Lengyel Péter

Nyomtatóbarát változat

Bozsgott, zúgott, nyüzsgött a Moszkva tér.

Amíg itt tartja a katonáit a nagy Rusz, visszafog az évtizedes ellenérzés, hogy akár a nevét leírjam. Helytelenítem, ahogy viselkedem, görcsös, végletes – sajnálom: nem esik kézre a billentyű. A katonáik nincsenek itt. Már akár leírhatnám a tér nevét. Le is írom, az a helyzet.

Virágot árulnak. Napraforgómag is kapható, tökmag zacskózva. Zöldpaprika kosárból, forint darabja. A pénz értékének állapota megadja, mikor vagyunk. Lesték az eladók a rendőrt. Látod, akkor vagyunk.

Vagy nem. Rémmámoraink közös osztója: fegyveres testületet tartanak a lakosság elleni háborúra; hogy tilos, ami természetes. A forintos paprika jobb naptárnak, a pénz romlik, megbízhatóan. Egy-két évtized, és a forintos pattanásméretű lett, aztán kinyomták majd.

Tumultus támadt a Téren, két szegfűárus nő tíz körömmel egymásnak esett. Egy negyvenes kövér, rózsaszín tavaszi kabát, kerttulajdonos Budáról, omló villák utcájából, tömbös arcáról a bizonyosság sugárzik: tehetem, úgy születtem, a változhatatlan, fentebb hatalmak szabta rend szerint.

– Kurvacigány! – karcos meggyőződés sikoltott a testvéri egységbe forrott szavakból. Folyamatosan farolt el közben a lány elől, az imént még egymás mellett árultak.

– Rohadtparaszt! – alkalmazkodott a színvonalhoz röptében a lány. Nem földműves, e tekintetben szántás-vetésről messze nincs szó. A többség szabja a civilizációs normákat, a kisebbség utol akarja érni, szociológiai közhely. Szeme csillogott a harci kedvtől.

Hollóhajú szépségnek született az a lány, hiányos táplálékon nőtt, vékony a karja-lába, ovális, fiatal arcába éleket vágott a flaszterdzsungel, ahol meg kell maradnia. Kiolthatatlan életkedv, véget nem érő nevetés bujkált benne, és még egy kis meglepődés. Azon kívül beíratlan, mint egy szűz dipa papír.

Rendőrautó állt meg a gyalogjárda közepén. Ahova jármű nem mehet fel, tilos. Olyan törvényeket csináltak: rájuk nem vonatkoznak. A többi árus fölkapta a boltját, és futott.

– Mér’ nem mész kórházat takarítani? – Rózsaszín feljebb emelte a hangját, és a rendőrök felé sandított, hallják-e rendesen. Így tartozik ide Cabott szenátor, térben és időben. – A kórházak mocskosak, ezek meg itt seftelnek.

– Hogy jön ez ide – kérdez most a gyerekem – egyáltalán? – Megmondom. Az észak-amerikai Harmadik Bevándorlási Hullám idején, más idő, akad egy bátor s nagy hatalmú bonc az Újvilágban is. Félti országát a biológiailag alacsonyabb rendű emberektől. Ehhez az állatorvosi lovat New York keleti, szegényfertályán találja meg, ahol történetesen a mi utcáink lelhetők. Mondjuk, a Gyümölcsös utcában (nekik Orchard), a Gulyás Avenue-n és a szűkebb környék bérházas tájain. Ahol, így a bölcs és választott ember, nagy számban megfigyelhetők a különféle idegenek. Közép- és dél-európai új bevándorlók: olasz, lengyel, magyar, muszkazsidó.

Ebbe a negyedbe zsúfoltan az állatnál alig értelmesebb, bűnös hajlamú, eltunyult, renyhe agyú férfiak s nők élünk. Mi vagyunk: kitántorgó magyarok, többek között. Negyedeinket mocsok, bűz és fertő lepi. Aki belénk botol, szennyesnek, elhanyagoltnak lát.

Városnegyedünk, így az arisztokratikus és konzervatív férfiú, a gondozatlan lelencek és részeges mihasznák tanyája, csoda, hogy még nem tört innen valamely középkori járvány, lepra, bubópestis őrájuk, védtelen valódi amerikaiakra. Amikor az efféle hajóra száll Európában, országa a köztörvényes bűnözőitől szabadul.

A szenátor az eugenika tudományáról hallott harangozni. E tudomány következtetése: szokásaink barbárak, kultúránk és történelmünk – nincsen. Testileg visszamaradottak vagyunk, és csökkent értelműek. A haza szeretetének eszménye számunkra ismeretlen.

Amint a bevándorló Ellis szigetének drótkalickái közül partra lép a hajóról, teherkocsik, fiákerek és társzekerek között a fülsiketítő lármájú New York közepén az első látvány is élmény.

Utcai árusok menekülnek lélekszakadva a konstábler elől a mellékutcába egy kis kordéval, egyikük a nyakába akasztva, tálcán viszi a boltját, mígnem a rend vörös képű őre fújtatva visszatér a megtisztított járdára. Olaszok, Dél-Európa a javából. Ezek fenyegetik a hazáját, Mr. Cabott? Netán az eljövendő Nobel-díjak? Enrico Fermi (Manhattan-terv)? Zbigniew Brzezinski? Bartók, Bellow vagy Malamud? Francis Ford Coppola? John Cassavettes? Pataki kormányzó, La Guardia polgármester és repülőtér? Vellay bombázó-tiszt és Kulifay százados a tengerészgyalogságnál, U. S. Marines, Semper Fi? Vagy – nézzük csak a természettudományokban, itthonról egyoldalúan – Neumann János, Kármán Tódor, Teller, Szilárd, Szent-Györgyi? Sellye? Gábor Dénes?

S a nálunk ismert apokrif történetke: a tudomány csillagai egy irodában. Egy professzor kilép a folyosóra, az asztal körül maradt öt ember körülnéz, majd egyikük: „Uraim, akkor akár magyarra fordíthatjuk a szót.” A mi titkos, kicsike, ismeretlen, hótt nehéz nyelvünkön a magfizikát tovább. Nincsen új.

Az olasz árus hajszálra úgy szalad a rendőr elől a New York-i járdán, ahogy a budai csomópont többi virágos cigány asszonyai, akik nem merültek el a marakodás-kocódás, tevőleges perpatvar gyönyörűségében. Mi, magyarok, az Újvilágban, a szenátor idejében, még nagyon sokára következünk az olasz alatt azon a mindenható társasági létrán. Annyira nem futja Rózsaszín Kabát képzeletéből, hogy ő is lehetne alul. Legalul.

Korok jönnek, korok múlnak, felfedezők vágnak neki az ismeretlennek, szárazon és vízen, fél világokat találnak, járnak a végtelen Űrben, visszajönnek a Holdról, az anyag legbenső természetét rajzolják, molekulát szabdalnak, odanéznek, ahol a Mindenség született, filmre veszik – eközben Rózsaszín nem tud kitalálni semmit azóta, hogy a török leány, Zulejka kórházi, bilincses cselédségre ítéltetik Bécsben azért, amit nem követett el (viszont muzulmán az árva).

Ős komisz, időből kiesett hangok böffennek a kerttulajdonosból. Nem a kórházak higiénéje aggasztja: a saját kórháztisztogató kapacitásával nem számol. Végtére is abban az alkalmazott tudományban törvény: a többség nem takarít. Nem számol a seftelés ráeső részével sem.

(Mit sem változtat a dolgokon, de: úgy esett, hogy látogatóban voltam, nálad, sérvműtéten feküdtél Kormos doktornál a MÁV-kórházban. Két takarítónő: megálltak a százméternyi folyosó elején: „Végignézni is sok – mondta az öregebbik –, nemhogy takarítani.” Majd elkezdték tolni a felmosórongyot az első méternél. Takarították. Két cigány nő, történetesen.)

– Menj el! – Rózsaszín Kabát. – A kórházak mocskosak, ezek itt meg seftelnek.

Ekkoriban habfehér lányok olaszokkal hetyegnek, digóznak, szól a nyelv, mely gazdagodott egy igével. Livornói hentessegédnél kóbor numerának lenni emelkedést jelent a mindenható társasági létrán. Kár is lenne a szemforgatásért.

A cigány lánynak egy szakasz rendőr beszélt egyszerre (ahogy a költő mondja), az igazolványára vágytak.

Rózsaszín halkan elódalgott. Ismerte az erőviszonyokat. Ő tegez, lefelé, és nem tőle kér árusítási engedélyt a helytartó hatóság. A piac szabályait írta újra, hagyományőrző buzgalommal.

Tudta a természet törvényét: ő van többen.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges