Skip to main content

Deli Ágnes: Ember

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat





Mint körülöttünk annyi minden más, lassan és észrevétlenül, de eredményében látványosan átalakult a kiállítás fogalma. Korábban úgy gondolhattuk, a kiállítás az a berendezett tér, ahol a régészek bemutatják, milyen volt egykor a világ; ahol államok hivalkodnak gazdagságukkal, iparukkal s mindenféle vívmányaikkal; ahol a múzeumok közszemlére teszik nemzedékek gyűjtőtevékenységének trófeáit, a kortárs művészek pedig a közönség elé tárják szakadatlan alkotótevékenységük egy hosszabb vagy rövidebb szakaszának legsikerültebb darabjait. Vagyis hogy a kiállítás pusztán bepillantást enged valamibe, ami különben is, tőle függetlenül is folyamatosan létezik vagy megtörténik. Sokféle kényszernek meghajolva s az újjal való próbálkozás kíváncsiságának is engedve a kiállítások alkalmi produkciókká alakultak – a turistaszezonra időzített múzeumi kiállítások afféle ünnepi játékokká, a kisebb egyéni bemutatók megrendezett előadásokká. S minél közelebbről veszi valaki szemügyre egy-egy kiállítás létrehozásának folyamatát a forgatókönyvírástól a szponzorok felhajtásán át a hagyományosan verniszázsnak nevezett premier koreográfiájáig, annál nyilvánvalóbbá válik ez az alkalmi, színházi jelleg, a műveknek a kiállítás teréhez és idejéhez kötöttsége, a látvány egyszerisége. A néhány évtizede még annyit emlegett fehér dobozbelső mint a mindent befogadó és egyneműsítő kiállítótér rémképe ma már kivételnek számít a drámai helyszínek között, még ha ezek nem is vetekedhetnek a Kiscelli Múzeum templomtere által kínált díszlettel.

Ha két átlagosan szerencsés vagy szerencsétlen fiatal magyar művész ma lehetőséget kap a bemutatkozásra, akkor nagyjából egy évig készül a produkcióra, s nem a meglévőből válogat – hiszen ha műterem nincs, akkor nincs se folyamatos munka, se raktárkészlet. Deli Ágnes és Bánföldi Zoltán felmérte és berendezte ezt a teret: a színpadon szobrok állnak, két díszletelem mintegy a zsinórpadlásról ereszkedik le, a színfalakat fotóemulzióval impregnált kárpitok alkotják. Csakhogy itt már kifordul magából a színházi világ: a hallgatag és mozdulatlan „szereplőket„ beszédes, mesélő, beszélgető képek veszik körül. Bánföldi Zoltán ezeknek a vászonra felvitt fényképeknek, ahol az ecsetnyomok az emulziós alapozás rétegéhez tartoznak s kiszámíthatatlan egyenetlenségükkel avatkoznak be a fényképnagyítás mechanikus folyamatába, A dolgoknak nevet adni címet adta. Mert ha megvan a név, ha dolgokká állnak össze a fehér és szürke foltok, akkor megnyílik a száj, felsír a kisbaba, nevet a feleség, fecseg a trónra ültetett kislány, megelevenedik a kútszobor s üresen kong az elhagyott börtön. A képek visszakérdeznek vagy válaszolnak, ha a figyelmes szemlélő megsejtette a nevüket. Ha ez nem sikerült, még kalandosabb mesék várják, amelyeket már maga talál ki a napfényben feloldódó diadalívről vagy a kapálózó újszülöttet fenyegető sötét szögletes tárgyakról.

Ennek az előadásnak a főszereplője számomra a színpadon jobbra hátul álló alak, az Ember szobra.

Áll az Ember, a két lendületes ívű vaslemez közé gyömöszölt szánalmas habszivacs matrac. Tiszta fehérbe öltözötten feszít, mintha eltagadhatná, hogy tartását, egyenességét, nyíltságát nem magának köszönheti. Sokszorosan kétértelmű lény: nem tudni, melyik az eleje, melyik a háta. Az egyik oldalról nézve sebezhetően homorú, a másikról elzárkózó domború felületet mutat. A nehézkedésből és a szorongatottságból, a súlyos, merev fémből és a plasztikus forma végérvényességét nem ismerő, bambán rugalmas szivacsból teremtett képtelen szimbiózis parancsoló jelenléte megdöbbentő. A szobrászatot megcsúfoló módon épül fel, megvetéssel utasítja el a megformált anyagot gyönyörködve tapogató ujjak kívánságát, és mégis az igazi szobor sűrített-feszített, intenzív valóságosságával uralja önmaga terét. A formálható, mert ellenálló anyagból készített elem csak tok, keret, üreges talp. A csak szabdalható, de nem formálható habszivacs – a fullasztó szintetikus csapdába zárt semmi – hordozza  a tömör, zárt formát pusztán azáltal, hogy ki van szolgáltatva a vasabroncs kényszerítő erejének, mely formába szorítja, felmagasítja, szobrászati létre ítéli. A talán ésszerű, de mégiscsak kíméletlenül merev rendnek, és a mégoly lehetetlen körülmények közt is élni akaró életnek szinte a paródiáig élezett együtteséből létrejött esztétikai forma határozottsága egyszerre vall az erőről és a magatehetetlenségről. Időtlen mozdulatlanságot mímel, miközben szakadatlan feszültségek keringenek benne.

A szivacsalak tettetett könnyedségét saját öltözete vonja kétségbe: fehér huzat burkolja elégikus kommentárként a pólyától a nászágyon át a matrac-sírba futó élet végességéről és az egyéneken átívelő, közönyös folytonosságáról, avagy a tiszta lappal kezdett egyéni életről, amely kissé meggyűrődött ugyan, de nem került fel rá semmi, ami olvasásra és emlékezésre érdemes.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon