2001. május 15-e és június 15-e között megjelent a Heti Válasz első évfolyamának hatodik, hetedik, nyolcadik, kilencedik és tizedik száma. Összesen négyszáz színes és fényes oldalon (+20 oldal borító). A négyszáz oldalon megjelent összesen 14 kisebb-nagyobb, de inkább kisebb hirdetés (+15 a borítón). Átlagosan tehát huszonkilenc oldalanként tűnik fel a lapban egy-egy hirdetés. A 14+15 = 29 darab hirdetésből 3-3 hirdeti a Széchenyi Tervet (2 hátsó borító az ötből), az Inforádiót (ahol a Heti Válasz viszonthirdetni szokott); 2-2 a Szociális és Családügyi Minisztériumot a gyereknap és az anyák napja alkalmából (az utóbbi után két, illetve három héttel), a Természet- és Társadalombarát Közalapítvány rendezvényét Sasvári Szilárd fellépésével és a polgári újságírói díj átadásával, a Budapest Bankot, valamint az Akadémiai Kiadó, az Európa Kiadó és az UR Könyvkiadó és Topográfiai Stúdió könyvheti kiadványait; 1-1 az ÁPV Rt. pályázati felhívását, az Illésmetróomegát, a Kairosz Kiadó Lakatos Pálját és a Magyar Fejlesztési Bankot. A maradék hét pedig (7 belső borító a tízből) magát a Heti Választ! És ez jó. Mert ez a hét legalább abból a sok százmillióból van, amit már úgyis odaadtak az adónkból, és nem azokból a továbbiakból, amit a kincstári hirdetőkön keresztül hétről hétre adnak még.
Még, még, még és még, a polgárnak soha nem elég!
Még, még ingatlan is kell neki. A Demokratának is, a Heti Válasznak is, az Andrássy út összeköt mérsékeltet és mérsékeletlent. Az ingatlanosztogató bizottság összeköti a nőegyletet a lőegylettel, a debreceni diákot a szombathelyi főpincérrel. A szocik először az igenlő kezüket emelgetik a tűz mellett odabent, azután a tagadó hangjukat a mikrofon előtt idekint. Uncsi. Egyszerűen uncsi. Nagyon kínos, ha az újságíró elunja a fölháborodást. Ugyanis szakmai és etikai okokból nem unhatja. De hát nem tehet róla, mégis unja. Az unatkozás nem az akaratától, nem a szakmai meggyőződésétől és a tisztességétől függ. Hiába, nem lehet naponta frissen és üdén felháborodni. Az ingatlanokról szerencsére olvashat a kedves olvasó a lapban eleget, én itt átugorhatom.
De emlékszik még valaki, mi a fenét csináltunk mi ’97-ben, amikor az ingatlanvagyon 80 százalékát mintegy természetes mozdulattal ráhagyták a Kádár-kor végi status quóra? Pedig minden más esetben, amikor arról van szó, hogy bezzeg akkor nem járt a szátok, emlékszem, hogy mennyire járt. A tollunk meg pláne. Tocsik, Nagymaros, tévéelnökösdi, zsurki vodka, kormányfői cigányozás, Postabank, rendőrségi randalírozások és így tovább. Mind megvolt. De ez a ’97-es ingatlancsíny. Átaludtuk?
A kisgazdák rendületlenül bukdosnak lefele. A Fidesznek falstaffi sors jutott: „Arra vagyok kárhoztatva, hogy ennek a tolvajnak a társaságában raboljak.” (Shakespeare: IV. Henrik, II. felv.) Nota bene Falstaff társa egy felvonással odébb megjavul, és két drámával odébb hercig király lesz belőle. Falstaff meg marad, aki volt.
