Csurka István tragédiát írt Erdélyről[SZJ], nem allegorikusat, ami az erdélyi dramatikusok kényszerűsége (Sütő András: Álomkommandó), s a maga nemében Magyarországon is az első olyan színpadi művet, amely közvetlenül rámutat az erdélyi tragédiára.
Oskar Kokoschka századik születésnapját[SZJ] a New York-i Guggenheim Múzeum nagy kiállítással ünnepli.
Ötvenhatos fiatal barátainak Feri bácsi volt, az én nemzedékemnek, a nála több mint három évtizeddel fiatalabbaknak újra Feri lett. Mindenki a magáét: nem láttam őt a tán kissé dekonspiráló Kopasz fedőnévvel az illegális mozgalomban, a Márciusi Front[SZJ] szervezőjeként, földosztóként, a forradalom politikusaként, s a mindezekért rászabott börtönökben.
Eörsi István könyve – a Vezér Erzsébettel készített nagy Lukács-interjújának bevezetője, két verse és az Interjú című dráma – a Lukács-centenárium legjelentősebb hazai eseménye. Kis túlzással azt lehetne mondani: egyetlen esemény. (Néhány érdekes vagy jelentős szövegkiadásra került még sor 1985-ben.) Sétáljunk el Budapesten a Szent István-parkba, s nézzük meg köztéri vezérszobrászunk, Varga Imre ez alkalomra készített Lukács-szobrát, az mindent elmond.
Hosszú évekkel ezelőtt Jevgenyij Jevtusenkót, aki fiatal magyar értelmiségieket akart látni, tolmácsa (történetesen Könczöl Csaba) elhozta hozzám. „Zsenya” bohóckodott, bohócsipkájáról rögvest elmondotta, hogy melyik világszép filmvilágsztár ajándékozta neki, s kacéran azt is sejtetni engedte, hogy milyen alkalomból. Folyt az este, a költő – mint az igazi hódító, narcisztikus természetek – tetszeni akart: mindenkinek, bárkinek. Komoly pillanat csak egy volt.
Majd másfél évtizeddel ezelőtt az ELTE nemrég indított esztétikai doktoriskolájába kiváló fiatal tudósok jelentkeztek. Mind Pécsett végeztek, mindegyiküknek a tarsolyában egy-egy jellegzetes Kisbali-téma lapult, remekül előkészítve, a kutatás céljait, határait világosan kijelölve. Majd a sor végén egyszer csak beslattyogott a mester is, hogy doktorálna nálunk. Lacikám – mondtam –, ennek egy föltétele van: ha tanítasz bennünket.
A Mozgó Világ ez évi márciusi számában összeállítás olvasható egyes ’56-os szervezetek és forradalmárok kritikáiból a Felvonulási térre – amelyet, mint azt olvasóim már tudni fogják, esetleg ’56-osok terére keresztelnek – állítandó központi ’56-os emlékműről. Az egyöntetű elutasítást forradalmi gesztusokkal fűszerezik (illegitimnek tekintik a köztársaság mai kormányát, kilátásba helyezik a monumentum lerombolását, stb.). A forradalom eszméivel ellentétes jelentéseket tulajdonítanak az emlékműnek, és inkább a megtorlás, mint a fölkelés emlékezetét társítják hozzá.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét