Révész Sándor

Az országnak is, a kormánynak is éppen olyan ellenzékre volna szüksége, amilyen a Fidesz. Volt Fidesz korában. Addig, amíg a moralizálás elutasításától el nem jutott a morál elutasításáig. A méltányos ellenzékiségtől az álellenzékiségig. Vagyis addig, amíg Antall József ki nem vásárolta őt az ellenzékből. Tehát 1990-től 1991–92-ig. Ebben az írásban nem fogjuk megtárgyalni, miért történt, ami történt, és mire vezetett, csak azért emlékeztetünk arra a rég eladott, rég elpusztult pártra, hogy felidézzük a feledésbe merült tényt: létezett egykoron a tárgyszerűséghez és a koncepciózus kritikához ragaszkodó ellenzékiség Magyarországon, és ez nagyon sikeres volt. Annyira, hogy a ciklus derekán a megkérdezett pártot választók fele a Fideszt választotta. Sokkal jobb közvélemény-kutatási eredményeket ért el az a Fidesz, mint a mostani, pedig mennyivel messzebb voltunk még akkor a kétpártrendszertől! Nem igaz, hogy a Fideszt a „balra húzó” média emelte föl, majd ejtette le, amikor megváltoztatta az MSZP-hez való viszonyát. A Fidesz 1990–91-ben is módfelett rideg és elutasító volt az MSZP-vel szemben, s a szocialistákhoz közelálló sajtó sohasem is szívelte. A közvélemény, a politikai piac némi késéssel, de pontosan érzékelte a különbséget a méltányos ellenzékiség és az álellenzékiség között. Az első látványosan fölértékelte a Fideszt, a második pedig látványosan leértékelte az első kormányzati ciklus végére, amikor a párt már nem volt azonos önmagával, de még nem volt azonos önmaga ellentétével sem. Most már azonos önmaga ellentétével, és ennek az azonosságnak a legfontosabb eleme a köztársasághoz való viszony. Minden egyéb ebből következik.

Kis János az ÉS május 30-ai számában ír a köztársaság állapotáról. Úgy fogalmaz, hogy „…a polgárok sokasága nem lesz köztársaság, ha egy részük nem hajlandó a másik részt az államot birtokló összesség tagjaként kezelni.” És: „ez a megállapítás… azt is kizárja, hogy vallási, világnézeti, életfelfogásbeli törésvonalak mentén húzzák meg a határait”. A köztársaságnak. Orbán pedig köztársaság-ellenes retorikát használ, amikor a haza, a nemzet fogalmát azonosítja a maga táborával, mely éppen azért nem lehet ellenzékben akkor sem, ha közjogi értelemben ellenzékben van, mert „a haza soha nem lehet ellenzékben”; és éppen azért hivatott ama tábor az ország vezetésére „a mindenkori választási eredménytől függetlenül…, mert a politikában ő jeleníti meg a nemzetet” az „idegenszerű” politikai erőkkel szemben.

Ennek a fölfogásnak az ellenzéke volt a Fidesz, amikor még Fidesz volt, s amikor az Antall-kormány első száz napját értékelő kiadványában megállapította, hogy „a kormányon lévő pártok, és különösen a Fórum vezetősége nagyon hajlamos rá, hogy a kormány fölött gyakorolt kritikát úgy utasítsa el, mintha az ellenzék vagy a sajtó Magyarország presztízsét ásná alá, magát a magyar nemzetet támadná. Az ilyen megnyilvánulások nem sok jót ígérnek a demokrácia jövőjére nézve. Az ilyen magatartás arra utal, hogy a kormánypárt vezérei hajlamosak összetéveszteni pártjukat és választóikat az országgal, a nemzettel.” (Tiszta lappal – A Fidesz a magyar politikában 1988–1991. Megjelent a Fidesz kiadásában, 1992, 316. o.)

