Mink András

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy mégsem mindegy. Magyarországon a látszat ellenére van ún. közvélemény, vagyis a dolgoknak mégis van következményük. A magyar választó, aki hétköznap úgy tesz, mintha háromig sem tudna számolni, azon a vasárnapon, a szavazófülke magányában könyörtelen – és nem túl differenciáltan – lesújt. Az „ártatlanság vélelme” nem érdekli, pontosan különbséget tud tenni a tárgyalóterem és a szavazóhelyiség között. Most kiderült, hogy Nagymaros, Zsurk, a Nyírfa-ügy, a Marco Polo Hotel és a többi mégiscsak számítanak.

Ahogy annak idején az MDF vezérkara, úgy Hornék is félreértették a választási győzelmet. Az MDF-ben 1990-ben azt hitték, arra kaptak engedélyt, hogy a nemzet stemplijével minden ökörséget és disznóságot felülbélyegezzenek. A szocialisták barátai és üzletfelei pedig azt hitték, hogy ’94-ben arról kaptak igazolást, hogy a múlt és annak a jelenbe átránduló kísértetei többé nem számítanak. Tévedtek.

A Horn-kormányon a szabad demokrata szavazók verték el a port. Ez fölöttébb rossz az SZDSZ-nek, de a helyzet tagadhatatlanul pikáns. Jóllehet a Fidesz kampányemberei ráolvasásszerűen mormolták a „polgár” (eredetileg bürger, azaz városlakó; E. Burke ír konzervatív politikai szerzőnél burgher, azaz felelőtlen és haszonleső tőkepénzes csozé, aki a széltoló filozófusokkal szövetkezve aláásta a monarchiát; egyes 1998-as magyarországi dialektusokban jelentése: nem komenyista, nem liberál-bolseviki, a nagyapja se’) legkülönbözőbb szóösszetételeit, alsó tagozatos matematikai ismeretek birtokában is könnyen belátható, hogy a Fidesz a győzelmet nem a lényegében saját magából álló Polgári Szövetségnek, hanem az átpártolt szabad demokrata szavazóknak köszönheti. A most felálló kormánytöbbség mögött ez a tömb képviseli azt a kritikus választói tömeget, amelyet ha elvesztenek, ez a társaság is csomagolhat, legkésőbb 2002-ben.

Az a fonák helyzet állt elő, hogy az unió felé áhítozó, liberális érzelmű és korábban jellemzően az SZDSZ-t favorizáló közönség lett a mérlegnek nyelve. (Sajnos – és egyelőre – nem maga az SZDSZ, de ez a kérdéskör most nem tartozik jelen fejtegetés tárgykörébe.) Ha a Fidesz túl akarja élni az ezredfordulót, akkor nincs mese: ezeknél kell bevágódni, még akkor is, ha alkalmi szövetségesei körében szokásban van a „liberális” szó hallatán látványosan hányingert produkálni. (Megjegyzendő: noha ezzel a konkrét helyzetben nem dicsekedtek, a Fidesz tudomásom szerint még mindig egy Liberális Internacionálénak nevezett valami tagja, Orbán miniszterelnök polgártárs pedig ugyanezen konglomerátum alelnöke.)

Ha szabad néhány durva ecsetvonással jellemeznem ezt az EU-ba vágyó, liberális érzelmű magyar választót, nagyjából elmondható róla, hogy Adam Smith és Benjamin Constant nevének említésekor valószínűleg zavarba jön, és az Európai Emberi Jogi Konvenció paragrafusait sem tudja fejből idézni, viszont rühelli, ha más akarja megmondani, hogy neki mi a véleménye a nemzetről és hazáról. Azt sem szereti, ha nem mondhatja el szabadon a sajátját. Azt pedig végképp nem szereti, ha elvont és átlátszó ürügyekkel – ezek között az aranytojást tojó tyúkról szóló tantörténet különféle verziói és a nemzeti sorskérdések voltak az utóbbi évtizedekben a legdivatosabbak – konkrét személyek turkálnak az ő zsebében, és közben cinikusan a képibe röhögnek. Ez utóbbi alapérzület egyébként szépen és öntudatlanul (nem tudják, de azért a lelkük mélyén teszik) korrelál a liberalizmus antirasszista és antietatista elveivel egyaránt. A lib. érz. választó pontosan tudja, hogy a nemzetpárti és/vagy állampárti nagyjából ugyanarról álmodozik: erős államról, sok-sok stallummal és alázatosan tejelő alattvalókkal.

A lib. érz. választó egy darab ideig elviselte az utódpártiság kissé émelyítő auráját, hogy megszabaduljon az arrogáns, senkiházi politikai neuro-hungarológusoktól, most pedig elviselt némi szalonnacionalizmust, hogy megszabaduljon az arrogáns és pökhendi utódpárti slepptől. Nevezhetjük akár polgárnak is. Most nyilván figyel, hogy mi lesz.

A Fidesz hosszú távú stratégiája egyszerű. Arra épül, hogy a moderált antikommunizmus mentén összehozható az MDF és az SZDSZ ’90-es szavazótábora. Az alkalmi politikai ideológia, amelytől botorság lenne mély elméleti koherenciát elvárni, nagyjából abban merül ki, hogy most már ne csak azok nyerjenek, akik az elején vízibiciklivel indultak. Az ígéret szerint most azok is vinni fogják valamire, akiknek sem a pártállam utolsó korszakában, sem a privatizációban nem nyílott alkalmuk megszedni magukat. Hogy ez a magyar polgárok egészére vonatkozik-e, vagy csak néhány kiemelt „polgárra”, az majd kiderül. Ez dióhéjban a „nemzeti” politika és a „polgári” Magyarország víziója. De azért van annak jelentősége, hogy a vezérszólamot „polgári” és nem „nemzeti” pántlikával díszítették, még ha feltehetően nem túl ízléses szónoki fogásról is van szó. A jelentősége éppen abban rejlik, hogy a pragmatikus fideszes fiúknak lélekben valószínűleg tökmindegy lenne. Az MDF megismételt és még katasztrofálisabb választási veresége egyértelmű jelzés arra nézve, hogy a mostani kormány hitelvesztése egyáltalán nem jelenti az előző kormány reprezentánsainak hitelvisszanyerését. Ha másból nem, a Fideszben ebből is tudhatják, hogy miért lenne célszerű és kívánatos pragmatice elhatárolódni nemcsak az előző, hanem az azt megelőző kormánytól is.

Az üzenet, amelyet csipetnyi nemzeti és elitellenes demagógiába csomagoltak, sikeres volt. A várakozások és félelmek, miszerint a nemzeti demagógia alkalmazása kaput nyit a militáns, antiszemita szélsőjobb felé, nem igazolódtak. Sőt miközben ebben az irányban meglepően jól zárt a politikai retesz, a nemzetieskedő felhangok nem riasztották el a másik irányból érkező választókat. A felállás is alapvetően különbözik. Csurka ma nem a kormányzópárt alelnöki székéből bomlaszt és lázít, megfizethetetlen szolgálatot téve a régi vágású maszopos nómenklatúrának. Távol álljon tőlem bármiféle kótyagos összeesküvés-elmélet, de tény, hogy az elmúlt évtizedben Csurka minden értékelhető politikai megmozdulása az MSZMP-MSZP stratégiáját segítette, a népszavazási bojkottól a Demokratikus Charta életre őrjöngésén át egészen a ’98-a választásokig. Ehhez persze tagadhatatlanul kellett az a jó néhány kalandor az MDF-ben, akik politikai súlyt adtak a szavának. Ma viszont szépen elkeríthető akolban rémisztgetheti a jónépet.

Az pedig, hogy ez a „nemzeti egység” kormánya lesz, természetesen méltatlan és sértő kiszólás, de mivel gondolatnak tökéletesen értelmetlen – nota bene, ha valami, akkor a „liberálbolsevik rémuralom” volt az, a maga 72 százalékos többségével –, valójában nincs is túl nagy jelentősége. Vajon ki fog utánajárni annak, hogy a nemzeti szuverenitás jó részének elkerülhetetlen feladását feltételező uniós csatlakozási tárgyalásokon, brüsszeli üvegpaloták hátsó irodáiban folyó albizottsági egyeztetéseken mit is fog jelenteni a „nemzeti érdekek” következetesebb képviselete? A nemzeti érdeket egy ilyen helyen nem következetesebben, hanem kizárólag okosabban lehet csak képviselni.

Ez a terv. Némi jóindulattal nézve. Vannak buktatói. Az esetlegesen felröppentett, ártatlannak tetsző retorikai szólamok olykor váratlanul súlyos malomkővé tapadhatnak össze, és mint tudjuk, a nehéz kő olyan, hogy nem tudni, hol áll meg. De a Fidesz, nem lévén mozgalma, fegyelmezett párt, nincsenek benne olyan emlékezetesen túlfejlett egyéniségek, mint az egykori MDF-ben, akik úgy érzik, hogy annyi ínséges év után elérkezett az idő kivágni a rezet, és végre megmondani az őszintét. E nagyra nőtt frakció minden mezei tagja pontosan tudja, hogy a vezérek nélkül egyelőre senki. (Természetesen csak politikai értelemben, nem állt szándékomban egyikőjüket sem személyes méltóságában és önbecsülésében megsérteni).

Viszont itt vannak még ezek a kínos szövetségesek. Hát? Parlamenti rendszerekben viszonylag gyakori, hogy az emberfia olyanokkal kénytelen összeállni, akikért nem lelkesedik. 1994 óta Magyarországon is ismert ez a jelenség. És talán nem is lenne célszerű azért szurkolni, hogy összenőjön az, ami nem feltétlenül tartozik össze. Nos úgy látszik, hogy az uniós diadalmenet mézesmadzagja egyelőre elég csáberőt jelent, hogy Lezsák és Torgyán a mélytudatukba száműzzék megkülönböztető jelzésnek szánt atavisztikus választási üzeneteiket. A központi (orbáni) elgondolás feltehetően az lehet, hogy mire onnan azok a freudi törvényszerűségeknek megfelelően sajátos patologikus formákban előtörnek – ez becslésem szerint kábé két év –, addigra már fújhatják. Ha nem történik semmi rendkívüli – a jelenlegi egyöntetű vélemény szerint a helyzetet csak elrontani lehet –, akkor a potenciális lázadók választhatnak aközött, hogy csak szervezetileg, vagy individuálisan is felszámolják politikai mivoltukat. Mindazonáltal. Lezsák most még nem győz hálálkodni, amiért frakciót kapott Orbántól. De nincs kételyem afelől, hogy egyszer még megpróbál bosszút állni ezért a megalázó szívességért. Eddigi pályája alapján csak a nagy szellemi előd vázlatos jellemrajza jut eszembe róla: visszahúzódik, de a háttérből hallani, hogy már feni a kést, hiszen tudjuk, hogy Shylocknak a szív kell.

Ami Torgyánt illeti, a miniszterelnök-jelölt magabiztosan pitiztette három héten át. Megjáratta vele a megaláztatás minden bugyrát. Az eredmény: a kisgazdák kapnak négy alárendelt tárcát – ahol ha másra nem is futja, de legalább nagyot lehet kaszálni. Hogy ehhez a nem túl elegáns kivásárlási aktushoz mit szól Illés Zoltán alelnök és a jóhiszemű hívek? Mint mondtam, ez egy fegyelmezett társaság. A kisgazdák esetében nem is a hagymázos politikai hóbortok, hanem a minden képzeletet felülmúló inkompetencia, a „fegyverért búzát” nemzetvédelmi koncepciójához hasonló színvonalú ideák okozhatnak galibát. És azért itt is vannak régi motorosok: Boros Imre személyében a hazai bankélet egyik sokat látott, és annak idején diszkréten távozásra bírt főhőse jut kormányzati szerephez – a Phare-mézesbödön tetején.

A miniszterelnök-jelölt első megnyilatkozásai és húzásai még arra engedtek következtetni, hogy Orbán érzi a labdát. Bizonyosan osztatlan sikert aratott polgári körökben az a bejelentése, hogy szélnek ereszti a nemzeti jövedelem egynegyedének kupacán békésen homokozó, társadalombiztosítási önkormányzatnak nevezett magánszemélyeket. Chikán Attila (Rajk-szakkollégium) a gazdasági kulcstárca élén pedig nem az az ember, akiről el lehet hinni, hogy alázatosan megvalósítja a Fidesz képtelen és képmutató ígéreteit (amiket lehet, hogy nem is hitt el nekik senki). Hanem aztán jött néhány váratlan és a koalíciós kényszerre nehezen visszavezethető húzás. A sajátos ügyletekben úgy hat éve legendás hírnévre szert tett Varga–Simicska-duó utótagjának tervezett kinevezése az adóhivatal élére legalábbis meghökkenésre adhat alkalmat. És ha hihetünk a szaktudomány felől érkező Stumpf miniszternek, ez építő precedens lesz arra nézve is, hogy mely pozíciókat kell és méltányos a mindenkori új kormányoknak sietősen lerabolnia. Bár ki tudja: rablóból lesz a legjobb pandúr? Majd még ez a Pintér, nyug. altöbörögy is. Aki... (Memóriafrissítésül a Magyar Hírlap június 23-i, a személyiségi jogokat maximálisan tiszteletben tartó összeállítására hívnám föl a figyelmet. Az is bőven elég!) Azt értem, hogy a Fideszben ellenállhatatlan ingert éreznek arra, hogy egy jókora fityiszt mutassanak Kuncze ex-belügyminiszternek, amiért letörpézte Orbánt ’94-ben. Azt is értem, hogy a Fidesz nem szeretné jobb sorsra érdemes alelnökének orcáját odatartani a közbiztonsági demagógia általuk is nekilendített balhorgába. De akkor is! Az nem létezik, hogy ez a manusz minálunk belügyminiszter lehet. Éljen soká Boross Péter!

Ui.: Lapzártakor még nem tudni, hogy Pintér Sándor volt rendőrfőkapitány, akinek vezénylete idején végletesen elharapózott a rendőri korrupció, aki szemérmetlenül hazudozott a Göncz Árpád elleni ’92-es skinhead-tüntetésről, aki ráutaló magatartásával – vagyis a legteljesebb közöny tanúsításával – bátorította a rendőri brutalitást, akinek nevéhez fűződik pl. a panamákkal tarkított Teve utcai építkezés, végül megkapta-e belügyminiszteri kinevezését. – A szerk.

• A hónap üzenete