„Liberális orvosklubok kellenének!”

Beszélgetés dr. Sal Istvánnal, a Magyar Orvosi Kamara titkárával

– A privatizáció és a vállalkozás tulajdonképpen elválaszthatatlanok egymástól. Az ankéton megjelentek nagy száma mutatja, hogy a téma nagyon érdekli az egészségügyben dolgozókat. Aki erre a fórumra elment, meg szerette volna ismerni a kormányzat koncepcióját és a liberális alternatívát. Sajnos azonban egyik sem derült ki… Ezzel kapcsolatban a Magyar Orvosi Kamarának saját, kidolgozott koncepciója nincs; nem is feladata, hogy ilyennel rendelkezzék. A kamara dolga az, hogy az orvosszakma érdekeit figyelembe véve állást foglaljon a létező koncepciókkal kapcsolatban…

– És ahogyan ön látja ezt a dolgot?

– Az én véleményem az, hogy az egészségügyben mindenképpen el kellene mozdulnunk a privatizáció és a vállalkozások irányában. Két szélső helyzet képzelhető itt el. Az egyik a költségvetési finanszírozásra épülő, állami egészségügyi szolgálat, amely mellett az egészségügyi ellátás mindenkinek, állampolgári jogon jár. A másik véglet a magántulajdonon alapuló, privát intézmények által nyújtott egészségügyi szolgáltatás, amelyet különböző biztosító intézetek finanszíroznak. De vajon ez utóbbi volna a célunk? S ha igen, mikor, milyen távon, milyen fokozatokban kívánnánk ezt elérni? Ami a koncepcióból eddig napvilágot látott, és a fórumon is elhangzott a helyettes államtitkár úr szájából, a kormányzat vegyes tulajdonú rendszerben gondolkodik, és főként bizonyos kiegészítő szolgáltatások terén adnának szerepet a privát intézeteknek.

Az egészségügy új alapokra helyezéséhez mindenképpen meg kellene teremteni a sokat emlegetett szektorsemlegességet és a vállalkozásbarát környezetet. Jelenleg nem állnak például rendelkezésre kedvezményes hitelek. Az előzetes tárgyalásokon többször felvetettük, hogy meg kellene alakítani egy orvos-gyógyszerész bankot, de ez az elképzelés szintjénél nem jutott tovább. Problémát jelent azután az is, hogy mind a mai napig nem sikerült egyértelműen meghatározni a szolgáltatások árát. Abban mindenki egyetért, hogy az egészségügyben csak korlátozott piaci viszonyok képzelhetők el, de még ennek is az a feltétele, hogy a szolgáltatásoknak reális ára legyen.

– Mennyire folyik bele a kamara a tarifarendszer kidolgozásába?

– Az elmúlt év nyarán megalakítottuk a díjtétel-egyeztető bizottságokat. Képviselőik folyamatosan részt vesznek a társadalombiztosítással folytatott tárgyalásokon. Csakhogy a gazdaság jelenlegi helyzetében az egészségügyre olyan kevés pénz jut, hogy valódi árakról beszélni és valódi teljesítményfinanszírozást bevezetni nem lehet. Erre nincs meg az anyagi fedezet. A már beindult privát vállalkozások nagyon különböző árakkal dolgoznak, és nincs is irántuk igazán fizetőképes kereslet. A társadalombiztosítás sincs abban a helyzetben, hogy ezeket meg tudja fizetni, így született átmeneti megoldásként az alapellátás – a háziorvosi hálózat – finanszírozási rendszere, a fejkvótarendszer, ami körül nagy viták folynak a kamara és az egészségügyi kormányzat között. Kamarai oldalról abban látjuk a veszélyt, hogy bár az alapellátásban – úgymond – 50–80 százalékos fizetésemelés is elképzelhető, erre csak ebben az évben van meg a fedezet. Nagyon nagy kérdés, mi lesz a helyzet jövőre, s hogy a többi területen is tudnak-e majd hasonló növekedést biztosítani. Olyan bérfeszültség léphet fel, amely teljesen szétzilálhatja az egészségügy működő struktúráját! Ez azonban már túlmutat a privatizáció problémakörén...

– Sok szó esett a fórumon a jogi szabályozásról. Egyesek az új törvények (egészségügyi törvény, profit–nonprofit-törvény, kamarai törvény) késlekedését kifogásolták, mások a túlszabályozásra panaszkodtak.

– Ezen a területen a kamara véleménye szerint sem jó irányba mennek a dolgok, és félő, hogy az előző egészségügyi bürokrácia helyébe ki fogunk építeni egy újabb bürokráciát, amibe nem tudnak beilleszkedni a vállalkozások. Nemcsak arra gondolok, hogy egy-egy vállalkozás beindításához milyen sok engedélyt kell beszerezni, hanem például a háziorvosi rendszer zártságát is kifogásolom. A rendelet értelmében elvileg bekapcsolódhat ugyan ebbe egy privát vállalkozó is, de a társadalombiztosítás kikötése alapján csak olyan orvos, aki teljes munkaidőben folytat magánrendelést. A magánszféra egy része tehát ki van rekesztve. Ráadásul a rendelet olyan szakmai követelményrendszert tartalmaz, ami a jelenlegi helyzetet konzerválja, és nagyon megnehezíti a kórházi ágyak várható csökkenése kapcsán a kórházakból távozni kényszerülő orvosok belépését. Ahhoz, hogy valaki háziorvos lehessen, két év háziorvosi gyakorlattal kell rendelkeznie – ez aztán a 22-es csapdája! Végül még két terület, ahol a túlszabályozás tetten érhető. Nem tisztázott ugyanis, ki írhat fel a jövőben olyan gyógyszert, amire a biztosítás ártámogatást fizet. A szektorsemlegesség azt jelenti, hogy a biztosítottnak a járulékfizetés alapján ez a támogatás attól függetlenül jár, hogy ki írja a receptet. Pillanatnyilag mégis fennáll a veszélye egy olyan szabályozásnak, hogy csak a háziorvos lesz abban a helyzetben, hogy gyógyszert írhasson fel a betegnek, még ha adott esetben nem is ő a kezelőorvos. Ez ellen a képtelen helyzet ellen a kamara mindig tiltakozott, ugyanúgy, ahogy számtalan konfliktuslehetőséget látunk a betegállományba-vételi jog szabályozásában is. Egyes területek (ideggondozó, tüdőgondozó, bőr- és nemibeteg-gondozó) kivételével a tervezet ezt a jogot is a háziorvosok hatáskörébe kívánja utalni. Hogyan oszlik meg ezekben az esetekben a felelősség a kezelőorvos és a háziorvos között? És vajon mi a teendő véleménykülönbség esetén? A betegek járkáltatása, az orvosok adminisztráltatása, adott esetben a kenőpénzek további csordogáltatása – erre számíthatunk.

– Végeredményben tekinthető-e a háziorvosi rendszerre való áttérés a körzeti orvosi rendszer privatizációja felé tett lépésnek?

– Az alapellátásért az önkormányzatok a felelősek, és nem hiszem, hogy a közeljövőben ez az alapellátási struktúra elmozdulna a vállalkozások irányában. Itt azonban megint előbukkan a jelenlegi jogi szabályozás egy hiányossága: jóllehet az önkormányzatok az alapellátásért felelős tulajdonosok, azon kívül, hogy ellátási jogosítvánnyal rendelkeznek, egyéb jogosítványuk nincsen. Tehát a szakmai irányítás lényegében a tisztiorvosi hálózat, a biztosító és a kamara kezében van, ami konfliktusforrás. Ezért tervezik itt a fővárosban tanácsadó testületek létrehozását, amelyeken keresztül az önkormányzatok a tulajdonosi jogosítványaikat gyakorolhatnák. De ezek még, úgy tudom, nem realizálódtak, és igen sok ellenállásba is ütköznek.

– A magánvállalkozások és a biztosító viszonyában nem a tarifarendszer kidolgozatlansága az egyetlen megoldatlan kérdés. Úgy tudom, annak meghatározása is problémát jelent, mi minősül az egészségügyben „hiánypótló” tevékenységnek; melyik vállalkozót „engedi be” a biztosító a rendszerbe…

– A fórumon valóban sok szó esett a biztosításról. Ami azonban sajnos nem hangzott el, és ami a reform eredeti szelleméhez képest visszalépést jelent, az a társadalombiztosítás lényegében változatlanul megmaradt monopolszerepe. A biztosító egy kézben tartja – még ha két alapra (egészségbiztosítás és nyugdíjbiztosítás) oszolva is – az egész kérdést, és ilyenformán a nagy állami elosztó rendszerek egyikeként működik. Egy ilyen monopolhelyzet mellett valódi verseny nem alakulhat ki. Ami konkrétan a „beengedést” illeti: Szolnoki Andrea a fórumon már a kifejezést is elutasította. Én is úgy gondolom, olyan feltételeket kell teremteni, hogy a vállalkozások minden további nélkül beléphessenek. Ezzel kapcsolatban nagyon hiányoznak a koncepcionális elképzelések. Jelenleg többnyire miniszteri rendeletekkel történik a szabályozás, és még a parlamenti bizottság szintjén sincs mód az előzetes megvitatásra. Kormányzati koncepció híján pedig jó lenne, ha kirajzolódna egy alternatív elképzelés. Jó lenne, ha lennének olyan fórumok, szellemi műhelyek, ahol az ilyen elképzelések megfogalmazódhatnának. Vannak ugyan különböző orvosklubok, de majdnem mindegyikben ugyanazokkal a szereplőkkel lehet találkozni. Szükség volna olyan liberális orvosklubokra, ahol a szakma szempontjait figyelembe véve egy liberális alternatíva megfogalmazódna. Ezeket nem kellene pártokhoz kötni, hiszen úgyis az a baj, hogy a politika túlzottan áthatja az egészségügyet. Itt szakmai szempontokat kellene egybevetni és az alternatívákat ütköztetni. A kezdet kezdetén az egészségügyi reform kidolgozása hatpárti konszenzus alapján indult meg, de ezek az elképzelések különváltak.

– Ha röviden össze kellene foglalnia, hol tartunk most az egészségügyi reform megvalósításában, mit mondana?

– Mostanában hallottam egy szellemes hasonlatot; talán azzal jellemezhető legjobban a jelenlegi, felemás helyzet: Ez az egész arra emlékeztet, mint amikor egy országban a „balra hajts”-közlekedésről át akarnak térni a „jobbra hajts”-ra, de ezt fokozatosan teszik meg, és először csak a teherautókra vonatkozik…