Orbán e fölfogás támadójából és támadottjából vált hivatalos örökösévé. Hivatalos örökösként mondja el Antall József balatonfüredi emlékművének fölavatásán, hogy „külső és belső erők szakadatlan pergőtüzében” kellett kormányoznia nagy elődjének, ki „irányt mutatott a jövendőnek azzal, hogy nem ismer más ügyet, mint egy tizenötmilliós nemzet önzetlen képviseletét”. Annak idején természetesen a Fidesz nyelve pergett legtüzesebben: „A jelenlegi magyar kormányzat legnagyobb hibája pedig sajnos az a premodern doktriner ideologizmus, amely szándéka szerint az elmúlt korszak nemzetietlen politikáját volna hivatott korrigálni, azonban – elsősorban szimbolikus – túlkompenzálás következtében Magyarországot a békétlen bajkeverő szerepében tünteti fel mind a szomszédok, mind a Nyugat előtt. A Trianon-fóbia, vagy az olyan kijelentések, hogy miniszterelnökünk lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke akar lenni, vagy hogy a magyar kisebbségekhez való viszony szerint fogjuk alakítani kapcsolatainkat külföldi partnereinkkel, mind-mind olyan szimbolikus gesztus, amely semmilyen gyakorlati haszonnal nem jár, ellenben annál több kárt okoz. (…) A szimbolikus külpolitikát pragmatikus külpolitikának kell felváltania. Magyarország nem vizitek, díszvacsorák, lovas parádék és vállveregetések révén válik majd a nyugati világ részévé, hanem olyan politikán keresztül, amely hiteles összhangot biztosít a páneurópai külpolitikai törekvések és az európai értékeken nyugvó belpolitika között” (Rockenbauer Zoltán–Vágvölgyi B. András: A szimbolikus külpolitikai kritikájához, Népszabadság, 1991. április 13. In Tiszta lappal, 421. o.)

Akkoriban a Fidesz szorgalmazta az árkok betemetését, a nagykoalíciót, a Moncloa-paktumot, ők voltak az „elvált szülők gyermekei”, ők hajtogatták, hogy nincs két Magyarország, az ő retorikájuk volt köztársaságbarát.

Az akkori Fidesz tevékenységének és figyelmének középpontjában a parlament állt. Lelkesen parlamentarista párt volt, mégis a parlamentből és a pártokból való kiábrándulás fő nyertesévé vált, mert elhitték neki, hogy az álláspontját nem a parlamenti pozíciója határozza meg, hanem „a dolgot őt magát” tekinti. Hitele és sikere volt annak a fölfogásnak, hogy az ellenzékiség nem a kormánypártiság ellentettje, az ellenzéki álláspont nem a kormánypárti álláspont negatív tükörképe.

A két 1990-es kampányban a Fidesz következetesen távol tartotta magát az ígérgetési versenytől, következetesen visszautasította a szakszervezeti demagógiát, eltökélten kitartott a monetáris szigor mellett, s a kormánytöbbség ellenében is a nyugdíjemelés ellen szavazott, amikor szakértői szerint úgy volt helyes.

Ennyit a múltról.

---

A februári Beszélőben az ellenzékről „mint olyanról” a következőket írtam: „Az ellenzék nem lehet olyan rossz, hogy ne legyen jó valamire. S amire jó, arra más nem jó. Nincs olyan intézménye a társadalomnak, amelynek az ellenzéknél erősebb és közvetlenebb érdeke fűződne ahhoz, hogy felmelegítse a kormánypárti fejekről leolvasztható vajat, összekaparja a kormánypárti döntésekkel szemben felállítható ellenérveket, és sérelmezze a hatalom jogilag sérelmezhető intézkedéseit. Az ellenzék nem lehet annyira galád, annyira szalonképtelen, annyira kommunista vagy annyira fasiszta, hogy ezt a funkcióját elhanyagolja.” Kétségtelen, hogy ez a mai ellenzék is jó arra, amire minőségétől függetlenül minden ellenzék jó. De többre nem. Leginkább arra nem, hogy valamilyen koncepció alapján valamelyest koherens kritikai tevékenységet fejtsen ki. Ez az ellenzék kifejezetten óvakodik attól, hogy követhető koncepciója legyen. S ez nem hiányossága, hanem sajátossága. A markáns alternatíva kialakítását kizárja a választott harcmodor: bekerítő támadás ellentétes oldalakról, ellentétes alternatívák, állítások és követelések nevében. A köztársaság-ellenes retorika mellett ez a harcmodor tartja össze azt az egyetlen tábort, melynek egyetlen zászlaján Orbán lobog. Ha a harcmodort és a retorikát alárendelnék valamilyen koncepciónak, szétesne a tábor.

Azért is kell a tábor irányítását oly erősen centralizálni, mert másképp nem lehet koordinálni az egyidejű, de ellentétes irányú támadásokat úgy, hogy a támadók ne ütközzenek egymásba. Ha a Fidesz a tűz is meg a víz is, akkor csak úgy kerülheti el, hogy kioltsa önmagát, ha nem hangolja össze a saját álláspontjait, viszont összehangolja azok megjelenítését.

---

A Népszava május 27-ei számában egy tucat fölkért kolléga jellemzi egy-két mondattal a kormány tagjait. Némelyikük nem túl gusztusosan. Forró Tamás például csak úgy odaveti, hogy Medgyessy „amúgy a huszonegyedik század Deák Ference”… De most nem a nyalakodók kedvéért húzzuk elő a lapot, hanem Elek István kedvéért, aki úgy jellemzi Medgyessyt, hogy „száz nap alatt képes volt elkölteni a négyévi kosztpénzt, és még büszke is rá.” Van olyan száj, amelyből ez a mondat hitelesen hangozhat, de az nem az Elek Istváné.

Arról a száznapos pénzköltészeti programról van itt szó, amelyet a Fidesz támogatott, megszavazott, s ezt sem a fent idézett úriember, sem az ő Heti Válasz című lapja soha a szemére nem hányta. Annál inkább hányta a kormány szemére az említett orgánum, hogy becsapta a szavazókat, nem is szór nekik annyit, amennyit ígért, holott még annál is többet kellene: galád kormány nem ad azonnal tizenharmadik havi nyugdíjat, nem hajt végre az EU-ra való felkészülés jegyében ugrásszerű nyugdíjemelést, nem emeli a minimálbért, elszabotálja a „jóléti rendszerváltást”, nem ad azonnal ingyen tankönyvet anyagi helyzetétől függetlenül minden gyermeknek, a fölemelt béreket nem emeli még tovább, nem támogatja nagyságrenddel nagyobb összegekkel a mezőgazdaságot, a kis- és középvállalkozókat, nem fizeti ki a gázszámlánkat, nem rendez olimpiát, nem ajándékoz havonta hatvan-hetvenezer forintot azoknak a módos polgároknak, akiknek megvan a fedezetük a többszázezer forintos havi törlesztőrészlet vállalására, nem pénzeli tovább a lakáshitel-spekulánsokat, nem költ százmilliárddal többet a négyes metróra, amelyre a Fidesz-kormány egy fillért sem költött, s amelyet eredeti formájában is drágállott; nem mondd le a privatizációs bevételekről, nem mondd le adóbevételekről; és pláne nem tartja el a Heti Választ.

Az ellenzék ugyanakkor fenntartások nélkül támogatja Járai Zsigmondot, aki igen határozottan elítéli az eddigi költekezést is a közalkalmazottak béremelésével együtt, a továbbiakról már nem is beszélve. Az ellenzék még az aranytojást tojó tyúknak is megbocsátotta a politikai előéletét, csakhogy a levágásával vádolhassa a kormányt. Az ellenzék nem habozik átvenni és felerősíteni a túlköltekezés vádját, miközben a további költekezésre vonatkozó igényeit is maradéktalanul fenntartja; elhisz az IMF-nek minden rosszat, amit a magyar gazdaság állapotáról mondd, s előre elítéli a kormányt, ha levonná ebből a megfelelő tanulságokat.

De a „tábor” Orbánnak is kételkedés nélkül elhiszi, hogy a „válságmenedzserek” csak alibiből hivatkoznak pénzhiányra, nincs szükség takarékoskodásra, megszorításra, visszafogásra, a túlköltekezés mese, mindenre megvan a pénz, csak tegye vissza szépen a kormány (a székely, a Kohn, vö. Váncsa István: Kohn a fiatal székely. ÉS, május 23.) a kasszába… Ha a Fidesz lenne kormányon, lenne magasabb nyugdíj, olcsóbb iskola, alacsonyabb gázszámla, kolbászból kerítés.

Orbán Viktor kongresszusi beszédében és a Magyar Nemzetnek adott interjújában kijelenti, hogy a „liberalizmus mint szabadságharc már réges-régen okafogyottá vált”, aminek a lerombolására kitalálták, azt már lerombolta, s „nincs nevetségesebb, mint a börtön romjain ugráló ember, aki azt kiabálja, hogy eresszék ki.” (Magyar Nemzet, május 19. és május 24.). A kongresszus népe ezt lelkesen megtapsolja, aztán Szájer József előterjesztésére egy emberként ugrálni kezd, hogy engedjék ki őket a börtönből. A pártállami időszak jogsértő gyakorlatát visszahozó, a demokratikus szabadságjogok gyakorlását rendőri erőszakkal akadályozó kormány börtönéből, mert, ahogy Áder János mondja: „Magyarországon a demokrácia szó elé újra ki lehet tenni a ‘szocialista’ fosztóképzőt”. Itt a börtön, hol a börtön…

