Radnóti Sándor

Nyomtatóbarát változat

Ötvenhatos fiatal barátainak Feri bácsi volt, az én nemzedékemnek, a nála több mint három évtizeddel fiatalabbaknak újra Feri lett. Mindenki a magáét: nem láttam őt a tán kissé dekonspiráló Kopasz fedőnévvel az illegális mozgalomban, a Márciusi Front[SZJ] szervezőjeként, földosztóként, a forradalom politikusaként, s a mindezekért rászabott börtönökben. Arról az öregedő, majd öreg férfiról akarok beszélni, akivel huszonnégy éves koromban jó sorsom a Földreform-könyvéről[SZJ] írott ismertetésem alkalmából összehozott, s akihez az eltelt tizenhat évben meleg barátság fűzött.

Nem sokat változott ezekben az években: tar, középmagas, szíjas, kissé hajlott derekú ember. Választékosan, „angolosan” öltözködött, a jászárokszállási gyerekkor mintáira, s talán joghallgató korára csak a félrecsapott vadászkalap és a kis bajusz emlékeztetett. Kerek koponyára, kissé mongolos pofacsontokra feszülő bőr, élénk, apró szemek, melyek eltűnnek, ha nevet vagy mosolyog. Beszéde viszont nem volt élénk, hanem megfontolt, felületes megfigyelő színtelennek is vélhette. Érintkezési formáiban volt valami régimódi humanitás, tartózkodás és diszkréció, figyelmezés és figyelmesség, nők irányában galantéria. Az emberi kapcsolatok fokozatainak érzéke volt ez, szemben a futó találkozások ma dívó, semmire sem kötelező őszinteségmámoraival, örökbarátságaival. Ám minden merevség nélkül, s jó ok híján sohasem elzárkózva. E fokozatokban mindig mesterkéletlen volt, intimitás és szívhangok nélkül is személyre szóló. Emlékszem, mennyire boldoggá tette kislányomat, amikor a bonbont azzal adta át, hogy ezt ő a Nemzetközi Nőnap alkalmából hozta neki.

Az önmagáról alkotott kép szilárdsága és ugyanakkor – noha gőgös ember volt – nem elsőrendű fontossága alakíthatta ki ezt a modort. Kevésbé hiú, kevésbé nárcisztikus embert nemigen ismertem. Ám személye háttérbe szorításával sem tolakodott. Ha az utolsó években valaki betegségéről kérdezte, szabatosan válaszolt, nem hivalkodott a legyintéssel, a hősies hallgatással sem, s csak azután tért rá a világ vagy a másik dolgaira. Brecht egy kínai versének sorai sokszor jutottak eszembe róla, tán arca kínaias vonásaitól sem függetlenül: „Udvarias kérést megtagadni / Az öreg már kissé túl öreg”, s a folytatás, hogy „Méltó választ illik annak adni, / Aki kérdez.” (Csorba Győző fordítása.) Nem tudhatom persze, csak sejtem, hogy ez a nyugodt és méltó válasz korával is összefüggött, életkorával és a korszakkal, melyben ismertem. Mindenesetre nagy türelemmel és önmagát is elragadó kíváncsisággal válaszolt a néha nem is olyan udvarias kérdésekre, anélkül, hogy szavait bármikor is mentegetőzés vagy veterán öntetszelgés színezte volna. Nem igazolni akarta magát, mert nem lezárt történetről gondolkodott. Amiben nagyon is nem volt öreg, hogy nem utókorát élte.

