Skip to main content

Krétahiány vagy trendváltozás? – A pedagógus rebellió dilemmái

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Lehet, hogy a pedagógus-tiltakozások vezetői nem akarják megdönteni a poszt jogállami autoriter rezsimet, de ha sután megfogalmazott követeléseiknek csak a legfontosabb pontjai megvalósulnának, az Orbán rezsim – nem egyszerűen csak a „köznevelési” kurzus, hanem maga a rezsim – gerincét törné. Nem az a kérdés, hogy felmorzsolja-e a kormány a tiltakozó mozgalmat – egy idő után nyilván felmorzsolja majd – hanem, hogy a mozgalom vezetői visszahőkölnek-e attól, hogy levonják saját követeléseik logikai, illetve közpolitikai következtetéseit. És az, hogy ez a mozgalom vajon nyitánya-e egy társadalmi trendváltozásnak.

A pedagógusok követeléseinek nyomatékosítása március 15-én radikálisabbra és egyértelműbbre sikerült, mint amennyire radikálisak, lényegiek és egyértelműek maguk a követelések. A mostani tiltakozó hullám alap dokumentumai persze először mentek túl a klasszikus szakszervezeti követeléseken és a „nincs kréta” típusú sérelmeken. Tartalmilag és politikailag azonban a mozgalom kicsúszhat a kezdeményezők kezéből, ha a tiltakozók „folytatják a gondolatmenetet”. Ebben az esetben a közpolitikai jellegű követeléseket lehetetlen elválasztani a „nagypolitikától”, mivel a „köznevelési” szisztéma bukását az Orbán rezsim nem élné túl.

Kétféle tartalmi dilemmával kell megküzdeniük a mozgalom vezetőinek.

Az első dilemmát nevezhetjük koherencia dilemmának. Minden elvont demokrácia-követelés üresen kong, ha nem lehet szakpolitikai szinten értelmezni. De vajon érvényes-e ez a tétel fordítva is, tehát szakpolitikai rebellió révén el lehet jutni az egész autoriter rezsim lényegéhez? És mit tesznek a mozgalom vezetői, ha a követelések túlfutnak azon a szinten, amit maguk helyesnek tartanak képviselni. A „köznevelési kurzus” egészének szétverését lehetetlen elválasztani az inkluzív, befogadó társadalompolitika problémájától és nem biztos, hogy a tiltakozó hullámot elindító elitgimnáziumi igazgatók ezt is hajlandóak és képesek lesznek felvállalni.

A Civil Közoktatási Platform sokat szidott, esetlen, rosszul szerkesztett 12 pontjában van legalább három passzus, amely, ha esetleg megvalósulna, a jelenlegi oktatási kurzus egészének végét jelentené.

A követelés-lista második pontja a „köznevelési” rezsim lényegét érinti: a huszonkét év után visszaállított kormányzati keretszám gazdálkodást, a középiskolák, és főként a gimnáziumok elleni irtó hadjáratot, a szakközépiskolai érettségi devalválását, a szakképzés lebutítását, az iskolatípusok átjárhatóságának megszűntetését. A „köznevelési” szisztéma egy olyan társadalmat szervez, amelyben a törésvonalak kasztszerűvé merevednek. A Civil Közoktatási Platform dokumentuma meglehetősen pontosan fogalmaz, amikor kijelenti, hogy „nem válhat a szakiskolások után most a szakközépiskolások számára is lehetetlenné, hogy 14 éves korban hozott pályaválasztási döntésüket megváltoztassák, és iskolatípust, szakmát, továbbtanulási irányt váltsanak. (…) A középiskolai érettségi egységes rendszerének tervezett lebontása akadályozná a diákok szakmai, továbbtanulási karrierútjának tervezését, rugalmas módosítását, és szűkíti a felsőoktatásba való belépés lehetőségét. Ne tegyék kötelezővé a szakközépiskolákban tanulóknak, hogy szakmai tárgyból emelt szintű érettségit tegyenek! Kategorikus az a követelés is, hogy „nem csökkenthetők a szakközépiskolákban a közismereti óraszámok, állítsák le az ezt szolgáló új kerettantervek kidolgozását.” Ellentétben a szakszervezeti követelésekkel, a dokumentum ugyan nem fogalmazza meg nyíltan a 18 éves korig tartó tankötelezettségi korhatár visszaállítását, ám az a mondat, hogy „az érettségi vagy a szakmai végzettség megszerzéséig mindenki számára biztosítani kell a közoktatásban való részvétel lehetőségét” mégiscsak erre utal.

Röviden és egyértelműen fogalmaz a dokumentum a tankönyvpiac helyreállításáról, ami a tanszabadság helyreállításának alapfeltétele.

A közoktatás szétverésének talán legfontosabb elemét, a középfokú kormányzati keretszám-gazdálkodást a dokumentum konkrétan nem nevezi meg, de a részkövetelések mégiscsak erre utalnak. (A szocialista korszakhoz hasonlóan ma a kormány ismét közvetlenül szabhatja meg, hogy az adott évben általános iskolát végzettek közül pontosan hányan, milyen középfokú intézményekben folytathatják tanulmányaikat.)