---

A „szövetség megszületésével” a Fidesz Antifidesszé való átalakulásának ténye explicitté vált. Véget ér az az átmeneti korszak, amelyben a Fidesz ugyan már minden lényeges tekintetben Antifidesz volt, de antisága nem volt nyilvánosan vállalt tény, s Kövér László időről időre meg is erősítette, hogy „vagyunk, akik vagyunk, s vagyunk, akik voltunk.” Ilyet többet aligha mond a szélesebb nyilvánosság előtt. A „szövetséggel” való azonosulást meg kell könnyíteni azok számára, akik a Fidesz flagráns ellenségei voltak, s akik csak akkor érezhetik igazolva a Fideszhez való csatlakozással együtt a múltjukat, ha nyilvánosan elítélhetik a Fideszét. Ehhez most megjött a minta és az engedély. A kongresszus után az ellenzéki sajtó kommentárjaiban a Magyar Nemzettől a Heti Válaszig hangsúlyt kapott a Fidesz múltjának bírálata, ami eddig egyáltalán nem volt jellemző. Bódis András a Heti Válaszban (május 23.) „ideológiai fazonigazításról” ír: „A hitelességhez persze elengedhetetlen, hogy a Fidesz minél kevésbé hasonlítson az egykor volt liberális kispártra. A kongresszus ezért – a szövetséget egyben tartó szellemi kötőanyag gyanánt – konzervatív, kereszténydemokrata fogalmakkal operáló alapítólevéllel ajándékozta meg magát. Orbán Viktor pedig – a Fidesz ideológiai kalandozásait is lezárandó – kijelentette: ami értéket a liberalizmus hozott a világnak, azt mára minden normálisan gondolkodó ember és társadalmi erő beépítette értékrendjébe, több rombolásra nincs szükség.”

A Fidesz, amikor még Fidesz volt, úgy tudta, hogy a liberalizmus az egyén és a közösség viszonyának, az állam szerepének, a társadalmi újratermelés folyamatának sajátos fölfogása, s ily módon a feladatköre nem tud kiürülni, hiszen a társadalom élete naponta elénk állítja azokat a kérdéseket, amelyekre liberális meg antiliberális szemlélettel is lehet válaszolni. Azt a hangsúlyozottan nem nemzeti (az én ízlésem szerint túlságosan individuális és kevéssé szociál-) liberális szemléletet, amellyel a Fidesz, amikor még Fidesz volt, a válaszait kereste, Urbán László foglalta össze a Fidesz föntebb már idézett 1992-es kiadványában: „Gondolkodásunk középpontjában az egyén, a szabad akaratú ember áll, nem pedig az embereknek valamely közössége, valamely társadalmi csoport, osztály, esetleg az ún. nemzet egésze. Az egyéni szabadság elve a gazdasági szférára vonatkozóan olyan értékekben képződik le, mint a fogyasztási szuverenitás és a vállalkozás szabadsága. (…) ez a megközelítés teszi lehetővé azt, hogy ne ideologikus vagy érzelmi alapon tárgyaljunk gazdasági kérdésekről. (…) Nem hiszünk a gazdasági gondjainkra megváltást hozó államban. Kétkedünk, a politika gazdasági teljesítményekre gyakorolt pozitív hatásával szemben. (…) Az állam ne gondoskodjon az állampolgárokról, mert azt úgysem tudja jól csinálni. Gondoskodását korlátozza azoknak szűk körére, akik nem képesek magukon segíteni.” (Tiszta lappal, 619–621. o.)

Azóta nemcsak az ideológia változott, hanem a státusa is. Főleg a praxishoz képest. „Ez egy toleráns generáció, amely nemcsak arra vonatkozó jogát ismeri el másoknak, hogy eltérő véleményüknek hangot adjanak, de nem is kiált olyan könnyen diktatúra-veszélyt, vagy etatista dirigizmust, mint az idősebbek. A teátrális ideológiai vádak önmagukban kevesek, a konkrétabb jelentésekre vagyunk kíváncsiak. Így tehát nem a kormány intézkedéseinek ideológiai címkézése, hanem a tényleges döntési helyzet és körülmények alaposabb megismerése és mérlegelése az, amit fontosnak tartunk.” (uo., 624. o.)

Egy toleráns generáció beleöregedett az intoleranciába, hozzászokott a könnyed kiáltozáshoz és a teátrális vádaskodáshoz, viszont egyre kevésbé kíváncsi „a konkrétabb jelentésekre és a tényleges döntési helyzetre”.

A praxis alárendelt helyzetbe került, a vezér kiemelt státuszát az fejezi ki, hogy nincs jelen a törvényhozás hétköznapjaiban, nem vesz részt az ellenzéki álláspontok konkrét kifejtésében és argumentálásában. Orbán Viktor kongresszusi beszédében semmilyen politikai program semmilyen elemét nem fejtette ki, szofizmákból, maximákból és bon mot-kból szerkesztett retorikai magánszámot adott elő, amelynek nem volt köze semmilyen kormányzati alternatívához. Mondhatnánk, nem volt kalács a mazsolában.

De nem is lehetett. A pártkongresszusnak az volt az üzenete, hogy nem pártkongresszus. Nem egy párt, hanem egy nép tartja, a Fidesz-MPSZ nem pártjellegű, hanem népjellegű, vezére nem pártpolitikus, hanem népvezér. Mindez egyenesen és szükségszerűen következik a köztársaság-ellenes retorikából: ha kívül van a népen, aki kívül van a párton, akkor a párt sem lehet párt a pártok között, rész a részek között, csak az egészséges egész lehet a beteg töredékek fölött. Ezért is kapott olyan nagy hangsúlyt a hozzászólásokban az, hogy nemcsak a jobboldalnak, de az „igazi” baloldalnak is a szövetségben van a helye.

Orbán beszéde azzal kezdődött, hogy lehetne magasabb rendű politikai rendszerünk is a többpártrendszernél, és kár, hogy nincs: „A rendszerváltoztatás után pártokat alapítottunk, s jóhiszeműen bár, de ezzel bezártuk magunkat a négyéves választási ciklusok kalitkájába, s a kormányzati hatalomért folyó verseny csapdájába is. A rendszerváltoztatás éveiben Csoóri Sándorék kísérlete, hogy a társadalomban mélyebbre ássunk le, egészen az erkölcsi-lelki tartományokig, s így magasabbra emelkedhessünk, nos, ez a kísérlet az értetlenség és a leköszönő hatalom nyomorúságos örökségének terhe alatt szétporladt.” Ezek a mondatok arra utalnak, hogy a harmadik utas MDF-esek, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Bíró Zoltán stb. rühellték a nyugati típusú többpártrendszert, tragikusnak tartották, hogy nálunk is kialakult, hogy pártok között kellett választani, s ezáltal a nemzet képviselői és a nemzet ellenségei egy státuszba kerültek, az utóbbiaknak módjukban állt megtéveszteni a választókat, és például, ahogy azt a kiemelten köszöntött Csoóri Sándor a Nappali Holdban kifejtette, a magyarságtól elidegenedett zsidóság is liberális parlamenti szószéket ácsolhatott magának…

No már most, ha a pártrendszer kényszerű forma, amiről leválik a társadalom, akkor ebbe a kényszerbe nyilván nem lehet örökre és hosszú távra belenyugodni. Előbb-utóbb mondani kell valamit arról, hogy miként lehet ebből a kényszerből kitörni. A köztársaság-ellenes retorika tovább fogja fejleszteni magát, és érdekes dolgokat fogunk még hallani a többpártrendszer kívánatos alternatívájáról, és azokról a lépésekről, amelyek afelé vezethetnek. A kongresszuson mindenesetre már úgy választották meg az elnököt és az alelnököket, hogy gyakorlatilag nem lehetett titkosan a jelöltek ellen szavazni (ld. szzs: Narancssárga és kék cédulák. Magyar Hírlap, május 20.). Egy lépésnek ez is jó.

---

Kérdés, ki, meddig fogja követni Orbán Viktort a többpártrendszerből kivezető úton. A kongresszus előtt két héttel Osváth György kiszivárogtatta a sajtónak a Nemzeti Kör elemzését a helyzetről. Ezek az elemzők úgy gondolják, hogy a Fidesz kormányzása idején is gondok adódtak abból, hogy a miniszterelnök személyisége túlságosan meghatározta az ország vezetését, túl sok mindenben döntött ő egy személyben, s emiatt a téves döntések korrekciója nehézségekbe ütközött. Most pedig: „Orbán Viktor … társ nélkül dominál a magyar jobbközép politikai égboltján, de épp e társtalansága nyugtalanító.” Az elemzés egyik szerzője, Jávor Béla odáig megy, hogy: „Most Orbánra van szükség, mert ellenzékben vagyunk, és a hatalmat vissza kell szerezni. Kormányon egy Antallhoz hasonló személyiségre volna szükség. Az istenadta nép nem szereti az izgalmakat, legfeljebb a táncdalfesztiválokon.” (Heti Válasz, május 9.)

Tizenkét évvel ezelőtt Antall József „dominált” társ nélkül „a jobbközép politikai égboltján”, és Orbán Viktor nyugtalankodott emiatt. De nem társ nélkül, hanem Kövér László társaságában: „…az MDF számára ma Antall a Messiás. Képességeivel olyannyira kiemelkedik az ún. keresztény-nemzeti koalíció politikusai közül, hogy az már szinte önmagában meggátolja potenciális riválisok felnövekedését. (…) Antall József nemcsak egy személyiség Magyarország demokratikus választások eredményeként hatalomra jutott miniszterelnökeinek – remélhetőleg – végtelen sorában, hanem maga a Pótolhatatlan, az Egyedül Lehetséges, akit tehát vakon követni kell. Minden – egyébként racionálisan mérlegelhető – döntés így válik bizalmi kérdéssé, »pártunkban és kormányunkban«, illetve ezek küldetésében való irracionális hit tárgyává.” (Orbán Viktor–Kövér László: A koalíció én vagyok. Magyar Hírlap, 1991. december 4. In Tiszta lappal, 455. o.)

---

Egy öntelt firkász még tavaly nyáron valami olyasmit írt, hogy senkinek sem kíván olyan tökös és kegyetlen ellenzéket, amilyenek ők lesznek. Ezen öntelt firkász (is) abban a hitben él, hogy ha sohasem „a dolgot magát” tekintik, hanem kizárólag a benne rejlő támadási potenciált, s eme potenciált a szinonima szótárakban fellelhető legdurvább kifejezések sűrítésével igyekeznek kihasználni, akkor optimális eredményt érnek el a kormány és többsége elkoptatásában. Az ellenkezőjét érték el. Ilyen sikertelen ellenzék még nem volt, amióta szabad az ország. A kormányon egy év alatt semmit sem koptatott, maga viszont elvesztett félmillió szavazót. Hiába foglalták le „a szövetség születése” című grandiózus misztériumjátékkal heteken át a média jelentős részét, egy fuvallatnyi blow-t sem keltettek vele. A kongresszus hetében készült közvélemény-kutatások egy pontocska pluszt sem mutattak ki se a Fidesz, sem Orbán javára.

---

A kormánynak se jó, hogy ilyen gyenge ellenzéke van, meg az országnak se. A minden irányból támadó ellenzék nem tudja elmozdítani a kormányt semerre, csak helyben tartani. Az erőviszonyok ismeretében a viccből vett példa vicces, de azért szemléletes: az a ragadozó, amelyet nem befolyásol a nyuszika viszonyulása a sapkaviseléshez, nem is fogja tudni befolyásolni a nyuszikát a sapkaviselés tekintetében. A kormánynak mindegy, hogy azért támadják, mert nem fogja vissza a közkiadásokat, vagy azért, mert visszafogja. Az országnak nem mindegy. Az országnak olyan ellenzékre volna szüksége, amilyen a Fidesz volt. Fidesz korában. Olyanra, amilyet a jobboldali identitású és a baloldali identitású demagógok egyaránt neoliberális monetaristának neveznek, mert nem kívánja, hogy az ország eladósodjék, ki legyen szolgáltatva hitelezőinek, és felélje a jövőjét azért, mert a kormány a nép közé lapátolja azt a pénzt is, ami nincs, és azoknak is lapátol, akik meglennének nélküle. (Ehhez itt illik hozzátenni, hogy a közalkalmazottak béremelése, bár a túlköltekezés jelentős tétele, nem ítélhető meg úgy, mint az újraelosztás keretében kiosztott jóléti adományok. A pedagógusok és az egészségügyi dolgozók munkáját évtizedeken át mélyen az értéke alatt vette meg az állam, „jár, de nem jut” alapon. Ezentúl kevésbé mélyen az értéke alatt veszi. Ez súlyos teher, de még mindig kevesebb annál, ami jár. Ha az állam monopolhelyzetével visszaélve arra kényszerít munkavállalókat, hogy bagóért adják el neki a munkaerejüket, az nem a közpénzekkel való gondos gazdálkodás, hanem kizsákmányolás.)

A potenciális ellenzék a kormány táborán belül van. De hol? Ki van a kormányon belül kormányon? Ki ellenzékben? A „monetaristák” vagy a demagógok? Ez itt a kérdés.

• Idusról idusra