Beszélő

Nyomtatóbarát változat

Alig több, mint egy hónap van a választásokig. Szerinted van még esély arra, hogy a Fidesz ne szerezzen kétharmados többséget?

Talán van. A Fidesz a jelek szerint már elérte lehetséges támogatottsága felső határát. Veszíteni azonban még tud, részint a kampány során elkövetett hibái miatt, részint pedig azért, mert a feljövőben lévő Jobbik nemcsak az MSZP rovására növekszik, hanem az ő rovására is. Könnyen lehet, hogy amit az MSZP-től elvihetett, már elvitte, a Fidesztől azonban még mindig hódíthat szavazókat. Másfelől nem tudhatjuk, hogy a passzivitásba vonult szocialista szavazók közül mennyien döntenek úgy az utolsó hetekben és napokban, hogy mégis elmennek szavazni. Az előző három választáson a kormánypárti szavazók mindig később mobilizálódtak, mint az ellenzék hívei. Nem zárható ki teljesen, hogy végül most is így lesz. A Jobbik előretörése, Orbán egyik-másik nyilatkozata felrázhatja a jelenleg passzív szocialista szavazókat, miközben a saját pártjuk képtelen mozgásba hozni őket.

Többen úgy érvelnek, hogy a kétharmados Fidesz-többség nem is volna rossz az országnak. A kétharmados törvények feltételezik, hogy a kormány, melynek általában nincs kétharmada, meg tud egyezni ellenzékével. Az egymásra acsarkodó jobb- és baloldali pártok azonban semmiben nem tudnak megegyezni, és ezért egy csomó közjogi kérdés megoldatlanul maradt. Ezek most végre rendeződhetnek…

A kétharmados törvények alkotmányunk garanciális intézményei közé tartoznak: arra találták ki őket, hogy az ország egyik felét képviselő erők ne nyúlhassanak az alapvető politikai szabadságokhoz és az alapvető intézményekhez az ország másik felének beleegyezése nélkül. A törvények túlnyomó többsége nem kétharmados, ezért a parlamenti többség mindig tud kormányozni. A kétharmados törvények léte azonban biztosítja, hogy a többség uralma ne vezethessen a kisebbség érdekeinek és jogainak semmibevételéhez.

Kétségkívül igaz, hogy kétharmados törvényt – ha a parlamenti többség nem éri el a kétharmadot – csak akkor lehet módosítani, ha a kormányoldal keresi az egyetértést az ellenzéki oldallal, és ha a kisebbség is hajlik a kompromisszumokra. Nem igaz azonban, hogy ez a feltétel húsz év alatt soha ne teljesült volna. Csak akkor merevedtek meg a frontok, amikor a Fidesz 1998-ban kormányra került, és deklarálta, hogy nem kíván az ellenzékkel egyezkedni, majd amikor 2002 után, most már ellenzékben, arra rendezkedett be, hogy eleve meghiúsítson minden megegyezést. Ez a bajok oka, nem az, hogy a magyar politika „nem érett a kétharmadosságra”. És ezen a bajon egyáltalán nem segít, ha a Fidesz megteheti, hogy az ellenzék álláspontjával nem törődve, egyoldalúan módosítja a kétharmados törvényeket vagy akár az alkotmány rendelkezéseit. Ez óhatatlanul oda vezet, hogy a társadalom egyik felének véleményét és akaratát durván sértő döntések születnek az ország közjogi berendezkedésének alapjairól és az alapvető jogokról. Ezt nevezik a többség zsarnokságának, és épp ez ellen találták ki az alkotmányos korlátokat, köztük a kétharmados szabályt.

Ilyen körülmények között az ellenzék – az alkotmányos demokráciához hű ellenzék – nem érezheti magáénak a megváltoztatott jogintézményeket. Nem lesz egyetértés abban, hogy ezek méltók a védelemre, ami viszont tovább gyengítené a demokratikus jogállam erkölcsi tartását, miközben az országban máris hanyatlik a törvénytisztelet; hogy mást ne mondjak, helyi önkormányzatok nyíltan törvénysértő rendeleteket hoznak, és dacolnak az Alkotmánybíróság határozataival.

Az alkotmány azzal számol, hogy egyetlen párt sem szerez kétharmados többséget, és ez valóban csak kivételes esetben, politikai válság közepette történhet meg. Ha mégis megtörténik, a győztest az alkotmány betűje nem korlátozza. De ha tiszteli az alkotmányt, akkor legalább annak szelleme korlátozza. Önmérsékletet gyakorol, és kétharmados ügyekben partnerként kezeli az ellenzéket akkor is, ha erre nincs rákényszerítve.

A Horn-kormány, mely két párt koalíciójaként jutott a kétharmadnál nagyobb többség birtokába, eleget tett ennek a kívánalomnak. Ritkán nyúlt kétharmados törvényekhez, és maga adott biztosítékot az ellenzéknek arra, hogy nem fog egyedül alkotmányozni. Az MSZP–SZDSZ-koalíció beterjesztett és megszavazott egy rendelkezést, mely szerint az új alkotmány koncepciójának elfogadásához a képviselők négyötödének jóváhagyása szükséges. Arra is kötelezettséget vállalt, hogy amíg tart az alkotmányozási folyamat, nem hoz és nem módosít kétharmados törvényt. Tény, hogy nem volt teljesen következetes. Az önkormányzati választások szabályait például alig néhány héttel a választások előtt egyoldalúan megváltoztatta. De az ilyen kisiklásoktól eltekintve nagyon ügyelt rá, hogy megnyugtassa az ellenzéket.

A Fidesz nem készül hasonló gesztusokra. Orbán világosan megmondta, hogy nem „duális erőtérben” kíván kormányozni. Ha kétharmados többséget szerez, ezt arra használná, hogy a „nemzeti ügyeket” egyedül fogalmazza meg, „nem állandó vitában”, nem kompromisszumokat keresve. Azon volna, hogy tizenöt-húsz évre megakadályozza „a duális rendszer visszaállásának lehetőségét”. Aki úgy gondolja, hogy a Fidesz kétharmados többsége jó volna az országnak, gondoljon bele, hogy ez mit jelent.

Debreczeni József új könyvében arról ír, hogy a 2010-es választásokon a Fidesz kétharmados többség birtokában szétveri a demokratikus intézményrendszert, új tekintélyuralmi korszak elé nézünk. A HVG-ben megjelent írásod (Kis János: A köztársaság válsága. HVG, 2009. december 26.) végén azt írod, a demokrácia iránt elkötelezett erőknek a Fidesz elsöprő győzelme esetén is marad mozgásterük. Mire alapozod ezt?

Szerintem Debreczeni helyesen állítja, hogy Orbán olyan berendezkedésre törekszik, melyben a kormánypártot nem lehet leváltani, az ellenzék politikailag tehetetlen, és a végrehajtó hatalom alkotmányos korlátai nem működnek. Az alkotmánytisztelet nem korlátozza Orbánt e törekvésében – szerinte a rendszerváltás alkotmánya csak egy „technokrata szabályhalmaz”. Ez azonban nem jelenti, hogy céljai megvalósítását semmi ne akadályozná, és ezen a ponton már nem értek egyet Debreczenivel, aki már temeti a köztársaságot.

A Fidesz nehéz helyzetben fog kormányozni. 2006-ban ráült a Gyurcsány-kormány erkölcsi válsága következtében politikai szerephez jutott elit- és rendszerellenes radikalizmus hullámaira. Azóta egyetlen politikai üzenete volt: hogy a „hazug”, „népnyúzó” kormány illegitim, el kell kergetni. Mindent ennek a célnak rendelt alá, azt hirdette, hogy a megszorító intézkedések csak a nép „megsarcolását”, a reformok az ország tudatos tönkretételét szolgálják. Most fog szembesülni a következményekkel.

Látható, hogy az IMF és az unió máris nyomás alá helyezte. Ha megfelel az elvárásaiknak, választói hamar kiábrándulhatnak belőle. Ha az ígéreteinek akar megfelelni, villámgyorsan beleszaladhat a következő pénzügyi válságba. Ez újabb válságkezelési csomagot jelent, annak összes társadalmi és politikai következményével. Az is látható, hogy a Jobbik mindent meg fog tenni a csalódottság kihasználása érdekében, s hogy a Fidesz vezetői már érzékelik a veszélyt. Az elit- és rendszerellenes radikalizmus túlszaladt a Fideszen, és könnyen ellene fordulhat.

Ilyen körülmények közt nagyon fontos lesz a Fidesz-kormány számára, hogy ne kerüljön két tűz közé. Muszáj lesz keresnie a modus vivendit a tőle balra lévő ellenzékkel, különben nem lesz képes úrrá lenni a helyzeten. Ha így jár el, akkor az együttműködést ahhoz a feltételhez lehet kötni, hogy az alkotmányos alapkérdésekben egyezzen meg a demokratikus erőkkel. A megegyezés átmentheti – vagy helyreállíthatja – a köztársasági alkotmány alapstruktúráját: a parlamentnek felelős kormányt, a többségi uralom alkotmányos korlátait és a politikai szabadságjogokat.

Ha viszont a Fidesz vezetői nem értik meg vagy nem lesznek képesek követni a helyzet parancsát, akkor az új magyar demokrácia nehezen helyrehozható károkat fog szenvedni. Alkotmányos berendezkedése eltorzul, a rendszerbe vetett bizalom tovább gyengül, és a rendszerelutasító erők közelebb kerülnek ahhoz, hogy kormányalkotó tényezővé váljanak. A legnagyobb árat azonban maga a Fidesz fizetné vezetőinek elvakultságáért. Izolálná magát, felmorzsolódna, és nemhogy 15-20 évre, talán még nyolc évre sem tudná megtartani a hatalmat. Ezt semmilyen hatalomkoncentráció nem akadályozhatná meg.

Egyszóval, más dolog szembenézni a kétharmados Fidesz-többségben rejlő veszélyekkel, és egészen más dolog a köztársaság végét, Orbán több évtizedes egyeduralmát vizionálni.

Nem lehetetlen, hogy a Fidesz és a Jobbik közti harc csak a választások idejére szól – ha már bent lesznek a parlamentben, békét kötnek egymással.

Igen, olyanok is akadnak, akik szerint a Fideszre kell szavazni, mert ha nem lesz meg a kétharmada, akkor egyezkedni kényszerül a Jobbikkal, ha pedig meglesz a kétharmada, akkor nem szorul a Jobbik támogatására. Szerintem ez téves kalkuláció. A Jobbik a Fidesz halálos ellensége. A Fidesz törzsszavazóinak legalább tizenöt százaléka potenciális Jobbik-szavazó. Elitellenes indulatok fűtik őket, elutasítják a rendszert. A kormányzó pártot óhatatlanul az utált „elithez” fogja sorolni. A kormány pedig maga a rendszer. Próbálkozhat rendszerellenes retorikával, indíthat látványos büntetőügyeket, de ezen a terepen nem tudja fölvenni a versenyt szélsőjobboldali riválisával. Amíg a Jobbik a Fidesz rovására tudja növelni választói bázisát, semmi esély a pacifikálására. Amikor pedig teljesen megszívta magát, a Fidesznél csak olyan szavazók maradnak, akik közelebb állnak a tőlük balra, mint a tőlük jobbra lévő ellenzékhez. Ezért a pártjuk is csak a baloldalon kereshet partnert, ha ki akar kerülni az elszigeteltségből.

Magyarán az MSZP, az MDF és az LMP között választhatunk. Már ha nem maradunk otthon. Te elmész szavazni?

Igen, ha úgy látom, hogy van esély a kétharmad megakadályozására, akkor biztosan elmegyek.

Kire szavazol?

Az elmúlt húsz évben leginkább az MSZP volt megnyerhető a liberálisok számára fontos céloknak. 1995-ben odaállt a gazdaság stabilizációja mellé, támogatta a privatizáció felgyorsítását, és belement az alkotmányos önkorlátozásba. A mostani ciklus elején a marihuanafogyasztás legalizálására szavazott, a végén pedig elfogadta az új – a korábbinál jóval liberálisabb szellemű – polgári törvénykönyvet. Legutóbb megszavazta a Bajnai-kormány költségvetési javaslatait, melyek kihozták az országot a pénzügyi válságból. Ugyanakkor az MSZP viszonya a liberalizmushoz és a liberálisokhoz ciklikusan ingadozik, és most épp antiliberális irányba leng ki. Erősebben, mint 1990 óta bármikor. A szocialista képviselők többsége nem azért ment együtt a Bajnai-kormánnyal, mert egyetértett vele, hanem azért, mert attól félt, és nem alaptalanul, hogy még egy kormánybukást az MSZP már nem élne túl. Közben a szocialista párt megtagadta a Gyurcsány-kormány reformkísérleteit – nem a részletek átgondolatlanságát és a politikai hibákat, hanem a reformok szellemét. Választási kampányában pedig csupa olyan dolgot beszél, ami szembemegy az általa támogatott kormány intézkedéseivel.

A rendszerváltás alkotmányát soha nem szerette. Nincs még egy párt, mely olyan sokszor kezdeményezett volna elmozdulást a prezidencializmus irányába, mint éppen az MSZP. Miközben a személyiségi jogok terén felvilágosultabb a jobboldalnál, a politikai szabadságjogokkal hadilábon áll. A szociális segélyezés kérdésében – tudjuk, hogy ez elsősorban romakérdés – rákényszerítette kormányát, hogy engedjen a helyi önkormányzatokból kiinduló, romaellenes hangulatoknak. Nem világos, honnan venné most az erőt, hogy a Fidesz-kormány nemkívánatos törekvéseinek ellenálljon.

Ugyanonnan, ahonnan a Fidesz: ha ők pálfordulnak, akkor az MSZP is pálfordulhat, nem?

Nem elég, hogy az ellenzék bírálja a kormányt – meggyőzően kell képviselnie az ellenérveket. Erkölcsi erőt kell mutatnia. Félő, hogy a belső meggyőződés hiányozni fog, márpedig akkor a szocialisták kapitulálni fognak, ahogy kapituláltak a státustörvény ügyében, most pedig a kettős állampolgárság ügyében. A titoktörvény lerontását is lelkesen megszavazták a ciklus legvégén, pedig ellenzékben elemi érdekük lesz a lehető legnagyobb nyilvánosság. És nyakig ülnek a korrupciós ügyekben.

Vannak, akik azt mondják: nos igen, az MSZP velejéig korrupt, de hát Chirac is az volt, a francia baloldal mégis rá szavazott, amikor Le Pent kellett megállítani. Igaz, befogták az orrukat. Majd mi is befogjuk. Most ugyanis nem arról van szó, hogy korrupt-e az MSZP. Tudjuk, hogy az. Arról van szó, hogy lesz-e kétharmada a Fidesznek, mely szintén korrupt, de azon túl a demokráciára is veszélyes.

Szerintem ez túl könnyű válasz. Egyrészt az ellenzéknek képesnek kell lennie arra, hogy felsorakoztassa a közvéleményt maga mellett, és amíg az MSZP a Zuschlagok és Hagyók pártja, addig erre nem lesz képes. Másrészt ha rá szavazunk, ezt azért tesszük, hogy kétharmados ügyekben tárgyalási helyzetbe hozzuk. Az a párt, mely nem szabadul meg vád alá helyezhető embereitől, megzsarolható. Azt mondhatják neki: futni hagyjuk XY-t, de csak akkor, ha megszavazod ezt vagy azt. Ahhoz, hogy nyugodt lélekkel szavazzak az MSZP-re, bíznom kell benne, hogy a választások után megtisztítja a sorait.

Az MDF-re nyugodtabb lélekkel szavaznál?

Amíg Bokros ott van, tudhatom, hogy az MDF frontembere mit képvisel a költségvetési politika és a jóléti reformok ügyében. Jobbára olyan dolgokat, melyek a liberálisoktól nem idegenek. Szociális kérdésekben már nem ilyen tiszta a képlet. Maga Bokros is kiállt a „szociális kártya” ötlete mellett, mely csak arra jó, hogy a pénzbeli juttatásokra érdemtelennek ítélt szegényeket az önkormányzat zaklathassa, megbélyegezhesse. Ráadásul csökkenti a segély vásárlóerejét. Ami pedig a liberálisok számára fontos többi kérdést illeti, a hatalommegosztás elveitől az emberi jogokig, ezekről Bokrosnak – lássuk be – nincs mondanivalója.

De még abban sem lehetek biztos, hogy legalább a Bokros számára fontos ügyekben az MDF ugyanúgy fog szavazni, ahogyan ő beszél. Bokros kiállt a 13. havi nyugdíj eltörlése mellett, az MDF képviselői azonban ellene szavaztak. Tudom, ha az MDF nem változik, Bokros előbb-utóbb veszi a kalapját. De ki mondja meg, hogy az MDF fog-e Bokroshoz idomulni, vagy Bokros hagyja faképnél az MDF-et?

Egyáltalán: mit tudunk az MDF-ről? Nem tudjuk, kik a tagjai, ki távozott, kit zártak ki, melyik szervezetét oszlatták fel (illetve mégsem). Országos listáját kívülről tölti fel; Bánk Attilától Retkes Attiláig, Király Zoltántól Lengyel Zoltánig bárkivel alkut köt. A büntetőjog és a személyiségi jogok kérdéseiben következetesen antiliberális álláspontot képviselt, nemcsak Dávid Ibolya rossz emlékű minisztersége idején, hanem a legutolsó időkig.

Soha nem állt ki a rendszerváltás alkotmányának védelmében. Erkölcsi integritását és a jog uralmához való viszonyát illetően súlyos kételyeket ébresztenek az olyan históriák, mint a frakciótöbbség elleni puccs, mellyel Herényi Károly elébe vágott a leváltásának.

Az SZDSZ-szel folytatott alkudozása mindenről szól, csak arról nem, hogy milyen közös célok igazolják a két párt választási együttműködését, és milyen elvek tartják majd össze a frakciót, melyet együtt fognak alkotni, ha bejutnak a parlamentbe.

Maradna az LMP…

Az LMP egy életérzés pártja. Azokat szólítja meg, akik az elmúlt húsz év pártjaiból ilyen vagy olyan okból kiábrándultak. Azt ígéri nekik, hogy „lehet más a politika”. Hogy milyen? Hát tiszta, becsületes, környezettudatos. Ezt az üres ígéretet aztán ki-ki ízlése szerint töltheti fel politikai tartalommal. Ha nem szereti a kapitalizmust és a globalizációt, az LMP-nél megtalálja a kedvére való mondatokat. De ha elveti a kapitalizmus- és globalizációellenességet, akkor is. Ha szívesen hallja, hogy Magyarországot tönkretette a „neoliberalizmus”, bízvást forduljon az LMP-hez. De ha azt a pártot keresi, ahol a magukra maradt liberálisok politikai otthonra találnak, az LMP akkor is készségesen ajánlja magát. Fogalmam sincs, hogy ha bejut a parlamentbe, ott mit fog képviselni.

Végül is nem válaszoltál a kérdésre, hogy kire szavazol.

Egyértelmű, hogy mi ellen kell szavazni, de nem egyértelmű, hogy kire. Persze az MDF és az LMP a liberális hagyomány folytatójának igyekszik beállítani magát, az MSZP erre nem törekszik. Ez látszólag az MDF, illetve az LMP mellett szól. De nem biztos, hogy tényleg mellettük szól. Mindkét párt távol áll attól, hogy a liberalizmus politikai világképét képviselje, miközben mindkettő be akarja tölteni a liberális párt üresen maradt helyét. Az MSZP legalább nem aspirál erre.

Amikor a liberálisoknak csupa nem liberális párt közül kell választaniuk, mindenki maga kell eldöntse, hogy számára – az adott helyzetben – melyik a leginkább vállalható vagy a legkevésbé vállalhatatlan. Aki ez ügyben nyilvánosan megszólal, szerintem csak szempontokat ajánlhat a mérlegeléshez, magát a mérlegelést mindenkinek személyesen kell elvégeznie.

Az LMP-hez mégiscsak közel áll az emberjogi liberalizmus, az MDF-hez pedig a gazdasági. Nem lehetséges, hogy ez a két megközelítés valójában idegen egymástól, és az SZDSZ csak átmenetileg tudta összehozni őket? Mintha ez a konfliktus állna a párt felmorzsolódásának hátterében is.

Tény, hogy 2006 után az SZDSZ egyre kevésbé tudta integrálni az emberjogi és a piacgazdasági szempontokat, és amikor szervezetileg kettéhasadt, az egyik szárny a szabadpiaci ortodoxiával azonosította magát, a másik az emberi jogokkal. De ez inkább a párt, mint a liberális eszme válságának tünete volt. Nincs olyan, hogy szabadpiaci liberalizmus az egyik oldalon, emberjogi liberalizmus a másikon. Akik az emberi jogok ügyére specializálódnak, azok jogvédők. Akiket csak a szabad piac érdekel, azok technokraták. A liberalizmus átfogó politikai világnézet, mely egységbe fogja a két szempontot. Legmélyebb rétegét az a megállapítás adja, hogy minden ember élete fontos, és minden ember élete egyformán fontos. Fontos, hogy minden ember a saját felfogása szerint rendezhesse be életét, amíg ezzel nem sérti meg más emberek jogát, hogy ők is a maguk módján alakítsák az életüket. Ebből következik a liberalizmus elköteleződése az emberi jogok mellett. Ebből következik, hogy a liberalizmus helyesli az esélyegyenlőség elvét. És ebből következik az is, hogy a liberalizmus a piac és – ami ettől elválaszthatatlan – a magántulajdon elsőbbségén alapuló gazdasági berendezkedés mellett foglal állást. Ha nem az a cél, hogy minden ember maga választhassa meg, hogyan kíván élni, hanem mondjuk az, hogy az állam képes legyen a birodalmi terjeszkedésre, akkor nem biztos, hogy a piac a legjobb gazdaságszervező. Valószínű, hogy központosított tervgazdaság nélkül a Szovjetunió soha nem válhatott volna katonai szuperhatalommá. Viszont a piacgazdaság kiépülése nélkül Oroszország soha nem juthat oda, hogy gazdasága az emberek fogyasztói igényeihez igazodjék.

Ez elvileg könnyen belátható, de mi következik belőle gyakorlatilag? Hiszen a mennyi állam/mennyi piac kérdésének megítélése függ a körülményektől. A gazdasági hatékonyság az állam visszavonulását igényelheti, miközben az esélyegyenlőség több államot kívánhat.

Kétségtelen, a piaci hatékonyság, az emberi jogok és az esélyegyenlőség kívánalmai konfliktusba kerülhetnek egymással. De ilyen konfliktusokba minden politikai világkép beleütközik, nem csak a liberalizmus. A liberalizmust nem az különbözteti meg szellemi riválisaitól, hogy ilyen konfliktusokba ütközik, hanem az a mód, ahogyan kezeli őket. Mondanék egy példát.

A liberálisok egyetértenek azzal, hogy a munkaképes szegények helyzetére nem a segélyezés kínál érdemi megoldást, hanem az, ha visszakerülnek a munkapiacra, ahonnan kiszorultak. Ehhez néha elegendő a jól megválasztott konjunktúrapolitika. De nem mindig. A magyarországi romák jelentős része például lassan húsz éve nem jut legális munkához, és közben olyan körzetekbe, olyan településekre szorult, ahol egyáltalán nem létesülnek új munkahelyek. Átlagos iskolázottságuk sem éri el a piacon elvárt szintet. Ahhoz, hogy megjelenhessenek a munkapiacon, rengeteg dologra lenne szükség: oktatási, szakképzési, szegregáció- és diszkriminációellenes programokra, település- és közlekedésfejlesztésre. Erre a piac önmagában nem képes; az államnak kell hatalmas erőfeszítéseket tennie, melyek csak hosszabb távon hozzák meg a gyümölcsüket. Addig is történnie kell valaminek. Ha a piac nem kínál munkát, kínáljon az állam, halljuk mostanában. Jöjjön a közmunka. Nem hinném, hogy ha a segély és a közmunka között kell választani, a liberálisok ne a közmunkát választanák – feltéve, hogy az állam olyan közmunkaprogramokat indít, melyek valódi munkát kínálnak valódi bérért, amiből meg lehet élni. Ez persze nagyon sokba kerül, részben azért, mert nagy apparátusok kellenek hozzá. Szóval, nem biztos, hogy az óhajtott közmunkaprogramok költségei nem haladnák meg a hozadékukat. De ha nem valósíthatók meg, akkor ne tessék ehelyett közölni az önkormányzatokkal, hogy dolgoztassák meg a rászorulókat, mielőtt odaadnák nekik a pénzt, amit segélyként kapnának. Ez nem közmunka, hanem megalázás, stigmatizálás. Az állam csupán a romaellenes hangulatoknak engedett, amikor hozzányúlt a szociális segélyhez.

Sokak szerint a világgazdasági válság a liberális piacgazdaság megrendülésének jele, a liberális pártoknak végük van. Nem lehet, hogy a liberalizmus mégiscsak leszállóágba került?

A liberalizmus végromlásáról a nyugati demokráciák egyelőre nem értesültek. A jobboldali liberális német szabaddemokraták tavaly történelmük legjobb választási eredményét hozták. A tőlük balra álló brit liberális demokraták szintén jó eredményre számíthatnak a közelgő választásokon. Az amerikai Demokrata Párt, mely tőlük is balra áll, hosszú idő után először szerezte meg egyszerre a Fehér Házat és a többséget a Kongresszus mindkét házában.

Kelet-Európa új demokráciáiban mégis eltűnt a liberális opció. Szerinted min őrlődött fel az SZDSZ?

A rendszerváltás a liberalizmus jegyében ment végbe: liberális demokráciát, liberális piacgazdaságot teremtett. Tektonikus változások zajlottak le, és most a visszahatás éveit éljük. De ez önmagában nem magyarázza meg a történteket. Bár az SZDSZ szavazótábora 1998-ban az 1990-es harmadára zsugorodott, utána eléggé stabilan megmaradt, miközben például a lengyel Szabadság Unió kiesett a szejmből. Úgy vélem ezért, hogy a végkifejletért nem hárítható minden felelősség a történelmi körülményekre.

Sokan úgy gondolják, hogy az 1994-es koalíciókötés döntötte el a párt sorsát…

Igen, szerintük árulás történt, mert rendszerváltó pártként az SZDSZ összeállt az utódpárttal. Ez egyrészt megtörte az erkölcsi tartását, mondják ők, másrészt elfordította tőle a választóit. Nekem mindkét állítás elhamarkodottnak tűnik. Az utóbbin kezdve: a választók nem a koalíciókötéskor fordultak el az SZDSZ-től. 1994 júniusában a megkérdezett SZDSZ-szavazók mintegy kilencven százaléka helyeselte, hogy a szabad demokraták belépjenek a kormányba. 1996 tavaszán, a ciklus félidejében az SZDSZ nem állt rosszabbul a közvéleményben, mint 1992 tavaszán. A törés a Tocsik-botránnyal következett be. Ettől kezdve – talán egyetlen hónapot leszámítva – az SZDSZ támogatottsága többé nem emelkedett tíz százalék fölé a biztos szavazó pártválasztók között.

A párt belső tartását sem a koalíciókötés roppantotta meg. 1994-ben az SZDSZ küldöttgyűlése nagy többséggel szavazta meg a kormányba lépést. Valóban sokan szavaztak ellene is (emlékeim szerint a küldöttek negyede-harmada), de a kilépők száma nem volt magas, és akik benn maradtak, általában lojálisak voltak a döntéshez.

Kétségtelen, a koalíciókötéssel az SZDSZ kockázatot vállalt. Egyfelől az MSZP elfogadta a rendszerváltást, nem volt kevésbé demokratikus párt, mint jobboldali riválisai. Nem igaz, hogy magára adó rendszerváltó párt ne léphetett volna koalícióra vele. A közös kormányzás két különböző arculatú párt programjainak kompromisszumán alapult. Másfelől volt két ügy, melyekben a szocialisták és a szabad demokraták élesen szemben álltak. Az SZDSZ identitása függött attól, hogy ezeket kezelni tudja-e. A szocialisták vonakodtak a titkosszolgálati iratok nyilvánosságra hozatalától, és nem számoltak el tisztességesen az MSZMP vagyonával. A múltfeltárás dolgában sikerült tűrhető egyezségbe belevinni őket: elfogadták a Történeti Hivatal felállítását, ahová a volt III/III-as ügyosztály aktáinak egy része átkerült. Ez előrelépés volt ahhoz képest, amire az MDF-kormány hajlandó volt, és ne feledjük: ennél többre a Fidesz-kormány sem volt hajlandó. Az MSZP körül burjánzó cégek és alapítványok sokaságával azonban, ahová a pártvagyont kimentették, nem sikerült mit kezdeni. Azok az emberek, akik ezt a pénzügyi birodalmat működtették, az MSZP hivatásos finanszírozóiként áttekinthetetlen ügyletekbe keveredtek az állammal. A Horn-kormányt a korrupció levegője vette körül. Valószínűleg ez volt az első kormány, melynek vezető pártja rendszerszerűen fonódott össze a korrupcióval, noha alkalmi esetekről az Antall-kormány idejéből is tudunk. És itt lép be a történetbe a Tocsik-ügy, amelybe az SZDSZ sajnos belekeveredett. Ez súlyos csapás volt a párt erkölcsi megítélésére, mert a szabad demokraták – párttagok és szavazók – büszkék voltak rá, hogy az ő pártjuk tiszta kezű, nem olyan, mint a többi. Most pedig azt kellett látniuk, hogy ez tévedés.

2002 nyarán az SZDSZ megint olyan döntéseket hozott, amelyek végzetes csapást mértek az önképére. Miért éppen ezek lettek a bukás mérföldkövei?

Azért, mert megkérdőjelezték a párt erkölcsi és politikai hitelét. Az SZDSZ büszkén hirdette, hogy ő képviseli a parlamentben a rendszerváltás szellemét, a demokrácia írott és íratlan normáit, most mégis sietett bizalmat szavazni az ügynökmúltját eltitkoló Medgyessynek. Azt állította, hogy ő a garancia a felelős költségvetési politikára, most mégis lelkesen kivette részét a száznapos tékozlási akcióból. 2003-ban és 2004-ben tűrte az államadósság elszabadulását, 2005 végén pedig – szemközt a horribilis költségvetési hiánnyal – törvényt szavazott meg az adók csökkentéséről.

Önképe szerint az emberi jogok és a jogállami gyakorlat rendíthetetlen őre volt, ám 2006 őszének válságos napjaiban botrányos módon védelmébe vette a rendőri önkényt.

Tétlenül nézte a hozzá köthető megvesztegetési ügyek szaporodását, miközben egymás után indult eljárás önkormányzati emberei ellen, némelyiküket előzetes letartóztatásba is helyezték. A koalíciós szakítást követően áttekinthetetlen, zűrzavaros politizálásba kezdett. Vezető emberei évek óta személyi belharcaikkal voltak elfoglalva, s még az európai választáson elszenvedett súlyos vereség sem bírta rá őket soraik összezárására. A magára maradt, összezavarodott szervezet politikai analfabéták és egy a háttérben ügyeskedő pénzember kezére került, és ezzel vége lett.

Azzal is vádolják az SZDSZ-t, hogy elitista, nagyképű, néplenéző, kioktató stb. volt, és felülről akart reformokat rákényszeríteni az országra. Erről mi a véleményed?

Szíjjártó Péter és Nyakó István országában szemforgatás az SZDSZ-t arroganciával és nagyképűséggel vádolni. Az igazság az, hogy reformok soha nem valósulnak meg maguktól, össztársadalmi egyetértésben. A nyilvános viták lefolytatása után a kormány dönt, és – menet közbeni korrekciókkal – az valósul meg, amit a kormány és többsége támogat. 2006 után az egészségügyi reform ügyében elég sok nyilvános vita zajlott, bár vitathatatlan: ezeknek már az előző ciklusban el kellett volna indulniuk, hogy a tervek kiérlelődjenek, a társadalom pedig felkészüljön arra, ami történni fog. Ez, mint tudjuk, nem történt meg, a „trükkök százai” azt is magukban foglalták, hogy a kormányfő mélyen hallgatott reformszándékairól.

Az igazi baj azonban érzésem szerint az volt, hogy az SZDSZ kis pártként egy olyan feladathoz kötötte a sorsát, melynek megvalósítása nagyon erős érdekcsoportok ellenállásába ütközik, és ezért csak széles bázissal rendelkező, nagy párt rendelkezik kellő erővel a végigtárgyalásához és keresztülviteléhez. Az egészségügyi reform motorjaként az SZDSZ csak akkor lehetett volna sikeres, ha az MSZP rendületlenül mögötte áll. Mint tudjuk, nem így volt, az SZDSZ reformkoncepciójának az MSZP frakciójában nem kevésbé eltökélt ellenzői ültek, mint a parlamenti patkó túloldalán. A szabad demokraták a miniszterelnöktől várták, hogy „lenyomja a szocialisták torkán” a több-biztosítós rendszert, túlértékelve Gyurcsány erejét és eltökéltségét.

Mindamellett nem igaz, hogy az SZDSZ kompromisszumképtelen elitpártként viselkedett volna ebben a vitában. Nagyon is sok kompromisszumot kötött, talán túlságosan is sokat: a reformot már szinte teljesen kiherélték, mire a népszavazáson végképp elbukott. A szabad demokraták mégis egy kioktató és alkuképtelen párt színében tűntek föl, mert az egészségügyi reform magukra vállalásával olyan helyzetbe lavírozták magukat, melyben mindenkinek az volt az érdeke, hogy ilyennek láttassa őket; a végén még a miniszterelnöknek is, aki „reformgőggel” vádolta meg szövetségesét, miközben kitessékelte a kormányából.

Lesz-e új liberális párt, vagy a magyar liberalizmus az előttünk lévő korszakban parlamenti képviselet nélkül marad? Hová lettek a liberális szavazók?

Érzésem szerint ma is megvannak, csak a pártjuk nincs meg. Van két-háromszázezer szavazó, aki liberálisnak vallja magát, és szívesen szavazna liberális pártra, ha lenne ilyen. És van legalább ugyanennyi szavazó, aki nem azonosítja magát liberálisként, de megnyerhető a liberális politika számára. Van tehát kereslet liberális párt iránt. Hogy kínálat is lesz-e, az még a jövő titka. Akinek azonban van szeme és füle, az észreveszi, hogy a liberális értelmiség fiatalabb nemzedékei kezdenek mozgásba jönni. A már hosszabb ideje működő jogvédő szervezetek mellett a demokrácia működését ellenőrző csoportok tűnnek föl. Olyanok vállalják a közösségi cselekvést, akik korábban nem tartoztak párthoz. Várható, hogy amikor a választások után megindul a harc a köztársaságért, még többen lépnek erre az útra. Az ő kezdeményezéseikből nőhet ki az új liberális párt, melynek már nem kell cipelnie az SZDSZ terhessé vált örökségét.

Politikai szakértők azt szokták mondani, hogy a kereslet és a kínálat együttes megléte sem elegendő. Egy újonnan fellépő pártnak hirtelen kell betörnie a politikai piacra. Az ötszázalékos küszöb nem engedi meg, hogy lassan, lépésről lépésre növelje támogatottságát. Vagy egyetlen ugrással viszi át a küszöböt, vagy sehogy. Erre az áttörésre a populista üzenetekkel fellépő mozgalmaknak, amilyen például a Jobbik, nagyobb az esélyük, mint egy komplex programot hirdető világnézeti pártnak, márpedig a liberális pártok ilyenek. Másfelől azonban a populista alakzatok amilyen gyorsan növekszenek, olyan gyorsan szét is eshetnek. A liberalizmus alapjai szilárdabbak. Ha pedig az alapok szilárdak, van esély az építkezésre is.

• Beszélő-beszélgetés

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges