Havas Bálint

Nyomtatóbarát változat

Aligha van a Beszélőnek olyan olvasója, aki ne látta volna még a Nyugat címlapját. Mégis, egy képzeletteli, aktív pillantást – időnként – az ilyen jól ismertnek hitt jelenségek is megérdemelnek. A címlap a folyóirat homlokzata, mondhatnánk képletesen szólva. És ez a metafora ebben az esetben nem tűnik túlzásnak, tekintve, hogy a Nyugat emblémája valóban olyan, mint egy – tipográfiai architektúrába illeszkedő – épületszobrászati elem. Szobrászati mű, egy plakett reprodukciója. A Nyugat címoldalán látható képhez – az alkotó szobrász – Beck Ö. Fülöp önéletrajzában a következő megjegyzést fűzi: „fényképes cinkográfia útján reprodukálták, de ezt nem jól lehetett látni a szürke fedél papirosán.” Való igaz, életlennek tűnik a kép, a nyomdatechnika távolságot teremt mű és nézője között. Meglehet, ezért is támad olyan érzésünk, mintha a közvetlenül előttünk fekvő papíron lévő embléma valójában egy épületszobrászati alkotás volna, amelyhez – lévén túl magasan – nem tudunk közel menni, amelynek csak távolnézeti képe létezik.

Mégis azt javaslom, hogy tekintsük meg közelebbről ezt a képet. Erre bátorít az is, hogy utóbb maga a szerző mintha ugyancsak közelebb lépett volna saját munkájához, tovább finomította, pontosította a dombormű rajzolatát. „Már 1907-ben mintáztam egy változatát, erősen domborút, ez azonban nem jutott el a sokszorosításig. Íróbarátaim akkoriban készültek a Nyugat folyóirat kiadására, meglátták nálam ezt a Mikest, és címlapjukra jelképül felhasználták. (…) A következő évben, 1908-ban, még egyszer megmintáztam az érmet, egészen lapos, leheletnyi plasztikával.”

Ez utóbbi, a Nyugat címlapján reprodukált érem egy évvel későbbi keltezésű, végleges változata alapján készítettem egy ceruzarajzot, amely a Beszélő e számának címlapján látható. Rajzom az eredeti művel pontosan megegyező méretű. A munka megkezdésekor ugyanis a plakettet a rajzlapra helyeztem, és körülrajzoltam körvonalát. Ezt a papíron előre kijelölt területet töltöttem meg a rajzzal, apránként rögzítve megfigyeléseimet, tekintetemmel bejárva az előttem lévő dombormű felszínét. Hasonlóan ahhoz, mintha egy szigeten sétálnék, és ezen keresztül határoznám meg a képen a papír vízszintjéből kiemelkedő domborzatot. Így ez a rajz egy sajátos geográfiai művelet eredménye, nem más, mint a domborzat mélység-magasság adatainak lefordítása tonális értékekre, a jelenséggel egyméretű, a valósággal megegyező részletességű térkép, a lehetséges legközelebbi nézet.

Az ilyesmi nem arra való, hogy közelről nézve majd kiderül az adott tárgyról valami, amit távolról nézve még csak nem is sejthettünk volna. Ez nem nyomozati anyag, nincsen új információ, amely az ügy megoldásán nagyot lendítene. Egy kép más módon informatív. A vele eltöltött idő, az odafigyelés ebben az esetben arra való, hogy apránként meg tudjuk nevezni azt, amit már az első pillanatban is láttunk, hogy lehetővé tegyük felszínre jutását, jelen idejűvé válását mindannak, amit már tudunk. Ha reakcióinkhoz képesek vagyunk hozzárendelni azokat a tapasztalatokat, amelyek kiváltották őket, a magunk számára elfogadhatóbbá, ezáltal felszabadultabbá válhatnak. Viszonyunk az adott tárggyal életre kel.

Hiába nézzük e plakettet napestig, ismereteink az ábrázolt íróról, az ábrázoló szobrászról mennyiségi értelemben nem gyarapodnak. Minél tovább nézzük azonban, annál többet tudunk meg arról, hogy mi magunk hogyan is látjuk azt. Robusztus görög harcos, sisakban, oldalán fegyverrel, írott szó fölé hajol. Baseballjátékos levelet ír az öltözőben. Megérthetjük lassan, hogy hősünk nyilvános szerepköre és aktuális tevékenysége nem szükségszerűségként feltételezik egymást. Ennek következményeként a cselekmény jelentősége a lehető legszélesebb körű, a cselekvő szellemi függetlensége azonban a lehető legcsorbítatlanabb. Hazafi száműzetésben – e szintagma történeti kopársága egyszeriben az ideális alkotói helyzet érzékletes leírásává változik.

Mikes Kelemen az egyik legelső író volt a magyar irodalom történetében, aki nem önmagának, hanem a közönségnek írt, és a levélforma eredete művében minden bizonnyal ez. Igaz, hogy közönsége csupán egyetlen – ráadásul képzeletbeli – személy, mégis, ezáltal munkájában az olvasó már az alkotás pillanatában megjelenik. Életműve életfogytiglan tartó magányban született, ugyanakkor egyik legfőbb irodalmi invenciója, hogy az általa írt szöveg folyamatos párbeszédet feltételez.

A Nyugat fedlapján látható érem esetében tán nem is annyira Mikes Kelemen személyes világába nyerünk bepillantást, mint inkább szerephelyzete tárul fel előttünk. Mást és máshol csinál, mint amit és ahol – nyilvános szerepéből következően – kellene. Ne feledjük azonban, minden kép önkép, nemcsak leírás, hanem vágy is. Ilyenformán a képi közlés előjele megváltozik, a száműzetés határozottan pozitív csengésű fogalommá válik. A száműzetés itt megbízás, intézmény, amely lehetővé teszi, hogy a nyilvános szerep által meghatározott és diktált jelenlét a vágyott tevékenységgel helyettesíthető legyen. A száműzetés ténye megengedi a térbeli, az időbeli és a lélektani távolságot a száműzött saját szerepétől – mintegy otthon hagyhatja azt. Autonómiát biztosít, mi több, az alkotáshoz szükséges minimális infrastruktúrát is, egyszersmind megmarad a szerepéhez tartozó nyilvánosság, személye része a köztéri párbeszédnek. Egy irodalmi folyóirat ebben az értelemben a száműzetéshez hasonlatos, ám kétségtelenül korszerűbb kulturális intézmény.

A folyóirat címlapján reprodukált érem alkotója életének erről az időszakáról, az 1907-es esztendőről a következőket írja. „Tapasztalataim megmutatták, hogy szobrász ábrándjaim megvalósításáért akkor tudtam előrevivő lépést tenni, ha egy-két hónapra újra és újra sikerült magamat kiszakítanom érmemegrendeléseim világából. (…) És minden újabb kísérleti nekifutás után az az érzésem támadt, hogy csak kitartó magam-nekiszenteléssel, hosszan tartó állandó munkával tudnék érdemleges eredményekig eljutni. (…) A szobrászati probléma így életproblémává dagadt mindjárt az elején. Az életemet megoldani látszott szükségesnek előttem, hogy megoldhatókká váljanak a magam elé tűzött, de csak a továbbiakban részleteiben is tisztázható feladataim. Ezeknek megsejtésével felébredt érdeklődésem olyan művésztársaim élete iránt, kik azt művészeti céljaik érdekében átalakították. (…) Folytonos plakett munkák között, mégis ilyen példákon és a saját életmegoldásom feletti tépelődéseken jártatva eszemet, végre elhatározásra jutottam magam is.”

A kép továbbra is távolnézeti, ismereteink ugyanolyan rossz felbontásúak maradtak, önmagunkról, nézői helyzetünkről azonban többet tudunk. A felfedezőút eredménye, újdonsült térképünk nem tájleírás, hanem az önmagunkkal kapcsolatos tájékozódás eszköze. A dombormű alighanem az akkor harmincnégy éves szobrász saját alkotói helyzete, értelmiségi mivolta, lehetőségei feletti tépelődésének képi összefoglalása. Köztéri képként, a Nyugat szellemi épületének homlokzatán, egy szélesebb értelemben vett önkép összefoglalásának tekinthető. A közönség körében is kétségtelenül sikeres mű, melyet – a szerző saját szavai szerint – „sokan máig is legkülönb munkáim egyikének tartanak. Azóta sokszor kellett újra és újra veretnem és még ma, harminchat-harminchét év után is akadnak igénylői.” Köztéri képeink történetében azon ritka művek egyike, amelynek esetében az értelmiségnek saját szerepét illetően a közönséggel (és nem az adott köztér felett aktuálisan erőszakot gyakorló hatalommal) sikerült megegyezésre jutnia.

• A képek üzenete