Molnár Gusztáv

Nyomtatóbarát változat

Heller Ágnes szerint „nem akarhatjuk, hogy az egész világ a mai Afrikához – vagy tehetnénk mi, innen Erdélyből hozzá: a mai Balkánhoz – legyen hasonlatos”, tehát abban vagyunk érdekeltek, hogy a modernitás életképes legyen. Amit ő „reflektált posztmodern perspektívának” nevez, tulajdonképpen aggódás a végtelen progresszió kényelmes perspektívájától megfosztott, tehát emberarcúbb modernitásért, amelyet a „reflektálatlan posztmodern újdogmatika” a maga együgyűségében mindenestül elutasít.

A modernitás, mivel a szabadság elvont eszméjére épül, természetellenes: az önmagát legitimáló hagyomány helyett az emberi együttélést a tárgyalásos megegyezés új alapjaira helyezi. Ezzel azonban épp azt ismeri el, hogy nincs szilárd alapja, hogy ontológiai értelemben ingatag, hacsak nem válik egyszer maga is újfajta természetté. A világ előtt – e felfogás szerint – nyitva áll a demokratikus formákhoz, a politikai döntéshozatalhoz, a cselekvéshez és igazságossághoz való univerzális hozzáférés perspektívája, de épp így „végezheti szellemtelenül, a kulturálatlanság állapotában, alanyiságától megfosztottan, kiforgatva értelméből, jelentéséből”.[1]

Heller Ágnes természetesen nem ért egyet az „univerzális és homogén állam”-hoz vezető „fejlődés” Alexandre Kojčve által oly nagy becsben tartott fogalmával, és nem tekinti a sztálini és maói „Kollektivierungsaktion”-t sem a természetet meghódító és maga alá gyűrő világszellem művének, mint Kojčve tekintette Leo Strausshoz írott 1953-as levelében[2]. Ezt már csak azért sem teszi, teheti meg, mert egy időre őt is megszédítette az a „démonikus kotyvalék, amelyet a teológiából és politikából kevertek össze századunk boszorkánykonyhájában”.[3] De, eléggé különös módon, megőrizni látszik azokat a premisszákat, amelyek annak idején „az egyik démon” születéséhez vezettek.

Meg vagyok győződve róla, hogy a felvilágosodás, akárcsak a kommunizmus, eleve egyfajta akkulturációs melléktermék, az Észak-Olaszországtól – a Rajna mentén – Angliáig húzódó kereskedelmi folyosó mentális és intézményi forradalmának a modernizálódni akaró abszolutisztikus Franciaországba, Ausztriába és Poroszországba, majd az ortodox Európába való „exportálása”.

Ha a modernitásnak létezik egy posztmodern olvasata, amely szakítani szeretne a modernitás „modernista” felfogásával (vagyis a végtelen progresszió és az univerzális állam gondolatával), úgy gondolom, lehetséges egy „premodern” olvasata is. Ez abból indul ki, hogy a tulajdonképpeni Nyugat – amely, mint Szűcs Jenő híres tanulmányában tömören és mélyenszántóan megírta, az ókori Róma gazdagabb (görögös) felét diadalmasan visszahódító Kelet befolyásától mentesebb nyugati kereszténység és az azt követő Karoling feudalitás talaján alakult ki[4] – még az elvilágiasodás előtti világkorszakban, tehát a XVI–XVII. század folyamán „modernizálódott” (nagyjából John Locke Second Treatise on Civil Government c. klasszikus művének megfelelően). Ez a „civil”-t a szó eredeti, antik értelmének megfelelően „politikai”-ként értelmező „forradalom” tulajdonképpen a szabadság már meglévő, de elhasználódott és kiürült formáinak és intézményeinek újakkal való helyettesítését valósította meg.

A modernitás mint a régivel való radikális szakítás csakis a tulajdonképpeni Nyugat peremén alakulhatott ki, ott tehát, ahol a Nyugat más civilizációkkal vagy más civilizációk kitartó maradványaival érintkezett.

Az igazi probléma azóta is ezzel a nem nyugati vagy nem teljesen nyugati modernitással van. Pontosabban modernitásokkal. Mert miközben a Nyugat nyilvánvaló kulturális, vallási és intézményi sokfélesége egyre inkább egy politikailag is egységessé váló civilizáció belső pluralizmusaként jelenik meg, a nem nyugati civilizációk talaján a modernitások különbözősége és sokfélesége annál élesebben látszik kirajzolódni.[5]

Nem a mi dolgunk eldönteni, hogy az iszlám vagy a konfuciánus civilizáció modernitása milyen és miféle dilemmákat rejteget. A gnosztikus vagy ahogy Heller Ágnes nevezi, „reflektált” modernitás dilemmái ismerősek, de idegenek számunkra, mert a Nyugat ellen „Nyugatot” hozó démonikus kísérletek (a jakobinizmus, a fasizmus és a kommunizmus) csődje után immár más dolgok foglalkoztatnak bennünket. Például az, hogy ha a jakobinus múltját lassan maga mögött hagyó Franciaországot és a fasizmus katasztrófájából nemcsak politikailag, hanem lélektanilag is kigyógyult Németországot, Olaszországot és Spanyolországot a végre egyféleképpen és csakis egyféleképpen értelmezhető „tulajdonképpeni” Nyugat immár véglegesen magához integrálta, mi lesz azokkal a peremországokkal, amelyeket az elmúlt fél évszázadban a kommunizmus térített le amúgy sem a legegyenesebb vonalú integrációs pályájukról.

Neagu Djuvara a civilizációk összehasonlító elemzésével foglalkozó alapművében megkülönbözteti a nyugati civilizáció lárvaállapotát (IV–IX. sz.), formatív korszakát (IX–XIII. sz.) – ekkor integrálódtak az utolsó barbár hullámot alkotó normannok, a skandinávok, a nyugati szlávok és a magyarok a nyugati civilizációba –, virágkorát (XIII–XVII. sz. eleje) és a hetvenes évek elején, a könyv befejezésekor éppen a végéhez közeledő szakaszt, amelyet az „egymás ellen hadakozó államok” elnevezéssel illet. (Ebben a szakaszban, még pontosabban a XVIII. sz. folyamán került sor, Djuvara szerint, Oroszország és az ortodox civilizációhoz tartozó többi nép „megtérésére”, azaz a nyugati civilizációba való beolvadására.)[6]

A Franciaországban élő román történész felsorolásából két dolog lehet fontos számunkra. Egyrészt az, hogy a skandinávok, a nyugati szlávok és a magyarok nyugati integrálódása magának a nyugati civilizációnak és az érintett népeknek a formatív szakaszában ment végbe. Másrészt pedig az, hogy az ortodox civilizációhoz tartozó népek nem „barbárokként”, hanem egy már meglévő civilizációs identitás birtokában „soroltak át” egy másik civilizációba, akkor, amikor az, egyediségének burkából kitörve, a modernitás korszakában megindult a globális létformává való átalakulás útján, ám anélkül – mint erre Björn Wittrock figyelmeztet –, hogy az útjába kerülő nem nyugati civilizációk társadalmi alapstruktúráit és kozmológiai gondolkodásának gyökereit megváltoztatta volna.[7]

Ez a különbség messze ható következményekkel járt, de nagy hiba volna azt képzelni, hogy „az utolsó barbárok” és a tulajdonképpeni Nyugat közötti különbségek az akkulturáció 1000 éve alatt valamennyi érintett nép esetében megszűntek volna.

A skandináv népek és Európa mag-övezete között ma már semmiféle lényegi különbség nem mutatható ki, de ugyanez sajnos a legkevésbé sem mondható el a lengyelekről és a livánokról, vagy a magyarokról, szlovákokról és a horvátokról. Az önálló államiság elveszítése vagy teljes hiánya, a városok elmaradottsága, a sajátos közép-európai feudalizmus, majd a XX. század folyamán a jobboldali autoritarizmusok és a kommunizmus intézményi és lelki rombolómunkája a Nyugat- és Kelet-Európa között a XI. században kialakult geopolitikai határvonalat már-már véglegesen a Karoling Európa keleti határáig tolta vissza.

A jelen pillanatban még nem lehet egyértelműen megállapítani, vajon a nyugati civilizáció formatív korszakában integrált közép-európai „újbarbárok” és a tulajdonképpeni Nyugat vagy a modernitás univerzalisztikus lendülete által nyugativá varázsolt ortodox Kelet-Európa és a Nyugat hagyományos kelet-közép-európai peremövezete közötti különbség-e a nagyobb. A mérleg még erre is, arra is billenhet.

A helyzet, bármerre tekintsünk, meglehetősen vigasztalan. Szlovákiában és Horvátországban csak a minap sikerült leváltani a demokrácia játékszabályait nyíltan semmibe vevő kormányokat, amelyek máris vissza akarnak jönni, és nem mondhatni, hogy esélytelenek. Romániában, amely egyszerre akar balkáni, kelet-európai és közép-európai politikát űzni, az egymásnak ellentmondó törekvések teljes politikai zsákutcával fenyegetnek. Václav Havel pedig segélykérő levelet ír Madelaine Albrightnak, hogy vegye át utána a cseh elnökséget. Az ötlet, mint Nádas Péter a rá jellemző pontossággal megfogalmazza, „kínos, monstruózus, szemérmetlen és leleplező”. „Ha mi magunk nem megyünk semmire, akkor jöjjön helyettünk valaki más, aki megcsinálja.”

Ugyanő találja fején a szöget a magyarországi és az általánosabb közép- és kelet-európai helyzet elemzésekor. „Demokratikus köznyelv és demokratikus mentalitás híján – írja az egyik nyugat-magyarországi kis faluba visszahúzódott legurbánusabb magyar író mit tehetnének a demokrácia intézményei – az egész térségben üresjáraton működnek. Az új, demokratikus államok ez idáig sem egymással, sem a nagy európai demokratikus közösséggel nem tudtak közös nyelvet találni. Szabadon választott kormányaik irányításával visszamásztak a kényelmes izolációba.”[8]

A szellemi-ideológiai spektrum Magyarországon és Romániában kísértetiesen hasonlít egymásra. Kende Péter és Daniel Barbu „törékeny” vagy „hiányzó” respublikáról beszél, amelyet – mint Hankiss Elemér és Caius Dobrescu javasolta nemrég – újból ki kellene találni.[9] Velük szemben sorakoznak az etnikai nacionalizmus fundamentalista és pragmatikus bajnokai. Budapesten a Csurka-féle MIÉP és a „kárpát-medencei magyar hivatás” anakronisztikus jelszavát hangoztató értelmiségiek[10], illetve a határon túli magyar kisebbségek kulturális, gazdasági és politikai reintegrációjának többnyire ideológiáktól mentes hívei. Bukarestben a Nagy-Románia Párt nyílt fasizmusa és a Társadalmi Demokrácia Romániai Pártjának (PDSR) posztkommunista, a Demokrata Konvenció és Constantinescu elnök Nyugat-barát, valamint legújabban a Jobboldali Unió (UFD) neoautoriter, Putyin nyomdokain járó etatizmusa. Az analógiát az teszi teljessé és bizonyos értelemben szürreálissá, hogy közben komoly gondolkodók úgy vélik – itt is, ott is –, hogy az etnikai nacionalizmus domináns ideológiájával és politikájával szemben a „polgári nacionalizmus” XIX. századi alternatívája lehet a megoldás.

Tamás Gáspár Miklós, aki „Eötvös József követőjeként” a nemzetállamban hisz és liberális, úgy véli, hogy „a nemzetállami kormányzat a legsikeresebb kormányzati forma”, amiért is kevéssé lelkesedik az európai föderalizmusért. Ezek után nehezen értelmezhető az a kijelentése, hogy Magyarországon „csendes, lopakodó, Orbán Viktor vezette államcsínnyel állunk szemben”.[11]

H.-R. Patapievici is úgy véli, hogy „az etnikai nacionalizmusról az állampolgári nacionalizmusra való áttérés” lehetne az ideális megoldás. Csak az a baj, hogy nem világos, mennyire gondolja ő maga is komolyan ezt a javaslatot, ugyanis a jelek szerint tisztában van vele: annak a legcsekélyebb esélye sincs a megvalósulásra. Patapievici pontosan lát két dolgot. Egyrészt azt, hogy a számára olyannyira kedves (engem egyébként a locke-i „civil government” helyett sokkal inkább Hobbes demokratikus Leviathánjára emlékeztető) „klasszikus modernitás”-nak vége. („Ahogy a gazdaság globalizálódik, úgy morzsolódik szét a modernek régi, homogén és univerzális polgári identitása a partikularizmusok mozaikjává.”) Másrészt pedig azt, hogy a román fejedelemségekben, majd 1861-től az egységes román nemzetállamban a modern nyugati intézmények átvétele mindig is olyan „törekvésekkel és reményekkel” társult, amelyek az elpusztíthatatlan „régi állapotok” továbbélését bizonyítják.[12]

Úgy tűnik, mindenütt csak azt lehet modernizálni, ami már megvan és régtől fogva megvolt. „A liberális nemzet győzedelmé”-ben[13] bizakodó budapesti és bukaresti ideológusok ezért igencsak nehéz helyzetben vannak, hiszen ők ma, az etnikai nacionalizmus XX. századi dühöngése után tulajdonképpen a politikai nemzet XIX. századi modelljét ajánlják figyelmünkbe. Egy olyan modellt tehát, amely a posztnacionális korszakába átlépő Nyugat-Európában mára meghaladottá vált,[14] Közép- és Kelet-Európában pedig vagy sehogy, vagy csak a „régi állapotok”-nak megfelelően tudott érvényesülni.

Erdély, ez a különös, „premodern” provincia eddig csupán periferikus objektuma volt a nemzetállam szentségét valló magyar és román modernizációnak. A magyarságot egységes politikai nemzetként megfogalmazó liberális Magyarország a Tocqueville-lal levelező Eötvös József helyett a „régi állapotokat” az agresszív etatizmus eszközrendszerével megreformálni akaró Beksics Gusztávot követve, 1867 és 1918 között felszámolta Erdély közjogi, azaz politikai és közigazgatási autonómiáját, a sok száz éves múltra visszatekintő és az erdélyi szász közösség identitásához szervesen hozzátartozó szász autonómiát, a románoktól pedig sürgősen visszavette az 1863–64-es nagyszebeni diétán jogi eszközökkel és nem erőszakkal kivívott teljes nyelvi és politikai egyenrangúságot.

Az 1918-ban kiteljesülő egységes román nemzetállam – Erdélyt illetően – ezt a dicső magyar hagyományt vitte tovább, a liberális, a korporatista, majd a kommunista etatizmus nagyobb dicsőségére.

Erdély ma, sajátos és egyedülálló „premodern” identitását újrafelfedezve és arra reflektálva, keresi a Nádas Péter által a volt kommunista világ szerencsésebbnek tartott országaiban is joggal hiányolt közös nyelvet. Amelyen végre nem mások objektumaként, hanem „a nagy európai demokratikus közösség” szubjektumaként nyilatkozhat meg.

Jegyzetek

[1] Heller Ágnes: Életképes-e a modernitás? Debrecen, 1997, 7–8., 119. L. még uő: Can Modernity Survive? California University Press, 1994.

[2] Alexandre Kojčve 1953. október 29-i levele Leo Strausshoz. In Leo Strauss: On Tyranny. Including the Strauss-Kojčve Correspondence. The Free Press, New York, 1991, 262.

[3] Heller Á., i. m. 332.

[4] Vö. Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történelmi régiójáról. Budapest, 1983.

[5] Björn Wittrock: Modernity: One, None, or Many? European origins and Modernity as a Global Condition. In „Multiple Modernities”, Daedalus, Winter 2000, vol. 129, nr. 1, 58.

[6] Vö. Neagu Djuvara: Civilizatii si tipare istorice. Un studiu comparat al civilizatiilor. Bucuresti, 1999, 29–30., 118.

[7] Björn Wittrock, i. m. 59.

[8] Nádas Péter: Az izoláció imádata. Václav Havel esete Madeleine Albrighttal. Élet és Irodalom, 2000. ápr. 14.

[9] Vö. Kende Péter: Törékeny köztársaság. Budapest, 2000; Daniel Barbu: Republica absentă. Bucuresti, 1999; Caius Dobrescu:
Modernitatea ultimă. Bucuresti, 1998, 286.

[10] Vö. Fejér Ádám: Miért csak lélekben? A Kárpát-medence népeinek szellemi-kulturális szerepvállalása. Napi Magyarország, 2000. ápr. 15.

[11] Tamás Gáspár Miklós: Ma is veszélyben van a szabadság. Interjú. Krónika, 2000. ápr. 22. L. még: Eötvös: a nyugat-keleti liberális. In T. G. M.: Törzsi fogalmak. II., Budapest, 1999, 9–143.

[12] H.-R. Patapievici: Un continut cetatenesc. Interjú, Dilema, 2000. febr. 4–10.; Problema identitătii (III), 22, 2000. márc. 28–
ápr. 3. 13. sz.; Note despre omul recent (1-2), Orizont, 1999. december. 3, 26., 2000. január. 16–17.; Statul nostru cel de toate zilele, 22, 2000. ápr. 11–17., 15. sz.

[13] Cristian Preda: Românismul este o proastă situare în raport cu ideile modernităti. Interjú. Familia, 2000. január. 9–10.

[14] Vö. Lucian Boia: Două secole de mitologie natională. Bucuresti, 1999, 110. 1. sz. 2000. április

1. sz. 2000. április

• Játéktér