A dokumentum általánosságban az ágazatra fordítandó források növelését követeli, méghozzá teljes joggal: a közoktatás és a felsőoktatás az ország lehetőségeihez képest is súlyosan alulfinanszírozott. A forráskivonás a közoktatásból már a Gyurcsány kormány idején megkezdődött: a normatívák 2006-2010 között folyó árakon is 20 százalékkal csökkentek, amit a fenntartó önkormányzatok csak bizonyos határig voltak képesek ellensúlyozni. Az ágazat pénzügyi helyzete azonban a jogállam bukását követően tovább romlott. Ugyanakkor a szöveg feltűnően kerüli az önkormányzati vagy központi fenntartás, a fenntartói érdekeltség, illetve a normatív, vagy inputfinanszírozás problémáját.

Ezek nélkül azonban tartalmatlanok a követeléslistának a szegregáció visszaszorítására irányuló részei. Az egyetlen kézzelfogható követelés a „Lex Nyíregyháza-Huszár telep” visszavonása. Ennek a jogszabályhelynek a révén legálisan „ki lehet szervezni” szegregált iskolákat úgy, hogy egyházi fenntartásba adják, vagy nemzetiségi iskolává nyilvánítják azokat. Nyíregyháza legnagyobb cigánytelepének szegregált iskoláját a jogvédők tiltakozásai nyomán 2007-ben zárta be az akkori városvezetés, majd a jogállam bukása után a görög katolikus egyház fenntartásában ismét megnyitották. A bíróság első fokon még a jogvédőknek adott igazat, a másodfokú ítélet azonban már a Balog Zoltán álláspontját igazolta. A miniszter kevés dologért küzdött olyan elszántan, mint az egyházi keretek között megvalósítandó szegregáció legalizálásáért, és a jogerős ítéletet követően jogszabály-módosítást nyújtott be, hogy törvényesítse a precedensnek számító ítélet által jóváhagyott gyakorlatot.

De a közoktatási szegregációnak töredékét magyarázza csak a „Lex Nyíregyháza-Huszártelep” által törvényesíthetőt kiszervezett szegregáció. Az egyházi iskolák zöme is olyan szelektív elit iskola, amely nemhogy roma diákokról nem akar hallani, de a legcsekélyebb problémával küzdő kisdiákok felvételét is elutasítja. A szegregáció jelensége aligha adresszálható önmagában, mert döntően csak tünete és következménye a magyarországi közoktatási rendszer szélsőséges szelektivitásának. A szelektivitás alapvető oka pedig a szabad iskolaválasztás, a magas státuszú önkormányzati/állami iskolák lényegében ma is teljesen korlátlan tanulóválogatási lehetősége, és a diverzifikált iskolaszerkezet, tehát a szelekciós pontokat tíz-tizenkét éves korra leszállító nyolc és hatosztályos gimnáziumok léte. Az egyházi iskolák dömpingszerű alapítása jelentősen súlyosbítja ugyan a helyzetet, de a közoktatási szegregációt alapvetően nem ezek az iskolák okozzák. Mindaddig, amíg létezett fenntartói érdekeltség, normatív finanszírozás, 18 éves korig tartó tankötelezettség; mindaddig, amíg a munkaadói érdekcsoportokat és a „munkaerő-gazdálkodási” szempontokat sikerült távol tartani a közoktatástól, addig a szisztéma egyszerre volt rendkívül szelektív ugyanakkor inkluzív és esélyteremtő. A „köznevelési” kurzus viszont évtizedek óta nem látott, drasztikus kirekesztő oktatási rendszert honosított meg.

A követelések kapcsán ismét hangsúlyozzuk, hogy azok nem keveset fogalmaznak meg, hanem éppenséggel túlságosan is sokat ahhoz képest, hogy miféle politikai közpolitikai és „nagypolitikai” következtetéseket lehet azokból levonni, ha a tiltakozó mozgalom vezetői és résztvevői tényleg komolyan veszik protest-listát.

A „demokratikus pártok” (mindenekelőtt a DK) emblematikus politikusai – akiknek egyetlen árva komolyan vehető és meghallható szavuk nem volt az elmúlt években a közoktatás drámájáról; szakértelmük és programjuk pedig még kevésbé – a tüntetés előtt nem győztek fanyalogni, fintorogni, és lekezelően, undorodva szóltak a tiltakozókról. Ugyanazzal a lélegzetvétellel viszont azt kérték számon a pedagógusokon, hogy miért nem döntik meg a rendszert a délutáni tüntetés során, ahelyett, hogy minuciózus közpolitikai kérdésekkel vacakolnának. De a tüntetés szónokai sem tudták, hogy mit kezdjenek azzal a hatalmas elégedetlenséggel és potenciális támogató erővel, ami a parlament előtt összegyűlt sok tízezer ember testesített meg. Aligha mondhatták nekik, hogy a jobb kréta-ellátásért citálták őket oda, ám ahhoz sem volt elég bátorságuk, hogy „befejezzék” a követeléslista gondolatmenetét. Maradt hát a hazardírozás, a jelképes engedetlenségi sztrájk meghirdetése.

A másik dilemma a hitelességről szól. A Teleki Gimnázium igazgató székébe fideszes ejtőernyősként érkező, és az általa iskolájába invitált Dúró Dórával doromboló Pukli István személye a hiteles követeléseket és hiteles tiltakozókat is hiteltelenítheti. Pukli Papcsák Ferenc zuglói regnálása idején ejtőernyőzött a Teleki Blanka gimnázium igazgatói székébe, miután a közgyűlés semmibe vette a tantestület és a szülők véleményét, akik az addigi igazgató, Rudas Péter pályázatát támogatták. De Pukli sem nyerhetett első körben, mert csak a pályázat másodszori kiírásának idejére sikerült megszerezni a minimálisan szükséges szakképesítést. A menesztett Rudas Péter mellett a diákok is kiálltak, és tiltakozásukra az igazgató arrogánsan reagált – csakúgy, mint, ahogyan a kormányzat reagál most a részben általa vezetett pedagógus-tiltakozásokra.

Később az új igazgató egy iskolai ünnepségre meghívta a jobbikos Dúró Dórát, az Országgyűlés kulturális bizottságának elnökét, és ezt a lépését később sem bánta meg. „Dúró Dóra bájos volt, áldott állapotban volt, okos és szép dolgokat mondott maximálisan pártpolitikától mentesen, mint ahogy egy ilyen rangos tisztségviselőhöz illik. Ebben előzetesen meg is állapodtunk. Nem is mentem volna másképp bele. Teljesen korrekt volt.” mesélte februárban a Magyar Nemzetnek adott interjúban.

Közszereplő esetén a hitelesség feltétele a korábbi nézetekkel és magatartásokkal kapcsolatos reflexió. Pukli azonban ma sem lát kivetnivalót abban, ahogyan pozícióját elnyerte, ma is büszke autoriter vezetői módszerére, és ma is úgy véli, hogy a neonáci Jobbik éppen olyan párt, mint a többi, és ha a Ház szakbizottságának elnöke történetesen jobbikos, akkor semmi probléma azzal, ha a bizottság szélsőjobboldali, rasszista elnök asszonyával flörtöl egy évnyitón – ráadásul iskolájának érzékeny, fogékony életkorú kamasz növendékei előtt. De az igazgató meghívására járt már a Teleki gimnáziumban a Kárpátia együttes frontembere is.

Csakhogy Pukli István – függetlenül attól, hogy mennyire erősek szélsőjobboldali vonzalmai – olyan tiltakozó mozgalom arcává vált, amelynek legenyhébb programja is inkluzív – a szegények és nem utolsósorban a roma gyerekek totális kiszorítását kívánja akadályozni – és amely gyökeresen ellentmond a Jobbik zavaros „társadalompolitikai” lózungjainak és gyilkos szándékainak.

Végül a legfontosabb kérdés: vajon lesz-e a társadalmi közgondolkodásban trendváltás. A magyar társadalom többsége 2006 után mondta fel azt a társadalompolitikai konszenzust, amely a transzferjövedelmek és szolgáltatások – így a közoktatási javak – rendkívül igazságtalan elosztása mellett nagyon komoly túlélési és integrációs esélyeket kínált a legszegényebb rétegeknek is. A szisztéma lényege az volt, hogy a nyugdíjrendszer, a jövedelemszerű családtámogatási rendszerek, a közoktatási és felsőoktatási expanzió révén inaktív státuszok százezreit teremtette meg a munkapiacról kizuhanók számára, és olyan rétegek előtt is kinyitotta a középiskolák és az egyetemek kapuit, akik korábban nem is álmodhattak továbbtanulásról. A köztársaság végnapjaiban a többség ezt a konszenzust mondta fel és választotta a problématávolító, etnicizáló elbeszélést, valamint a kirekesztő társadalompolitikát. Bármiféle demokratikus fordulat előfeltétele, hogy ez a trend megforduljon, hogy a középrétegek és az alsó középrétegek belássák: a kirekesztő társadalompolitika következményi számukra is katasztrofálisak. A „köznevelési” kurzus nemcsak a szegényeket vágja el a továbbtanulástól. A gimnáziumok elleni hadjárat, a gimnáziumi férőhelyek brutális csökkentése, a szakközépiskolai érettségi devalválása, illetve a szakközépiskolákban érettségizettek továbbtanulásának korlátozása korántsem csak a szegények, vagy a roma fiatalok esélyeit zúzza szét.

A jogállam bukása óta ez az első olyan nagyméretű tiltakozó mozgalom, amely nem az internetadó, vagy a vasárnapi boltbezárás (fontos, de mégiscsak partikuláris, vagy szimbolikus) ügyében szólítja utcára a tömegeket, hanem az egyik, ha nem éppen a legfontosabb – és a rezsim lényegét érintő – társadalompolitikai rendszer szétverését kéri számon. Ez az első olyan mozgalom, amely tartalmazza az inkluzív, befogadó társadalmi fordulat lehetőségét. A tiltakozások vezetőinek felelőssége, hogy ne hagyják elveszni ezt az esélyt.

(A kép forrása: nol.hu)

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon