Révész Sándor

Féléves a kormány. Veszélyes kor. Jönnek a fogak. Szaporodnak a negatív jelek és a pozitív visszajelzések. Veszélyes egybeesés. A negatív jelek között vannak egyszerűbbek és bonyolultabbak, egyértelműbbek és kétértelműbbek.

Szerva és csere: Milyen mértékben voltak indokoltak és milyen mértékben indokolatlanok a személycserék, szerintem senki sem tudja. De én biztosan nem tudom. Azt viszont tudhatja mindenki, hogy egy hírére és zsebének üvegségére kényes kormány nem vezényel rosszhírű, mégpedig a kormány mögött álló szakmai körökben is rosszhírű bankárt a legsötétebb és legszélesebb torkú pénznyelő kürtőbe. Arra is emlékezhet mindenki, miként reagált négy évvel ezelőtt az akkori ellenzék Pál László leváltására. A kormány, vagy ezért, mert elfelejtette, vagy azért, mert nem felejtette el, de mindenesetre Katona Kálmán kirúgásával demonstrálta, hogy őt sem érdeklik a szakmai érdemek, ha az ellenzék exminiszteréről van szó.

A kistérségi megbízottak lecserélésére három hónappal megbízatásuk lejárta és a végleges megbízottak kinevezése előtt senki, semmilyen felnőtt és épelméjű emberekkel elhitethető magyarázatot nem adott, nem is próbálkoztak ilyesmivel. Az újonnan kinevezett megbízottak igen jelentős része formálisan megragadható kapcsolatban áll a kormánypártokkal, túlnyomórészt az MSZP-vel, és pillanatokon belül nagyon sok pénz sorsa múlik majd ezeken az embereken. Már az is elég riasztó, hogy ilyen gyorsan és viszonylag csendesen létrejött a pártbizalmi alapon folyó pénzosztogatás hálózata, de az még riasztóbb, hogy gátlástalanul. Lényegében álcázás nélkül. Abban a tudatban vagy (optimistábban és pesszimistábban fogalmazva) hiszemben, hogy a cél komolyabb fedésére, látszatkeltésre nincs szükség. Megengedhetjük magunknak, hogy mindenki átlásson a szitán. Hallgatólagosan, de nyugodtan vállalhatjuk, ami a szitán átlátszik, mert ilyen az élet.

Címzés, támogatás: Az Orbán-kormányt többek között azért utáltuk, mert pofátlan egyértelműséggel jutalmazta a kormánypárti településeket, és büntette az ellenzékieket. Az októberben odaítélt címzett támogatások közül huszonhatot kapott olyan település, melyet nem független polgármester vezet. Az odaítélés időpontjában, október közepén ebből a huszonhatból huszonhárom kormánypárti volt, három ellenzéki. (A választások után a háromból kettő maradt.)

Embléma: A kormánypárti tábor jelentős részét elszórakoztatta, hogy a régi undokok, akik tavasszal megpróbáltak kétszeres sávszélességet kiravaszkodni maguknak a szavazólapokon, akik az OVB tagjainak kijelölésénél szartak az esélyegyenlőséget szolgáló szokásjogra és az ellenzék fejére, akik fizetett hirdetésben kisebb betűmérettel szedették az MSZP-t, most hiába óbégatnak, hogy a belügyminiszter összenyomta az ő emblémájukat, az OVB se törődik velük meg a közvélemény se (nagyon). Pedig ez súlyos ügy. Tegyük fel, hogy a belügyminiszter asszony jól értelmezte a törvényt, s megtehette, amit tett. Ebben az esetben a törvény hiányosságait kihasználva teremtett vizuális esélyegyenlőtlenséget a két nagy párt között a magáé javára. Tudatosan, mert ha lett volna valami más ok is arra, hogy a korábbi, senki által nem kifogásolt szabályozást megváltoztassa, nyilván mondta volna. De nem volt mit. Ha pedig mégsem az lett volna a belügyminiszter asszony célja, hogy a konkurens pártot hátrányos, a saját pártját pedig előnyös helyzetbe hozza, akkor a szavazólapok mintapéldányait látva és az ellenzék tiltakozását hallva megváltoztatta volna az általa kiadott rendeletet, hiszen ebben semmi nem akadályozta. Itt bizony csalás történt. Nem jogi értelemben, s még az ellenzék szerint sem olyan, aminek érzékelhető hatása lett volna az eredményre, de csalás történt. A belügyminiszter asszony a jogi minősítéstől függetlenül de facto az ellenkezőjét tette annak, ami a dolga, nem biztosította, hanem megbillentette az esélyegyenlőséget a választásokon induló pártok között. Abból, hogy ezt ilyen simán megtehette, két következtetést vonhatunk le: 1. kitelik ilyesmi a kormánytól; 2. a kormánypárti közvélemény igen kevéssé érzékeny a másokat ért méltánytalanságokra. Fontos következtetés mindkettő.

Az Országos Választási Iroda az október 12-én a napilapokban fizetett hirdetésként megjelentetett közleményében a belügyminiszter asszony álláspontját támogatva idézetcsokrot tett közzé különböző jogszabályokból, félrevezető adatokat közölt az egyes jelölőszervek által indított jelöltek számáról, a választások után pedig jogalkalmazó szerv létére a szocialisták elképzeléseit tükröző választási reformjavaslattal állt elő. Ezek botrányos dolgok, s a legbotrányosabb az, hogy nem lett belőlük botrány. A botránykeltéshez az ellenzéknek kevés a hitele, a kormánypártokhoz közelebb álló értelmiségnek meg kevés a tisztessége.

Vizsgálatok: A kölcsönös sárdobálás, amit a polgár vasárnapi tudatával utál, hétköznapi tudatával élvez, a demokratikus közélet nélkülözhetetlen része. A sárdobálás nélküli közéletet még nem találták fel, de ne is találják. A demokrácia és a diktatúra között az a különbség, hogy a demokráciában a sárdobálás kölcsönös, a diktatúrában pedig csak a legsárosabbak dobálózhatnak, a többiek védtelenek. A sárdobálás addig hasznos, amíg a résztvevőknek megvan a maguk sara (tehát az idők végezetéig), és annyiban, amennyiben kit-kit a saját sarával mocskolnak. A sárdobálás csillapodása nem a demokrácia megszilárdulásának a jele, hanem ellenkezőleg. A demokrácia elmocsarasodik, ha a konkurens politikai erők kevésbé érdekeltek egymás leleplezésében, mint egymás leplezésében. Ha hitelre érdemtelen hitelre érdemtelent hitelesít. Annál több a sár, minél kevésbé dobálják.

A Medgyessy-kormány az első, amely valóban elszántnak mutatkozik ennek az elmocsarasodási folyamatnak a visszafordítására. Ám ez a visszafordítási kísérlet könnyen a visszájára fordulhat. A hiteltelenítés hiteltelenné válhat.

A rendőrséget még egy kormány sem szoktatta le a szervilizmusról, arról, hogy a hatalmi viszonyok szerint csoportosítsa erőit és rangsorolja teendőit. A mostani sem teszi. A rendőrség ennek megfelelően bizonyos ügyekben túlbuzgásra és túlkapásra, más ügyekben renyheségre hajlamos, és a kormánypárti közvélemény megint csak nem mutat kellő érdeklődést ez iránt.

Ha egy hölgyet, akinél kizárólag olyan tárgyak lehetnek, amelyeket őrizetbe vételekor egyenként megvizsgáltak, s akit egyébként sem áruházi tolvajlással gyanúsítanak, huszonnégy óra alatt háromszor bújtatnak ki a bugyijából, az egyszerűen gyalázat.

Nem kell ahhoz egy gyanúsítottnak se szegénynek, se cigánynak, se ártatlannak lennie, hogy fölháborodjunk, ha megalázzák. A rendőrség nem akkor siet, amikor irodák kiürítését kellene megelőznie, hanem akkor, amikor egy anyukát kell hajnalban egy csecsemő mellől elvinnie. Tartok tőle, hogy Bartus László, ha túloz is, nem túloz túlságosan, amikor a következőket írja: „Nálunk a kommandó – szigorúan a kormányváltás után – a Happy End Kft. kiürített irodáira csap le, levetkőztet egy nőt, mert magas végkielégítést kapott. Ugyanez a rendőrség – ha nincs kormányváltás – semmit nem tett volna ezekben az ügyekben. A politikától függő rendőrség a politika szolgálóleánya, de még annak sem elég tisztességes: ezek az akciók is csupán a szemfényvesztést szolgálják, mert a milliárdos korrupciós ügyekben csak látszateredmények születnek – A kis strómanokat elfogják, a felelősökhöz nem nyúlnak… Valamiképp meg kellene értetni velük, hogy nem a politikához, az aktuális kormányhoz való dörgölőzésből lehet megélni, mert nem ezt várják el tőlük. Vagy mégis?” (Magyar Hírlap, november 14.)

Az APEH-nél megszüntettek egy nyomozást, amit még a kormányváltás előtt indítottak egy informatikai cég ellen, mely köztartozásokat halmozott fel. A céget egykor az MSZP alapította, aztán az MSZP által kinevezett ügyvezető igazgatóé lett, aztán egy forintért egy görög strómané, aztán eltűnt a szürke ködben, s a cég nevében mindenféle gyanús dolgokat műveltek ugyanazokon a görög strómanokon keresztül, akik benne voltak abban a csalássorozatban, amelyben elsőrendű vádlottként első fokon négy évre ítélték Nikolits István egykori kampányfőnökét, aki a budakeszi MSZP-szervezet elnöke volt, amikor a terhére rótt több száz milliós csalások elkövetődtek… A nyomozást megszüntető határozatot a Fővárosi Főügyészség megtámadta. A Magyar Nemzet természetesen azt sugallja, hogy ez a szocialisták Schlecht-ügye. A Magyar Nemzet sugallata persze nem sokat jelent. De sokat jelent az a mély érdektelenség, a tények föltárására irányuló igyekezet hiánya, ami a kormánnyal szemben nem ellenséges médiát ebben az ügyben jellemzi. És nem csak ebben. A Magyar Nemzetben földobott ügyeknek ritkán szoktak más lapok utánanézni. A Magyar Nemzet persze sűrűn hazudik. A Magyar Nemzet állításainak súlya csekély. De nem ellenállítások állnak velük szemben, hanem ellencsöndek. A csönd súlya pedig nem csekély.

Az nagyon rendben van, hogy a jobb minőségű lapok naponta hozzák az új és újabb információkat arról, hogy ki, hol, mit kótyavetyélt el, fizetett túl, tüntetett el, herdált el, szórt szét. De az nincs rendben, hogy ha bővebben akarunk tájékozódni arról, hogy az érintettek ebből mit, mivel és miként tagadnak, akkor az Orbán Viktor által ajánlott lapokra szorulunk.

A HVG szerint „új Defendnek nevezik immár egyes kormányközeli körökben is a Proware Informatikai Tanácsadó és Szolgáltató Kft.-t”. (Majd négy év múlva megtudjuk, ki benne a csendes Csintalan.) Egy sor közintézmény és állami cég egy csomó pénzért megbíz önmaga (közelmúltjának) átvilágításával egy hirtelen fölnövő céget, melyet a könyvvizsgálói szakma ugyan nem ismer, az MFB-hez vezényelt föntebb említett rossz hírű bankár viszont annál inkább, s ez a cég ezért a sok pénzért (a mienkért) olyan szerény méretű és fölöttébb kétes minőségű jelentéseket fabrikál, melyekből az átvilágításban ellenérdekelt lapok és személyek vidáman csipegethetik a téves tényállításokat, az átvilágítók hiányos szakértelmére utaló következtetéseket, s amelyek használhatóságát Keller László államtitkár személyesen is kétli. Az államtitkár kivizsgáltatja a Proware megbízásainak körülményeit, ami arra utal, hogy a Medgyessy-kormány mégiscsak kevésbé defendes, mint elődje. (Majd meglátjuk, mennyivel kevésbé.) Másrészt viszont: az államtitkár átadja a Proware jelentéseit büntetőjogi minősítés céljából (!!) egy civil szervezetnek (!!), mely a szocialistákhoz közel álló jogászokból áll. Ez a civil szervezet ad majd feljelentési tanácsokat államhatalmi szerveknek! Ez még akkor is abszurd lenne, ha ez a szervezet nem lenne praktikusan azonos azzal a Muskovszky Gáborral, aki a Horn-kormány idején az államkincstárat megtámadó hírhedt Xénia-akció egyik főszereplője volt.

Az előző kormány viselt dolgait a parlamenti többség előszeretettel pertraktálja álinterpelláció formájában. Például: Világosi Gábor képviselő interpellálja Jánosi György minisztert a pályabeléptető rendszerek tárgyában. Mit szól hozzá miniszter úr, hogy elherdálták azt a sok pénzt a Deutsch miniszter idején? Nagyon elherdálták, de teszünk róla. Örülök, hogy a miniszter úr tesz róla, és már nagyon várom is a néppel együtt… A kamera meg közben mutatja Deutsch minisztert, akinek csak hallgatni van joga.

Az Orbán-kormány idején rendszeresítették az álinterpellációt mint az ellenzék rágalmazásának ideális dramaturgiai keretét. A parlament, akárcsak a bíróság, a kontradiktórius kommunikáció színtere, azzal szolgálja a nyilvánosságot, a demokráciát és az igazságot, hogy egymásnak feszíti az ellenérdekű felek érveit. Az álinterpelláció során ennek az ellenkezője történik. Azonos érdekű felek, kormánypárti képviselő és kormánytag válaszolgatnak egymásnak, igazolják egymás mondandóját, miközben az ellenérdekű fél, akit alkalmasint gyaláznak, meg sem szólalhat. Ez aberráció. Akkor is, ha rágalmazásra szolgál, akkor is, ha nem. Álinterpellációhoz akkor folyamodik a kormánytöbbség (hiszen az ellenzéknek erre nincs módja), ha a házszabály keretein belül aberrálni akarja a parlamentet. Természetes volt, hogy azok a pártok, amelyek a demokratikus intézmények erejének és a parlament tekintélyének helyreállítását ígérték, arról is biztosították a nyilvánosságot, hogy tartózkodni fognak az álinterpellációtól. Nem tartózkodnak. Inkább Bauer Tamástól tartózkodnak, aki az ígéreteik megszegését a szemükre veti.

Média: A kormánynak a médiához való viszonyát leginkább a közszolgálati rádió és televízió kezelése mutatná, de a jelenlegi állapotok szerint csak korlátozottan mutathatja. A Magyar Rádiót egy törvénysértésből visszamaradt elnök bitorolja. A törvényesség helyreállítására sajnos nincs törvényes lehetőség, és szerencsére törvénytelen sincs, így nyugodtan feltételezhetjük, hogy a kormány amúgy sem élne vele. A rendelkezésre álló eszközökkel (a beszámolók elutasításával, a panaszbizottság foglalkoztatásával, a kormánypártok által delegált kurátorok sürgésével) pszichológiai hadviselés folyik, más nem is folyhat.

A Magyar Televízióban valahogy mindig marad hátra a menekülő vezetők mögött egy immúnis alelnök, aki annyira nem látszik semmilyennek, hogy minden ciánozást túlél, és a kormányváltások utáni interregnumokban az intézményt éltető milliárdokért paríroz. A kormányt valamelyest minősíti, hogy az interregnum idején mennyire visszafogottak a kiszolgáltatott intézményben azok a változások, amelyek nem a közszolgálatiság súlyos sérelmeinek orvoslását szolgálják. Ezt a mértéket most nehéz alkalmazni, mivel az eszement nagykuratóriumi rendszer miatt kiszámíthatatlan, hogy mikor lesz a Magyar Televíziónak törvényes elnöke, az MTV helyzete mindenféle szempontból tarthatatlan volt, s valamennyi közéleti, politikai műsora folyamatosan sértette a közszolgálatiság valamennyi normáját. Ami azonban történt, az mégiscsak sokkal több, mint aminek mindenképpen meg kellett történnie. A Magyar Televízió stratégiát választott: a kereskedelmi televíziók követésének a stratégiáját. Ez a lehetséges és az elnöki pályázatokban megfogalmazott stratégiák egyike. A Magyar Televízió választott, mielőtt elnökét az általa képviselt stratégiával együtt törvényesen megválasztották volna. Ez súlyos tény. Erről a választásról szól az MTV új képvilága, imázsa, szimbólumai, stílusa, új műsortípusai, a sztárokba való beruházás és a Napkelte visszatelepítése. Ez utóbbi háromszorosan is elfogadhatatlan. Egyrészt: szimbolikus restauráció. Aki árkokat akar betemetni, a csapások és ellencsapások láncolatát akarja megszakítani, az tartózkodik a restauráció demonstratív aktusaitól. Másrészt: a közszolgálati televízió egyik legfontosabb funkciója, hogy mértékadó politikai, hír- és információs műsorokat készítsen, és azokért teljes mértékben felelősséget vállaljon. Ezek a műsorok fémjelzik a közszolgálati televíziót. Ezeket nem veheti készen, nem adhatja gebinbe, nem válthatja ki. Nem lehetséges, hogy egy közszolgálati televízióban a közszolgálati televíziótól független szerkesztők és producerek döntsenek arról, hogy miről adnak hírt, és hogyan, mit, miként dolgoznak fel, miről, kiket, ki kérdez meg, stb. A közszolgálati televízió ezt a felelősséget nem oszthatja meg senkivel. Harmadrészt: a Napkelte műsorvezetőinek, jegyzetíróinak, szerkesztőinek politikai alapállása ismert, hiszen újságot írnak, szerkesztenek, sőt főszerkesztenek, egyéb tévéműsorokban politikailag markánsan megnyilvánulnak. A nyilvánosság tud róla, hogy ezt a műsort olyanok csinálják, akik a jelenlegi ellenzéktől sokkal távolabb állnak, mint a kormánypártoktól. Ha ez a műsoron nem látszana (látszik), a néző akkor is birtokában lenne ennek a tudásnak, és ez a tudás akkor is hatna. A Napkeltének az MTV képernyőjén az az üzenete, hogy az áprilisi győztesek elfoglalták a közszolgálati televíziót.

Az ORTT jelenlegi elnöke, Körmendy-Ékes Judit méltatlan arra a posztra, amit betölt, mert cinikusan fedezte a Magyar Rádió és a Magyar Televízió alkotmányellenes kisajátítását és kirablását. De bármennyire méltatlanul is, törvényesen tölti be ezt a posztot. Az ORTT soha nem volt csonka, elnökét törvényesen választották meg, s a kormány nem a szánalmunkra kevéssé méltó hölgyet, hanem a média szabályozott szabadságának demokratikus biztosítékát támadja, amikor az ORTT anyagi ellehetetlenítésével akarja kizsarolni az elnök távozását – kilátásba helyezve az ORTT működési feltételeit biztosító módosítást arra az esetre, ha az elnök lemond. A kormány ezzel példát mutat, hivatkozási alapot teremt ellenfeleinek a jövőre nézve, és visszamenőleg igazolja ellenfelei hasonló lépéseit a múltra nézve. Tehát önmagának többet árt, mint használ, ellenfeleinek pedig, akik alkalmasint sajnos a demokrácia következetes ellenfelei is, többet használ, mint árt.

A Magyar Nemzettel a kormánynak könnyű dolga lenne, mert nem kellene vele tenni semmit. Hagyja élni, hagyja halni, hagyja békén. Hirdessen benne, aki akar, s ne hirdessen, aki nem akar. Ehhez képest a kormány, meg nem cáfolt hírek szerint személyesen a kormányfő, a birtokában lévő nyomdával felmondatta a Magyar Nemzet kinyomtatására kötött szerződést, holott annak semmilyen üzleti oka nincs. A Magyar Nemzet kiadója fizet, a nyomda pedig nem fizet rá. Az ÁPV Rt. kommunikációs igazgatója, egy szabad demokrata politikus bekéreti az állami vállalatoknak a Magyar Nemzettel és csak a Magyar Nemzettel kötött reklámszerződéseit, és kevéssé burkolt formában eltanácsolja őket a Magyar Nemzetben való hirdetéstől. Medgyessy Péter valamennyi országos politikai napilap munkatársát fölveszi a Washingtonba repülő gépére, csak a Magyar Nemzetét nem.

---

Szinte mindent, amiről föntebb szó esett, leírhatunk a 2x2 régi vicces dilemmájával. Azt mondhatjuk, hogy a 2x2 már szinte semmiben sem hat és szinte semmiben sem négy. A politika nem az absztrakciók világa. Nem minden rossz eredmény egyformán rossz. Életbevágó különbségek vannak közöttük. A hat és az öt között éppúgy, mint a négy és az öt között. A rossz és a jó viszonyszó, mindig van olyan viszonyítási pont, amelyhez képest a kisebbik rosszat nagyobbik jónak, a nagyobbik rosszat kisebbik jónak minősíthetjük, és fordítva. A kisebbik rossz választásának kérdése ilyenformán álkérdés. Az azonban már nagyon is valóságos kérdés, hogy a véleményformáló értelmiség miként viszonyuljon a kormányhoz, ha nem akarja, hogy a 2x2 ismét hat legyen. Kétféle felfogás lehetséges.

1. Minél kevésbé szidja a kormányt a véleményformáló értelmiség, annál kevésbé formál róla rossz véleményt a választópolgárok körében, s annál kisebb eséllyel kapjuk vissza helyette a rosszabbat. Ez, mint tudjuk, a vicc megoldása: fogjuk be a pofánkat, ha nem akarjuk, hogy megint hat legyen! Kádárista vicc, kádárista megoldás, mely azon alapul, hogy a kormány minősége adott.

2. Minél kevésbé korlátozza magát a véleményformáló értelmiség a kormánnyal szembeni kritikájában, annál autentikusabb lesz a visszacsatolás, amelyhez a kormány igazodhat, vagy igazodni kényszerül. Ennek a kormánynak a versenyelőnye az a kritikai potenciál, ami a bukásában nem érdekelt, ellenfele győzelmében pedig nagyon ellenérdekelt véleményformáló értelmiségben megvan. Ezt a versenyelőnyt szünteti meg, ezt a potenciált rombolja szét az előző pontban megjelölt kádárista defetizmus.

A két felfogás között aszerint választhatunk, hogy mennyire bízunk a kormánykoalícióban. Ha nem bízunk benne, akkor kell úgy tennünk, mintha bíznánk. Akkor ugyanis nem reménykedhetünk abban, hogy a kormányt jobbá kényszeríthetjük, csak abban, hogy jobbnak hazudhatjuk, mint amilyen.

Ellenben ha bízunk benne, akkor bizalmatlanul kell vizslatnunk minden lépését, mert a vizslatásnak értelme van.

Voltaképpen a Bauer Tamás és a mindegy kicsoda közötti választás mögött is ott lappang ez a kétféle felfogás (de persze még sok minden más is).
Ahogy a fentiekből is kiderült, ez a kormány a kritikai bizalmatlanságra bőséggel rászolgál. De a kritikátlanság defetista bizalmatlanságára nem. Ugyanis akármennyi baja és bűne van, mégiscsak ez a rendszerváltás óta a legrugalmasabb, legnyitottabb és önkorrekcióra leginkább hajlamos kormány.

• Idusról idusra