Falstaff, mint tudjuk, szép nagy volt. Mert nagy lenni. Ha ma élne, az összes kocsmai adósságát kifizethetné a Széchenyi-tervből. Mi bezzeg nem merünk nagyok lenni, az a mi bajunk. Bezzeg, ha mernénk! Akkorák lehetnénk! Akkorák, mint mint, mondjuk, egy... Simon Tamásné iskolaigazgató. Egész más volna a légkörünk. Ledőlnének körülöttünk az avítt falak, felépülne végre a parkunk és egybenyílnánk a polgári társadalommal. Kapnánk műhelyt a műhelyünkhöz, szállodát a szállodánkhoz, szárnyat a szárnyunkhoz, pocakot a pocakunkhoz, pénzt a pénzünkhöz, bármit a bárminkhez. Mint ahogy kap semmit a semmijéhez az, akinek semmije sincs. Se szava, se szavazata.
Az én idusközöm az érdekesebb hetvenesek szempontjából érdektelen. A következőben lesz hetven Eörsi Pista, az előzőben volt Ferge Zsuzsa, ebben csak a születésnapok előzményei és utózmányai vannak.
Az egyik utózmány a Heti Válasz rádiókritikája, mely a Ferge Zsuzsával készült születésnapi rádióbeszélgetés (Gondolat-Jel) kapcsán a szociológus nagyasszony „deklarált pártelkötelezettségéről” értekezik. Ti. a kritikus tudomása szerint ő „írta a szabad demokraták programjának szociális részét”. Istenem, szegény Ferge Zsuzsa tíz éve a liberálisok szociálpolitikáját nyüstöli. Hát érdemes?!
Történt egyszer még felejthetetlen felmenőnk, a heti Beszélő életében, hogy Kristóf Attilát behúzták altera pars-nak a 168 Órába. Langmár Feri pedig ebből az alkalomból megírta róla ugyanott, hogy butaságokat beszél. Akkor talán még akadtak a 168 Óra olvasói között olyanok, akiknek újat mondott ezzel. Kristóf Attila rögtön szaladt is a bizonyítékkal, írt a lapnak sértett levelet, hogy ő megmondta a szerkesztőnek, ne engedjék a hőbörgőket visszahőbörögni, mert nem azért ment ő be példamutató bátorsággal az oroszlán barlangjába, hogy oda engedjék hozzá az oroszlánokat. Ráadásul pont egy ilyet, aki a Beszélő újságírója, tehát egyrészt szadeszes, másrészt arra húz a tolla, amerre az érdeke. Akkor nekem volt szerencsém felvilágosítani a lap olvasóit arról, hogy a Feri már jó ideje nem írja, hanem perli a Beszélőt, és bár nem könnyű ember, de legalább mindenki biztos lehet benne, hogy azt mondja, amit igaznak gondol. Azóta már nem olyan könnyű feltételezni mindenről, amit a pszeudofidesz pszeudokuratóriumi bűnrészeseként leír, hogy komolyan gondolja, de azért én még bírom.
Apropó kuratórium. A következő idusraportőrnek már módjában lesz beszámolni arról, hogy Áder házelnök torkára forrasztotta a rágalmakat mindazoknak, akik azt híresztelték, hogy pártérdekei szerint cserélgeti az alkotmányról és az alkotmánybírósági ítéletekről alkotott vélelmeit. Az Alkotmánybíróság ítélete szerint csonka kuratórium csak akkor jöhet létre, ha az ellenzéki pártok egyáltalán nem jelölnek kurátorokat. Áder házelnök ezt az ítéletet makacsul úgy értelmezi, hogy ha az ellenzéki pártok túl sokat jelölnek, akkor egyet sem jelölnek. Megjósolom, hogy ha az MTI tulajdonosi testületének megválasztásakor a szocik netán túl sokat jelölnének, akkor a házelnök egyik jelöltjükről sem szavaztat majd. Elvégre egy jogász mégsem teremthet olyan precedenst, amellyel saját ténykedésének alkotmányellenességét igazolja. Hacsak nem teljesen hülye, vagy nem gondolja, hogy rajta kívül mindenki az.