Öregség, fiatalság. Ez az öreg ember talpig férfi volt. Ifjúkorának tüze nem lobbant ki. De mi ez a tűz? Nem eszme, amelyhez „hű maradt”. Az az ember, akit ismertem, nem volt kommunista marxista: úgy mesélte, hogy egyszer már, az ’50-es években a börtönben leszámolt magában gondolkodása és élete e tradíciójával, de akkor jött a „csapda”, a XX. kongresszus és vele a mozgalom reformjának, demokratizálásának ígérete. Tévedését hamar be kellett látnia. Egy gondolkodási hagyomány kereteinek, sémáinak leépítése, különösen, ha valaki nem robbanékony, konvertita természet, hanem oly higgadt megfontoló, mint amilyen Donáth volt, lassúbb, nehezebb. Ám látható, hogy ami élete utolsó évtizedeiben foglalkoztatta, nem illeszthető kommunista eszmekörbe. Azt a pluralista víziót, amelynek hangsúlyai a népuralom közvetlen demokratikus intézményein vannak, nem integrálhatja sem egy militáns, föld alatti centralizált szervezet, sem pedig a kommunista államnak, a demokratikus centralizmus diktatúrájának bármely változata. Ő ezeket kutatta. S a kutató elfogulatlanságára vall, hogy ezek egyik mintapéldáját saját múltjának egyik legjobb történelmi pillanatával szemben találta meg: a kommunista földreformot korrigáló spontán népi intézményekben.[SZJ] Mint ahogy 1956 igazán jelentős tradíciójának sem a nemzeti és reformkommunista hatalomátvételt tartotta („mi csak futottunk az események után” – mondotta), hanem az attól függetlenül szerveződő munkás-önkormányzati intézményeket, illetve azt a népmozgalmat, amely elsöpörte a kényszer-termelőszövetkezeteket.

Igaza volt-e, amikor a népképviseleti formákkal szemben ennyire előtérbe helyezte a spontán népuralmi formákat; a hatalomgyakorlás mindenki által ellenőrizhető, formalizált szabályozásával szemben a közvetlen hatalomgyakorlást, s a kettő kombinálásának elméleti lehetőségeit nem kereste? Ez természetesen vitatható, és gyakran vitattuk is. Donáth itt kijelölte legfőbb értékeit, s megmutatta történelmi kontextusukat. Az elsőről, a földreformról alapvető történelmi művet írt, melynek nagyszabású objektív leírásaiból az értékválasztás akkor is kiolvasható, ha a közvetlen demokráciáról szóló elméleti fejezet a cenzúra áldozata lett. A másodikról, a munkástanácsokról csak tervezett hasonlót, ezt a munkát már nem végezte el, gondolatai csak megannyi beszélgetésből és a Bibó-emlékkönyvbeli tanulmányából[SZJ] rekonstruálhatók. Az, hogy értékeit reális történelmi környezetükben mutatta meg, azt is jelenti, hogy nem akarta lefordítani napi feladattá. Márpedig Donáth elsősorban politikusnak tekintette magát, nem teoretikusnak, s nem is közgazdásznak vagy történésznek. Mindenek felett tehát a ma megvalósítható érdekelte. Ám itt a szavak gyengék, hiszen ugyanez a formulája annak az apolitikus értelmiségi közgondolkodásnak is, amely a hic et nunc-ot úgy érti, hogy tartsd a szád. Talán ezért is kellett ezeket a távoli értékeket kijelölni, megerősíteni. S talán ezért is készült el a ’60-as években a Földreform-könyv, s később azért nem a Munkástanács-könyv, mert a ’70-es és ’80-as évek több feladatot adhattak egy független politikusnak, mint a ’60-as évek.

Másfelől, amikor legsajátabb problémakörét, az exigenciákat – a napi szükségleteket és követelményeket – mérlegelte, nem tette zárójelbe értékeit. Mintája erre a magyar mezőgazdaság fejlődése volt, melynek sikereit a ’60-as években részben a spontán paraszti gazdasági osztályharcokra (háztáji, részesművelés stb.), kikényszerített megegyezésekre, alkukra; majd a téeszek politikai pozíciójának bizonyos fokú megerősödésére, önállósulására vezette vissza. Ezért foglalkoztatták elsősorban a gazdasági reform politikai feltételei, annak a mozgástérnek az intézményes garanciái, melyben a spontán követelések artikulálódnak s megegyezésekre vezethetnek. Politikai realitásérzéke persze fölötte szkeptikussá tette e megegyezések lehetősége, megszilárdítása és kiterjeszthetősége tekintetében.

