Ébli Gábor

Nyomtatóbarát változat

A közelmúltban rendezett nagy kiállítások sora (Monet és barátai, Mednyánszky, Miró, Giacometti, Négyszáz év francia festészete) jelzi, az országos és a fővárosi kultúrpolitika felismerte a képzőművészet és a közgyűjtemények jelentőségét Budapest arculatának formálásában. A mega-tárlatok nemzetközi divatjának valós értékeiről és árnyoldalairól lehet és kell is vitatkozni, de tény: amint más nagyvárosok, úgy Budapest kulturális gazdagságának hazai és nemzetközi megítélésében is nagy szerepet játszanak.

Ugyancsak emelkedik a magángyűjtemények presztízse. A két vezető aukciós ház, Kieselbach Tamás és Virág Judit galériája szakmailag és a nagyközönség számára egyaránt vonzó kiállítást rendezett, illetve könyvet jelentetett meg privát kollekciókra építve. Egyre nyilvánvalóbb az is, hogy köz- és magángyűjtemények csak egymást támogatva fejlődhetnek: a Kiscelli Múzeumban most volt látható válogatás a Fővárosi Képtárnál huszonöt éves letétben lévő Levendel-gyűjteményből, remélhetőleg hamarosan múzeumi elhelyezést nyer egy-egy vidéki városban Vasilescu János és Antal Péter gyűjteménye is.

Erre nemzetközi példák sora biztat. Múzeumok rendre gyarapodnak magántulajdonból vásárolt vagy kapott anyagokkal, és még különlegesebb fegyvertény, amikor kollekciókat sikerül egyben megmenteni és tartósan kiállítani. Ezzel nemcsak a műtárgyak válnak közkinccsé, hanem a gyűjtő szellemisége, a kor ízlésének, kulturális és társadalmi viszonyainak egy szelete is. Amikor az állam, egy város vagy egy alapítvány egy teljes műgyűjtemény megőrzését vállalja magára, azzal nem csupán a művészek, hanem a gyűjtő alkotói teljesítményét is honorálja, és példát kíván mutatni a jövőnek, hogy a kulturális értékek szelekciója egyéni ízlés szerint materiális és szimbolikus értelemben egyaránt fontos tett. A civil társadalom munkáját ismerjük el ezzel, hiszen a privát kollekciók intézményi, ideológiai befolyástól mentesen, saját kezdeményezésre jönnek létre. Egy város imázsát döntően alakítja, milyen helyet és elismerést biztosít legjobb magángyűjteményeinek, hiszen azok a szellemi élet tükrei.

Bécs büszkesége az egy éve újra nyilvánosan megtekinthető Liechtenstein nagyhercegi kollekció, Bázelben a Beyeler Alapítvány építészetileg is lenyűgöző múzeuma lett világhírű. New Yorkban a Frick Gyűjteménybe zarándokolunk el, míg Berlinben élénk vita kíséri a hitleri idők jövedelméből összeállított Flick Gyűjtemény nyilvános elhelyezését.

Bostont nem tudjuk elképzelni Isabella Stewart Gardner kollekciója nélkül, ahol a tulajdonos végakaratának értelmében a tárgyak helye sem változtatható, míg ma már nem titok, hogy Velence adóelőnyökkel csalta el Londonból Peggy Guggenheim gyűjteményét.

Nyolcvan évvel ezelőtt Moszkva is jogos öntudattal mutatta be külön palotamúzeumban a Scsukin és a Morozov Gyűjteményt, ám utóbb éppen magántulajdonosi eredetük miatt osztották fel anyagukat az Ermitázs és a Puskin Múzeum között, sőt a Tretyakov fivérek Városi Képtárát is államosították. Tokióban egy japán iparmágnásnak – és Le Corbusier épületének – köszönhető a Nyugati Művészet Múzeuma, Los Angelest két, morálisan egyébként felettébb kétes tartású pénzeszsák, John Paul Getty és Norton Simon magánmúzeuma tette képzőművészeti nagyhatalommá.

A sor folytatható: a donátorok mindegyikéről turpisságok sora derül ki, ám ezeket az idő csupán történelmi érdekességgé minősíti, s helyette marad az esztétikai érték. Sőt, ha eltávolodunk az idegenforgalmi látványosságként működő volt nagy magángyűjteményektől, rátalálhatunk azokra a kollekciókra is, amelyek valóban inkább a szellemi érték, mintsem az anyagi javak és a hiúság mentén szerveződtek. E tekintetben Budapest is megállja a helyét nemzetközi összevetésben. Egyetemes főműveket felsorakoztató magángyűjteményeink szétestek a történelem során (bár a második világháború után Moszkvába hurcolt anyagok esetleges restitúciója igen jelentősen emelné Budapest nemzetközi helyét), de a magyar művészet gyűjtőinek körében a főváros további rendkívüli személyiségeket vonultatott fel.

A hazai magángyűjtést részben az inspirálta, hogy az első világháborúig tartó múzeumi aranykor után a közintézmények kis fogékonyságot mutattak főként a modern művészet iránt. Karizmatikus gyűjtők így túlzás nélkül múzeumi színvonalú anyagokat állíthattak össze. Sajnos azonban ezek sorsa ugyanezen ok miatt többségében a szétszóródás lett: hiányzott a köz anyagi és erkölcsi ereje ahhoz, hogy a gyűjteményeket egyben helyezzék el múzeumokban. Budapest így ellentmondásos bizonyítványt mondhat magáénak – szellemi élete kitűnő műgyűjtőket inspirált, ám sem az állam, sem a főváros nem vállalta el e kollekciók gazdájának szerepét a gyűjtők halála után. A második világháború előtti kollekciókból csak Majovszky Pál grafikai anyaga maradt egyben; a Szépművészeti Múzeum tulajdonképpen e köré rendezte a Monet és barátai kiállítást. A világháború óta a Levendel-gyűjtemény az egyetlen, amely legalább tartós letét formájában a Fővárosi Képtáré lett.

Budapest olyannyira nem nyújtott távlati, múzeumi otthont privát kollekcióinak, hogy a kitűnő koncepcióval fellépő Pécs, majd később Győr számos fővárosi magángyűjteményt megszerzett, például Tompa Kálmán és Kunváry Bella, illetve Patkó Imre és Radnai Béla anyagát. Pazarló város tehát Budapest. Művészekben és gyűjtőkben gazdag, polgárai még a politikailag és gazdaságilag legnehezebb időkben is biztosították a képzőművészeti felhalmozáshoz elengedhetetlen anyagi és szellemi tőkét, ám nem akadt elég elszánás ennek gyümölcseire hosszú távon is vigyázni. Talán majd most: új típusú gyűjtők, mecénások jelentek meg, és a műtárgypiac a rendszerváltás egyik sikertörténete. A magánszféra és a remélhetőleg ennek jelentőségét felismerő városatyák talán meglelik a közös utakat.

A tudományos kutatás addig se tétlenkedhet. Az eddigi ellentmondásos mérleg egyik fő tényezője ugyanis éppen az, hogy az egyes korszakokban alig született szakmai feldolgozás a műgyűjtemények értékéről. Nem csoda, ha így nem is társult megmentésükhöz politikai akarat. Az egyik első teendő ma ezért e történelmi anyag feldolgozása: még összeszedhető elég sok információ, amellyel nem csupán az egykori kép rajzolható meg pontosabban, hanem a történelmi folytonosság is kimutatható az egyes gyűjtői generációk között, egészen máig. Szakdolgozatok, disszertációk, könyvek sora születhetne Budapest műgyűjtőiről. Az alábbi válogatás néhány olyan portrét villant fel, amelyek az esztétikai minőségen túl a gyűjtés különböző vetületeire is rávilágítanak.

Bedő Rudolf: univerzális gyűjtemény

Bedő Rudolf gazdasági és gyűjtői pályáját a Monarchia idején kezdte, üzleti életének áttelepítése Erdélyből Trianon után és újrakezdése Budapesten kész regény. Nagybányán a Phoenix vállalat igazgatója volt, és Thorma János tanítványaként járt a festőiskolába. Gyűjtésének másik gyökere feleségének bécsi családja, akiknek anyagából számos darab jutott hozzá, valamint ennek révén kezdett európai galériákban tájékozódni.

Gyűjteménye végül több tekintetben felülmúlta legtöbb társáét idehaza. Nem szorítkozott magyar anyagra, hanem nemzetközi kitekintéssel is rendelkezett, nem csupán modern művészetet, hanem klasszikus értékekből is európai fontosságú darabokat tartalmazott, továbbá messze túlnyúlt a képzőművészeten az egyetemes iparművészet felé. Mindebből itt egy piciny ízelítő álljon csupán a modern magyar anyagból szelektálva.

1949 márciusában – a Tanácsköztársaság harmincadik évfordulóján – a Dési Huber Kör kiállítást rendezett a „forradalmi” magyar művészetből. Az anyag többsége magángyűjteményekből származott, csak egy-két mű volt a Szépművészeti Múzeumé vagy a Fővárosi Képtáré (a Nemzeti Galéria 1957-ben alakult meg). A kényes történelmi helyzetben Rabinovszky Máriusznak volt bátorsága leírni az előszóban: „Meg kell vallanunk, hogy jelen forradalmunk művészete nélkülözi a tízes évek művészetének dinamizmusát.”

A klasszikus avantgárd válogatás valóban lenyűgöző volt. Még egy olyan hagyományos témában, mint az akt is, Uitz Béla, Tihanyi Lajos, Pór Bertalan, Kernstok Károly, Czigány Dezső, Kmetty János, Nemes Lampérth vagy éppen Beck Ö. Fülöp kitűnő művei voltak láthatóak. A felsorolt összes mű Bedő Rudolfé volt. Sőt sok más is: Mattis Teutsch János, Bohacsek Ede, Fémes Beck Vilmos művei és így tovább. Nem sokan birtokoltak akkoriban akár csak egy-egy alkotást ettől az avantgárd generációtól. Nagy Balogh János kiállított művei mellől sem hiányzott a „Bedő Rudolf tulajdona” jelzés. Nem is nagyon állhatott ott más. A dölyfből szegény, kitűnő művész anyagának nagy része halála után a Szépművészeti Múzeumba került, magángyűjtők – ha felismerték értékét – csak sóvárogtak utána. Bedő volt az egyetlen, akinek már a művész életében komoly kollekciója volt tőle. Amikor Németh Lajos monográfiája megjelent a művészről 1960-ban, a száztizenkét darabos képjegyzékben öszszesen huszonhárom mű volt magántulajdonban: ebből tizenhat Bedőé.

Bedő a magyar avantgárd újjáéledése iránt hasonlóan fogékony volt a harmincas évek második felétől kezdve. A szürrealizmus megjelenése művészetünkben Vajda Lajos, Anna Margit, Bálint Endre, Korniss Dezső és mások művei révén szerepelt gyűjteményében. Nonfiguratív ízlését tanúsítja, hogy Martyn Ferenc, Gyarmathy Tihamér, Marosán Gyula és sok más, ilyen irányban kísérletező művész alkotásait szerezte meg a második világháború után. Szenvedélye volt a különleges grafika, Szabadi Judit találó kifejezésével a „vegyes technikával készült kis festmények” gyűjtése. Ebből számos darab Pécsett került múzeumba, míg a litográfiagyűjtemény a Színháztörténeti Intézet anyagát gazdagítja.

Elméleti és nemzetközi tájékozottságának köszönhetően Bedő szerkesztette a Művészettörténeti Értesítő nemzetközi szemlerovatát. A szakmával folytatott együttműködésének további bizonysága, hogy Szíj Béla művészettörténésszel együtt rendezte Kádár Béla – akitől nagy anyaga volt – átfogó kiállítását a Nemzeti Galériában 1971-ben.

Köves Oszkár: két karakteres gyűjtemény

Kevesen állítottak össze a magyar gyűjtéstörténetben kétszer egymás után jelentős kollekciót. Az egyik ilyen Nemes Marcell volt, aki az első anyagát 1913-ban árvereztette el Párizsban, majd utóbb egy nem kevésbé pompás anyagot állított össze – amely sajnos megint csak nem lett múzeumi kincs. A párhuzam részben áll Köves Oszkárra. Köves a harmincas évek végétől, Nemes pályája után kezdett gyűjteni, ám első kollekciójától 1963-ban kényszerűen megvált. Öt évvel később újrakezdte a gyűjtést, s megint bátran az akkori kortársai közül válogatott, ám sajnos egyik gyűjteménye sem lett egészében múzeumé.

Képvásárlóként Köves már a húszas években aktív volt. Jogi egyetemre járt, de a numerus clausus miatt két szemeszter után abba kellett hagyja. Munkajövedelméből vette első Márffy Ödön- és Kernstok Károly-képeit. Ez a lendület a gazdasági válság idején megtört, de Köves folytatta könyvtára kiépítését, és 1936-ban Bernáth Aurél kiállításán már újra nagyban vásárolt. A kortársak közül Czóbel Béla és Egry József, a klasszikusok közül Rippl-Rónai József, Ferenczy Károly és Gulácsy Lajos művészetét szerette legjobban. A gyűjteményt művészettörténészek (Genthon István, Fülep Lajos) és művészhallgatók egyaránt gyakran felkeresték. Egészen 1963-ig biztosított volt ez a szűk szakmai nyilvánosság, ekkor azonban Köves kivándorolt az Egyesült Államokba. Czóbel műveit ugyan magával vihette (Chicagóban adta el őket), de ennek fejében az anyag zöme hazai múzeumokba került. Berény Róbert Csellózó nő című festménye például a Nemzeti Galéria állandó kiállításának darabja.

Köves öt év múlva hazatért. Kondor Béla, Tóth Menyhért, Barcsay Jenő és Ország Lili voltak az új művészek, akiket – néhány klasszikus mellett – gyűjteni kezdett. A külföldön töltött évek kitágították horizontját. Míg korábban ugyan elment az Európai Iskola kiállítására, ismerte Kassák Lajost, de nem érzett érdeklődést se a konstruktív, se a szürrealisztikus indíttatású avantgárd iránt, most mindkét irányzatot megszerette, hiszen megismerte nemzetközi kontextusukat. Bálint Endre és Deim Pál egyaránt fontos művész lett számára. Ennek felismerésében szerepet játszott, hogy Köves nem szégyellt tanácsot kérni haladó gondolkodású művészettörténészektől, például Solymár Istvántól, a Nemzeti Galéria főigazgató-helyettesétől. Köves ezzel példaértékű üzenetet küldött más gyűjtőknek: úgy kell megbecsülni a szakmai tanácsot, hogy abból a gyűjtő végül egyéni ízlést formáljon; másrészt ez az érdeklődés mindig az új, a kortárs felé irányuljon, ne csak a biztos klasszikust keresse.

Völgyessy Ferenc: hagyomány és újítás

1953–1954 során ritkaságszámba menő kiállítás volt látható Esztergomban. Völgyessy Ferenc főorvos gyűjteményét előbb a volt Megyeházán – a Balassi Bálint Múzeumban –, majd a Fürdőház épületében mutatták be. Ezek az évek nagyon nem kedveztek sem a modern művészetnek, sem a privát kollekcióknak, ezért az alkotások színvonalán túl szimbolikus értékében is igen jelentős volt a kiállítás. A második világháború előtt növekedésnek indult gyűjteményben Ferenczy Károly, Csontváry Kosztka Tivadar (Holdvilágos éj Trauban) és Rippl-Rónai József (Rajczi szomszéd háza, Újhold, Kalapos Zorka), továbbá Szinyei Merse Pál, Hollósy Simon festményei biztosították a klasszikus alapot. Gulácsy Lajos több műve is Völgyessyé volt, például az Olasz mese és a Nő rózsafával. Koszta József, Fényes Adolf, Rudnay Gyula és mások képviselték az alföldi festészetet. Kernstok Károly, Czóbel Béla, Egry József, Aba Novák Vilmos, Szőnyi István és mások művei bizonyítják, hogy Völgyessy a Nyolcak és a két világháború közötti mesterek munkásságára is fogékony volt. Az összesen mintegy százötven jelentős művet számláló gyűjteményben több neves festő ugyanakkor nem szerepelt (Bernáth Aurél, Barcsay Jenő, Kmetty János).

Mivel Völgyessy Szegedről költözött Budapestre, illetve Esztergomba, korábbi otthona, Szeged kismestereinek műveit sokáig megtartotta. Egy-egy jeles dél-magyarországi festőtől külön kollekciót állított össze: Nyilasy Sándortól több mint húsz képe volt. A fiatalabb, leendő kitűnő gyűjtő, Dévényi Iván is az ötvenes évek elején költözött Esztergomba. Völgyessy gyűjteménye nagy hatást gyakorolt rá: konzervatívabb, a ceglédi szülői házból hozott ízlését modernebb irányba, például a kvalitásos alföldiek, majd a nemzetközi irányokban is kísérletező alkotók felé terelte. Egy másik leendő jeles gyűjtő, Rácz István is ekkoriban fordult a képzőművészet felé. Részt vett az 1957-es válogatott kiállítás szervezésében Pécsett, s Rudnay Gyula festményeit ehhez Tamás Henriktől, a volt műkereskedőtől kérte kölcsön. A kiállítás kapcsán ismerte meg Völgyessyt, aki számos művet vett meg Tamástól. Például Mednyánszky László egy festménye Tamástól Völgyessy, Rácz, majd Várkonyi Zoltán gyűjteménye útján került a mai helyére, Kieselbach Tamás tulajdonába.

Völgyessy alapvetően a fővárosban élt, gyűjtői pecsétjén a tulajdonában volt festmények hátlapján máig fellelhető a Benczúr utcai cím. Hatása ugyanakkor szülővárosában is erős maradt. A kollekció egy része Szegeden már 1943-ban, majd átfogó válogatása 1965-ben került kiállításra. Szelesi Zoltán művészettörténész kezdeményezte a háború előtt alapított, azután szüneteltetett Szegedi Műgyűjtők Klubja újjáalakulását is. Völgyessy gyűjteményének tárlata hozzájárult ahhoz, hogy négy évvel később, 1969-ben megvalósult az újjáindulás. A Klub már 1970 nyarán jelentkezett első kiállításával, majd ezt magángyűjteményi tárlatok sora követte. A Hazafias Népfront helyi szervezete és a Műgyűjtő című folyóirat biztatására újjáalakult Klub elnökségi tagja volt Völgyessy fivére, Völgyesi János is, akinek szegedi művészekre koncentráló gyűjteményét 1971 telén mutatta be a Móra Ferenc Múzeum. A Klub magángyűjteményi kiállításai országos viszonylatban a legelsők közé tartoztak. Budapesten szintén a Hazafias Népfront helyi szervezetei biztosítottak otthont hasonló tárlatoknak: a VI. kerületben Görgényi Frigyes, Forgács Péter és Kristó Nagy István gyűjteménye lett így kiállítva három évtizede, míg a IX. kerületben a nemrég elhunyt műkereskedő és gyűjtő, Kovács Dezső szervezett műgyűjtői klubot.

Völgyessy anyagát viszont nem mutatták be Budapesten: inspiráló közege Szeged volt, utóbb a Keresztény Múzeum révén kitűnő művészeti hátteret adó Esztergom biztosított számára nyilvánosságot. Rácz István kollekciójára is igaz, hogy mind a négy kiállítása vidéken (Pécs, Kaposvár, Veszprém és Csongrád) valósult meg. A fővárosban a szoros ideológiai kontroll nem tette lehetővé ilyen nagy gyűjtemények bemutatkozását. Budapest mégis jól járt velük – mindkét kollekcióból főművek sorát vették meg azóta fiatalabb gyűjtők, akiknek óriási lökést adott egy-egy ilyen gyűjtői modell.

Füst Milán: látomás és indulat

A birtoklás csökkenti egy tárgy értékét – idézi a bölcsességet Füst Milán a Látomás és indulat a művészetben című könyvében. A műtárgyak birtoklása okozta öröm alól azonban ő sem vonta ki magát. Aligha lehet szigorú értelemben műgyűjtőnek nevezni, de komoly kollekciót állított össze, amelyből a Petőfi Irodalmi Múzeum és az MTA Képtára is bemutatott egy-egy válogatást, az Akadémián most is látogathatóak a letétben lévő művek. A gyűjtemény klasszikus részéhez XVI–XVIII. századi festmények tartoznak. Az író, elsősorban ékszerész és aranyműves felesége anyagi lehetőségeinek köszönhetően, számos külföldi múzeumba és műemlékhez elzarándokolhatott. Egyetemes érdeklődésének ezen szeletét jelenítik meg ezek a velencei, genovai és más – zömmel ismeretlen – festők művei.

Ugyanilyen erős, egyszersmind személyes volt Füst kötődése saját korának hazai művészetéhez. Az idősebb művészgenerációból a New York Kávéházban ismerte meg Rippl-Rónai Józsefet, akitől például Füst felesége, Helfer Erzsébet arcképét őrzi a gyűjtemény. Ugyanitt találkozhatott Gulácsy Lajossal, akitől egy filozofikus és egyszerre groteszk festményt (Cogito ergo sum vagy A falu bolondja) szerzett meg. Számos más művészt is megismert Vaszary Jánostól Réti Istvánig, barátságba került a Nyolcak művészeivel. Erről például Tihanyi Lajos expresszív olajképe tanúskodik (1912). Kiemelt művésze és barátja Berény Róbert lett, közös érdeklődésük az irodalomtól a zenén át a pszichoanalízisig terjedt. Berény számos képe – például a zeneszerző Weiner Leó, a szociológus Varró István és magának Füstnek nagyalakú portréja – egyszerre kitűnő személyiségrajz a magyar értelmiség vezető alakjairól, és bizonyság a franciás piktúra terjedésére a korai magyar avantgárd körében.

Bokros Birman Dezső, Kmetty János és Bernáth Aurél azok közé tartozik, akikkel az első világháború után lett szorosabb Füst kapcsolata. Számos grafika őrzi ennek emlékét, az említetteken túl Uitz Bélától ugyanúgy, mint Szobotka Imrétől. A neoklasszikus irányzat hatásáról Patkó Károly, Tarjáni Simkovics Jenő és mások grafikái tanúskodnak. Füst kisregénye, az Advent (1921) Derkovits Gyula metszeteivel jelent meg. Az erotika mint téma a művészetben és a tudományban ekkoriban vetette le a polgári prüdériát, ezen érdeklődést jelzi Füst válogatásában számos ilyen ihletésű grafika. A kisplasztikát képviselték Ferenczy Béni művei. Füst igen sok litográfiát is megszerzett, elsősorban XIX. századi portrékat.

Gerlóczy Gedeon: nem csak Csontváry

Csontváry Kosztka Tivadar számos nagy pannójának megmentője köztudottan Gerlóczy Gedeon. Az 1917-ben a Műegyetemen építészdiplomát szerző fiatalember két évvel később – müncheni tervezőirodai munkájából hazatérve – szinte véletlenül szerzett tudomást Csontváry festményeinek árveréséről. A háború után amúgy is inflálódó értékpapírjait beváltva megvásárolta a műveket, amelyeket egyébként zsákvászonként értékesítettek volna. Gerlóczy igen sokat tett a művek megismertetéséért, múzeumi elhelyezéséért is; halála (1975) után egy évvel jelent meg könyve Csontváryról. Építészként is jelentős volt tevékenysége, ő tervezte például a Madách Kamaraszínházat és a Nemzeti Sportcsarnokot. Ami viszont mindmáig alig ismert: szenvedélyesen gyűjtötte a XVI–XVIII. századi európai grafikát. Eredeti rajzokat, rézmetszeteket, litográfiákat vásárolt már fiatalon, amikor gyakran járt Párizsban. A francia fővárosban élő művészekkel is megismerkedett. Ilyen volt például az igen nehezen megélő, ma már világhírű Maurice Utrillo, akitől Gerlóczy számos festményt vásárolt. Grafikai anyaga is szélesedett modern vételekkel, s így a végül több száz lapos kollekció Claude Lorraintől William Hogarthon át Chaim Soutine műveiig terjedt. A jelenlegi tulajdonos egy kisebb válogatást bocsátott a nyilvánosság elé, amikor 2004 decemberében a budai Home Galéria elsőként kiállítást rendezett Gerlóczy gyűjteményéből.

Folly Róbert és Szilágyi Sándor: klasszikus vállalkozók

A Magyar Nemzeti Galéria 1963 nyarán huszadik századi műveket mutatott be budapesti magángyűjteményekből. A katalógus előszavában Solymár István főigazgató-helyettes kifejtette, milyen fontos a múzeumok és a gyűjtők együttműködése a szocializmus alatt is. Ez lényeges kiállás volt a privát kollekciók mellett, és a tárlat anyaga igazolta ezt az elkötelezettséget. Külön említést érdemel Folly Róbert, akiről a harmincas években kialakult kollekciójának nagyságához képest máig keveset tudunk. Az építész-vállalkozó Egry József híve volt, ő építtette a badacsonyi házat, amely ma a festő emlékmúzeuma. Gyűjteményének szélességét jelzi, hogy az 1963-as kiállításon Dési Huber István és Domanovszky Endre, a szobrok között Mészáros László, Borsos Miklós és Ferenczy Béni művei szerepeltek tőle.

Hasonlóan nagyobb kutatást érdemel Szilágyi Sándor. Follyval annyi a közös benne, hogy mai szóval vállalkozóként kezdett gyűjteni a harmincas években. A Fränkel Szalon Váci utcai kirakatában pillantotta meg Rippl-Rónai József egy művét, így lett a galéria vevője, majd a Gresham-kör támogatója. Sírkőfaragó üzemet vezetett, ennek jövedelmét fordította gyűjtésre, és hamarosan szalont nyitott lakásán. Szőnyi István lett a kedvence, Czóbel Béla és Derkovits Gyula több művét is megvásárolta. Klasszikus hátteret teremtett Ferenczy Károly, Csontváry Kosztka Tivadar és más mesterek műveinek megvétele révén, Gulácsy-műhöz például Keleti Artúrtól jutott, aki a festő barátja volt egykor. Szilágyi széles szobrászati válogatást is magáénak mondhatott: Medgyessy Ferenc, Bokros Birman Dezső és mások mellett Schaár Erzsébet és Vilt Tibor kisplasztikái közül is vásárolt. Kollekciójának egyes darabjai még a nyolcvanas években is lökést adtak új gyűjteményeknek.

Fruchter Lajos, Márton Ödön, Oltványi Imre: a Gresham-kör gyűjtői

Az 1971-ben elhunyt Márton Ödön a hatvanas években a műgyűjtés nagy öregje, az új gyűjtők által is igen megbecsült alakja volt. A textilkereskedőként dolgozó, előkelő belvárosi ruhaszalont fenntartó Márton a háború előtt főleg Egry József, Berény Róbert, Czigány Dezső és mások, azaz részben a Gresham-kör művészeinek munkáiból építette gyűjteményét, de ízlésének nyitottságát mutatja, hogy megvásárolta Vajda Lajos Szentendrei udvar című festményét is. A klasszikusok közül legjobban Ferenczy Károlyt becsülte, akinek Béni fia 1936-ban bronzérmet is készített a Márton-család tagjairól. A mindenkori kortárs művészet iránti fogékonyság bámulatos példája, hogy Márton évtizedekkel később is figyelt az új tehetségekre. Kolozsváry Ernő az ő tanácsára ismerte meg Ország Lilit egy harmadik gyűjtő, Rácz István lakásán; Mártontól került Kolozsváry Ernőhöz Egry Delelése is.

2002 telén az aukciók szenzációját két Gulácsy Lajos-kép szolgáltatta. A Naconxipánban hull a hó egy kis budai lakás faláról – Egry József, Berény Róbert, Uitz Béla, Szőnyi István és mások műveinek társaságából – került árverésre. Az álomszerű kép elkészülte óta ugyanabban a gyűjteményben volt, s Oltványi Imre leszármazottai adták el. Oltványi pénzügyi szakemberként dolgozott, s a két világháború között az élő művészetre fogékony gyűjtővé vált. Sokat írt a magyar művészetről, ez önálló kötetben is megjelent 1991-ben. A Gresham-kör egyik kulcsfigurája volt – ezt jól mutatja, hogy 1943-ban, ötvenedik születésnapjára tabló készült a kör tagjainak – művészeknek és pártfogóiknak – a fényképével, s Oltványié volt középen. Sokat tett a közgyűjteményekért, a második világháború után rövid ideig a Szépművészeti Múzeum főigazgatója volt. Ösztönzésére Baján már 1936-ban kortárs képtár nyílt a művészek ajándékaival, és a saját és mások (például Aszalós Imre helyi főorvos, Rózsa Miklós művészetszervező, Szilágyi Sándor vagy éppen a művész Nagy István özvegye) gyűjteményéből származó további művekkel. A képtárban az akkori viszonyok fényében igen haladó anyag (Uitz Béla, Tihanyi Lajos, Barcsay Jenő és mások) volt látható. Erről ma elérhető egy friss kiadvány Kovács Zita szerkesztésében, de az anyag alaposabb feldolgozást és kiállítást érdemel.

A Nemzeti Galéria 1983-ban, Fruchter Lajos halálának negyvenedik évfordulóján kiállítást rendezett Művész és mecénás címmel a gyűjtő és kedvenc alkotója, Czóbel Béla kapcsolatáról. Fruchter gyűjtésének fő korszaka (1926–1943) a Gresham-kör felfutásának időszaka. Fruchter hétvégenként nyilvánossá tette kollekcióját az érdeklődők számára naphegyi lakásában. Mivel klasszikus anyagát (például Rippl-Rónai-műveit) az emeleten, az élő művészek alkotásait pedig a földszinti szalonban tartotta, vendégei számára nyilvánvaló volt üzenete, hogy melyik generáció felkarolása számított igazi teljesítménynek. Czóbelre ő hívta fel például a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, Petrovics Elek figyelmét is. Tanulságos viszszaemlékezései röviddel halála után megjelentek egy szakfolyóiratban, de ez ma már alig elérhető, s ezért hasznos lenne újraközlésük.

Révész István és Keleti Andor: Vaszary János festményei

Révész István festő elsősorban műgyűjtőként alkotott maradandót. A húszas évektől kezdve klasszikusok (Rippl-Rónai József), megszelídült avantgárdok (Kernstok Károly), alföldiek (Koszta József), expresszív alkotók (Kádár Béla) és számos más irányzat, közöttük szobrászok (Medgyessy Ferenc) munkáit vásárolta meg. 1931-ben alapító igazgatója volt az Új Művészet Barátai Egyesületnek. Rabinovszky Máriusz már 1936-ban írt a kollekcióról a Magyar Művészetben, majd harminchat évvel később a Műgyűjtő számolt be az akkori képanyagról. Révész Vaszary Jánostól önálló, több tucat olajképet felölelő kollekciót alakított ki, a festő 1936-ban portréját is megfestette. A gyűjteményt Budapesten járva Oskar Kokoschka is megtekintette. Révész alkotói ambícióit tekintve nem alaptalan a feltevés, hogy a tulajdonában levő Vaszary-művek némelyike utóbb már az ő kezét is dicsérte.

Vaszary művészete nagy súllyal szerepelt Keleti Andor kollekciójában is. Feleségének első férje, a holokauszt alatt elhalálozott Reisch Ödön ügyvéd vásárolta az első képeket. Keleti vételei révén a sokféle stílusban dolgozó festő minden korszaka főművekkel jelent meg a belvárosi gyűjteményben. A nagyszámú Vaszary-mű mellett a kollekcióban szerepelt néhány további nagy név (Czóbel Béla, Ámos Imre), valamint egy-egy kevésbé (el)ismert festő, például a klasszikusok közül Bőhm Lipót, a kortársak közül Czumpf Imre.

Várkonyi Zoltán és Nagy István: a Vígszínház műgyűjtői

Dévényi Iván a Műgyűjtő hasábjain harminc éve nagy elismeréssel írt a Vígszínház színésze, Nagy István kollekciójáról. Az anyag fókusza Egry József festészete volt, akinek korai műveiből is kitűnő darabok voltak itt. A Nyolcak több művén belül kiemelkedtek Czigány Dezső képei, míg Kmetty János festményei jelezték Nagy érdeklődését a szerkezetes alkotásmód iránt. Gulácsy sem hiányozhatott: egyik kompozícióját egykor Kosztolányi Dezső vette meg a művésztől. Gulácsy vásárlóinak és gyűjtőinek történetét külön érdemes lenne feldolgozni, hiszen Frankfurt Józseftől Smetana Ernőig izgalmas személyiségek lennének így megrajzolhatóak. Nagy István gyűjteményében Fényes Adolf, Koszta József és Benedek Péter képviselték a magyarosabb motívumokat. Bátor választás volt Szobotka Imre, Gadányi Jenő és Ámos Imre műveinek megszerzése. Nagy Balogh János önarcképe mellett a kollekció legmeglepőbb választása a Dévényi cikkéhez reprodukcióként közölt remekmű volt: stiláris alapon aligha gondolta volna bárki, hogy az anyag főműve Korniss Dezső Sárkánya.

A Vígszínház igazi, nagy műgyűjtője Várkonyi Zoltán volt. A filmrendezőként szintén sikeres művész tizenkilencedik századi alkotásokból is válogatott, a modern magyar művészet klasszikusai közül pedig jelentős alkotásokat őrzött például Ferenczy Károlytól, Gulácsy Lajostól vagy éppen Nagy Balogh Jánostól. Mednyánszky László, Egry József és Nagy István művei szintén megtalálhatóak voltak nála. A legtöbb képe Barcsay Jenőtől volt, gyűjteménye több alkotással mutatta be Czóbel Béla és Kondor Béla munkásságát is. Viszonylag későn, a hetvenes években viszont annál intenzívebben kezdett gyűjteni. Kortárs választásai közül az egyik legegyénibb az akkor fiatal Dienes Gábor felkarolása volt.

Tarján Jenő, Hidas László és Glücks Ferenc: klasszikus gyűjtők

A Képzőművészeti Egyetemen 2004 őszén különleges kiállítás volt látható az oktatási vagy alkotói (ön)képzési céllal készült igényes, művészi másolatokból. Az egyik sokatmondó mű Gulácsy Lajos másolata Sandro Botticelli ecsetje nyomán. A mű egykor Tarján Jenő, a második világháború utáni egyik jelentős gyűjtő tulajdonában volt. Klasszikus művekkel kezdte a gyűjtést, az ötvenes évektől fordult a modernebb irányzatok felé. Az anyag íve Csontváry Kosztka Tivadar (Holdtölte Taorminában) és Rippl-Rónai József műveitől az Uitz Béla és Nemes Lampérth József által képviselt avantgárdig terjedt. Dominált a franciás piktúra – például Vaszary János, Czóbel Béla –, de nagy anyag volt Koszta Józseftől is. A közös nevező a színek szeretete volt. Tarján gyűjteményében prominens helyen szerepelt Szőnyi István, valamint néhány más Gresham-körös alkotó is. Gulácsytól természetesen nemcsak másolata, hanem a művész saját alkotása is volt a kollekcióban (Felhővonulás). Ferenczy Károly, Nagy István, Mednyánszky László és más művészek kvalitásos darabjai tartoztak még az anyaghoz, amely Derkovits Gyula és Dési Huber István festményeivel zárult.

Hidas László gyűjteménye Szinyei Merse Pál, Paál László és egy-egy további klasszikus értékű festő képe mellett Rippl-Rónai József és Ferenczy Károly művein nyugodott. Ferenczy művei közül kiemelkedett a Festő és modellje (1901), amely a gyűjtő leszármazottjától 1996-ban került Kieselbach Tamás tulajdonába, s ezzel az éppen akkor készülő magángyűjteményi kötetének kitüntetett darabja lett, és ez a mű szerepel a Kieselbach által 2003-ban megjelentetett Modern magyar festészet I. album borítóján is. Hidas tucatnyi Rippl-festményét Koszta József, Rudnay Gyula, Mednyánszky László és Gulácsy Lajos művei egészítették ki. Csontváry Kosztka Tivadar három festménye is e gyűjteménybe került, például az Athéni utca. Hidas tanácsadója Genthon István, a Szépművészeti Múzeum vezető művészettörténésze volt; nem reménytelen vállalkozás Genthon kutatásainak és viszonylag klasszikus ízlésének hatását nyomon követni a kollekción. Az akkori jelen felé éppen csak Egry József és Czóbel Béla egy-egy képe mutatott a gyűjteményben.

1991-ben a Budapest Galéria válogatást mutatott be Grósz Lola és Glücks Ferenc kollekciójából. Glücks már a második világháború előtt jeles gyűjteményt alakított ki élő művészektől. Nem a polgári vagy értelmiségi gyűjtők jól ismert csoportjához tartozott, nem a főváros előkelő negyedeiben, hanem a nyolcadik kerületben lakott. Mindez csak emeli éleslátásának értékét. Farkas István 1947-es kiállításáról a Nemzeti Szalonban számos művet vett, és az országból való távozásukkor a Farkas-család rábízta magángyűjteménye egy részét is. Ez jelentős anyag volt, hiszen Farkas István édesapja, Wolfner József műgyűjtő volt, míg Farkas felesége, Kohner Ida festőművész, az európai rangú gyűjteményt birtokló Kohner Adolf lánya (a Kohner-gyűjtemény zöme 1934-ben került árverésre az Ernst Múzeumban). Farkas maga is gyűjtött, hiszen barátságban volt számos művésztársával, például Barcsay Jenővel, Egry Józseffel. E kollekció sokfelé bomlott, de egy rész Glücks Ferencnél maradt, aki maga is jócskán gyarapította azt: például Ország Lili egyik felfedezője volt. Az összes érintett révén gyarapodott a Mednyánszky László-válogatás: Wolfner a festő barátja és patrónusa volt, Farkas István mesterének választotta, s Glücks osztotta ezt a véleményt. A Glücks-gyűjtemény egy része a Kecskeméti Képtárba került, amelynek anyagát már 1911-ben gyarapította magángyűjtői donáció (Nemes Marcell).

Virág Péter: Ernst Lajos portrégyűjteménye

1991-ben különleges portrékiállítással szolgált a Budapest Galéria. A huszadik század elejének sokoldalú műgyűjtője, Ernst Lajos kollekciójának kicsiny, de a gyűjtemény szétszóródásához (1937) képest örvendetesen egységben maradt szelete volt látható. Az anyag tulajdonosa, Virág Péter újsághirdetés nyomán, lakótelepi lakásban bukkant az arcképek, önarcképek és karikatúrák csoportjára. Ernst művészetszervezői tevékenységéről remek kötet jelent meg az általa 1912-ben alapított Ernst Múzeum létrejöttének kilencvenedik évfordulóján, Róka Enikő szerkesztésében. Ebben nyomára bukkanhatunk, miért volt külön jelentősége számára a gyűjteménye önálló egységét képező portréknak és önarcképeknek, az alkotói személyiség lenyomatainak. A történeti művek közül érdemes kiemelni Kiss Bálint festő önarcképét, aki a tizenkilencedik század derekán a Nemzeti Múzeum formálódó képtárának őre – mai szóval muzeológusa – volt. Nem kevésbé sokatmondó Barabás Miklós 1888-as önarcképe, rajta a művész ajánlásával unokaöccsének. Ernst a kortársai műveit ugyanilyen lelkesen gyűjtötte: Gulácsy Lajos, Czigány Dezső, Tihanyi Lajos és Szőnyi István önarcképe mind szerepel az anyagban.

Virág doktor saját választásaival szélesítette gyűjteményét, amelyből Szekszárdon 1990-ben, majd Zalaegerszegen 1995-ben mutattak be válogatást, Benedek Katalin művészettörténész rendezésében. Ernst kortársai közül e két tárlat többek között Rudnay Gyula, Nagy István, Schönberger Armand és Farkasházy Miklós műveit mutatta be. A közelmúlt munkáiból is széles a merítés: Bálint Endre képszonettjei mellett Hincz Gyula vagy éppen Kokas Ignác kompozíciója is feltűnt. A kortárs anyagban Almásy Aladár, El Kazovszkij, Fajó János, Sváby Lajos és Fehér László neve felvillantja, milyen eltérő irányzatokból választ a gyűjtő. A kollekciót Virág Péter nem családi indíttatásból, hanem fokozatosan állította össze. Első két képét szülőfalujának egy felbomló hagyatékából vásárolta meg, de innen hosszú út vezetett a tudatos gyűjtésig. Kalocsán járt középiskolába, művészettörténet-tanára maga is festett, s a városházán egyszer kiállítást rendezett. Felhívta diákjai figyelmét, hogy egy másik festő munkái is bekerültek a kiállításra – akinek jelentőségét Virág Péter néhány évvel később fedezte fel, amikor másutt is látta műveit: Tóth Menyhért volt az. Megszerette Nagybánya művészetét, és annak ötvözetét a párizsi hatásokat feloldó neós piktúrával is. Keresi az atipikus, korai műveket és az olyan alkotókat, akiknek számos munkája minőségben vetekszik a jobban futtatott mesterekével. A kollekció egyik főműve Gulácsy Lajos festménye, Czóbel Béla pályájának több szakaszát képviseli olajkép.

Virág doktor megszerzett egy nagyobb egységet Sugár Andor hagyatékából is. Az expresszív színekkel és faktúrával dolgozó festő – aki a holokauszt áldozata lett – művei 2001 augusztusában a Zsidó Nyári Fesztivál kiállításán voltak láthatóak a Budapest Galériában, Ámos Imrének a szolnoki Damjanich János Múzeumból, valamint Beck Ö. Fülöpnek egy magángyűjteményből kölcsönzött művei mellett. Ez a fesztivál minden évben törekszik magángyűjteményi együttesek bemutatására; például a rákövetkező évben Moholy-Nagy László és Telcs Ede alkotásai mellett egy Schadl János-kollekció volt látható.

Győri Lajos: Képcsarnok és alkotóközösség

A mai műkereskedelmi expanziót jócskán megelőzve, a Kiskörút egyik foghíjtelkén többszintes galéria épült már a rendszerváltás előtt, ám a vállalkozás szervezője, Győri Lajos az épület elkészülte előtt elhunyt, s a házat utóbb egy bank vette meg. Győri az 1983 márciusában megalakult Gulácsy Lajos Alkotóközösség otthonaként tervezte működtetni a galériát. Az alapító okiratot nyolc művész jegyezte: Bálint Endre, Bencze László, Fejér Csaba, Kántor Andor, Papp Oszkár, Rátkay Endre, Szántó Piroska és Vén Emil. Kiállításaik 1983 októberétől havonta voltak láthatóak Győri budai házának erre kialakított szintjén. Győri már nyugdíjas volt, és korábban számos területen bizonyította üzleti képességeit. Szegényparaszti családból származott, bőrkereskedéssel és szőlőtermesztéssel is sikerrel foglalkozott. Az 1968-ban elindított gazdasági reformok nyomán az egyik első vállalkozó lett, és a Budafokon folytatott baromfitenyésztésből és gombatermesztésből tett szert olyan jövedelemre, hogy műgyűjtéssel és műkereskedelemmel foglalkozhasson. Autodidakta módon képezte magát a művészet terén, majd a Képcsarnok Vállalat utazó ügynöke lett, megismerve azokat az alkotókat, akiknek munkáiból kollekcióját fejlesztette. Menedzser és pszichológus volt; inkább a művészekhez értett, mint a képekhez, de a művekről is szenvedélyesen tudott mesélni. Ezért lett az Alkotóközösségnek számos olyan ügyfele, akik az elit értelmiség avantgárd ízlését nem osztották, de kitartóan kötődtek a világukhoz közelebb álló művekhez. Az egyik legszilárdabb vevő egy zöldségkereskedő házaspár lett. Fejér Csaba naturalista alföldi képeit jól el lehetett adni vidéken, Kokas Ignác is sok hagyományosabb tájképet festett. Rátkay Endre groteszk szürrealizmusát sokan megkedvelték, még ha ennek értékéből az erotikus motívumok kissé gátlástalan használata le is von.  A vásárlók közül nem hiányzott a fővárosi értelmiség sem: az orvosi és ügyvédi címjegyzék alapján Győri húszezer meghívót küldött az Alkotóközösség programjára.

Az árakat igyekeztek reális szinten tartani. Egy 60 x 80-as olajkép kb. 25 000 forintba került; néhány művész (Szántó Piroska) többet kért a műveiért, de ezek így már nehezen voltak eladhatók. A kizárólagosság elve működött: egyedi, nem sokszorosított munkákat csak az Alkotóközösségen keresztül volt szabad eladni, s Győri és két-három vidéki üzletkötő társa sem értékesítette más művészek alkotásait. Az alapszabály a műtermi eladásokra is előírta a megállapított árak betartását, felhívva a tagokat, hogy ezt „etikai kérdésként kezeljék”. Minden jel szerint így is tettek, hiszen az üzlet jövedelmezően működött, amit jól tükröz, hogy Győri az akkor nagy pénznek számító ötvenmillió forintos bankhitellel vágott bele a kiskörúti építkezésbe. Saját gyűjteményében más alkotók is szerepeltek (Holló László, Szász Endre, Szentiványi Lajos), ám kollekcióját se kiállítás, se cikk nem dokumentálta. Az Alkotóközösség kiállításairól beszámolt a tévé, de Győri igyekezett háttérben maradni. Gyűjteménye és az Alkotóközösség története megírásra vár. Ez szociológiailag is fontos lenne, hiszen az alkotók többsége ma nem része a művészettörténeti kánonnak, miközben a szélesebb ízlésről ezek a választások tanúskodnak hűen. Hiba lenne ezt leegyszerűsítve két külön világként bemutatni: Győri pontosan tudta Kassák vagy Barcsay esztétikai jelentőségét, Korniss szitanyomataiból százdarabos sorozatot adott ki az Erdész Galériával együtt, ám úgy látta, hogy a szélesebb eladhatóság határa a Bálint–Papp Oszkár vonal táján húzódott.

Kristó Nagy István és Szíj Rezső: nem a név a fontos

Kristó Nagy István műfordító és kritikus írásaiban amellett érvel, hogy ne a nagy nevekre, a látványos festményekre, hanem a divat által éppen negligált művekre figyeljünk. Ezt tükrözi gyűjteménye is. Megbecsüli a kevésbé befutott alkotókat, a grafikát, a külföldön élő s ezért idehaza elfeledett magyar művészeket. Ötven éve, a forint bevezetése nyomán „egy tízesért” vásárolta meg Szabó Vladimír és Szalay Lajos grafikáit, Kohán György ötven forintért festett portrét a lányáról; Gulácsy Lajos egy fiatal lányt ábrázoló arcképét kétszáz forintért vette meg az Állami Zálogház és Árverési Csarnok Nemzeti Vállalat 1948-as árverésén. Farkas István, Egry József és mások műveit az Operaház portásaként műkereskedő Stein bácsitól vette meg. Számos klasszikus értéket fedezett fel, mielőtt divatba jöttek volna (Nagy István, Perlrott-Csaba Vilmos), a kiállítási lehetőségtől megfosztott Gyarmathy Tihamértól már az ötvenes években vásárolt. Kritikát írt mellőzött művészekről (Bálint Endre), fogékony volt az idehaza alulértékelt kisplasztikára: Fémes Beck Vilmos egy 1911-es érmét ismeretlenként vette meg. Budapesti galériákban még külföldi grafikákat is jutányosan szerzett, hiszen gyakran nem tudták, mit árulnak. Kedvenc mondása szerint napi egy csomag cigaretta árából még ma is el lehet kezdeni kisgrafikát gyűjteni.

1966-ban Várpalotán a „Jó szerencsét” Művelődési Házban nyílt kiállítás Szíj Rezső református lelkész és történész gyűjteményéből. Szíj irodalmunk és művészetünk kutatójaként tanulmányokat írt, kiadványokat szerkesztett kiemelkedő alkotókról (Balázs Bélától Radnóti Miklósig) és kevésbé jelentős, lokális érvényű művészekről (Ridovics László) egyaránt; 1973-ban a budapesti Műgyűjtők és Műbarátok Köre egyik alapítója lett. Kollekciója Rudnay Gyula, Bartha László, Vass Elemér, Szentiványi Lajos és mások anyagát ölelte fel, nagy teret szentelve a kevéssé megbecsült alkotóknak. Igen széles volt grafikai merítése Hincz Gyulától Csernus Tiborig. A kiállítás couleur locale-jához tartozott, hogy Pogány Ö. Gábor, a Nemzeti Galéria főigazgatója mondott beszédet, majd a megnyitó után író-olvasó találkozóra került sor Szíjjal. A katalógus őszinte bevezetője a gyűjtemény árnyoldalai közül is megosztott egyet-mást az olvasóval. Szíj így fogalmazott: „Érdemes volt-e annyit nélkülözni, még koplalni is, csakhogy egy-egy műtárgy birtokába jussak – beismerem, erre nem könnyű felelnem.”

---

Ennyi „klasszikus” gyűjtő után következzék portré a műkereskedelem két – ma aktív, bár eltérő habitusú – személyiségéről.

Kováts Lajos: az Iparterv meózása

Új mechanizmus: művek a hatvanas–hetvenes évekből címmel Kováts Lajos és befektetőtársa magángyűjteményéből mutatott be válogatást 2001 telén az újpesti MEO. Az Iparterv (1968) valóban klasszikus művei bukkantak fel: a hatvanas évek második felének képei Bak Imre, Fajó János, Hencze Tamás és a hajdani „nagy csapat” más alkotóitól. Itt Forgás, ott Piskóták, amott Dinamikus struktúra – a műtárgycímek is nosztalgiát ébresztettek egy fegyelmezett, a geometrikus indíttatásra redukált képi világ iránt. Azért az érzelmek sem hiányoztak, például Keserü Ilona művei révén. A történelmi utalások és az absztrakt, gesztusos alkotásmód összeegyeztetését tanúsították Frey Krisztián remekművei. Méhes László hiperrealizmusa az akkori társadalomkritikát is felelevenítette (Langyos víz), míg Tót Endre és Türk Péter festményei a konceptuális művészet erejébe vetett hitet jelezték. Lakner László képe, Az én Lukács György könyvem e két irány ötvözeteként vívott ki elismerést. Nádler István Hommage à Vajda Lajos című műve a művészi példaképekre utalt, míg Pauer Gyula, Paizs László és Kovács Albert objektjei, tárgyai révén nem csak a táblaképek domináltak. A kollekció egy részét ugyan 2004-ben elárverezték, de törzsanyaga ma is egyben van, Kováts befektetőtársa tulajdonában.

A főművekből válogatott anyag meglepően rövid idő alatt gyűlt össze. Kováts soha nem tekintette magát polgári értelemben felhalmozó műgyűjtőnek, de az elsők között ismerte fel, hogy a rendszerváltás után megélénkülő műkereskedelem figyelmen kívül hagyta a hatvanas–hetvenes évek új magyar avantgárdját. 1997-ben kezdte összeszedni e korszak művészetének krémjét. Maga sem tudta előre, hogy ha ennek konzisztens csoportját keresi, azt az Iparterv vállalat székházában kiállító csapat táján fogja meglelni. Hamar kiderült az is, hogy e művek többsége az alkotók műtermében lapult. Nem kellett mást tenni, mint felkeresni a művészeket. Amilyen egyszerűnek tűnik ez most, olyan bátor lépés volt akkor, számos más gyűjtő csak ennek nyomán fordult e korszak felé. Kováts a nagy generáció alkotóitól főleg a korai művek iránt érdeklődött, míg a MEO gyűjteménye számára külön anyagot állított össze a fiatalabb művészek (Fehér Lászlótól Szűcs Attilán át a Kis Varsóig) alkotásaiból.

Kieselbach Tamás: galéria és gyűjtemény

Kieselbach Tamás magángyűjteménye minőségében és mennyiségében az egyik legjelentősebb hazánkban. A művészettörténész végzettségű műkereskedő fiatal korától kezdve gyűjt. Gyűjteményéről három könyvet is megjelentetett, egyet magyar, kettőt angol nyelven; és bár e kötetek kereskedelmi forgalomba nem kerültek, szakmai könyvtárakban, műgyűjtők és művészettörténészek körében elérhetők. A magyar nyelvű kötet és annak angol fordítása 1996-ban, Szabadi Judit művészettörténész szerkesztésében jelent meg. A válogatás Ferenczy Károly már említett főművével kezdődik, és Vajda Lajos szénrajzával zárul. Mednyánszky László, Perlrott Csaba Vilmos, Batthyány Gyula, Scheiber Hugó, Nagy István és Román György csupán néhány név, akiktől számos művet közöl a könyv. Mint látható, eltérő felfogású alkotók egyaránt nagy súllyal szerepelnek, és számos népi indíttatású, naiv művész is felbukkan, Pekáry Istvántól Mokry Mészáros Dezsőig.

A második angol nyelvű kötet 1999-ben jelent meg. Szücs György szerkesztette, számos további művészettörténész működött közre mind a szerkesztésben, mind az e kötetben újdonságként szereplő tanulmányok megírásában. Csontváry Kosztka Tivadar és Rippl-Rónai József művein túl kitűnő alkotással szerepel Koszta József, Szobotka Imre és Nemes Lampérth József. A könyv felkarol a hivatalos művészettörténetben kisebb elismertségnek örvendő alkotókat is (Körmendy Frimm Ervin, Kornai József, Farkas Béla). Hollósy Simon, Nagy Balogh János vagy éppen Bortnyik Sándor kompozíciója mellett kiemelendő a könyv zárása, újfent Vajda Lajos egy műve. Nemrég arra a kérdésre, kit tart a tíz legjobb magyar festőnek, Kieselbach Tamás a tízből kétszer is Vajdát nevezte meg. A kollekció a két angol nyelvű kötet megjelenése óta is bővült, bár Kieselbach Tamás gyűjtése egy szakaszának lezárásaként jelentette meg a reprezentatív katalógusokat. Ezzel dokumentálta a kollekciót, amelynek további sorsa nyitott; időközben széles körben vásárol kortárs művészetet is.

---

Végül szerepeljen e tablón néhány művészettörténész is, akik szakmai munkájuk és a művészekhez kötődő barátságuk révén őriztek alkotásokat. Az ajándékba kapott műtárgyakkal szemben gyakori a fenntartás, mondván: a művészettörténészek valójában jelentős értékhez jutnak így, s ezért a művészekhez való viszonyulásuk nem önzetlen. Ma is akad erre példa, s ezért fontos, hogy a közelmúltban több olyan művészettörténész kedves műtárgyait – például a Nemzeti Galériában 2004-ben Gombosi György grafikai kollekciójának lapjait – is kiállították, akik esetében egyértelmű a szakmai elkötelezettség és tisztesség.

Mezei Ottó, Genthon István és Kállai Ernő: publikációk és barátságok

A 2004-ben elhunyt Mezei Ottó gyűjteményéből 2002-ben a Vízivárosi Galéria mutatott be válogatást. Mint Mezei leszögezte, valójában megtévesztő itt gyűjteményről beszélni: „a gyűjtő titulust méltánytalannak tartom magamra alkalmazni”, hiszen a műveket a művészekkel kialakuló barátsága, együttműködése emlékeként kapta. Mezei a hatvanas évektől a hivatalosan éppen csak tűrt, zömmel nonfiguratív művészet alkotóival foglalkozott. Lossonczy Tamás és Papp Oszkár lettek például barátai, és megismerkedett a Csáji Attila által szervezett Szürenon csoporttal (1969). Fogékony volt nemcsak a geometrikus, hanem az organikus absztrakcióra is (Illés Árpád). Veress Pál munkásságának felkarolása révén olyan alkotókról írt már akkor, és nyitotta meg kiállításaikat, akik mindmáig nem kaptak szélesebb elismerést. Anyagában ezek a barátságot és esztétikumot egyaránt sugárzó művek maradtak meg tartósan. Egyszer bukkant fel tulajdonában igazi „gyűjtői nagy fogás”: Svédországban tanuló lánya révén jutott hozzá Nemes Lampérth József hat kiemelkedő tusképe, ezektől azonban családi anyagi okok miatt meg kellett váljon.

Genthon István gyűjteménye az emlékkonferenciájához kapcsolódóan, 2003 decemberében került kiállításra a Nemzeti Galériában. A második világháború után rövid ideig a Szépművészeti Múzeum főigazgatójaként, majd a Régi Magyar, utóbb a Modern Külföldi Osztály vezetőjeként dolgozó Genthon műtárgyai nem tekinthetőek tudatosan összeállított gyűjteménynek, Zsákovics Ferenc, a kiállítás rendezője azonban találóan fűzte hozzá, hogy ez „ennek ellenére jelentős kollekció, mert tükrözi a művészettörténész személyes kapcsolatrendszerét, szakmai érdeklődését és a XX. század első felének rajz- és éremművészeti törekvéseit”. A grafikai anyag Székely Bertalan, Mednyánszky László és Rippl-Rónai József alkotásaival kezdődik, a Ferenczy művészcsalád minden tagját képviseli mű. Széles a Gresham-kör művészetének jelenléte (például Szőnyi István), hiszen Genthon a csoport fő teoretikusa volt. A személyes kapcsolatot közvetlenül mutatja Scheiber Hugó portréja Genthonról, valamint Czóbel leányfej-rajza, amelyet „régi barátsággal” dedikált.

Kállai Ernő hagyatékából az Óbudai Pincegaléria mutatott be grafikai válogatást halálának harmincadik évében, 1984-ben. A katalógushoz írott előszavában Andrási Gábor kifejtette, hogy Kállai esetében sincs értelme tudatos gyűjtésről beszélni. Forbát Alfréd és Bortnyik Sándor műve például a közös németországi tartózkodás során került a művészetük mellett írásaival kiálló Kállaihoz (akinek összegyűjtött írásai most jelennek meg kötetenként). Max Bill és Georges Vantongerloo művei Kállai aktív nemzetközi kapcsolattartásának köszönhetőek. Mednyánszky-grafikák annak kapcsán kerültek hozzá, hogy könyvet írt a művészről; Borsos Miklóstól és másoktól széles körű levelezése révén kapott ajándék műveket. Az Európai Iskola grafikái – a kevésbé felkapott mesterek közül Fekete Nagy Bélát és Martinszky Jánost említve – a csoport szervezésével jutottak Kállaihoz.

---

A felvázolt gyűjtői csoportokat hol a hasonló ízlés, egy-egy közösen kedvelt alkotó, hol a rokon társadalmi háttér, hol a gyűjtés befektetői szemlélete vagy éppen a szellemi önmegvalósítás igénye alapján jellemezhettük. A gyűjtés motivációi keverednek is, s így eltérő indíttatású gyűjtők is szoros kapcsolatba kerülhetnek. Ez adja a gyűjtés demokratikus vonását: számít ugyan a végzettség, az anyagi helyzet és sok más szociológiai tényező, ám ez mégis egy olyan szenvedély, amely bátor, előrelátó választások révén bárkinek érvényesülési lehetőséget nyújt. A gyűjtés ezért a civil társadalom egyik nemes versenye. Virágzásához nincs jól meghatározható előfeltétel: olyan táptalaj kell hozzá, amely minél többféle embert ösztönöz arra, hogy műalkotások megszerzése által fejezze ki esztétikai, etikai és praktikus választásait. Mint a példák sokszínűsége mutatja, Budapest a huszadik század legkülönbözőbb évtizedeiben is teret biztosított egy ilyen, részben láthatatlan gyűjtői háló továbbélésének. Itt az idő, hogy ennek eredményei is jobban láthatóvá váljanak.

A tanulmány megírását segítette az OTKA T 37298 számú kutatási programja.

• MűBudapest

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges