Rádai Eszter

Nyomtatóbarát változat

Ráday Eszter: Nemrégen olvastam egy kis publicisztikádat a Magyar Narancsban. Úgy fejeződött be, hogy gyerekkorodban gyakran volt egy rettenetes álmod: becsöngetsz abba a lakásba, ahonnan nemrégen kitelepítettek, egy oda betelepült párttitkár kislánya nyit ajtót, és azt mondja, hogy már nem ti laktok itt Aztán úgy folytatod, hogy mostanában van egy még sokkal rémesebb álmod, hogy tudniillik becsöngetsz mint kislány ugyanabba a lakásba, és azt mondod ennek az oda betelepült gyereknek: már nem ti laktok itt, most már mi fogunk itt lakni. És ezt a történetet annak kapcsán mondtad el, hogy az egyházi ingatlanok visszaadásáról folyt akkor éppen a parlamentben a vita.

Ludassy Mária: Egy lelkesültebb szöveget szeretnék idézni, ami eszembe juttatta ezt az egész gondolatsort. Iványi Gábor mondta a parlamenti vita folyamán, hogy nem szabad olyan magasra emelnünk a keresztet, hogy akár egy fecskefészket is leverjünk vele. Ekkor jöttem rá, hogy ezt a vitát én nem tudom másképp nézni, mint a bent fészkelő fecskék szemszögéből. Ugyanolyan szörnyűségnek érzem, hogyha most kiraknak embereket, akár annak az ávósnak a családját, aki a mi lakásunkban lakik. Ezért mondtam, hogy talió-elvvel nem lehet történelmi igazságszolgáltatást végezni. Kiváltképp, ha már nem is azoknak a szemét szúrnók ki, akik annak idején a mi szemünket szurdalták.

R. E.: Osztályidegenként élted a kisgyerekkorodat.

L. M.: Hát nagyon kicsi osztályidegen voltam, mert hogy apám órás volt, csak Kazincbarcika és Recsk múltjával szabadult ’53-ban, és ezután raktak ki minket a lakásunkból.

R. E: Miért került egy órásmester Recskre, és mi volt Kazincbarcika? Mert ez most igen rejtélyesen hangzik.

L. M.: Kazincbarcika is börtön volt. Az órásmester ’44–45-ben elkövette azt a bűnt, hogy kommunista volt, és mindenfajta sötét kapcsolatai voltak, ha jól tudom, Pálffyval is. Én nagyon kislány voltam, csak azt tudom, hogy ’49-ben elvitték, és sokáig nem tudtunk róla semmit. Azért jegyeztem meg Kazincbarcikát, mert ott láttam először börtönt, mint látogató. Aztán Tökölt is láttam '58 után, tehát apám jóvoltából igen mozgalmas gyermekkorom volt.

R. E: ’58 után?

L. M.: ’56 után, pontosan.

R. E: ’56 után? Ez azt jelenti, hogy valamiben részt vett akkor?

L. M.: Nem vett részt, merthogy anyám lefogta, amikor vissza akart menni abba a lakásba.

R. E: Abba a bizonyosba, ahonnan kitettek benneteket?

L. M.: Abba a bizonyosba. És akkor meglehet, 301-es parcella lett volna beleié. Azt hiszem, egyszerűen föltételezték, hogy nem örül november 4-ének, és ezért internálták. Nagyon sokakat internáltak.

R. E.: Egész egyszerűen csak föltételezték, hogy nem örül?

L. M.: Tudtommal semmit nem csinált. Most nagyon szép lenne mondani bizonyos hősi tetteket, de nem, nem csinált. Lelkesek voltunk, ott voltunk a Kossuth téren, ott nem lőttek le minket, és november 4-e után szomorúak voltunk. Pontosabban én akkor váltam – visszatérve a témára – ha úgy tetszik, ateistává. Mert november 4-én reggel, amikor jöttek a tankok, üvöltve közöltem az ország népével és a világ közvéleményével, ha ez van, akkor Isten nincsen. Nagyon sokakat internáltak egyszerűen azért, mert úgy vélték, hogy nem igazán lelkesek a fordulat miatt.

R. E: Ez egyébként, azt hiszem, nagyon sok családban…

L. M.: Épp ezt akarom mondani, hogy ebben aztán semmi nincsen. Legfeljebb az, amire még a magnó bekapcsolása előtt utaltál, hogy ilyen priusszal – mert hát a család priusza az a gyerek priuszának is számított – bekerülhettem a bölcsészkarra, ráadásul filozófia szakra, ami azért többé-kevésbé a pártideológusok képzésének fő terrénuma volt. Legalábbis annak szánták.

R. E: Ez mikor volt? 1962-ben?

L. M.: ’62-ben. Egy Ady-dolgozatommal első lettem az irodalmi versenyen, országosan. Szerencsére azért a hatvanas évek közepétől kezdődően már más légkör volt, nem annyira a tanárok, az egy Márkus Györgyöt leszámítva, hanem a diákok között.

R. E: Ez elég nevezetes évfolyam volt, ahogyan tudom.

L. M.: Nem szeretnék bizonyos jövő reményében évfolyamtársaimmal dicsekedni, de hát azért Kis János, Solt Ottilia, Juhász Pál kezdett ezen az évfolyamon, és elég sok borsot törtünk a marxizmus–leninizmus tanszék vezetőinek orra alá. Főleg azzal, hogy több Marx-idézetet tudtunk, mint ők, és ezzel próbáltuk a dialmatos és a törtmatos szimplifikációkat nevetségessé tenni.

R. E: De Te akkor ugyanúgy marxista voltál, ahogy a többiek?

SZOVJET TANKOK – VILÁGNÉZETI VÁLTOZÁSOK

L. M.: Bonyolultabb. Hogy úgy mondjam, én von Haus aus nem voltam az, „rendes” katolikus családból származom. A rendest idézőjelbe tettem, de nem volt különösebb vonzereje intellektuálisan számomra a hittanóráknak, ezért kezdtem el igen korán főleg idealista-marxista bélyegzés alapján idealista szerzőkkel Platóntól Rousseau-ig foglalkozhatni a gimnáziumban. A hatvanas évek közepére tehető, amikor Márkus Györgynek, a fiatal, humanista, antitotalitariánus Marx-képét valahogy én is elfogadtam. Hogy visszatérjek valami érdekesre, a szovjet tankok meghatározták, úgy látszik, világnézeti változásaimat, mert '68. augusztus 21-e után döntöttem úgy, hogy annak, hogy marxizmus vagy humanista marxizmus, többé nincs értelme. Úgyhogy szomorúan tapasztalom, hogy a Vörös Hadsereg hadmozdulatai meghatározzák világképemet.

R. E: Ott tartottunk, hogy nevezetes évfolyam volt a tiétek. Kis Jánossal Solt Ottiliával jártál együtt meg Juhász Pállal…

L. M.: Zsille Zoltánnal, hogy karriert nem csinált lázadókat is említsek. Az akkor megjelent Lukács-esztétikát olvastuk vagy Marx Tőkéjét. Ezek most nagyon kompromittáló dolgok, de meg kell mondani, hogy ezek akkor is kompromittálóak voltak, mert URH-kocsik hallgatták le a házak előtt, akár nálunk, az édesanyám lakásában, akár Kenedi Jancsi lakásában voltunk. Nagyon érdekelte őket, hogy a használati érték elemzése kapcsán találunk-e naturalista tendenciákat vagy sem.

R. E: Eredetiben olvasni – az volt a gyanús? Ahogyan például a katolikusok eredetiben a Bibliát talán már most olvashatják, de amikor az édesanyám engem katolikus nevelésben részesített, akkor elmondta nekem, hogy eredetiben a Bibliát nem lehet olvasni Szóval ez így volt?

L. M.: Ezért jelentkeztem, most visszatérve a bibliai hasonlatodra, ’56-ban református hittanra, mert kíváncsi voltam a Bibliára.

R. E: Ez akkor még nálatok valami olyasmi volt; hogy visszatérni az eredetihez, a tiszta forráshoz? Az eredeti marxizmushoz és a létező szocializmust vagy a bolsevizmust éppen a marxizmus által kritizálni?

AKI NEM AZ Ő ERETNEKÜK VOLT

L. M.: Én akkor is filozófiatörténettel foglalkoztam, úgyhogy nekem ez a marxológia a marxizmus-leninizmussal szemben inkább harci kérdés volt, semmint tudományos tevékenység. Viszont a barátaim ezt a Marx-analízist később nagyon élesen tovább vitték, és a ’73-as kirúgások ennek következményei voltak Tehát a Bence György, Kis János, Márkus György által írt Marx-elemzés már nem azt jelentette, hogy Marx humanistább volt, mint a sztálinizmus vagy akár a leninizmus, hanem azt mutatta ki, hogy a marxi filozófia legfennköltebb elképzelése is működésképtelen gazdasághoz vezetne. Ezért volt az, hogy a ’73-as kirúgások azokat érintették, akik Marx továbbgondolásával jutottak el az antimarxizmusig vagy a nem marxizmusig legalábbis.

R. E: A Magyar Tudományban egy körkérdésre kértél választ kollégáidtól Legtöbben arról írtak, hogy a filozófiatörténészeket meg általában a nem marxistákat nem bántották. Akiket igazán bántottak, azok a renegát marxisták voltak.

L. M.: Pontosan így van. Van egy nagyon jó katolikus barátnőm, akit Lengyelországban megkérdeztek, hogyan lehetett békésen a Magyar Filozófia Intézetben, amikor a marxistákat kirúgták. Azt mondta: én nem az ő eretnekük vagyok. Most féltem ezt a barátnőmet, mert most már az az uralkodó ideológia, amelynek ő az eretneke.

R. E: Annak idején sok mindent aláírtál? Nézegettem a régi listákat-a tudományból kiűzőitekről, a szilenciumra ítéltekről, és a te neveddel nem találkoztam.

L. M.: Nem, engem ki nem rúgtak Tiltakoztam minden üldöztetés ellen, de az én, úgymond, üldöztetésem, az nevetséges dolgokban merült ki. Nem mehettem külföldi konferenciákra, nem vettek be az intézeti tervbe, és azokat a köteteket, amelyeket különben kirúgott barátaim fordítottak, nem intézeti munkaként, tehát félillegalitásban adtuk ki, Hobbes-t, Hume-ot, Rousseau-t, Voltaire-t, Diderot-t, mit tudom én. Most mindenki nagyon szeret dicsekedni, hogy mennyire cenzúrázták Én gondosan végigelemeztem a múltamat, és kiderült, hogy amit kihúztak írásaimból azt 1. Diderot írta, 2. Lamennais, egyik- kétszáz, a másik százötven éve halott. Mind a kettőt Lengyelország kapcsán. Kihúzták a 80-as években Diderot-tól azt, miért nem kedveli, hogy 1772-ben felosztották Lengyelországot az oroszok és a poroszok egymás között.

R. E: Ezt nálunk úgy mondták, hogy áthallásos?

LEFUTOTT IDEOLÓGIAI MECCSEK

L. M.: Igen, pontosan. És ami még egyértelműbben áthallásos volt: az 1831-es varsói felkelés orosz leveréséről írt egy Lamennais nevű liberális katolikus úriember a múlt században egy nagyon szép cikket, és a Világosság, amelynek nagyjából háziszerzője voltam, úgy döntött, hogy ezt nem. Szóval üldöztetésem kimerült az általam idézett szerzők betiltásából. Meg kell mondanom, hogy nehogy nagyon jó legyek, mint a múlt mártírja, hogy egy Benjamin Constant-idézettel most is tudnék balhét, mondjuk a vallásszabadságról szóló írásával. Végső soron igazuk volt, én azokat az idézeteket válogattam ki kedvenc szerzőimtől, amelyekről tudtam, hogy rossz kedvet tudok okozni bizonyos főcenzoroknak és főideológusoknak Úgyhogy nem sértődhettem meg, ha megértették – úgymond – az üzenetet. De a filozófiatörténetnek tulajdonképpen nem ez a feladata. Ez nem a szerzőim baja, hanem ennek a délkörnek vagy minek nevezzem, ahol kétszáz vagy háromszáz éve lefutott ideológiai meccseket most nagy lelkesen újra lejátszunk. Tehát ami mondjuk most' a liberalizmus és a keresztény konzervativizmus között van, isten bizony, a francia restauráció idején lefolytatott vitáknak az újra játszása.

R. E.: Tehát amikor a Bourbonok nem tanultak és nem felejtettek.

L. M.: Igen, és amikor a jakobinus diktatúra módszereivel a katolikus államegyház diktátumait próbálták ráerőszakolni a népekre, de ugyanolyan terrorisztikus módszerekkel, hogy Robespierre a maga Legfőbb Lény kultuszát tette kötelezővé.

R. E: Amikor az előbb megfordítottam a kazettát, azt mondtad nekem, hogy hagyjuk már ezt, nem jó, hogyha egy filozófusnak életrajza van. Miért?

L. M.: Hát a legnagyobbaknak egyáltalán nem volt. Gondolj Kantra, ki nem mozdult Königsbergből, mindennap ugyanazt csinálta menetrendszerűen.

R. E: Spinozának például volt.

L. M.: Hát Spinozának volt, és nagyon jó jellemmel csinálta végig.

R. E: Szókratésznek is volt.

L M.: Hát jó, Giordano Brúnónak is. Hát lehet, hogy a fináléból visszafelé nézve… De nem az az igazán érdekes egy filozófusban, hogy elmondja a saját élete történetét. Gondolj arra, hogy azért Rousseau-tól a Vallomások bizonyos részeit olvasni akkor is viszolyogtató, hogyha az embernek semmi fenntartás nincs azzal szemben, hogy kamaszkorában mutogatta magát vagy sem. De ez a legkisebb baj, amit ránk hagyott örökségül Inkább ezt az erényfanatikus és politikaiterror-kötelező állampolgári hitvallást ne hagyta volna ránk.

R. E: Itt arra gondolsz, amit a Táncoló medve boldogtalan című dolgozatodban írsz, hogy a moralizáló terror szellemi előfutára az erkölcsi nevelés révén gondolatainkat, érzelmeinket is közösségi kontrollnak kívánja alávetni?

L. M.: Igen, Rousseau azt a szellemiséget fogalmazta meg a XVIII sz. kritikai racionalizmusa közepette, amit a múlt században a szlavofilek vagy a XX. századi populisták: hogy nem nekünk való ez a nyugat-európai szabadgondolkodó szellemiség, ez a kozmopolita kultúra, melynek alapja az, hogy a világkereskedelem eltörölte a nemzeti határokat, hanem vissza kell egy szinte törzsi szintű kollektivista társadalomhoz térni, amely nem engedi meg, hogy az ember más legyen, mint amit a közösség normái elvárnak tőle, hogy az idegengyűlölet a legfőbb erény. Ezért például Rousseau a katolicizmust vagy általában a kereszténységet is elveti, mondván, hogy az túlzottan társassá tesz, mert minden embert testvéremnek kell tekintsek, hogyha keresztény vagyok De nagy vitapartnere, Voltaire, akinek a toleranciatraktátusai gyönyörűek, reálpolitikában szintén eléggé hátborzongató dolgokat csinált. Ő oly igen gyűlölte például a katolikus egyház intoleranciáját, hogy amikor Lengyelország idézett feloszlatása megtörtént Poroszország és Oroszország között, akkor üdvözölte ezt a hatalmi aktust, mondván, hogy végre szétverték a fanatizmusáról hírhedt lengyel katolikus egyházat. Tehát a másik oldalon a teljes érzéketlenség, a nemzeti szuverenitás, a nemzeti hagyományok iránt. Szóval majdnem minden modern polarizáció tulajdonképpen valahonnan innen származik.

R. E: No igen, csakhogy azt szokták mondani, a türelmetlenség ellen nagyon nehéz türelemmel küzdeni, a diktatúra ellen demokráciával, a fegyverek ellen szelídséggel.

A PÉKEK SE ESKÜSZNEK FÖL AZ ALKOTMÁNYRA

L. M.: Végig kell gondolni, hogy mi lesz, ha hatalmi pozícióból csináljuk ugyanazt, amit velünk csináltak Az a voltaireiánus magatartás, amely az abszolút uralkodó katolikus egyház elleni intézkedéseit üdvözölte - mert ugye a katolikus egyház jelentette a lelkiismereti terrort – mondjuk a francia forradalom idején, ahhoz a kétes kimenetelű dologhoz vezetett, hogy a papoknak föl kellett esküdni egy alkotmányra, amit lelkiismeretük szerint nem tehettek meg. Az igazi liberálisok, például a kedvencem, Condorcet azt mondta, hogy hagyjuk békén a papokat, ahogy a pékeknek sem kell az alkotmányra esküt tenni, mégis megesszük a kenyerüket. Senkit nem lehet külön vegzálni extra esküvel azért, mert régen föl kellett esküdni a katolikus egyházra minden államhivatalnoknak Most államhivatalnokká teszik a papokat? Hagyjuk egymást békén, mindenki a maga hite szerint éljen, és a hívők tartsák el a saját egyházukat. Ez a klasszikus angolszász modell, amelyik kizárja azt, hogy államnak és egyháznak egyáltalán viszonya legyen, mert magántársaságokként fogja föl az egyházakat. Ahogy Locke mondta, az egyházak az emberek önkéntes társulásai, melyekhez lelki üdvük biztosítása érdekében csatlakoztak. Na most egy biztosítótársaság kapcsán nincsenek politikai regulációk, ugyanaz áll rájuk, ami minden állampolgárra, ölni, lopni nem szabad, kész. Ez volna egy ideális állapot, és a francia forradalom ilyen szempontból nagyon rossz örökséget hagyott ránk, egyrészt a vallásüldözésbe torkolló felvilágosodást – nem a fő irányát, de azért volt egy ilyen vonulata is –, másrészt revanspolitikaként azt a restaurációt, amely olyan államvallási és államegyházi allűrökkel ruházta föl a francia katolicizmust, hogy gyakorlatilag majdnem az egész múlt század Franciaországban egy mindkét részt megnyomorító és rossz pozícióba szorító kultúrharccal telt. Mivel egyedül üdvözítő hit, nem lehet megengedni, hogy más igazság is érvényesüljön -, illetve sötét reakció, amit le kell szorítani a térképről. Ebbe a szereposztásba szorultak a múlt századi katolikus konzervatívok, illetve liberálisok francia földön, és ezért mondtam, hogy néha úgy érzem, mintha mi még mindig itt tartanánk

R. E: Visszatérve a te saját álláspontodra: amibe most kényszerültél, az igazából nincs kedvedre? Például hogy a Magyar Narancsban erről ezeket a gondolataidat elmondtad?

EZEN MÁR KÉTSZÁZ ÉVE RÖHÖGNEK

L. M.: Én szeretném végezni tisztes unalmú filológiai munkámat, de tényleg úgy érzem, hogy annyira provokatív ez a kialakulóban lévő, primitív és újabb ideológiai terrort jelentő hangulat, hogy fölborzolom szabadelvű tollaimat, és inkább múlt századi vagy még régebbi idegen tollakkal ékeskedve megmondom, hogy ne hülyéskedjetek barátaim, hát ezen már kétszáz éve röhögnek jobb helyeken.

R. E: Na de erre mostanában azt szokták mondani, hogy ateista terrornak voltak alávetve a hívők Ez valamelyik kormányzó párt sajtótájékoztatóján is elhangzott, hogy akkor most ne csodálkozzanak, hogy az ateistáknak kell visszaszorulniuk

L. M.: Hát erre mondtam már a bevezetőben, hogy talió-elvvel is lehet igazságot tenni azokban a törzsi társadalmakban, melyeket Rousseau idealizált. Én nem ezeket idealizálom.

R. E: Ezek az évek, mondjuk ’68-tól ’88-ig, ott a Filozófiai Intézetben bizonyos egyhangúsággal teltek?

L. M.: Hát egyhangúság, ha úgy tetszik, hogy békésen dolgozhattam. Illetve békétlenül, ha úgy tetszik, mert időnként fenyegettek némi autogramosztás miatt. Csináltam azt, ami szakmai ambícióm volt, kiadtam kedvenceim jó részét, aminek az a mellékhatása is volt, hogy ezeket kirúgott barátaim fordíthatták Nagyon szomorú, hogy ezt kellett csinálniuk, de mégis, ez szakmailag nem egészen abszurd tevékenység. Száműzetésjellege is volt, nem taníthattam ’68 után, ’86-ig. Most azzal kárpótolom magam, hogy teljes egészében átmentem az egyetemre, szeretek tanítani.

R. E: Annak a körkérdésnek, amit a Magyar Tudományban föltettek, az adta az apropóját, hogy egyszercsak kiderült: több mint száz szakmailag teljesen ismeretlen filozófiaoktató van.

KANDIDÁTUSOK – A SZOCIALISTA HAZA HŐSEI

L. M.: Kétszáz kandidátus filozófiából. Nem létező témákkal: tudományos ateizmus, tudományos kommunizmus etc

R. E.: Ők olyan személyek, akik – ahogyan ott írod – a tudományos ateizmus stb. szakterületein szereztek tudományos fokozatot És azt írod, hogy ugyan voltak néhányan, akik időben átigazoltak a Szent Korona vagy hasonló társaság tagjává, és most az ateisták és a kommunisták üldözésével kívánják végképp eltörölni a Jézus Krisztus nemlétének tudományos bizonyításával vagy a proletárdiktatúra külső és belső funkcióinak még tudományosabb elemzésével töltött múltjukat, de azért vannak olyanok, akik ezt nem tették, és bizony ott vannak a tudományos életben.

L. M.: Rengetegen vannak, főleg az olyan szovjet pártiskolán, politikai akadémián vagy mifenén végzettek, ahol disszertációt sem kellett írni bizonyos elvtársaknak, és úgy lettek kandidátusok, mint a szocialista haza hősei.

R. E.: Sokan azt mondták, hogy éppen tőled nem várták, hogy itt boszorkányüldözésbe vagy ilyesmibe kezdesz.

L M.: Először a szegedi egyetemtől kerestek meg, nem engem, hanem nyolcadmagunkat, de nem hiszem, hogy politikai perszekúciós harc mondjuk, hogy filozófiát csak filozófia-diplomával lehessen tanítani. Mert tessék az Európa Parlamenthez vagy nemzetközi bírósághoz fordulni, hogy lehet-e pártfőiskolával vagy marxizmus–leninizmus-nem-tudom-mi-csodával filozófiatörténetet tanítani. Engem olyan értelemben is ért nyomás, hogy akit ott tartottunk a tanszéken, egyhangú szavazással, azt próbáljuk valahogy kigolyózni, merthogy a Tiszatáj főszerkesztését átvette, miután a régi Tiszatájat megszüntették Viszont ez az ember nyelvtudásában, szakmai kompetenciájában filozófusnak való. Hát nem kell szeretni, hogyha ilyet csinált. Viszont, akiket úgymond lenulláztunk a szocialista erkölccsel foglalkoztak, most megígérték, hogy a katolikus erkölccsel fognak A kémiai mozgásformával foglalkoztak, mint a csongrádi pártbizottság munkatársa, aki most azt mondta, hogy parapszichológiát fog tanítani Hogy? Elkezdi a kiskanalakat hajlítgatni, nagykanalakat meg az egész eszcájgot a filozófiai tanszéken? Hát ez az abszurd. Valahogy a tudományos életet kell úgy megszervezni, ahogy mondjuk én nem mennék el egy topless klubba, mert hogy már nem vagyok eléggé odavaló, úgy ők se jöjjenek el egy szakmai vitára, szégyelljék el magukat. Semmi más célom ezzel nem volt. És legalább már most álljunk le azokkal a tudományos minősítésekkel, amelyek teljesen tudomány alatti szempontok szerint osztogatják a titulusokat.

R. E: Mitől van az, hogy olyan sokan érzik azt, hogy most itt az ideje a megtérésnek? Hogy oly sokan jöttek rá arra, hogy ők alapjában véve hívők, buzgó katolikusok, és olyan gyakran voltak azelőtt hívóit a marxisták is.

UGYANÚGY FÉLNI – ÉS UGYANAZOKTÓL

L. M.: Egyrészt nem hiszem, hogy akár most hívők, akár régen hívők voltak Nagyon jó, apolitikus esztéta barátommal ültünk az egyetem menzáján, és körbenéztünk – „who is who” – és azt mondta ez a tényleg soha nem politizáló széplélek barátom, hogy Mari, nem az a szörnyű, hogy ugyanúgy kell félnünk, hanem hogy ugyanazoktól. Talán ennyi.

R. E: Ezek szerint te nem hiszel abban, hogy meg lehet változni?

L. M.: Lehet, csak nem mindig ilyen sikeres, haszonelvű módon. Ezt nem hiszem. Ha valaki egy kicsit nemet mondott volna az uralkodó kurzusnak, akkor elhiszem, hogy most valamit variált. Nekem műidig gyanús, aki csak akkor lesz keresztény, amikor Konsztantinosz államvallássá teszi a kereszténységet. Csak annak tudok hinni, aki már a keresztényüldözések idején is keresztény volt. És vannak emberek, akik mindig az uralkodó ideológiát képviselik. Van, aki mindig tudja, hogy Berecz János, majd második János Pál pápa csalhatatlanságában kell-e hinni. Én nem tartozom ehhez a szerencsés típushoz.

R. E.: Amikor két-három éve itt elkezdődött a rendszerváltás, te személy szerint erre számítottál?

L. M.: Én nem tudtam, hogy ilyen erős jobboldali erők vannak ebben az országban. Nekem ’56 volt a személyes mitológiám, akiket én ismertem, gyerekként, kitelepítésből visszajövet, azok ilyen Mansfeld Péter-szerű kissrácok voltak, ott a külvárosban nem lehetett a horthysta restauráció kérdés. Utána, már egyetemista koromban, az ’56-osok közül a nagyimréseket ismertem meg, Donáth Ferenc volt nagyon jó barátom, Eörsi, Litván, tehát megint nem tudtam, hogy egyáltalán ez a lehetőség is benne volt már ’56-ban a pakliban. Bibó Istvánnak az ’56-os jegyzeteit olvasva megdöbbenve láttam egy kis megjegyzését, A feszültség fonásai volt a címe, arról szólt, hogy a diákforradalmárok, a munkásfelkelők harcolnak valamiért, szabad választásokért, de szerinte, ha szabad választások lesznek, akkor az ország falusi többsége az egyház világi hatalmának restaurációját, teljes tulajdonrestaurációt fog követelni. Tehát Bibó már ’56. október 31-én – ha jól emlékszem, akkor írta ezeket a sorokat – úgymond előre látta, hogy más az, amiért a Petőfi Körből kinőtt forradalmárok és a csepeli munkások harcoltak ’56-ban, és valószínű más fog kijönni 60-40 százalékarányban, ha úgy tetszik, a szabad választások után. Ez ellen nincs apelláta, a probléma csak az, hogy megvannak-e az alkotmányos garanciák arra, hogy máshogy dönthessen a nép többsége, avagy a kisebbségben maradtak emberi jogai biztosítva vannak-e. Most az egyházügyi törvény kapcsán azt mondom, hogy nincsenek Főleg egy kis faluban, ahol kegyesen mondják hogy majd indítanak egy ateista osztályt. Kértél tőlem életrajzi elemeket. Most mondok. Egyedül én nem voltam KISZ-tag a gimnáziumban, nem tudod, hogy mennyi megaláztatást tud kitalálni az ember számára egy lelkes osztályfőnök. El tudom képzelni az egyedül hittanra nem járó gyerek helyzetét egy hasonló mentalitású osztályfőnök mellett. Nagyon sokat gondolkodtam Németh Miklós nagy népszerűségi indexén, és arra a megállapításra jutottam, hogy neki most már elhiszik az emberek, hogy ha leszavazzák, akkor átadja a hatalmat, mert ezt bebizonyította. Talán azért népszerűtlenek – a gazdasági problémákon túlmenően – a mai hatalom jeles képviselői, mert nekik nem hiszik el. És én sem mindig. Hogy lesznek még szabad választások a ’90-es szabad választások után, vagy megint ez a választás volt a végső.

R. E: Ezt komolyan gondolod?

L. M.: Bennem vagy egy ilyen félelem. Ha valaki az ellenzéket légynek nevezi. Ez a gödöllői beszéd. A legyet agyon szokták ütni. Az egy féreg, amit ugye – a fasiszta és kommunista terminológiából egyaránt tudjuk – el kell taposni, nem lehet vele tárgyalni, megállapodásra jutni, nem szabad neki szabadságot adni. Semmi szabadságot a szabadság ellenségeinek, mondta ugyebár Saint-Just a jakobinus diktatúra kezdetén. Semmi szabadságot a nép ellenségeinek Ismerjük ezt. Ha most nemzetellenesnek bélyegeznek vagy keresztényellenesnek mindenkit, aki a reneszánsz vagy a felvilágosodás közhelyeit el meri ismételni négy-ötszáz vagy két-háromszáz év után, akkor az embernek talán nem egészen jogtalanok ezek a félelmei. És nagyon szomorú vagyok, hogy a felszabadulás élményét elvették tőlem.

R. E.: Most borzasztó pesszimizmussal nézel a jövőbe. A konzekvenciái elég rémesek annak, amiket itt elmondtál

L. M.: Nem feltétlenül pesszimizmus. Úgy fogom fel, hogy azzal a bizantin rítussal szemben, amit a szovjet megszállás hozott, kialakul a nyugat-európai típusú középkor, ami azért a bizantinhoz képest fejlődés, mert a nyugat-európai középkor azért csak lehetővé tette, hogy lehessen reneszánsz, reformáció. Hát majd újrakezdjük, egy kicsit régebbről, mint szerettem volna.

R. E: Saját jövődet vagy a saját helyedet milyennek látod?

L. M.: Én azt tudom mondani, hogy ’68 és ’86 között a kommunista párt határozata miatt nem taníthattam egyetemen. Nagyon szomorú lennék, ha megint nem taníthatnék, de hát ha bármifajta hazugságra kényszerítenének, akkor azt sem tenném meg. Ha a kommunistáknak nem tettem meg, akkor miért tegyem meg az új állampártoknak vagy pártegyházaknak?

• Kultúra