezek a tények akkor is felvetnek eddig megválaszolatlan kérdéseket, ha nem leszünk tőlük hisztérikusak, mint David Korten és magyarországi népszerűsítői, ha nem látjuk miattuk végveszélyben a demokráciát, mint Robert D. Kaplan a The Atlantic Monthly decemberi számában. Meg lehet úszni ekkora gazdasági átalakulást társadalmi-politikai megrázkódtatások nélkül? Hogyan illeszkednek majd be a multik a világrendbe? Csatlakoznak az ENSZ-hez? Felállítanak hadseregeket is? Vagy üzleti alapon működő hadseregeket fognak bérbe venni? Kaplan szerint a világ leghatékonyabb békefenntartó ereje nem az ENSZ, hanem egy igazgatótanács felügyelete alatt áll. Az Executive Outcomes nevű dél-afrikai zsoldos cégről van szó, amely 1995-ben Sierra Leonéban helyreállította a rendet.

A gazdasági globalizációnak van egy olyan közvetlen kísérőjelensége, amelyet Samuel Huntington – az évente megrendezett világgazdasági csúcstalálkozó helyszíne alapján – davosi kultúrának nevez. A multikat működtetni és vezetni is kell. Ezt egy olyan elit teszi, amelyet indokolt kozmopolitának nevezni. A nemzetközi cégek menedzsereiket gyakran küldik családostul egyik országból a másikba – sohasem túlzottan hosszú időre. Vannak multik, amelyek szándékosan kerülik, hogy a menedzser csoportok nemzetiségi szempontból homogének legyenek. Ez nehezítené a globális vállalati kultúra kialakulását. Márpedig például az ABB, egy évi harminchat milliárd dollár forgalmat lebonyolító svéd–svájci multi, bevallottan azt szeretné, ha menedzserei és családjaik globális személyiséget fejlesztenének ki azáltal, hogy különböző országokban élnek és nőnek fel. De tévedés lenne azt képzelni, hogy ez a kultúra merőben mesterséges termék, amelyet a multik rákényszerítenek menedzsereikre. Nagy részben spontánul alakult ki olyan különböző nemzetiségű emberek között, akik angolul beszélnek egymással és hétköznapjaik éléséhez hasonló dolgokat kell tudniuk (computert kezelni, bunkofónt használni, repülőtereken kiigazodni stb. – jó, ha mindezt nagyvilágias könnyedséggel). Jellemző jegyei (a viharos tempó, a versenyszellem) spontánul türemkednek át az üzleti szférából a magánélet területére. Terjedni is spontánul terjed a nemzetközi üzleti élet körein túlra a szociológusok által anticipáló szocializációnak nevezett jelenség révén: azok is utánozzák a sikerrel kecsegtető életstílust, akik még nem vagy soha nem is fognak a klubhoz tartozni.

Peter L. Berger a konzervatív The National Interest őszi számában „A globális kultúra négy arca” című cikkében úgy érvel, hogy a davosi kultúra mellett a gazdasági globalizációnak még három másik kulturális dimenziója van. Létezik egy nemzetközi egyetemi kultúra, amely Berger szerint a nyugati intelligencia értékeit és ideológiáit teszi nemzetközivé. Ez a kultúra az oktatási rendszereken, a jogrendszereken, különböző terápiás intézeteken, agytrösztökön és részben a tömegtájékoztatási eszközökön keresztül terjed. Létezik a popkultúra – egyes magyar dialektusokban: az amerikai „kultúrmocsok” –, amely amellett, hogy (mint tudjuk) harsány és ízléstelen, olyan attitűdöket is terjeszt, mint az önkifejezés, a spontaneitás fontosságába vetett hit, a szexualitás iránti oldott viszony és a hagyomány dacos elutasítása. És létezik végül az evangéliumi protestantizmus, különösen annak pünkösdista változata, amely világszerte rendkívül sikeres, és amely szintén „amerikai” értékeket terjeszt: a modern kapitalizmushoz elengedhetetlen weberi protestáns etikát.

Nemcsak a gazdasági globalizációhoz, hanem annak kulturális dimenzióihoz is lehet szép reményeket fűzni. Berger a következőképpen összegzi ezeket a reményeket. Ha kialakulóban van egy globális kultúra, akkor esetleg egy globális civil társadalom is kialakulhat. A civil társadalomhoz az kell, hogy konszenzus alakuljon ki a civil erényekről, és az ilyen konszenzus megteremtését a kultúrától szoktuk várni. Legalább egy civil erényt, az emberi jogok egyetemes tiszteletét már terjeszti a globális kultúra, ha – mint a Benetton-reklámok – nem is mindig túl szofisztikáltan. Márpedig ésszerű azt remélni, hogy az olyan világ, amelyben nagyobb konszenzus uralkodik az emberi jogok tekintetében, egyúttal egy békésebb világ is. Az életstílus-közösség már eleve jótékony hatású lehet. Berger anekdotái szerint palesztin és izraeli, illetve dél-afrikai fekete és fehér tárgyalóküldöttségek alkalomadtán nagyon jól el tudtak beszélgetni olyan dolgokról, amilyenekről a davosi kultúra birtokosai beszélgetni szoktak.

De ugyanazok a folyamatok, amelyek a globalizáció híveit reménnyel töltik el, másokból félelmeket váltanak ki. Tekintsünk el azoktól, akik épp amiatt utasítják el a globalizációt, amit propagálói mondanak róla, nevezetesen amiatt, hogy modern, liberális, demokratikus, toleráns kultúrát terjeszt, egy békésebb világ megteremtését segíti elő. (Nem mintha az effajta elutasítás nem okozhatna súlyos konfliktusokat: elég az iszlám fundamentalizmusra gondolni.) A globalizációval szemben azoknak is lehetnek fenntartásai, akiknek szívügyük a liberális demokrácia, és éppen azért, mert szívügyük. Más kérdés, hogy igazuk van-e. Mindenesetre ezeket a fenntartásokat racionálisan meg lehet fogalmazni.

A multinacionális cégek kozmopolita menedzseri elitje igenis okozhat problémát a demokrácia-elmélet számára. Világpolgárnak lenni nyilván szép dolog, csak nem egészen világos, hogy mit jelent, hiszen a világpolgár nyilvánvalóan nem vállal magára olyan kötelezettségeket a világgal szemben, mint egy állam polgára államával szemben. Demokratikusnak ez idáig olyan politikai közösségeket neveztünk, melynek tagjai jogokkal és kötelességekkel rendelkeznek. Felmerül a kérdés, hogy mit jelent a demokrácia egy világpolgár számára? Azoknak a kötelékeknek a meglazulása, amelyek ennek az elitnek a tagjait ahhoz az államhoz kötik, amelyiknek útlevelét a zsebükben hordják, szintén lehet aggasztónak tekinteni. Christopher Lasch, a nemrégiben elhunyt kitűnő amerikai történész utolsó, beszédes című könyvében (Az elitek lázadása és a demokrácia elárulása) annak a véleményének adott hangot, hogy az elit olyan szorosan kötődik a nemzetközi munka- és szabadidő-kultúrához, hogy Amerika sorsa hidegen hagyja. Nem ágyazódik be sem a helyi, sem a regionális, sem az országos társadalomba, nem veszi igénybe a közszolgáltatásokat (ezért nem is szívesen fizet érte). Kaplan azt teszi szóvá, hogy a globalizáció szele által megcsapott elit nem nyújt mintákat a társadalmi ranglétrán alatta elhelyezkedőknek. Egyrészt azért nem, mert nem él közöttük, másrészt pedig azért nem, mert mintái azok számára követhetetlenek. Végül Berger arra hívja fel a figyelmet, hogy a globalizáció megkönnyíti ugyan a nemzetközi elitkommunikációt, de egyúttal megnehezítheti az elitek és a nem elitek kommunikációját. Könnyű belátni, hogy csúnya dolgokra vezethet, ha ez valóban így van.

Látható, hogy a kozmopolita jelző nemcsak sunyi célzás, hanem operacionalizálható fogalom is lehet; a kozmopolita–plebejus-érdekellentét feltételezése a társadalmi valóság egyik aspektusáról alkotott értelmes hipotézis; és a kozmopoliták nemzetállamhoz, kulturális közösséghez fűződő laza kötődésének felemlegetése kiközösítő szándék nélkül, analitikus célzattal is megtörténhet. Szép lenne, ha a globalizáció egyik jótékony hatása Magyarországon az lenne, hogy a népi-nemzeti/keresztény-nemzeti érzület adekvát politikai tartalmat kapna. Persze ha a globalizáció apokaliptikusabb kommentátorainak véletlenül igazuk lesz, akkor még az is lehet, hogy a népi-urbánus vita globalizálódik. Akkor pedig jaj Amerikának.

• A hónap üzenete