A demokratikus ellenzékben azt a szabad fórumot remélte látni, amelyet már egy 1939-es Kelet Népe-cikkében[SZJ] a politikai kibontakozás egyik feltételéül szabott. Ő maga ennek az ellenzéknek a legnagyobb tiszteletben álló alakja lett, s noha személyében összekapcsolt bennünket néhány szép és méltó magyar történelmi hagyománnyal, a Márciusi Fronttal és az ’56-os forradalommal, mondani sem kell, nem a történelmi kövületet láttuk benne. Jelenléte ellenszere volt annak, ami minden kis létszámú, veszélyeztetett helyzetű ellenzéki csoportot fenyeget; a bezárkózásnak, a hisztériának, a desperádó-létnek.[SZJ] Szenvedéstörténete, amit ő persze soha fel nem panaszolt, sokunkat megóvott attól a vad ábrándtól, hogy sérelmeink az égre kiáltanak. Nyugalma izgatottságunk fékezője volt, szenvedélye mindannyiunkat megszégyenítő mérték. Annak a két vállalkozásnak, mely az ellenzéket összehozta egy-egy jelentős alkalomra más független csoportokkal és integer értelmiségiekkel, ő állt a középpontjában. A Bibó-kötetre és a monori-erdei találkozásra gondolok. Az ő integer volta ugyanis vitán felül állt; egymástól távoli, egymással ellenséges vagy egymásra gyanakvó emberek között is konszenzust teremtett.

Donáth mindenekelőtt politikusnak tartotta magát, s többszörösen bukott politikus volt. Ady kurucos magyarságával színezett büszkeségéhez, sztoicizmusához illett, hogy elmondja egy másik bukott politikussal, az uticai Catóval: victrix causa diis placuit sed victa Catoni (Az istenek a győztes ügyet pártolták, Cato a legyőzöttet). Ám az a legyőzhetetlen bizalom a népek és tömegek megronthatatlanságában és romolhatatlanságában, melyet csak csodálni tudtam, követni nem, még ezt a kijelentést sem engedte meg. Önnön nemcsak politikai, hanem személyes sorsától is függetlenül csak vesztett csatát ismert, vesztett ügyet nem. Minden barátom közül ő volt az egyetlen – a legöregebb –, akitől tökéletesen távol állt a rezignáció. De hát – újra kérdezem –, mi volt ez az ügy, amelyről már mondottam, hogy nem eszme? Vannak szavak, melyek kiüresítenek, meggyaláznak, s melyek mégis visszanyerik régi fényüket, ha egy fejfa fölött, egy méltó ember fejfája fölött meditálva mondatnak ki. Ez a szó ezúttal: a nép ügye. Ez vezette Donáthot ifjúkorában a kommunista mozgalomhoz, és ez vezette ki onnan. Amihez hű maradt, az a magatartás. A pátosztalan pátosz, mely indulatát és nyugalmát egyként kormányozta, annak érzete, hogy előttünk egy nemzetnek sorsa áll.

Azt kivívni a mély süllyedésből nem sikerült. Megtérése a porhoz mégsem volt egy élet végső bukása. Hanyatlása és halandó volta nem ingatta meg csöndes méltóságát. Figyelmessége, udvarias érdeklődése utolsó évének szenvedéseiben nyerte el megrendítő dimenzióit. Harcolt az életéért, amíg, ha súlyos áron, de megőrizhette önállóságát, munkaképességét, s nem harcolt többé, mikor már méltatlanoknak ítélte életfeltételeit.

Öreg barátom, az üres ég alatt nem szólíthatlak meg többé. Nem kívánhatom, hogy nyugodj békével, hiszen sehol vagy. Csak magunknak kívánhatom, hogy megőrizzünk jó emlékezetünkben, és méltók legyünk emlékedhez.

• 1956