Grecsó Krisztián

Nyomtatóbarát változat

Hoczopán urat nagy szerencse érte. A két, egyenként száz euróba kerülő asszony mellé kapott ajándékba egy kisfiút. A satnya maradékból, de majd megerősödik. Ruha, cipő nem járt vele, a februári fagyban meztelenül toporgott a kertek alatti mustrán a legényke, de kerül a kínaiból vagy a turkásból valami gönc. A Dácsiás Ember, aki a „béresnek", rabszolgának való román kölköket, lánykákat és újabban felnőtt embereket importálta a határ menti faluba, annyit közölt, a legény a távoli havasokból való, és románul ért.

Ért?, kérdezett vissza Hoczopán úr románul. Beszélni nem beszél?

Nem, felelte a Dácsiás Ember. Láthatja, nagyon értékes.

Hoczopán úrnak harmincnyolc százméteres fóliaágya, kilencven hektár fűszerpaprikája terem, az idegenrendészet az év valamennyi hetében ellenőrzi, mert az egész falu kevés volna munkaerőnek. Hogyan kerül ki trágyázás előtt a sok tonna föld a fóliaágyakból? Egyetlen nap alatt. Ki hordja ki? Száz mázsa fűszerpaprika került ősszel zsákba keddenként, és gurult el a Szegedi Paprikagyárba. Ki szedte azt?

A válogatott munkaerő, magyarázza meg a titkot Hoczopán úr, és nyolc nyeszlett, alkoholista munkására mutat. Nem adnám őket semmi pénzért. Mikor a rendőrök utolsó, „meglepetés"-körben szétszaladnak, traktor alá, bála mögé is benéznek, Hoczopán úr három húszezrest csúsztat az egyik ifjú nyomozó zsebébe, akinek a váratlan ellenőrzések előtt néhány órával rendre sürgős elintéznivalója akad.

Jól van, Csabikám, veregeti a nyomozó vállát Hoczopán úr, aztán vidd el belőle állatkertbe a kislányt.

Az istálló alá ásott verem a tágasabb, ott valamiért a fekvés is jobban esik. A szerencsések oda kerülnek. A szín melletti gödörben mostohábbak a körülmények, levegő is kevés van, egyik reggelre egy Szucsigán nevű kölök, akit a Fekete-tenger partjáról hoztak, megfulladt.

Elnyomta szegény a tüdejét, mondta Hoczopán úr letörten, amikor végre sikerült rácsukni a testre a kazánajtót.

Az ajándékba kapott kisfiú minőségi munkaerőnek bizonyult. Hoczopán úr nyolcvanhét rabszolgája közül ő az egyik legszorgosabb példány. Kora bizonytalan, de még süldő, nőni nem akaródzik neki, egy tál paprikás krumpli lendületbe hozza. Nem billeg vele a talicska trágya, még az oltott meszes gödör fölött sem, a keskeny pallón.

Hoczopán úr büszke görögös pedagógiai elveire, a gyerek, hangozatta, úgy nő föl, ahogy a természet megalkotta, pontosabban, ahogy akar, mintha gaz lenne, és a gaz is mennyivel ellenállóbb, mint megannyi nyápic kultúrnövény. Kivételes szerencse, mondogatta Hoczopán úr, mikor tarhonyát is kevertetett feleségével a moslékba, ha valaki hozzám kerül. Puj Imre, mindenki tudja, szívtelen a béreseivel!

A havasi fiúnak sem jutott rosszabb sor, mint a többieknek, napi tizennégy óra feszített fizikai munkán túl hagyták, hadd nőjön, pihenjen a külön neki letaposott föld-ágyon, és vasárnaponként igyon egy pohár tiszta szeszes vizet. Ruhára nem volt gondja, több zsákból is hasítottak neki darabot, névre se, Hoczopán úr egy mexikói szappanopera elveszett hőse után Richárdnak nevezte el. Richárd aztán az egyik emlékezetes Mónika show előtti részben megkerült, és egy kicsit még hasonlított is Richárdra.

Meglettél, mondta Hoczopán úr magyarul Richárdnak.

Richárd később, a vizsgálati fogság kezdetén félig román, félig magyar nyelven azt vallotta, hogy azokban az években, akár az evangéliumi tékozló fiú, szeretett volna a mangalicák moslékából enni, mert sokkal étvágygerjesztőbbnek tűnt, mint az a hányadék, ami az ő sárga műanyag tányérjában lötykölődött. Hoczopán úr erősebbeket rúgott bele ezért, mint szokásosan.

Majd, ha te is telítetlen zsírsavakat tartalmazol, üvöltötte, ehetsz olyat.

Richárd egy hűvös tavaszi napon szökött el, zavaros április volt, hullt a hó. Megerősödött, megnyúlt, haja már a válláig ért. Lopással kezdte. Később megfojtott egy dobozi öregembert, és ezért, ahogy kell, életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

A fiút a börtönben legott körülvették lelkipásztorok, különféle krisztusi társulatok tagjai, jótékony egyletek. Megtanították írni, olvasni, magyarázni kezdték neki az evangéliumot, igyekeztek meggyőzni, gyötörték, nyaggatták. Richárd fejlődött, okult, belátta bűne súlyát. Saját kezűleg írt a bíróságnak: ő egy szörnyeteg, de a fölfoghatatlan égi gondoskodásnak köszönhetően méltónak találtatott rá, hogy megvilágosítsa az Úr, és rábocsássa malasztját. E levél, nem csoda, visszhangra talált az ájtatos sajtóban – lám, e keresztényfenyegető időszakban is történnek még csodák.

A papság előkelőségei, élükön egy puffadt, de erős kezű megyéspüspökkel, prédikációkban, olvasói levelekben lelkesedtek. A lelkészek, presbiterek, nővérek ölelgették, csókolgatták a fotókon Richárdot.

Testvérünk vagy, mondták neki, kiválasztott, leszállt rád a szent malaszt.

Richárd meg helyeselt, ifjúkoromig örültem volna a mosléknak is, hüppögte, most pedig leszállt rám a szent malaszt. Az Úrban halok meg.

Igen, felelték az ájtatos férfiak és nők. Sajnos, mivel vért ontottál, életed végéig zárkában kell élned, de minő szerencse, legalább – mint azt nem győzzük eleget hangsúlyozni – leszállt rád a szent malaszt. Arról egyáltalán nem tehet, sajnálkoztak egy fiataloknak szóló, gitárzenével hangulatossá tett lelkigyakorlaton az új hajtás hívei, hogy nem ismerte az Urat, mikor elirigyelte a disznók eledelét. Hiszen lopni azért bűn.

Richárd arra a lepedőre akasztotta föl magát, amit a nővérek csempésztek be neki, hogy ne kelljen a szúrós ágybetéten hevernie. Búcsúlevelében azt írta, ez a legszebb napja, mert megy az Úrhoz.

Az öngyilkosság bűn, értekezte egy mérvadó püspök, akinek köszönhetően már több meleg diákot sikerült, mint ocsút, kiszűrni a lelkipásztor-hallgatók egészséges gabonaszemei közül. Richárdnak áldásos élet jutott, írta. Tudatlanságban hagyta meg őt az Úr, még az sem jutott el hozzá, hogy bűnt követ el. Hálát adhat a Magasságosnak, mert megkímélte a lelkifurdalástól. Erre a bűnös lélekre az egyház ráakadt, és hű szolgái megmentették őt.

Nem volt hiábavaló a rengeteg fáradozás.

• Kultúra