Persze lehet, hogy azt gondolja. Gondolta ezt már a legfőbb ügyészről, az Alkotmánybíróságról, legújabban a legfelső bíróról, aki vele ellentétben úgy véli, hogy egy jogerős bírósági ítélet (történetesen az, ami Torgyán frakciótagságáról született) mindenkire nézve kötelező. Végtére is, ha egy tekintélytisztelő konzervatív jogász szakmája legfőbb tekintélyeit mind hülyének nézi, akkor a többieket se nézheti nagykabátnak?
Hazaérkezett Acapulcóból a vízimádó Kriszta, és vele jött a bugyija. Pedig félő volt, hogy ott marad az egzotikus vízben, ahol oly sebesen tolták előre a talpánál az egzotikus orrukkal a palackorrú delfinek a Krisztát, hogy majdnem leesett a bugyija. Mire a Kriszta beúszott a Blikk június 13-i számának 11. oldalára, közvetlenül az új évezred első nagy találmánya, a férfi-erényöv mögé, már nem öbölben volt, hanem kádban, s már nem is volt rajta olyasmi, ami még leeshetett volna róla (egy lepramentes országban). A fentiekből talán már kiderült, hogy a vízimádó Kriszta egy megélhetési pózoló, akit a felvevőgépek jelenléte spontán fürdőzésre indít. Ennek a napnak a sajtójában egy másik ilyesféle megélhetési pózolót is láttunk, akit a felvevőgépek jelenléte spontán fürdőzésre indított. Ezt a másikat a Hócipő mutatta. A komoly sportkapitányok és a komolytalan sportminiszter között az a különbség, hogy a komolyak a győzelem után repülnek a medencébe, a komolytalan pedig helyette. Nem szeretnék annak a testőrnek a bőrébe lenni, aki mellől terven felül vízbe lehet lökni egy minisztert. De hát ilyen bőr nincs is, csak PR-terv. Talán még emlékszik a kedves olvasó, hogy a múlt évezredben még kissé problematikus volt a sportminiszter PR-szempontból, de az új évezred lehetőségei az ő szempontjából is korlátlanok (gondoljunk csak a férfi-erényövre).
Az olimpiai lufinak el kellett szabadulnia, mert a Világkiállítás-fóbia még nem volt lekezelve. A tagadás nem elég, állítás kell. Az önmegtagadás után ellenönkép. A Fidesz 1994-ben éppúgy megtagadta expóellenes álláspontját, mint az MSZP a maga expópártiját. Ez a nézetcsere gyorsan lebonyolódott, ha igaz az a bölcsesség, hogy csak a barom következetes, akkor az SZDSZ tényleg egyedül maradt a karámban. Tirts Tamásnak, aki egykoron nem győzte abzugolni az expót, volt képe (és mekkora) azt állítani a Demokratában, hogy ők az expó pártján voltak, a szocik pedig ellene.
Az expótagadás tagadásának át kellett mennie valaminek az állításába, ami éppoly baromság, mint az expó. Az olimpia erre a célra tökéletesen megfelel. És van egy nagy előnye az expóval szemben: nem kell elutasítani ahhoz, hogy ne kelljen megcsinálni. Tökéletesen megbízhatunk a rajtunk kívül álló okokban. 2012-ben éppen hatvan éve lesz, hogy egy ilyen kicsi ország, mint a miénk, olimpiát rendezett, de hát Helsinki idején még az olimpia is egészen kicsi volt egy maihoz képest, csak a magyar sport volt akkor olyan nagy, mint Rákosi Mátyás hatalma. Kijönne az az olimpia ötmilliárd dolcsiból (meg a forgalmi adó – tenné hozzá apám), ha minden magyar polgár mostantól odáig beletenne havonta egy ezrest, meg is volnánk.
Egy-egy érdemi jelölt bejelentkezését a világsajtó regisztrálni szokta. Orbán svájci bejelentését viszont még mínuszos mosolyra sem méltatták a világlapok.
A Föld egyhatoda (vagy már csak hetede?) kicsúszott a vízummentességi körünkből. Az első vízumkényszeres munkanap tapasztalatairól beszámolt a Magyar Nemzet: „Sorban állás nélkül – Zavartalan az oroszországi magyar vízumügyintézés”. Beszámolt a Népszabadság is: „Moszkvában magyar vízumért is sorban állnak”. A Magyar Nemzet az MTI alapján tudósított, az MTI-nek meg azt mondta a nagykövet, hogy sor nincs, ha meg van, akkor rövid. A Népszabadság tudósítóának viszont azt mondta a sor, hogy eléggé van. Sőt, elege van.
Ősszel volt szerencsém a Népszabadságban kommentálni Demszky Gábor pártelnöki belépőjét: „Hamarosan meglátjuk, mi történik a padlón heverő párttal. Valóban a talpára állítják, vagy a feje tetejére?” Megláttuk. Nem állították sem ide, sem oda, maradt a padlón.
Csak Demszky Gábor nem maradt. Lemondott. A funkcióját még megtarthatta volna, iránymutató hatalmát azonban nem. Úgy meg minek? Érvényesültek a politikai piac törvényei. Éppoly szigorúan, ahogy Demszky érvényesítette őket tavaly ősszel: ennyit érek, nektek az adott helyzetben ennyire kellek, ennyit hozok nektek, ennyi hatalmat kérek érte a párt stratégiájának, taktikájának, kommunikációjának, apparátusának, vezető szerveinek, képviselőjelölt-állományának meghatározásában. Az üzlet megköttetett. Miután a Demszky és csapata által meghatározott irány és stílus a politikai piacon nem bizonyult versenyképesnek, Demszky árfolyama leszállt, az őszi alkut újra kellett tárgyalni. A tárgyalások megindultak, majd Demszky lemondásával megszakadtak.
A kellő személy, a kellő helyen, a kellő időben nem azt tette, amit kell. Demszky integratív személyiségként lett sikeres, a legsikeresebb magyar politikusok egyike, aki, miközben markánsan és hitelesen képviseli az elveit, termékeny együttműködésre képes igen különböző erőkkel. Az összetart- képessége széles politikai sávot fog át. Ehhez képest úgyszólván antidemszkyként lett pártelnök, aki nem integrálni, hanem megosztani akar a párton belül is, az ellenzéken belül is. Mégpedig nem is a tárgyi célszerűség, hanem a verbális öncélúság szempontjai szerint.
A Demszky vezette SZDSZ-ben benépesült az oldalvonal. Az oldalvonal mentén összetalálkoztak Demszky stratégiájának kezdeményezői, hívei és ellenfelei, a decemberi küldöttgyűlés előtt Demszky mellett és Demszky ellen érvelők, voltak ott hétpróbás szocifalók, a koalíció ’94-es ellenzői, a koalícióból való kilépés ’96-os szorgalmazói, a legpasszívabbak és a legaktívabbak, a legpártszerűbbek és a legpártszerűtlenebbek, a minimális állam és az aktív, építkező állam hívei, a Szabadelvű Hitvallás készítői és kritikusai, a legjobban és a legkevésbé eladható figurák. Szóval mindenféle népek. Egyetlen dolog kötötte össze őket: nem (vagy már nem) voltak Demszky emberei. Ki ezért, ki azért, ki senki se tudja miért.
Demszky ugyan nem azt tette, amit kell, de nem is az ellenkezőjét. És ez fontos. A lemondás után a kommentátorok kórusa azt zengte, hogy megbukott a kétfrontos harc politikája. Vége van neki. Meghalt a cselszövő, nem dúl a rút viszály a szadi és a szocik között. Ez nem ártalmatlan félreértés, ez a karének az SZDSZ bőrére megy. Ez a béke a halál békéje lenne. A magyar liberalizmus haláláé. Ha a két (több) frontos harcnak vége van, akkor a magyar liberalizmusnak és az SZDSZ-nek is. Nem a frontok számával van probléma, hanem a harcmodorral – valamennyi fronton. Egy liberális és nem liberális párt között frontnak kell lennie. Híd is lehet, de front feltétlenül. Az ellenzéken belüli konfrontációs szünetnek az égvilágon semmi értelme. Nem is helyes, nem is hasznos. Az MSZP liberális kritikáját az SZDSZ helyett nem végzi el senki. Ha ez a kritikai folyamatosság szünetel, az MSZP-ről is, az SZDSZ-ről is hamis kép alakul ki. Az SZDSZ szavazótáborát tényleg nem érdemes az MSZP közelében keresni, mert meglehetősen idegenkedni kell a szocialistáktól annak a polgárnak, akinek kormányváltó szándékai vannak, mégse rájuk, a nagy pártra, a várható győztesre szavaz. Ahhoz komoly ok kell. Akinek viszont mindennél fontosabb, hogy a szocik ne jöjjenek vissza, azok nem szavaznak ellenzéki pártra (hacsak a MIÉP-et nem tekintjük annak, de nem tekintjük). Az viszont kizárt, hogy az SZDSZ-re szavazzon bárki is, akinek nincsenek erős ellenzéki érzelmei, és aki elfogadná annak a kockázatát, hogy a szabad demokratákra adott szavazatával a Fideszt benntarthatják a hatalomban. Egyszerűen nincs olyan célcsoport, nincs ember az elmegyógyintézetek falain kívül, akinek a kedvéért érdemes lenne lebegtetni (noch dazu teljesen egyoldalúan, ezért megalázóan) a Fidesszel való kormányzás lehetőségét. Azok a politikatechnikusok, akik rávették Demszkyt arra, hogy tartózkodjék a Fidesszel való koalíció kizárásától, szakmájuk közveszélyes kontárai. Jobb, ha csak irodalmi munkásságában kamatoztatja a képzelőtehetségét az, aki el tud képzelni egy olyan választ-polgárt, aki ’98-ban az SZDSZ-től átpártolt a Fideszhez, akkorát csalódott bennük, hogy most visszapártolna, de ehhez neki arra a megnyugtató információra van szüksége, hogy a Fidesz az SZDSZ-re adott szavazatával is bennmaradhat a hatalomban.
Ha a Demszky fél éve alatt (és korábban) benépesült oldalvonal népe bejátssza a pályát, akkor kialakulhat egy sokoldalúbb, színesebb és eredményesebb játékstílus.
Az SZDSZ elszürkítésének és lebutításának politikája azon a félreértésen alapult, hogy ha egy párt egyszerű üzeneteket akar eljuttatni sok emberhez, akkor magának a pártnak is le kell egyszerűsödnie. Ez nem így van. Éppenséggel nagyon is árnyalt, sokelemű és érzékeny stratégia kell ahhoz, hogy egy párt mindenféle szinten, színben és irányban tudjon kommunikálni. Hogy a párt által átfogott nézetek és irányzatok skálája kellőképpen széles legyen és mégis konzisztens, hogy legyen benne választék, hogy sok és sokféle személyiség otthon érezze magát benne.
Konrád György a heti Beszélőben egykoron a dzsesszbanda szellemét, a különböző, de egymásra figyelő, egymás egyéniségének érvényesülését támogató szólisták kölcsönös megbecsülését, toleranciáját és együttműködését ajánlotta az SZDSZ vezetőinek figyelmébe. Aktuális.
A Magyar Narancsot és a 168 Órát a beszarászat problémaköre, az ÉS-t a lovasológiai tanulmányok foglalták le (+ az idusköz talán legfontosabb írása, Bokros Lajos tanulmánya a társadalmi szolidaritás látszatáról és valóságáról).
Nézzük elsőként a másodikat: Aumerle mondja Shakespeare II. Richárdjának negyedik felvonásában: „Szégyent hozzak nemesi csillagomra, / Hogy egyenlőként megvívok vele? / De mocskos ajka szennye ottragad / Fényes híremen, hogyha nem teszem.” Hát ez volna a lovasológia alapproblémája, amire így is lehet válaszolni, meg úgy is. Én amúgy szoktam: a mocskosajkúval vívni nem kell (pláne egyenlőként), de el kell végezni a nyilvánosság számára a szenny és a valóság összevetésének feladatát. Mert az teljesen mindegy, hogy a mocskosajkú mit gondol rólunk, de az nem mindegy, hogy tudják-e konkrétan a mi olvasóink, hogy ahhoz képest, amit a mocskosajkú mond, mi az igazság.
Kenedi János és Fencsik Gábor megkíséreltek olyan tetemes mennyiségű tényt feltárni a plagizátorról, hogy egyszer s mindenkorra alá lehessen temetni a mocskosajkút. Valóban elő is állt tetemes munkával, tetemes mennyiségű tény, ám a temetés nem jött össze. (A szellemi persze – tehetném hozzá, de azoknak, akik nem akarnak félreérteni, nem szükséges, azoknak meg, akik akarnak, nem akadály.) A temetéshez több kellett volna: kevesebb. A siker ugyanis nem a tények mennyiségén, hanem evidenciáján múlik. A releváns tények elsüllyedtek a szótengerben, egybemosódott biztos és kétes, gyanús és evidens. Az ÉS lovasológusai nem választották szét megfelelőképpen a nyilvánosság szintjeit és a munka fázisait. A szisztematikus feltárómunka: előfeltétel; eredményének szisztematikus leírása: dokumentáció. Annak is a nyilvánosság előtt van a helye, de a háttérben: például a honlapon. Vagy (és) a ráérő kevesek folyóirataiban. A rendelkezésre álló anyag releváns és evidens elemeiből pedig tömegfogyasztásra alkalmas méretű és minőségű cikket kell képezni. Ez sajnos nem történt meg. Ha az összes labdánkat feladjuk, akkor annak egy része óhatatlanul magas lesz és lecsapható. És a védhetetlenek akkor már fel sem tűnnek. A cáfolható mellékes elnyomja a cáfolhatatlan lényeget.
Ami a beszarászatot illeti: annyi bizonyos, hogy a kelleténél sokkal többen és a mindenkinél sokkal kevesebben vannak beszarva, és a beszartság (miként a beszaratlanság) nem statikus állapot. Van, aki ma leszarja, akitől tegnap beszart. Színes a világ és szagos és bonyolult. Ennél többet erről nem mondanék, csak emlékeztetnék egy nem egészen mellékes tényezőre. Arra, hogy végképp szétbomlott a rendszerváltási csomag, és mi elgurultunk a sarokba. És ezt a távollétet, sarokban létet sokan nem bírják. Rámegy a záróizmukra. Lehet, hogy a hatalomtól, pénztől való távolságot önmagában még csak-csak elviselnék, de a közérdeklődéstől és a közérzülettől való távolságot már nem. Minek mondjanak le bármiről, ha a lemondásukat az asztaltársaságukon túl senki se értékeli, senkit sem érdekel, ha nem lesz belőle közmegbecsülés, se ma, se holnap, a beszarásból pedig nem lesz közmegvetés?!
Mindig is tudtuk, hogy honfitársaink nagy része számára nem fontos, ami fontos: a demokrácia minősége, az államhatalmak elválasztása, a szabadságjogok, az állampolgári egyenlőség, az alkotás szabadsága, az egyén szuverenitása, a kisebbségek biztonsága, a szociális felelősség ésígytovább, ésígytovább. Mindig is tudtuk, hogy nem lehet kevés szóval, csak sok történelemmel megjeleníteni mindezek összefüggését azzal, amit közönségesen jó életnek vélünk, s amiről már mindenki tudja, hogy fontos.
Ami nekünk fontos, az a rendszerváltás idején benne volt a jóléti világ képzetének csomagjában. Az Antall-rezsim idején benne volt a csalódottak, elszegényedők és megbolygatottak ellenzékiségének csomagjában, és a Horn-kormány idején még mindig benne volt az új rendszer illemtanának a csomagjában.
Mindig is tudtuk, hogy egyszer eljön az igazság pillanata, a fedett közöny kiütközik, és ha erre a közönyre ráépül a gátlástalanság, akkor baj lesz. Ez a baj van most.
És ez a baj nem lesz leváltva a kormánnyal. De lehet, hogy a kormány se lesz. Éppen ebben az idusközben jelentek meg az első közvélemény-kutatások, amelyek már a Fidesz előnyét mutatták, s azt, hogy kicsit többen valószínűsítik már a Fidesz győzelmét, mint az MSZP-ét. Ha a Fidesz győz, akkor nem kell a bajjal bajlódni, eléggé megnő az magától is a Fidesz–MIÉP kormányzás alatt ahhoz, hogy igazolja az antitézist, hogy a több-mint-kormányváltás visszaváltása a jólét, a nyugalom és a normalitás feltétele legyen, s ennek a szükségletnek a csomagjában ismét helyet foghatunk a legfontosabb dolgoknak, amin a demokrácia minősége múlik.
És ha leváltódik a kormány, akkor mi van?
Attól függ, mire váltódik. Ha egy tiszta szoci kormányra, akkor ki fog derülni, hogy mi választja el őket a Fidesztől – a gátlásaikon kívül, mert ezt az elválasztó elemet a Fidesz példája már elsodorta.
Ki fog derülni? Hát részben. Abban, amiben meg tudjuk különböztetni a Fidesz-like cselekvést az -unlike-tól. De sok esetben ezt majd nem tudjuk megtenni. Benne leszünk a bizonytalanságban. Ha megérkezik a tisztító vihar, és Fideszország káderei elröpülnek, mint a falevelek a szélben, akkor mit mondunk? Mondhatjuk azt, hogy a szocik visszaigazolják a kirúgottak kinevezőit, hogy visszaigazolják a politikusok egykutyaságának népszerű képzetét, hogy nem megszakítják, hanem megerősítik a közszolgálat átpolitizálásának rossz körét, hogy elszabadítják a bosszúszomjat, és a folyamat a maga logikája szerint feltétlenül átterjed oda is, ahol azt már végképp nem lehet szakmai okokkal indokolni. Ebben mind nagyon igazunk lesz. De csak akkor és csak addig jár majd a szánk, ha és amíg nem a „mieinknek” kell azokkal a káderekkel együtt élniük, pláne dolgozniuk, akik nem azért kerültek a helyükre, mert oda valók, és ha rátermettek, akkor sem annak végrehajtására termettek, amit jónak és közjónak tartanánk. Ha ez nem így lenne (jellemzően), akkor nem lenne igaz, amit a Fidesz káderpolitikájáról terjesztettünk. A helyzet tehát úgy áll, hogy a röpülő káder is a Fideszt fogja igazolni, meg az álló is. És ugyanígy a törvények, intézmények, kormányhatározatok, szerződések, építkezések, elosztási folyamatok, díjak és dekórumok esetében: ami marad, azt igazolja, hogy az új kormány se tud jobbat, ami nem, azt igazolja, hogy az új kormány is leszarja a kontinuitást, és úgy tesz, mintha vele kezdődne az időszámítás.
Idusközöm vége, június 15-e sűrű nap volt. Péntekre esett. Előző nap váratlanul kiesett a rovatom a Népszabadságból. Ezen a napon jelentek meg az előző napra szánt cikkek. Köztük Völgyes Iván első írása a Fórumban. És az utolsó. Aznap jött a hír, Csurgó térségében lezuhant a Synergon vezetőit szállító repülőgép.
Ezen az éjszakán Hencidán felgyújtották egy roma család lakását, Göteborgban pedig irányévet adtak a csatlakozandóknak. Ez volt Kokó utolsó éjszakája első világbajnoki címvédő csatája előtt.
Kitört a vakáció és a konvertibilitás!
Éljen az erős nap, az erős forint és az erős Kokó. A világbajnok, a verhetetlen!
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét