Fleischer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Az államközi szerződést (1977–1992) felmondták

Ennek megfelelően a vízlépcsőről, annak ökológiai hatásairól egyelőre nincs mit tárgyalni. Arról kellene dönteni, hogy mit akarunk a Duna-völgyben csinálni, és ha ezt – lehetőleg közösen – elhatároztuk, akkor tudjuk majd, hogy minek az ökológiai hatásairól kell tárgyalni.

Ezenkívül nyilván tárgyalni lehet a szerződés fennállása alatt nagyobbrészt Szlovákiában előrehaladt építkezések költségeinek megosztásáról, a jövőre vonatkozó elképzelések megvalósításához szükséges szerződésekről és bontásokról. Ami a visszamenőleges költségeket illeti, ez az elszámolás nem nekünk sürgős. Különösen nem annyira, hogy mi hozzunk áldozatokat azért, hogy mielőbb a Hágai Bírósághoz fordulhassunk.

A C változat

A lezárult szerződéstől és az ezzel kapcsolatos korábbi közös elhatározástól élésen el kell választani azt a tényt, hogy Szlovákiában elkezdődött egy építkezés a Duna egyoldalú elterelésére. Ennek az építkezésnek a célja teljesen egyértelműen a magyar fél zsarolása, a vízlépcső eredeti tervek szerinti felépítésének a kikényszerítése. Ezt nem csupán a Duna Kör állítja, hanem például az ebben talán kompetensebb Meciar miniszterelnök is, amikor azzal az ajánlattal érkezik Magyarországra, hogy az elterelést azonnal leállítják, ha a magyar fél elfogadja a dunakiliti tározó eredeti tervek szerinti üzembe helyezését.

Van tehát egy felmondott szerződés, amelynek „elvarrása” elsősorban kétoldalú, illetve esetenként cseh–szlovák–magyar megegyezést kíván. Itt a műszaki-ökológiai kérdésekben külső döntőbírót keresni eléggé nevetséges. Anyagi és jogi kérdésekben erre sor kerülhet, de teljesen indokolatlan lenne magyar részről sürgetni a döntőbíráskodást.

Van továbbá egy ettől független, Magyarország területi integritását, természeti erőforrásait, ökológiai helyzetét fenyegető agresszió, zsarolás. Itt viszont kétoldalú egyezkedésnek nincs helye, azonnal a nemzetközi fórumokhoz kell fordulni, hogy még a látszatát is elkerüljük annak, hogy itt bármi a mi hallgatólagos beleegyezésünkkel folyik.

Pozitív jelek

Számos jel mutat arra, hogy a hazai vízépítők minden erővel igyekeznek elkerülni azt, hogy az elterelés ügyében színt kelljen vallaniuk.

A C változat tálalásának sajátosságai

Szlovák részről minden lépést szokatlanul nagy propagandakampány kísér. A magyarországi vízépítők aktívan közreműködnek e hírek kommentálásában, a veszélyek ecsetelésében. Ezzel egyidejűleg folyamatosan azt hangsúlyozzák, hogy nem állnak a magyar szakértők rendelkezésére hivatalos tervek. Ennek megfelelően a magyar vízügy soha nem is adott szakszerű, érdemleges, felelős és tárgyilagos leírást a C változatról. Ennek ellenére ugyanebből a forrásból feltűnően éles és indulatos támadások érik azokat, akik azt tanácsolják, hogy a propaganda ne szenteljen túlzott figyelmet a feltupírozott és manipulált híreknek.

A pillanatnyi nyomás iránya

Feltűnő, hogy a „C”-vel való „nagy zsarolás” (vagy „nagy kompromisszum”, tehát az eredeti változat elfogadása) mellett az áttöltés beígért időpontjának közeledésével felbukkant a „kis visszazsarolás” ideája. Ez a kétoldalú tárgyalás valamelyik nem túl jelentős magyar követelését állítaná szembe a C változat felfüggesztésének feltételével. Rá kell mutatni, hogy ez nemcsak a zsarolásnak nem engedő magyar álláspont következetességét puhítaná fel, de a fölösleges áldozatvállalással éppen arra adna lehetőséget, hogy a szlovák fél engedmény gyanánt úgy álljon el a Duna novemberre ígért elterelésétől, hogy rögtön utána egy újabb időpont kitűzésével tovább folytassa a játszmát.

Ezzel szemben előnyben kellene részesíteni azokat a stratégiákat, amelyek a játszmából való kilépésre vezetnek. Elemezve a fentebb felsorolt jeleket és sajátosságokat, az a meggyőződésem, hogy kizárólag a nemzetközi tiltakozásra kell koncentrálni, kizárólag a C változattal kapcsolatban, és e változat politikai és nemzetközi jogi szempontból való tarthatatlanságát kell egyszer és mindenkorra deklaráltatni. Ebbe nem fér bele semmiféle „kis alku”, ami az elterelés részleges vagy átmeneti felfüggesztésére irányul, hiszen nyilvánvaló, hogy ez kizárólag azoknak az érdeke, akik az időhúzásra és a vízlépcső valamikori megépítésére spekulálnak.

Mi van, ha mégis?

Természetesen nem lehet megkerülni azt a kérdést, hogy mi történik, ha mégis tévesen ítélnénk meg az eddigi jeleket, s a nemzetközi döntésekbe vetett bizalom is illúziónak bizonyulna.

Bizonytalanságok

Nem tudjuk, hogy a szlovák oldalon mennyire kerültek kényszerpályára a folyamatok, azaz a vízépítők mennyire váltak a saját maguk által a saját politikusaiknak beadagolt megoldások foglyaivá. Nem szükségszerű ugyanis, hogy a szlovákiai döntéshozók, politikusok tudatában legyenek a vízépítők tényleges szándékainak, tehát ők – csakúgy, mint a magyar döntéshozók – valóban abban a tudatban tarthatók, hogy a C változat egy lehetséges alternatív megoldás. Ezért még az eredeti cél, a zsarolhatóság megszűnése után is folytatódhat egy darabig az elterelés melletti érvelés kizárólag azért, mert nincs meg a módja annak, hogy a vízépítők kihátráljanak a saját maguk által felállított csapdából. Nem tudják, hogyan közöljék saját közvéleményükkel és politikusaikkal, hogy nem valódi megoldást kínáltak. (Nota bene a nemzetközi nyomás számukra is jó hivatkozási alapot jelenthet erre a kihátrálásra.)

Hogy mekkora kockázatnak tekintjük azt, hogy a C változat mégis megvalósul, az persze két dologtól függ: egyrészt attól, hogy milyen esélyt adunk annak, hogy ez bekövetkezhet (fentebb azt igyekeztünk bemutatni, hogy erre kevés esélyt látunk), másrészt attól, hogy mennyire gondoljuk ezt a változatot veszélyesnek.

Azt látjuk, hogy még a vízügyi propaganda is csupán olyan tényezőket említ a C változat előrevetített ökológiai hátrányaiként, amelyek az eredeti tervek szerint megépülő vízlépcsőre is érvényesek lennének. Ami az elkapkodott munka biztonsági és vízépítési jellemzőit illeti, feltételezhetjük, hogy egy európai államban senkinek sem érdeke, a vízügyet is beleértve, hogy életveszélyesen rossz részmegoldásokat hagyjanak az átadandó létesítményben: ennek felelősségét azonban azoknak kell mérlegelniük, akik a kivitelezést tervezik, végzik és ellenőrzik.

Azt a szokásos érvet, hogy az eredeti megoldás szerint „legalább nálunk lenne a csap”, vagyis az eredeti Duna-meder vízellátásának szabályozózsilipje, etikátlannak tartom, tudniillik eleve azzal érvel egy nemzetközi egyezmény elfogadása mellett, hogy kezünkben marad a lehetőség ezen egyezmény esetleges megszegésére, vagy előnyösebb megállapodás kikényszerítésére. Ráadásul abban az esetben, ha ez az eredeti megoldás a C variánssal történő zsarolás után, kompromisszum eredményeképpen jönne létre, ez az érv nem is igaz, hiszen akkor meghagytuk azt a lehetőséget, hogy a szlovák fél bármikor újra előálljon azzal a fenyegetéssel, hogy ha a magyar fél nem megfelelően viselkedik, akkor ő zárja el a Dunát, feljebb. Összegezve tehát, az a tény, hogy a „ki zárhatja el a csapot?” kérdése egyáltalán fennmaradhatna az államközi viszonyok jövőbeli mérgezésére, inkább az eredeti tervek ellen, mintsem azok előnyösebb volta mellett szól.

Továbbá: az első köbméter egyoldalúan elterelt Duna-vízzel, amely befolyik az erőműhöz vezető oldalcsatornába, Szlovákia, de facto elismeri a szerződés felbontását, s ezen túlmenően létrejön az eredetileg közös megvalósításra szánt létesítmények egyoldalú elbirtoklásának tényállása is.

• Belföld